Valaha annyira egzotikus országban éltünk, hogy Woody Allen, amikor a filmrendezői pálya nehézségeiről kérdezték, a korai fölkelés mellett még azt is mondta, hogy olyan lehetetlen helyekre kell elutazni, mint Magyarország. Mert hogy valamelyik korai (Annie Hall előtti) filmjét tényleg itt forgatta. Vagy a Chicagóban a cella tangó egyik szereplője, az ártatlan Hunyák, akit, persze, föl is akasztanak, magyar, és senki nem érti a gagyogását. Arra nem gondolhattak az alkotók, hogy egyszer majd Magyarországon is játszani fogják a darabot, és akkor az egész értelmét veszíti, a magyar nem beszélhet magyarul úgy, hogy ne értsék. Megjegyzem, eddig akármelyik felvételt is hallgattam meg a musicalből, egyiken sem beszél úgy a magyar magyarul, hogy egy magyar megérthesse. Én csak annyit fogok föl belőle, hogy „mit keresek én itt”, és onnét teljes a homály. A filmváltozatra sem sikerült begyűjteni egy Hungarian language coach-ot, nyilván ezért is mondja ott szegény Hunyák azt az ősi magyar szót is ki, hogy pázsáluszta. A megoldás G. Dénes György fordításában a kínai volt, a magyar lányból kínai lett, bár alig hinném, hogy valaha is lett volna kínai anyanyelvi tanácsadó a honi Chicagókban. Szegeden most románra változtatták az ártatlan lányt, de hogy Rudolf Szonja vett-e román különórákat, azt sajnos nem tudom megmondani.

Már csak azt kellene megtudni, hogy a román Chicagókban maradt-e magyar.

Chicago volt tegnap Szegeden a Dóm téren, alkalomadtán majd bővebben (nem itt), nem volt kibírhatatlan, de hogy tud ennyire hosszú-hosszú lenni egy szórakoztatónak szánt darab, az szinte rejtély.

Nem, nem erről akarok most beszélni, csak a fordításról, ami az újabb, Hamvai Kornél és Varró Dániel munkája, és ők sem értik (vagy ha igen, a fordításba nem tudják átmenteni) a legelején azt a sort, hogy „I’m gonna rouge my knees, and roll my stockings down”. Miért rúzsozza be valaki a térdét?

De még csak nem is erről akarok beszélni, hanem Billy Flynn nagy számában, a Razzle Dazzle-ben azt énekli Nagy Ervin, hogy valakinek „vaj van a füle mögött”. Ez elég gyakori tévesztés, vagy inkább összevonása két szólásnak. Mert miért is kerülne bárki füle mögé vaj? A két szólás közül az egyik szerint valakinek van valami a füle mögött, a másik szerint meg vaj van a fején. Mondjuk azt sem értem, miért van valakinek vaj a fején, csak hogy úgy nem szabad mászkálnia a napon, vagy legalábbis nem kalap nélkül. De még mindig jobb, ha ott a vaj, és nem a füle mögött.

Attila lesz este a Margitszigeten, hazajár az öreg csont, itt volt a magyarországi bemutatója is, meglepő módon csak ötven évvel ezelőtt, addig elvoltunk nélküle.

Amikor először utaztam szülők nélkül Olaszországba, az éjszakai vonaton leült hozzám kicsit társalogni (na jó, részemről inkább volt bólogatás meg szavak keresgélése) a kalauz. Itália, opera, mondta, hogy az ő anyja is nagy operarajongó volt, így a két fia is operai nevet kapott. Gondoltam egyikük talán Mario, a másik Rodolfo, de a kedves mama ötletesebb volt: a kalauzt Faustónak hívták, az öccsét pedig Attiliónak. Voltaképpen azóta is csodálkozom, hogy nálunk, ahol Attila nem a vérszipoly és a barbárság megtestesítője, és a név sokkal gyakoribb, mint bárhol másutt a világban, miért is tartott ennyi ideig, hogy az operát egyáltalán bemutassák, és azóta is ritkaság maradt, ha jól figyeltem, a Margitszigeten kívül nem is játszották máshol.

Ezt, persze, nem tudtam elmondani a kalauznak, csak hogy az egyik nagy magyar költőnek is Attila a keresztneve, amitől meg röhögni kellett, mert eszembe jutott az Attila nevű osztálytársam. Irodalomórán, amikor a tanárnő érzelmi állapotba került, és József Attilát egyszerűen csak Attilának mondta, ez a csibész kölök jelentkezett, hogy ne tessék haragudni, de nem lehetne inkább azt mondani, hogy József? Mert mindig megijedek, hogy rám tetszik gondolni.

Tényleg: József nevű osztálytársam nem is volt. 

Otthon Franciaországban. Ez sem kellemetlen érzés, vagy nem volna kellemetlen, ha tényleg ott volnék, nem itthon, Magyarországon, filmet nézve. Filmvígjátékot, ami, szokás szerint halálos műfaj, mert nincs hová bújni. Nem lehet azt mondani, hogy jó ez, csak nem érted, vagy máshogy jó, vagy nem jó, de szép. Vagy nevet az ember, vagy nem. Ha nem, akkor nem jó.

Annyira nincs min nevetni, hogy az ember már önvizsgálatot tart, bár nyilván nem ez a Családból is megárt a sok 2 elsődleges célja. Ezen sem nevetek, meg, tudomisén, a Megdönteni Hajnal Timeáton sem, nem akarok olyan lenni, mint az, aki (még a nyolcvanas években) írt a Hungarotonnak, hogy ez elképesztő és felháborító, az összes lemezén hamis a hang. Amíg rá nem jött, hogy ja, az ő lemezjátszója teker lassabban. Úgy ránézésre a poénok kiagyaltak és erőltetettek, de lehet, hogy a nézőben van a hiba, már az se vicces neki, hogy a gyerekfelvigyázó felébreszt mindenkit azzal, hogy nem tud aludni. Valaki odaadja az ajándék gyűrűt a család legidétlenebb tagjának, hogy rejtse el. Csak azt nem mondja hozzá, hogy ebből még nagyon szellemes bonyodalmakat lehet keverni.

Nem tudom, hogy ez vigasz-e, de a jelek szerint nemcsak mi felejtettünk el filmvígjátékot készíteni.

Gondolom, a klasszikus zene kedvelőinek olyan sokat nem mond Issey Miyake neve, pedig nagyon is érintve vagyunk a művészetében. Ő legalább megpróbálta, és sikerrel próbálta meg, ma két komolyzenei szupersztár is Miyake ruhákban lép föl. Közülük csak az egyik japán, Mitsuko Uchida, hogy a honfitársi elfogultságot kizárjuk. A másik Mischa Maisky. Nyilván nem azért hordanak a pódiumon ilyen ruhát, vagy legalábbis nem elsősorban azért, hogy szépek legyenek, vagy hogy mutatni tudják, ezt is megengedhetik maguknak. A probléma szerintem mélyebben gyökerezik: a fellépő ruhák fejlődése valahogy leállt, ha zenéről van szó. Még mindig a frakk a bombabiztos megoldás, a bécsi újévi koncerten a zsakett. Ahogy nézem, a lakkcipő csak a karmesternek illendő, a többieknek elég, ha fekete csukát húznak amitől aztán végképp nem lesznek se elegánsak, se korszerűek. Mintha egy csapat pincérre bíznánk, hogy közvetítsenek a szürke élet és az elíziumi mezők között.

Nem is ez a zavaró számomra, hanem hogy ezzel elfogadjuk a mélységi zenélés idejétmúlt voltát: ha azok, akik ezt a műfajt gyakorolják, úgy öltöznek, mintha jelmezbálba készülnének, akkor nyilván a műfajjal magával van a baj, meghalt, eltemették, és csak drakulai szelleme jár föl esténként a sírból. Miyakénak sikerült olyan ruhát tervezni, ami egyfelől elegáns, jelzi a különleges alkalmat, másfelől kényelmes, bő, de nem zavarja a zenészt, nem lobog és nem lóg a mandzsetta a billentyűkre. Amennyire tudom, a Miyake-anyagok és ruhák utazáshoz is kiválóak, nem gyűrődnek (amúgy is gyűrve vannak), moshatók, hajtogathatók, könnyűek. Nem lettek általánosan elfogadott darabok, pedig megnézném Kovács Jánost egy Miyakéban.   

Biztos valami védekezésféle, hogy az embernek először a hülyeségek jutnak eszébe. Meghalt Olivia Newton-John, és a legelső, ami beugrott, az Gyulai István, amikor a műkorcsolya-közvetítéskor azt mondta: nekem ide az van írva, hogy Olivia Newton-John énekel, de szerintem ez egy kislány.  

Amiben, egyébként, igaza volt.

A kislányság ellen egyébként maga Olivia Newton-John sokat küzdött, nem tudom, miért, mert elég sokat köszönhetett annak. Például a Grease-ben Sandy szerepét, ártatlan és szőke, és nagyon kék szemű. A hangja is olyan lágy, erősen vibráháháháháhál. Hát igen. Harmincéves. Még Travoltánál is hat évvel idősebb, pedig ő sem kifejezett tinédzser. Megcsinálták, filmmusical-klasszikus lett belőle.

Nem lehetett tudni, hogy ez most a karrierje szép zárása, vagy új kezdete, Olivia Newton-John akkor már végigénekelte a hetvenes éveket, sikeres volt, és biztos ő is tudta, hogy ez az ártatlan, szőke-kék állapot nem marad meg örökké. Egyébként a hang sem maradt, keményedett, szigorodott, elég meddő küzdelem kezdődött az idő ellen, aztán már a rák ellen, ami sokáig látszott megnyerhetőnek, aztán mégsem.

Néha arra gondolok, hogy talán volt neki egy titkos élete, ami nem látszott a mosoly és az ártatlan pillantások mögött. Hogy mást ne mondjak: a nagypapája Nobel-díjas fizikus volt, Max Born. De lehet, hogy a másik élet, ha volt is, nem tartozik ránk. Az ember megnézi a Grease-ből a megfelelő részletet, megpróbál riszálva lejönni a lépcsőn, ahogy ők, és örül, ha nem törte ki a bokáját.

Minimum csatát nyert a Városliget új változata, annál az egyszerű ténynél fogva, hogy most vannak benne. Itt is, ott is, gyerekek, felnőttek, biciklisek, kutyasétáltatók, szellőzködnek, frissülnek a vízpermetben, felmásznak a Néprajzi Múzeumra, a Zene Házánál pedig… hát igen. Felnőtt fejjel nem a legnagyobb szórakozás, de a gyerekek láthatóan élvezik ezeket a hangokat adó játékszereket. Van egy sor kemény, párnaszerű valami, amire, ha ráugranak, akkor hangot ad. Persze, ráugranak, biztos vannak pszichológiai vizsgálatok arra, hogy a zajongás az miért olyan fontos gyerekkorban, és miért válik idegtépővé felnőttként, és hogy lehetne esetleg megtalálni a gyerek- és a felnőttkor pontos határát, ha azt vizsgálnák a szakemberek, hogy a vizsgálati alany még zajong, vagy már szenved más zajongásától. Talán a segélyhívással van összefüggésben, a gyerek zajt ad, hogy észrevegyék és figyeljenek rá, a felnőtt meg menekül a zajtól, különben úgy érzi, hogy tennie kell valamit. (Ez most nem tudományos, csak egy tipp.)

Mindenesetre ott vannak ezek a zajkeltő dolgok a Zene háza mellett, és az ember azt érzi, hogy mintha két pályakezdő Pán próbálná egymástól függetlenül eljátszani a Magas, szőke férfi felemás cipőben főcímzenéjét, de egyiküknek sem sikerül.

Azért vagány dolog ez a zene. Vladimir Cosma szerzeménye, és biztos, hogy ha egy zeneszerző előre azt mondja, hogy egy nagyon francia vígjátéknak legyen balkáni hatású zenéje, ráadásul pánsípon játszva, akkor annak azt mondják, nem értetted meg pontosan a feladatot. Közben meg mindennek ellenére és szinte észrevétlenül jókedve lesz tőle az embernek, szép a világ, szép a Liget, éljenek a gyerekek.

Hiába tudja az ember, hogy ostobaság, valahogy mégis dolgozik benne valami generációs összetartás. Együtt öregedtünk, nyilván nem mindketten a nyilvánosság előtt, de ha ő igen, mármint az én nyilvánosságom előtt lett a Dallas mellékszereplőjéből szuper- és hipersztár, akkor mégis van közünk egymáshoz. Annyi van, hogy az új Brad Pitt-film mintha kötelező volna. Hogy állsz most, vén harcos, hogy állunk vén harcosok.

Remélem, nem így.

Ilyen rosszat ritkán látni. Nem úgy nagy általánosságban, de hogy valami így mellé menjen, és úgy, hogy ha valakinek, akkor Brad Pittnek látnia kellett volna, hogy ebből semmi nem sül ki. Ő játszott a mintafilmekben, Tarantinókban és Guy Ritchie-kben, és akkor beszáll ebbe a rémálomba, ahol nem kell két perc hozzá, hogy az ember tudja: ez nemcsak nehezen indul, de így is fog maradni, semmi nem vicces, aminek viccesnek kellene lenne, és hol van még a vége.

Egyszer volt valami humoros benne, ha jól emlékszem, egy és egynegyed óra elteltével. Utána megint semmi. Légy szíves ilyet többé ne vállalj el.

Thomas Mann gépírónője, amikor végzett a József és testvéreivel, ezekkel a szavakkal adta vissza a kéziratot a szerzőnek: legalább tudjuk, hogy történt igazából. Ezt az érzést aztán sokszor élték át a régi sorozatfüggők, amikor hétről hétre ment a történet, de esetleg megvolt otthon az eredeti is: el tudta olvasni előre vagy melléje, hogy Sztrogoff Mihály mégis lát, és Tobiasnak meg kell halnia, mert nem is szerepel az eredeti Isaurában.

Ezzel az érzéssel vagy vággyal pepecselek most, hogy megnéztem Netflixen A szürke embert, ami ott van a könyvesboltokban is. Ránézésre nincs benne semmi különös, James Bond Ryan Goslingnak, aki nem lesz James Bond, ugyanaz, mint a Mission Impossible Tom Cruise-nak, aki szintén nem lett James. Végigutazzák az európai városokat, és mindet szét is lövik. Furcsa módon Budapestet kihagyják, pedig volna itt is mit. Gosling kacsint és mosolyog két órán át, de mondani nem sokat mond. Annyira nem, hogy voltaképpen elkezdett foglalkoztatni a könyv változat. Mi lehet benne? Dirr-durr, pityipú? Négyszáz oldalon át?     

Nem a legfrissebb hír, de még nincs egy hetes, hogy Beyoncé szánja-bánja, amiért a spasm kifejezést használta új albumának egyik dalában, és visszatér a stúdióba, újraveszi a számot, vagy legalábbis azt a részletet, mert a spasm szót gúnyos értelemben is alkalmazzák a mozgássérültekre. Az első reakció, persze, a hülyeségé, mert elkezdtem hallgatni a Renaissance című albumot, csak úgy röpködtek a motherfuckerek, és érdekelne, hogy ha volna a vérfertőzésben élőknek is érdekképviselete, és megfelelő súllyal tudnának tiltakozni, vajon az ő érzékenységüket is figyelembe venné-e a nagyra nőtt énekesnő.

Közben meg alighanem Beyoncénak van igaza. Úgy értem, ahogy mi használjuk a testi fogyatékosságot szidalomként, az elég nagy érzéketlenségre vall. Vak vagy? Süket vagy? Egyik korai csalódásom volt a kritika hitelességében, amikor a Nyers együttes Béna című lemezéről olvastam nagyon rokonszenvező, az albumot szívből ajánló kritikát. Jó, gondoltam, nem maradok meg Pavarottinál, megvettem a lemezt. Mit mondjak? Mind a zene, mind a szöveg… Az utóbbiból most is tudok idézni: „kiokádod piát, vaovao, vaovao, nem jön be az, ami másnak király, vaovao, vaovao…” És így tovább a refrénig, amely szerint te vagy a béna, ha elhiszed, hogy te vagy a béna.  

Ennél azért még Beyoncé is jobb.