Lehet, hogy ez igaz, tényleg van valami mélyebb kapcsolat azok között, akik együtt zenélnek. Filmben mindenesetre igaz. A kedvencem az ilyen együtt zenélős, vallomásos jelenetek közül a Redl ezredes, amikor Gálffi és Brandauer elkezdik a zongoraszalonban játszani a Pa-pa-pa duettet. Meg ez, az Emmában, amikor Emma és Mr Churchill dalolni kezd az új fortepiano kipróbálásakor. És Handelt énekelnek. Illetve… Szóval a dallam Handel, ária a Tolomeo című operából, csak angol szöveggel, meg itt egy kicsit duettesítve is van, Gwyneth Paltrow alsó szólamot ad Ewan McGregor alá. A szöveg nem az operai angol fordítása, hanem új, a férfi szívének hölgyéről, akit hallgatva abbahagyják a madarak a csicsergést, és akit látva a virágok elszégyellik magukat, mert a nő kétszerte szebb náluk. Nem nagyon eredeti, de gyengéd gondolat, sajnos 1928-ból, akkor dolgozta át egy Arthur Somervel nevű ember az eredeti Handel-áriát. Még mondja valaki, hogy a szerelem nem tesz csodákat az emberrel.   

Régen, olyan régen, amikor még a tévéújságban részletes rádióműsor is volt, az ember, mármint fiatal ember, mondhatni, gyerek, filctollal nézte a műsort, bejelölte, ami érdekli. De azt is részletesen, például a Tánczenei koktél című műsorban külön a számokat. A címeket lefordították magyarra, néha elég érdekes dolgokat fordítottak, például az olasz énekes, Drupi Vado via című dala magyarul az volt, hogy Megyek az úton, ami csak úgy lehetséges, ha valaki szótárból dolgozott, vado az megyek, via az út. A kettő együtt viszont azt jelenti, hogy elmegyek, az drámaibb helyzet, mint menni az úton. Ámbár lehet, hogy Drupi is az úton ment el, meg így legalább nem lehetett összekeverni Máté Péter Elmegyekjével, szóval talán jó volt ez így.

A dal, amiről beszélni akarok, éppenséggel hibátlan fordításban jelent meg a rádióújságban, Büszke Mary. A szövegből gyerekként persze nem sokat értettem, azt képzeltem, hogy valami western dolog, Büszke Mary kőkemény korcsmáros leány, aki revolvert ránt, ha cudarul bánnak vele, és odébbáll. Végül is tényleg odébbáll, de nem ő a büszke Mary, hanem a gőzhajó, amin odébbáll a lírai hős (vagy hősnő, ha Tina Turner) miután már eleget mosta a tányérokat Memphisben.

A szerző John Fogerty, a Creedence Clearwater Revival frontembere, és 1967-ben írta a dalt. Nem saját élmények alapján, hanem Mark Twainből, az ő Mississippin úszkáló gőzhajói adták az ihletet, a Proud Mary ráadásul nem is létező (vagy akkor még nem létező) hajó volt, egyszerűen föl volt írva a szókapcsolat Fogerty füzetébe, hogy valamire még jó lesz.

Milyen igaza volt.

Az egész egyébként nem is a dal ötvenötödik születésnapja miatt jutott az eszembe, hanem mert láttam a tévében az István, a király előadását az Operett Színházból. Olyan, amilyen – mindegy. De a tánckar! A koreográfia!!! Mintha megkértek volna a közeli táncos-zenés mulatóhelyen hat párt, hogy jöjjenek már át, és egy kicsit mozogjanak a háttérben, amíg megy a nemzeti rockopera. És akkor eszembe jutott Tina Turner és az ő táncosai a Proud Mary alatt. Tudom, nem azonos költségvetéssel dolgozik a két produkció, de ők egy másik világból jelentkeznek.

Megy az Ahol a folyami rákok énekelnek című film, megy már vagy három perce, a narrátorhang épp ott tart, hogy „a végtelenben, ahol az ég és a víz találkozik”, vagy valami hasonló, én meg azon gondolkodom, hogy hogyan is kerültem ide. Meg azon is, hogy ez így nagyon hosszú lesz, még két óra és két perc van hátra a filmből, de alapvetően azon, hogy miért is kezdtem bele. Hát persze, az előzetes. Annak alapján úgy tűnt, hogy valami más lesz, nem robbantják föl a világot, és nem mondanak fáradt poénokat sem. Becsaptak. Tudom, a jó előzetes valahogy mindig becsapja az embert, ez a dolga, mire rájössz, hogy rossz a film, már késő. Amióta előzetesek vannak, ez probléma, már Karinthy is írt róla, véres ruhájú ember emeli a kést, kétségbeesett asszony kérdi: hát nincs szíve? Nincs. A filmben ebből egyszerű bolti jelenet lesz, az asszony a hentest kérdezi, hát nincs szíve? Nincs. Akkor adjon májat.

Itt is májat adnak, rákmájat, még jó, hogy nem májrákot, azzal a halavány tanulsággal, hogy annak van igaza, aki előítéleteket táplál. Ki hinné, hogy ez egy 2022-ben bemutatott film? Mindegy, bedőltem az előzetesnek, van ilyen, inkább az a baj, hogy az Együtt kezdtünk előzetesének képtelen vagyok bedőlni, pedig az magyar film.

Mi vagyunk az utolsó artisták, akik biztosító kötél és háló nélkül mennek végig a kifeszített kötélen – mondta egyszer Renée Fleming, az operaénekesekre célozva. Hogy ők tényleg a teljesítőképesség határán, és folyamatosan ott, és mindent kockáztatva, és egy rossz pillanatban arra tévedő szúnyog vagy porszem köhögési rohamot provokál, és tönkreteszi a produkciót, nevetségessé teszi az énekest. És közben még ez csak a kezdet, énekelni is kell, előadni, különben az ember csak bölömbika vagy bömbölő bika, nincs szíve, csak hangja.

Olyan, mintha túlzás volna, de valószínűleg nem az. És közben a veszélyek fele könnyen kikerülhető, legalábbis, ha a múlt heti Attila-előadásokra gondolok a Margitszigeten: mindenki úgy énekelt, ahogy kell. Akik előzetesen a leggyengébb pontoknak látszottak, simán teljesítették a követelményeket, akik eleve jó választásnak látszottak, azok csak még jobb választásnak bizonyultak.

A megoldás a mikrofon, a fejekre szerelt kis golyócska, az erősítés és a hangfalak: a hangok kiegyenlítődtek, a szavakat érteni lehetett, a mélyek dübörögtek, a magasak ragyogtak. De annyira, hogy az ember azon gondolkodik: miért nem így énekelnek mindig? Vagy meddig mennek még az artisták tényleg föl a kupolába, életüket és hírnevüket kockáztatni?

Ahogy nézem, a többi zenés színházi műfaj már elesett, a musical és az operett hősei mind erősített hangon fújják, az opera tartja még magát, hogy négy fal között, vagy a veronai Arenában azon a hangon kell énekelni, ami van az embernek.

A mikrofon mindent megváltoztat, és nemcsak a szabad ég alatt, de a lemezeken is. Kiegyenlíti a különbségeket, vagyis azok járnak jól, akiknek kicsi, de szép a hangjuk, a nagy, erős orgánumokat lefelé kerekíti, a többiekhez. Az az élmény, amit egyszer Zürichben éltem át, A sevillai borbély „buona sera, mio signore” kezdetű részében, amikor minden főszereplő elénekli ugyanazt, körülbelül ugyanúgy, szuperül, mégis Európa egyik vezető operaházában ültünk, aztán jön Nicolai Ghiaurov, és az ember hátrahőkölt a székben, ez ilyen? Ebből az emberből ilyen erősségű hang jön ki? Mintha föltekerték volna a volume gombot. Ez az élmény csak átélhető, de nem reprodukálható, aki ott van, elmesélheti, de ez a régen mindenkinek jobb hangja volt dolog elég unalmas már.  

Persze, tudom, ha elindulunk a mikrofonok útján, már ott a következő lépés, nem is kell énekelni, majd fölteszünk valami jó lemezt, színészek tátognak és mozognak rá, és senki nem mondja, hogy de kövérek ezek az éhező bohémek, és ne fesse be az arcát Otello. Ha eljön ez az idő, eljön, biztos abban is lesz öröm, de addig éljenek a kötélen táncolók.

Meglepő (úgy értem: meglepően jó) ötletként tegnap az operaházi gála az István király-nyitánnyal kezdődött. A mű maga érett Beethoven, de valamiért mindig szeretik hangsúlyozni, hogy attól, hogy érett, még nem jó, alkalmi zene, mintha ez mindent megmagyarázna, pedig hát a Psalmus hungaricus is alkalmi zene, amiatt mégsem kell magyarázkodni. Az István király is kettős életet él, pontosabban alapjában véve nem él, de a nyitányt azért lehet hallani, ha meg is osztja a híres Beethoven-játékosokat. Glenn Gould például, amikor azt akarta mondani, hogy szerinte az Appassionata nagyon gyenge zenemű, akkor azt írta, hogy valahová a Csata-szimfónia és az István király-nyitány közé tenné, Bernstein viszont önként és dalolva (tényleg dalolva, valami szöveget is rögtönzött rá a Beethoven-sorozatában) legalább kétszer lemezre vette.

Nálunk egy kicsit ismertebb a darab, mivel ezzel kezdődik az István, a király is, aztán megérkeznek az elektromos hangszerek is, mint az új vagy régi barbárság képviselői. Erre is gondoltam, hogy talán lehetnénk mi az István király-nyitány képviselői a nagyvilágban, az az ország, ahol a legtöbbet játsszák ezt a Beethoven-darabot, feltéve, ha nem úgy játsszák, ahogy tegnap, mert akkor inkább mégse. De mindettől függetlenül is az embert elkezdi érdekelni, hogy vajon Beethoven mit szólt volna 1848-hoz. Nem képtelenség a kérdés, szerencsésebb egészségi állapottal simán megélhette volna a forradalmat, 78 éves lett volna március 15-én, és biztos nehéz lett volna választani a Habsburg barátai és a szabadság között. Vagy ő írta volna a Kossuth-szimfóniát?

Valaki megállított az utcán, ne haragudjak, hogy megszólít, de úgy tudja, hogy én ilyen operás ember vagyok, magyarázzam már el neki, hogy mi abban a jó, amikor az operában azt mondják, hogy most megöllek, és azzal belekezdenek egy ötperces áriába. Hát, ez volna az egésznek a lényege, mondom, hogy az idő megváltozik, ami a valóságban két másodperc, abból öt perc lesz, van időnk alaposabban átélni a pillanatot. És így van ez a való életben is, az érzékelés a nagy pillanatokban megváltozik. Egyszer részt vettem egy koccanásos balesetben, és éreztem, hogy különös módon mindenre van időm, tudtam, hogy belemegyünk az előttünk állóba, de még meg tudok támaszkodni a műszerfalon, megfeszítem az izmaimat, még arra is volt érkezésem, hogy elénekeljem a Levéláriát. Na jó, arra nem, de a két másodperc valamiért sokkal többnek érződött.

Valamelyik nap adta a tévé a Carmen-filmet, Francesco Rosi 1984-es rendezését, ami mintha épp ezen a szinten rekedt volna meg. Mármint hogy miért énekelnek. Mert minden nagyon igaz volt, a lovak prüszköltek, a bika öklelt, Carmen a combján sodorta a szivart, de ha ennyire nyakig ülünk a valóságban, akkor tényleg minek énekelnek? Pláne franciául, Sevillában. Opera és film alapjában véve egymás ellenségei, nagyon ritkán sikerül egy operát érvényesen moziba vinni, és valahol itt lehet mindennek az oka, a film többnyire úgy próbál tenni, mintha valóság volna, az opera meg már feljebbről indul, és ha megpróbálják lerángatni a porba, akkor ellenáll.

Anne Heche halála megint fölidézte a filmipari szexuális visszaéléseket, mert ő is áldozat volt, Harvey Weinstein tőle is szexuális jellegű viszonzást követelt valamilyen filmfőszerepért, és amikor nem kapta meg, a színésznő el is esett a lehetőségtől. Ilyenkor sóhajtunk föl, hogy szerencsére ez ma már nem megy, nincs így, ennek vége. Remélem, tényleg vége, csak nem vagyok olyan nagyon biztos benne. Mert most épp szerencsés pillanatban vagyunk, némileg bosszút állhatnak a szép nők, de vajon mind jobb fejek lettünk egy csapásra? Arra gondolok, hogy azért azt mindenki sejtette, hogy létezik szereposztó dívány, ha nem sejtette, akkor olvashatott róla. Még én is olvastam Joe Eszterhas könyvét, amelyben Sharon Stone panaszkodik, mennyi mindenen kellett átmennie ahhoz, hogy nagy sztár legyen, kétszer az üveghegyet is megmászta. (Erről persze most sem tudom megmondani, hogy mit jelent, képes beszéd, vagy nagyon is határozott perverzióra utal.) Az ember akkor csak bólongatott, mint az eperfa, ha valaki abból él, hogy szexi, akkor nyilván nemcsak abban az öt percben szexi, amikor forog a kamera, és ennek van mindenféle kellemes és kellemetlen folyománya. Talán mostanra kicsit jobban elválik egymástól film és szexfilm.  

Aha, persze. Idén márciusban például megünnepelték, hogy harminc éve mutatták be az Elemi ösztönt. Tudom, ez valami internetes betegség, mindennek megünneplik a kerek és kevésbé kerek évfordulóját, de ezt az évfordulót képben is, szavakban is leginkább azzal ünnepelték, hogy harminc éve tette keresztbe, vagy nem tette keresztbe Sharon Stone a lábát. Hol az a nagy változás? Azt senki nem ünnepelte, hogy ugyanő negyvenkét éve nyomott puszit a vonatablakra a Csillagporos emlékek című Woody Allen filmben. Megvannak annak a filmnek is a hibái, de azért nem az Elemi ösztön.

Olyan heves elutasításban volt része Valentin Schwarznak Az istenek alkonya bemutatója után, hogy az embernek belesajdult a szíve. Mégis megálmodta, kivitelezte, talán izgult is, hogy mi lesz belőle, szeretik-e az emberek a rendezését, és a közönség elég egyértelművé tette, hogy nem szereti. Itt-ott visszanézhető még az előadás, ilyen tapsrend azért ritkaság, mintha csak azért ütögetnék össze a nézőtéren a tenyereket, hogy aztán abbahagyhassák a tapsot, és búzhassanak.

Lehet, hogy igazuk van, nem tudom. Ők fizettek érte, van, aki tíz évet vár arra, hogy nyakába szakadjon ez az öt órácska, és nem ezt szerette volna kapni, de hát ez egy régi probléma, vissza lehet-e követelni a jegyek árát, ha nem azt kaptuk, amire vártunk. A magam részéről persze akkor követelném vissza, ha azt kapnám, amit vártam, de egyelőre akkor sem adják.

A lényeg, persze, a botrány. Ha megtapsolják az előadást, az nem hír, ha ordítanak, akkor végre történt valami. Nyilván mindezt beszámítják Bayreuth-ban is, nem mintha bulvárszínházat vezetnének, vagy bulváralapon vezetnék a színházat, inkább csak igazolva látják magukat: dédpapa, ükapa, nem is tudom, hányadik generáció van most az Ünnepi Játékok élén, még most is fölrázza az embereket.  

Ifjabb koromban nagyon tetszett, hogy bizonyos szavak hangzása mennyire kifejező tud lenni. Például a zlotyi. Lengyel pénzegység, de ahogy kimondja az ember, már érzi, hogy egy zlotyi az nem érhet valami sokat, nem adnak sportkocsit öt zlotyiért, legfeljebb egy zacskó szotyit.

Később valamivel jártasabb lettem a szláv nyelvekben, és megértettem, hogy ez épp egy szép, nagy mellé volt, a zloto éppenséggel aranyat jelent, ha nem ér sokat, az nem a szó hibája.

Csak azért mondom, hogy jelezzem, engem nem lepett meg, amikor az Ibrahimovićról szóló filmben a papa azt mondja a tanárnak, hogy tudja, mit jelent ennek a gyereknek a neve? Arany. Ez nem lepett meg, az már inkább, hogy miért olyan színészt választottak a főszerepre, aki nyomokban sem hasonlít Ibrahimovićra. Tudom, nem is kell hasonlítani, Dobó István se úgy nézett ki, mint Sinkovits Imre, de mégis: egy ennyire ismert arctól talán nem kellene függetlenítenie magukat a filmeseknek.

Aztán megértettem. Elég sok feltételnek kellett megfelelni. Legyen fiatal, beszéljen svédül, bosnyákul, egy kicsit angolul, és focizni is tudjon valamennyire. És még hasonlítson is? Majd a fejébe nyomunk egy parókát, és ráírjuk a mezére, hogy Ibrahimovoć. Végül is bejött.

Valamiért Gregor-napom volt tegnap. Délután Az úrhatnám szolgálót hallgattam, este az Attilát, szerencsére elég jól énekeltek a maiak is, nem kellett azon agyalni, hogy régen minden jobb volt – ámbár régen minden jobb volt. A pályakezdő Marton Éva volt 1972-ben a Margitszigeten Odabella. Maradt róla felvétel, kicsit csiszolatlan gyémánt, de gyémánt, nem is kérdés. Hanem abban a régi előadásban Gregor József volt a címszereplő, és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor dőlt el, hogy belőle operai komikus lesz, hogy majd így emlékezünk rá, mint akin nevettünk. És hogy ezt vajon ő döntötte-e el, vagy az alkata, a hangszíne. Volt benne valami vállalás, azt akarta, hogy ha a halála után eszébe jut az embereknek, akkor elmosolyodjanak, milyen volt, amikor a Rágalomáriában ezt vagy azt csinálta, amikor a pofont kapta a Don Pasqualéban, az Agrippinában halkonzerveket fogott ki a Tiberisből. Mert a hangszínében benne volt egy másik karrier is, énekelt ő Fiescót, Mózest, és, ugye, Attilát is, egyik se rihi-röhi szerep. Azt se tudom, ő döntött-e így, vagy mi döntöttünk helyette, így akarunk rá emlékezni: evett, ivott, énekelt. Az éneklés mindenesetre maradandó.