Hát ez mellé ment. Nem is kellett elhajolni előle, egyszerűen elszállt az űrbe.

Talán reménykedni sem kellett volna olyan darabban, aminek az a címe, hogy A világtörténelem legjobb színdarabja, nyilván poén, mint a világ legjobb vicce a Monty Pythonnál, amit nem lehet továbbadni, mert mindenki belehal a nevetésbe.

Itt erről szó sincs. Vannak azért poénok, vihi-vihi, de ehhez Szinetár Dórának nincs különösebb érzéke, mármint az elmondásukhoz, nem nagyon nevet a nézőtér. Megjegyzem, ez csak a főpróba volt a Centrál Színházban, mindenki lenyugodhat a bemutatóra. Hogy akkor mennyivel lesz jobb, nem tudom.

Mert most csak ez van: kardigános nő mesél, hogy megállt az idő (az égen néma állócsillagok), kardigános bölcsességek szólnak életről és világról, magányos emberekről, akik megtalálják egymást, ha szerencsés módon egymással szemben laknak Manchesterben, a Preston Roadon. És ennyi. Rendezői ötletként megkapjuk, hogy a felidézett szereplőket különböző cipők és papucsok képviselik, ezeket le is adják a nézőknek, akik nem tudják, mit kezdjenek a kezükbe nyomott lábbelikkel. Azt hiszem, ez még az eredeti produkcióból van, őket tessék szidni. Amúgy illusztratív színház, ha azt mondják, besötétedett, akkor besötétedik, ha a szomszéd gyerekek csúnyán beszélnek, akkor csúnyán beszélnek.

A munka benne van, megtanulni egy másfél órás monológot mégis feladat. Elmondani, az már nem feladat, hanem tehetség. Volna. A végén egyetlen súlyos és égető kérdés maradt bennem: vajon miért írják a színlapon a világtörténelem szót nagy kezdőbetűvel?

Valamilyen Gauguin művészetébe beavató képeskönyvben láttam ezt a kettős portrét, kettős portré két festő által, Pissarro lerajzolta Gauguint, Gauguin pedig Pissarrót. Akkor jöttem rá, milyen hülyeség a Maugham regény, Az ördög sarkantyúja. Már úgy értem, hogy olyan azért nincs, hogy az embert nem érdekli semmi, nincs is benne semmiféle tehetségre utaló jel, aztán egyszerre nagyot álmodik, és elkezd remekműveket létrehozni. Mert az ördög sarkantyúzza, legalábbis a magyar fordításban.

Inkább ez lehet, hogy van ez a nyugtalan kéz szindróma, Gauguin mintha folyton csinálna valamit, farag, mintáz, rajzol, amíg nem bírja tovább, és főállásban rajzol, fest, nyugtalankodik. Nyilván Maugham nem ezt akarta megírni, inkább valami elképzelt zseni elképzelt életrajzát, de a valóság igazibb.

Nem is ez az érdekes, hanem a mű, amit valaha az albumban láttam és csodáltam. Most meg itt lóg a Szépművészetiben, február végéig.

Ezért irigyelni fogják Roisín O’Donnell hősét a magyar olvasók: Ciara három kicsi gyerekkel és egy angoltanári diplomával, egyedülálló anyaként képes arra, hogy kikapaszkodjék a legelkeserítőbb kvázi-hajléktalan helyzetből, házat béreljen, és neveli a kislányokat. Írország. Kemény emberek, még keményebb asszonyok. Fészket raknak, ha kell, egyedül. Nyilván ezért is Fészek a regény címe.

Egyébként ismerős világ, körülbelül ugyanazt látják a főhősök az utcán, a boltban, ugyanúgy nevelnek, ugyanúgy kötik le a gyerekek figyelmét, ülj le a telefonnal vagy a tablettel, és nézd az állatos videókat. Ugyanazok a zenék szólnak a hangszórókból, a legjobb esetben Dubliners.

A férfiak ott is szemetek, talán kevésbé, mint itt, nem csattan el pofon, csak folyik a manipula, hazudás, szexuális leigázás, megalázás és függésben tartás. Nem lennék Írországban se férfi, se nő.  

Tulajdonképpen hervasztó. Lehet, hogy túl sok regényt írtak mindenféle szívtelen női bestiákról, kiknek egyéb elképzelésük sem volt az életről, mint tönkretenni és kifosztani a férfiakat, de biztosan nem az a megoldás, hogy akkor olyan regényeket kell írni, amelyben a férfiaknak nincs más vágyuk, mint tönkretenni a nőket. Vagy az inga leng ide és oda, és a végén majd megáll a normálisoknál?

Hallgatom Kemény Lilit, ahogy fölolvassa a Nemet, hallgatom, nem szorgalommal, de élvezettel, és arra gondolok, hogy talán annak a könyvnek ez az igazi műfaja, nem olvasni kell, hanem hallgatni, ahogy mondja, mondja, ez történt, aztán azt mondta, mire én azt válaszoltam, és közben eltelt egy év. Végül is innét indult az irodalom.

Most meg ott vagyok, ahol valóban indult, a Lövőház utcában a Színkör Lakásszínházban. Gyabronka József olvassa föl az Iliászt. Azon a felismerésen, hogy Homérosz leginkább hallgatva jó, már túl vagyok, sokat hallgattam, valamikor megvolt az Odüsszeia a rádióból kazettára véve, Latinovits, Básti, Mádi Szabó Gábor, nem lehetett abbahagyni, az ember inkább még egy, két, tíz kört ment a kocsival, amíg véget nem ér az epizód. Igazi környezetszennyező Homérosz. De az Iliász…

Fantasztikus, úgy, ahogy van. Próbálom megosztani a rajongást, most ki is tetszik igazán, Homérosz, Devecseri, Gyabronka. Mind, mind. Gyabronka, ahogy eleinte egy kicsit bizonytalan, mennyire dramatizálja az eseményeket, aztán belezökken, megtalálja az utat, és le nem térne róla. Olvassa, és az ember elhallgatná a végtelenségig, mint ahogy valamikor elhallgatták vacsora után a görögök. Nem sokat változtunk.  

Szörnyű is, persze, hogy szörnyű, Menelaosz már megkegyelmezne az egyik trójainak, aki a térdét átkulcsolva könyörög az életéért, váltságdíjat ígér, de jön Agamemnón, elfelejtetted, hogy milyenek ezek a trójaiak? Fogja a dárdáját, és belevágja a trójai lágyékába, aztán sarkával a testére tapos, és kihúzza belőle a dárdát.

Ez ma is fáj. Főleg, mert az ember érzi, legjobb esetben is csak másodosztályú hős lehetne Trójában. Az első osztályúak nem könyörögnek az életért, tudják, hogy el van döntve minden. Ha valamiért könyörögnek, az a holttest, ne gyalázd meg a testemet, Akhilleusz, add ki atyámnak, hadd temessenek el tisztességesen.

Szó sem lehet róla. Akhilleusz átfúrja Hektór lábát bokánál, a szekér mögé kötözi az elesettet, és arccal a porban hurcolássza.

Ennél a résznél Gyabronka már nem néz a papírba, amíg mondja, a közönséget figyeli, Priamosz jön, Hermész átvezeti az akháj táboron, egészen Akhilleusz sátráig. Az öreg király kikéri a fia holttestét, és meg is kapja, viheti haza. Kilenc napig siratják, a tizediken eltemetik, a tizenegyediken folytathatják a háborút.

Most úgy tűnik, erről a tíz napról szól az Iliász. Amiről nincs is mit mondani, mert nem ölnek meg közben senkit. Csak élnek, mintha örökké lehetne.

Illő borzongással olvastam Tim Janus halálhírét. Negyvenkilenc évesen? Nem csoda. Tim Janus versenyevő volt, ebben a minőségében elképesztő dolgokra volt képes, hat perc alatt megevett 141 darab nigirit.

Aztán megnéztem egy fényképet róla: teljesen normális testalkatú ember volt, inkább sovány, mint kövér, a halálát sem elhízáshoz köthető betegség okozta, hanem tüdőrák. Amúgy is régen visszavonult már, de fénykorában tényleg ilyeneket tudott. Öt kiló rámen nyolc perc alatt, három és fél kiló csirkeszárny tizenkét perc alatt. Csontok nélkül. És minden kategóriában indult, evett hot dogot, pillecukrot, karácsonyi pulykát, tiramisut.

Közbevetett kérdés: honnét tudják, hogy ki nyert tiramisuban? A válasz egyszerű, mindenki ugyanannyit kap, és a versenyidő leteltével lemérik a tányérokat. Ezt átlátva Tim Janus úgy evett, hogy inkább a krémet, és kevésbé a piskótát, mert az könnyebb.

Szóval ezek többé-kevésbé igazi sportolók. Olyan jól azért nem keresnek, hogy csak evésből megéljenek, ha valahol a sportban megmaradt még az amatőr szellem, az épp itt van, az evőművészeknél, abba is hagytam a sóhajtozást, hogy a világ, amit annyira szeretünk, megérett a pusztulásra. Nem érett meg.

Egy régi humor jutott eszembe a Fülesből, hogy valaki meglátja a feliratot: ZENÉLŐ ÓRAMŰVES, és bemegy, megkéri a mestert, hogy játssza el neki a kedvenc dalát, az A csitári hegyek alatt kezdetűt. Pár sor volt az egész, és leginkább a kötőjel helyes használatáról szólt, de nekem meg arról, hogy ahol csak lehet, zenéltetünk és zenélünk.

Az utakon. Tudom, régi dolog, és meglep, hogy a jelek szerint már hét éve nem voltam Kaposváron, de tegnap arra volt dolgom, és megláttam a Zenélő út táblát, maradtam is a külső sávban, és el is játszotta az út barázdája azt, hogy „Nagy esők jönnek és elindulok”. Magyarországon még két ilyen útszakasz van, az egyik az Érik a szőlőt játssza, a másik a Nélküledet, egyik sem tud akkora telitalálat lenni, mint a 67-es úton a 67-es út című dal, de nem is ez a lényeg, hanem hogy én is muzsikus vagyok. Aszfalton játszom, gépkocsi a verőm.  

Persze, hiába reménykedtem abban, hogy majd visszafelé is előadhatom magam, csak odafelé ilyen a burkolat.

Meglepő élmény: teljes teltház a Puskinban. A Puskin 100 sorozatban egy 69-es filmet vetítenek, Az úszómedencét, ennek megfelelően a közönség, ha nem is százéves, elég határozottan azt a benyomást kelti, hogy nem először látja a filmet.

Én sem először, és most sem értem. Nem a történetet, az rendben volna, még akkor is, ha (spoiler?) nyilvánvalóan csak azért kell benne a hullát levetkőztetni, hogy legyen mivel lebukni. De hát mindentől függetlenül: ez nem jó film. Nem is szörnyűséges, csak amolyan álfilm, úgy tesz, mintha nagyon értené a dolgokat, nagyon pontosan adagolná a feszültséget (magyarul: unalmas) és azzal dolgozik, amivel tud, a pucér-félpucér sztárjaival. Akik egyébként helyesek, mármint Alain Delon és Romy Schneider, Alain egyébként számomra meglepően sokszínű is, de hát… - ne hülyéskedjetek már.

Vagy hülyéskedjünk. Nekem az volt a legérdekesebb, hogy a filmbéli Jean-Paul életkudarcát és szellemi lezüllését az fejezi ki, hogy sikertelen íróként egy reklámügynökségen dolgozik. Vajon ez még létező kétségbeesés? Régebben volt egy vicc a reklámiparban: az art director félbemaradt festő. A szövegíró félbemaradt író. Az account félbemaradt ember.

Van egy szlovák popénekesnő, Adéla, aki egyre nagyobb és nagyobb nemzetközi sikereket ér el. Már túl van az első nagylemezén, negyedik vele az amerikai slágerlistán, teljesen valószínűtlen történet, csak hát soha nem tudja az ember, hogy ezekből a sztáréletrajzokból mennyi az igaz. Mindenesetre azt mondja kilencévesen tanult meg angolul a tévében látott sorozatokból, aztán elment Szentpétervárra balettozni, onnét Bécsbe, Londonba, és most itt tart. Huszonhárom évesen. Az egyik sikerszáma a Nicole Kidman című, állítólag a címadó is nagyon szereti, bár a kiindulás nem annyira hízelgő rá nézve: Adélára egy szűk fűzőt adtak, ő meg azt mondta, hogy jaj, úgy érzem magam, mint Nicole Kidman.  

Közben arra gondoltam, hogy nekünk itthon milyen számaink vannak, amelyeknek színésznő a főhőse, vagy pláne a címe. Hosszas-hosszas gondolkodás után addig jutottam, hogy Presser írt a vígszínházas darabba egy Sulyok Máriát.

A fasorban sem vagyunk.

Nagy érdeklődéssel és szeretettel várom, hogy mikor kezdik el a koncertet, de nem kezdik. Pedig a zenészek már játszanak, nem is kishírű zenészek, Leif Ove Andsnes a zongoránál, Alan Gilbert a zenekarnál. A darabbal lehet a baj. Vagy a szerzővel. Ugyanaz a helyzet, mint pár napja a Cleveland Orchestrával. Brahms egyszerűen többet kíván az előadótól, ha csak nyomogatod meg húzogatod, akkor ő köszöni, inkább távol tartja magát az eseményektől.

Nyomogatják, húzogatják, fúvogatják is, abban sincs sok köszönet, ideges a kürtös, és nem jó hangszert választott, mert kürtnél az ilyesmi nagyon feltűnő. Andsnes eljátssza, amit kell, de olyan, mint aki már régen lemondott arról, hogy ebből igazi zenélés alakul ki. Persze, ő ott volt a próbákon is. Alan Gilbert meg mintha igyekezne megőrizni a műtől való megérintetlenségét, a lassú tételben nem akar igazán lassú lenni, haladjunk, haladjunk.

Brahmsnál maradva: igazi szellemi igénytelenségnek érzem, ha a pesti ráadásnál a vendégzenekar az első vagy az ötödik magyar táncot játssza el. Értem, hogy ez a ráadásdarab, meg benne van a magyar szó, meg Brahms, aki Hamburgból való, akár a zenekar, de miért nem játsszák bármelyik másikat, a kevésbé híreseket. Persze, itt is érvényes a kérdés, ha így játsszák, rosszul elhelyezett hangsúlyokkal, mintha idegen nyelven beszélnének, akkor nem teljesen mindegy, melyiket játsszák?

Közben volt egy Liszt 2. magyar rapszódia, meg egy Daphnis és Chloé második szvit, az legalább szólt, mint az atom, látszik, hogy nem rossz ez az Elbphilharmonie zenekar, mennének, ha vezetnék őket. Tán legközelebb.  

Az egész onnét indult, hogy megnéztem Rácmolnár Sándor kiállítását a Várfok Galériában, és akartam is írni róla, de nem ment. Vagy nehezen ment. Ilyenkor az ember vagy a művészt hibáztatja, vagy önmagát. Vagy mindkettőt, hogy egyszerűen nem tud eleget Rácmolnár Sándorról, hogy megértse, ő meg nem mutatkozik eleget, hogy megértesse magát, vagy nem az elérhető fórumokon teszi, kevés anyagot találtam hozzá. Viszont, becsületére legyen mondva, élő szerző. Így aztán megkértem, leültünk, és most örülök, hogy nem akarok megint írni róla, mert kiderülne, ki volt a hibás.

• Miskolcon születtél. Milyen családba?
• A szüleim gyári munkások voltak, és olyan szintű ízléstelenség volt a szülői házban, hogy oda semmiféle művészet nem fért be. Valamilyen módon ez az ízléstelenség átíródik bennem. Ahogy nagyon szeretem az argót, a szlenget, ebbe tudok kapaszkodni, ami a vizuális szocializációmban rám rakódott. Ezt nem lehet kivédeni: ami jön, ami adódik, abból dolgozol később.
• Gyerekként szenvedtél ettől?
• Nem tudtam, mi vesz körül, ez volt a természetes. Általános iskolában volt egy tanárnő, aki látta, hogy jól rajzolok. Volt otthon a nagyszobában a falon egy szörnyű festmény, amit a szüleim vettek valami áruházban, és azt rajzoltam le. Bevittem az iskolába büszkén, és láttam a tanárnőn a döbbenetet. Ő nem gondolta, hogy innét jövök.
• A mi korosztályunk, ha vidéken nevelkedett, azért ezt kapta, nem? Ti – mert van egy ikertestvéred is –, hogyan lettetek mégis képzőművészek?
• Kicsit nagyképűen hangzik, de hát jobban rajzoltunk, mint az átlag, és a Ferit fölvették az Ipaművészeti Főiskolára, engem a Képzőre. Ennyi.
• Gimnáziumba is Miskolcra jártál?
• Volt egy rajztagozat, meg volt egy Fata György nevű srác, aki hozta ezt az iparos, szerkezeti gondolkodást. Az a manualitás, ami nekem megvolt, találkozott a szerkezeti gondolkodással, és ebből kaptam egy erős tudást, amit használtam. Volt a főiskolán anatómiai oktatás. Azt vettem észre, hogy mindenki olyan szépen, modorosan rajzolta az anatómiát, én is, csak talán nem annyira ügyesen. Viszont én ma is nagyon jól használom ezt a tudást a figuráimban. A többiek meg nem használják. Amit most mondok, az talán nagyképűnek hangzik, de azt érzem, hogy értően látom a stílusokat. Mindent, ami kép. Valamilyen módon megjelenik a fejemben, hogy a kép hogy épül föl. Ez nagy segítség nekem.
• Ki volt a tanárod, ki vett fel, kihez jártál a főiskolán?
• Raszler Károly volt a tanszékvezető. Az úgy volt, hogy két év után kerülsz be a szakra. Nekem két évig Nagy Gábor volt a tanárom, utána meg Kocsis Imre, aki értékelte, amit csináltam. Vagy legalábbis én így érzékeltem. Az ő korrigálásai vagy véleménye segített a legtöbbet.
• A főiskolán sztár voltál, vagy inkább kis átlagnövendék?
• Szerintem felismerték, hogy tudok rajzolni. Minden művész úgy van vele, hogy a figyelemből semmi nem elég. De egy idő után rájössz arra, hogy ami akkor volt, az is majdnem hogy elég volt. Ahhoz, amiből tanulhatsz, amiből használható tapasztalatod lesz. Ma már ezt reálisabban látom.
• Végül is erős rajtod volt, mert valahogy a rendszerváltás körüli időszakban nagy volt az érdeklődés, hogy Nyugaton mi van, a popkultúra hogyan válik művészetté, és erre a te motívumaid abszolút alkalmasak voltak.
• A gondolkodásmódom is reflektált erre a változásra. A reklám falvédők, vagy a Be Schwarzenegger! Schwarzeneggert azért fedeztem föl magamnak, mert kelet-európai hős, aki testépítőként kerül ki Nyugatra, sztár lesz, meg minden. Az önmegvalósítás sikere. Megcsináltam a Be Schwarzenegger!-t német expresszionista stílusban. Maga a név, meg a figura durvasága adta ezt a német fametszet stílusú megoldást. Volt is sikere, a szakma, művészettörténészek, mindenki szerette. Szerintem is egy jó munka. És szerencsém is volt: akkoriban járt itt Budapesten egy amerikai forgatócsoport, közülük valaki elkeveredett a Stúdió ’87 kiállításra, és vett tőlem pár munkát. Akkoriban fel sem fogtam ki ő: de Steve McGlothen volt, az Én, a robot producere. Tizenöt évvel később írt egy levelet, hogy még mindig figyelemmel kíséri a dolgaimat, és elküldené egy barátnőjét, fiatal amerikai szobrásznőt, vegyen tőlem munkát. Egy harmincöt körüli nőt kell elképzelni. Nagyon tetszettek neki a dingbats képeim. Mutattam egy példányt a Be Schwarzenegger!-ből is nagy büszkén, ő meg félredobta megvetően: „my governor”. Neki semmit nem jelentett az a figura, csak valami politikai fertőt. Akkor jöttem rá, hogy ugyanaz a kép másnak, máskor teljesen mást jelent már.
• Ez egyébként zavar? Van a fejedben valami, de a néző esetleg félreérti.
• Nem zavar, végül is, amit akarok, azt el szeretném mondani. Hogy mennyit ért meg ebből a néző, az egy másik kérdés.
• Vegyük sorra a motívumokat. Schwarzenegger után milyen szakaszokat lehet megkülönböztetni?
• 95-től dolgoztam az HBO-nak, amit nagyon élveztem, filmek közelében lehettem, de képzőművészként nem tudtam amellett dolgozni. És akkor jött az első Arc-kiállítás, valamit kitaláltam rá, de nem működött. És közben foglalkoztatott a dingbat, ezek olyan ábécészerű jelek, miért nem csinálok ezekből valamit? Ez a készlet mindenkinek adott, de hogy lesz ebből valami sajátságos, egyedi Rácmolnár? Ezek úgy voltak hősök, hogy nem voltak hősök, csak mindenféle szubkultúrából érkezett jelek.
• Bocsánat, hogy megakasztalak, de ez a filmek iránti szeretet honnét jön belőled? Még Miskolcról?
• Gondolom. A hallgatóknak is mindig mondom, hogy honnét találhatnak tartalmat. Nagyon ritka, hogy egy húszéves ember megél valamit, és tud is arról beszélni. De ott van az irodalom és a film, ami átíródhat benne. A legutóbbi japán témájú kiállításomon így összeérnek most a tinédzserkorom Kuroszava-filmjei és a legfrissebb élmények. Mintha az agyadban összeállna valami puzzle.

Kuroszavát már kamaszként nézted Miskolcon?

• Akkora mázlim volt, hogy volt ott egy filmklub, amiben olyan filmek mentek, mint a Hét szamuráj, Az éjféli cowboy, csupa minőségi mozik. 1976-ban.
• De akkor már a testvéreddel kerestétek a témákat.
• Persze. 
• Meg a hősöket. Hiszen ez filmes gondolkodás, hogy kell egy hős, aki viszi a vállán a mondanivalót.
• Így van. Jöttek a Guiness-rekorderek, ott meg azt kerestem, hogy az átlagember hogyan akar halhatatlan lenni a hülyesége révén. A farkasemberben meg azt szerettem, hogy az ember és a szörny mezsgyéjén él. Olvastam egy tanulmányban, hogy a farkasember az ötvenes évek amerikai filmművészetében a középkorú férfi életkori válságának metaforája. Ez nagyon tetszett nekem, ebben volt valami önéletrajzi azonosság.
• Az a furcsa, hogy csomó festő önarcképeket fest, te meg mintha új és új szerepekbe mennél önarcképek helyett. Az is érdekes, hogy melyik életszakaszban melyek ezek a szerepek. Elvis Presley például…
• Elvisben nekem az az érdekes, hogy hazudok magamnak egy életet. Azt mondod, alternatív önarckép. Inkább alteregó.
• De most mintha erről leválnál. Ebben a japán anyagban már ott vagy alternatíva nélkül, saját szemüveggel, saját rövidgatyában.
• Mert mögé kell menni a felületnek. Japán egzotikumának, a külcsínnek. A szamuráj, a labubu, a Godzilla. Ha az a kép, hogy Rácmolnár Osakában Godzillával, abban rengeteg dolog benne van. A Godzilla Hirosima metaforája, sugárfertőzött szörny, kulturális ikon lett Japánban. Ahol állok, az egy bevásárlóközpont, úgyhogy olyan vagyok, mint a turista, aki beáll egy autó vagy valami mellé. Két ikon találkozik, Rácmolnár, vagyis egy kortárs művész egy szintre kerül a Godzillával. Ikonokká válnak.
• Az életed voltaképpen motívumkeresés? Állandóan azt figyeled, azon töröd az agyad, hogy miből lehet kihozni valamit?
• Nem tudom, mennyire érzékelhető ez a munkáimon, de mindig szeretek megújulni.
• Az érződik.
• Nem az vagyok, aki kitalál valamit, aztán belekapaszkodik, és a végén unalmassá teszi. Kalandkeresés, motívumkeresés, képi tartalomkeresés… megvan bennem.
• Vannak vakvágányok is? Kell, hogy legyenek tévutak?
• Kitalálok valamit, és nem működik, de talán másutt jobb. Nem mondom el, most mire készülök éppen, mert babonás vagyok. De ha sikerülne, annak örülnék.
• Állandóan ellenőrzöd magad? Van benned egy felettes én, aki szól, hogy nem ezt akartad?
• Iszonyú közhely, de a művészet nekem életterápia, hogy rontjuk el az életünket, hogy szúródik el, de akkor is vannak kalandok benne számomra.
• Akkor nem az van, hogy a művek melléktermékei a te kalandkereső, hőskereső, magad kereső életednek? Nem rossz értelemben melléktermékek, csak arról van szó, hogy élsz, és az élethez hozzátartozik a művek létrehozása.
• Nem, nem. Nagyon fontosak a művek, hogy megszülessenek. Azt érzem, hogy a képbe sűrített energia mennyisége és minősége állítja meg az időt, hogy a mű kétszáz év múlva is érvényes legyen.