Hogy unhatja, mondják. Meg hogy milyen szánalmas. Énekelni ugyanazt a számot egy életen át. Vagy még azon is túl.

Pont ez volna a lényeg: azon is túl. Egyébként sem igaz, hogy ez az egy slágere lett volna Bonnie Tylernek, még legalább kettőt tudok mondani, de tényleg ez volt a legnagyobb. De hát jó a dal, jó a szöveg, majdnem mindenki átél ilyesmit, teljes szívfogyatkozást, aki meg nem éli át, az átéli, amikor a dalt hallgatja. Így lesznek a vesztesekből győztesek. Igaz, hogy nem szeretsz úgy, mint én, legalább ez a dal, a Total Eclipse of The Heart rólam szól. Nem rólad. Hogy is van a Néróban? Ami nincs, az az enyém. A tiéd csak a minden.

Ezt tudta Bonnie Tyler a viharvert hangjával, amit egyébként nem a vihar vert, hanem egy sebészeti beavatkozás, hangszálcsomót kellett eltávolítani, ez lett belőle. Az emberek szerették, a hetvenes években divat is volt ez a füstös hangszín, ő is sikerre jutott vele, amikor azt énekelte, hogy It’s A Heartache. Amikor Meat Loafnak elment (átmenetileg) a hangja, Bonnie Tylert találta meg a zeneszerző-producer, Jim Steinman, próbálja meg ő.

Megpróbálta. Attól kezdve egy életen át énekelhette. De tényleg. Nyár elején jött volna Magyarországra, de már nem volt jól. De énekelte, kedves kis mamóka, fogyó hanggal, de rengeteg hajjal.

Szánalmas volna? Nem tudom. Csak azt, hogy így is szól valamiről, még többről is, szerelemről, életről, öregedéről, teljes szívfogyatkozásról, és nem fogyatkozó érzelmekről. Lehet, hogy szánalmas, de akkor mi nem az?

Két régi emlék. Kézilabdameccset mutatnak a tévében, a helyszín Spanyolország, a kamera többször is elidőz egy finom arcú, középkorú hölgyön, egy idő után ez feltűnik a közvetítő Knézy Jenőnek, és azt mondja: úgy látszik, az operatőr egyik rokona is eljött, azért mutatják ennyit ezt a nőt. Éppenséggel lehet, hogy az operatőr egyik rokona volt, de nem azért mutatták, hanem mert ő volt a spanyol királyné.  

A másik eset ennek az ellentéte. Roland Garros-döntő, Gyulay István a kommentátor, a szokott módon mondja, mi történik, mígnem a kamera a közönséget kezdi pásztázni, és Gyulay minden higgadtsága elvész: Carl Lewis! Carl Lewis!!! CARL LEWIS!!! Kedves nézőink, Carl Lewis is itt van a lelátón!! Amiből azért lehetett sejteni, hogy Gyulay ugyan nagyra tartja azokat, akik teniszütővel paskolgatják labdát, de a futásnál számára nincs fontosabb és csodálatosabb sport a világon.

Csak azért mesélem, mert a mostani kommentátorok inkább elhallgatnak. A kamera mutatja a lelátón helyet foglaló hírességeket, de a közvetítőnek leginkább fogalma sincs, ki látható a képen. Többnyire nekem sincs, bár Shakirát megismertem, de őrá Hajdú B. István is gyanakodott egy félidővel később („mintha Shakirát láttam volna”). Nem várom el, hogy minden tömegkulturális ikont fölismerjenek, csak azt nem értem, miért nem segítenek nekik központilag. Miközben elárasztják a sportújságírókat a lehető legtöbb teljesen haszontalan információval, (az eddigi világbajnokságokon a franciák mindig döntetlent játszottak, ha szerdán volt a mérkőzés), és ezeket a teljesen haszontalan információkat ők tovább is mondják, csak hogy ne legyenek csöndben, akkor miért nem mondják meg nekik, hogy ki van a képen? Ő meg továbbadná. Végül is ez volna a hagyományos közvetítői feladat.

Nemrég hallottam, hogy meghalt a zongorista Székely István. Mit csinál ilyenkor az ember? Fölmegy az internetre, mi történt, és miért most lett hír belőle, ha már májusban történt. És azt találja, amit talál, majdnem semmit. Egy másik Székely Istvánt (Székely I. István), aki 1977-ben született. Szócikket a Wikipédián, ami úgy kezdődik, hogy ez a szócikk hamarosan meg fog szűnni.

Most még van, és róla szól, hogy 1960-ban született, Sztálinvárosban. Nem is tudtam, hogy 1960-ban volt még Sztálinváros, de volt, 1961-ben nevezték át Dunaújvárosra.

Fényképet sem találtam róla.

Régi mániám, hogy volt illetve van itt egy elveszett zongorista-generáció, a hatvanas években születettek, fiatalok voltak és tehetségesek, a lehetőséget is megkapták, többnyire, de nem tudtak, nem lehetett áttörniük, mert foglalt volt a terep. Ott voltak a fél generációval idősebb sztárok, Kocsis, Ránki, Schiff és Jandó, és egyszerűen az ország és a közönség nem tudott többet befogadni. Eldobsz egy követ, és tehetséges zongoristát találsz el. Köztük volt ez a komoly fiú, Székely István.

Még lemeze is volt a Hungarotonnál, Liszt-parafrázisok, szép is, jó is, nem kifejezetten Liszt szól rajta, nem annyira könnyed és nagyvilági, de komoly, átgondolt zongorázás. Ha jól emlékszem, folytatása is lett volna, de Székely maga nem volt megelégedve a Schumann C-dúr fantázia előadásával, nem engedélyezte a megjelenést. Az évek meg múltak, a fiatalok már nem voltak fiatalok, az pedig ugyancsak ritka, hogy a közönség egy középkorú pianistát fedez föl. Egyébként is élt még a gyakorlat, hogy a világban a zongorista ad egy koncertet, Magyarországon meg kap egy koncertet. Már nem kapott. A közönség szeme elől eltűnt. Hírré vált. Meghalt a Székely Pista.

Valamiért soha nem szerettem ezt a verset. Kosztolányi: Öreg fa a Hyde Parkban. Amolyan megbölcsülési próba, milyen lesz, ha majd én leszek Arany János, de mégis elteltek az évtizedek, fejlődött a világ, utazó Arany János, margitszigeti tölgyek helyett Hyde Park-i fákat nézek, és merengek az életen. De hiába nem szeretem, mégis ez jut az eszembe a megfelelő pillanatban, bár ez nem a Hyde Park, hanem a vele szomszédos, és vele összeérő Kensington Gardens. Szó sincs ezer évről, csak úgy háromszázról, az sem kevés.

Aggastyán bölcs, csak áll majd ezer éve,
mint egy fakír, lélekzetet se véve.
Nem is mozdul már rajta a levél,
nem is beszél a többi fákhoz itt.
Él.
Gondolkozik.

Azért mennyire ravasz hat sor. Ravasz tartalmilag, hiszen arra jut, hogy a fa él, és abból következtet erre, hogy nem mutat életjeleket, nem lélegzik, nem beszél. Formailag meg olyan, mintha a sima páros rímeket a rímtelenségért hagyná el, verset akartam írni, de képeslap lett belőle. Közben meg el sem hagyja a rímelést, csak keresztrímre vált át, attól lazul az egész félálmos motyogássá.

Tudott a piszok.

Ez a történet 1992-ben kezdődött, amikor bemutatták nálunk is a Hook című filmet. Dustin Hoffman, Robin Williams, Julia Roberts. Hook, Hook, de mi az a Hook? Nem tudod? Hát az a Pán Péter sztori.

Ja, az. Az ember nem kérdezgeti tovább, hogy és mi az a Pán Péter sztori, mert akkor meg azt mondják, hogy amiből a Hook lett. Vannak ilyen mesék, amelyekből kimaradtam, Harry Pottert sem olvastam, Tolkienből is csak Boromir haláláig jutottam, nem ment tovább. Miközben ismerek embereket, sőt rokonokat, akik minden évben elolvassák A gyűrűk urát. Hanem aztán most tavasszal a boltban megláttam a kék színű Pán Pétert, a 2015-ös kiadást, most, vagy soha, és inkább most. Még abban sem vagyok biztos, hogy túl későn találkoztam vele, lehet, hogy gyerekként nyugtalanítóbb lett volna, alvászavarokat okoztak volna az elveszett fiúk, meg amikor Péter visszarepül az anyja ablakához, és látja, hogy be van csukva az ablak, az anyja meg egy másik kisfiút dajkál.

Minden úgy jó, ahogy történt. De ha már így történt, és London, akkor el akartam menni a Kensington Gardensbe, ahol a Pán Péter játszódik, többnyire sötétedés után, amikor bezárják a kertet, és előjönnek a tündérek.

A sötétedést nem vártam meg, se a kert bezárását, és egy ideig a titokzatosságot sem éreztem, szép, nagy kert, régi fák, annyira régiek, hogy egyidősek a kerttel, amit 1728-ban választottak le a Hyde Parkról Karolina királyné kérésére. Halak, madarak, mókusok és…  igen, Pán Péter szobra. 1912 április 30-án éjjel állították föl, hogy másnap a mit sem sejtő gyerekek Pán Péterrel találkozzanak. Maga az író, J. M. Barrie választotta a modell kisfiút, amint fújja nem éppen szokványos pánsípját. A szobor tényleg nem nő fel soha, csak hát mozdulni sem tud, hogy lesöpörje a fejéről a pókhálókat. Van ára az örök ifjúságnak.

A szél talán jobban fúj, a nap talán kevésbé süt, de azért tengerpart ez is. Brighton. Nem ide jön az ember, ha meg akarja mosni a lábát a sós vízben, mégis ismerős a táj. A víz nem kék, inkább zöld, de az ég már a megszokott. Hatalmas régi szállodák, verőfény, valamiért mégis Britten szólal meg belül, a Négy tengeri közjáték a Peter Grimesból, pedig se köd, se vihar, se hajnal, se vasárnap nincsen. Indulás a mély fövenyen a víz felé, és megint a Peter Grimes jut az eszembe, a régi pesti előadás, Kovalik rendezés. A szereplők a benti tenger mellett sem tudtak rendesen járni. Hogy ezt a hatást elérjék, a színpadot vastagon csíkokra vágott autógumikkal szórták föl, a lábak süppedtek, a bokák billegtek.

Sajnos ennyi használt autóguminak már borzalmas szaga van, ha jól emlékszem, volt énekes, aki émelygett tőle, végül nem is vállalta a fellépést. Még jó, hogy az élet nem mindig és nem mindenben utánozza a művészetet.

Ezt találtam Londonban, egy postaláda tetején. Eleve érdekes, hogy vannak még postaládák, sőt telefonfülkék is. Nem is tudom, vajon mennyire használják a két dolgot rendeltetési céljuknak megfelelően, vagy csak hozzátartoznak a városképhez, ezért élveznek fokozott védettséget. De most, a labdarúgás nagy nemzeti összetartása idején talán még fontosabbak, és ezek szerint Londonban is van egy Kolodko Mihály, ő azonban bronz helyett fonállal és horgolótűvel alkot.

Come on England.

A Wallace gyűjtemény önmagában is szép, vagy lehet, hogy önmagában szebb is, mint mostanában, amikor Winston Churchill képeit is megmutatják az érdeklődőknek. És ki ne érdeklődne, Churchill amúgy is multifunkciós ember volt, hiszen irodalmi Nobel-díjat is kapott, hátha festészetben is zseni. Vagy ha nem zseni, legalább eredeti, különleges, más.

Hát nem az. Igazi, klasszikus, amatőr pingáló, legfeljebb azt tudja, hogy megmutatja, miben más a gyenge profi a közepes amatőrhöz képest. Az utóbbi festi, amit lát, és nem lát semmi különöset, viszont azt sem tudja lefesteni. Nem arról van szó, hogy valamit meg akar mutatni önmagából vagy a világról, hanem ott akar ülni a vászon előtt, és festékfoltokat akar azon elhelyezni. Nincs vele különösebb célja, az idő eltöltésének egy érdekes módja, és egyedül is lehet csinálni, nem ül senki mellé, mint a színházban vagy a moziban. (Churchill mellé amúgy sem volt könnyű ülni, állítólag mindig két jegyet vett, egyet magának, egyet meg a kabátjának. Persze, akkor még a másik oldala szabad maradt.)  

Nincs felfedezés. Vagy csak amolyan magánéletiek, mint amikor a körülötte lévő tárgyakat festi. Üvegek és üvegek. Fekete címkés Johnny Walker. A falon lévő felirat azonban azt mondja, hogy a piros címkéset jobban szerette. Lehet, hogy a fekete szerepeltetése mégis valami festői elgondolás következménye?

Ha jól emlékszem, Picasso mondta, amikor felhagyott a kerámiakészítéssel, hogy az anyag nem bírta el az alkotó energiát, vagy annak súlyát. Az ember érteni véli, bár a festészet anyaga is többnyire vászon, hogyhogy az meg elbír mindenféle ilyesmit.

Bonyolult. Mindenesetre a mai közönséget ez nem zavarja, a legnehezebben megnézhető kiállítás ma Londonban az Elsa Schiaparelli életművét bemutató tárlat a Victoria and Albert alagsorában, napokra előre kell foglalni, hogy azután az ember miket is lásson? Kötött pulcsikat, karcsú nőkre tervezett blézereket, hosszú ruhákat.

Nem hülyéskednek ezek velünk? De nem. Tényleg szépek, még ha az egész kiállítás egy kicsit divatbemutatóra is van fazonírozva, végig szól valami rejtélyes elektronikus zene, a világítás változik, hogy jobban szórják a csillámok a fényt. És közben ott vannak a Schiaparelli körül megjelenő művészek, Man Ray és Salvador Dali. A homáros ruha, ami akkor szenzáció volt, egy földig érő női ruha szoknyarészét díszítette egy nagy, vörös homár.

A divat meg olyan, hogy szépen lassan leszivárog az alsóbb néposztályokhoz, homáros ruhám azóta nekem is van, az egyik pólómra Dali homártelefonját nyomták rá.

Szép is, jó is, érdekes is, az embert elkezdi foglalkoztatni Schiaparelli élete, megvásárolható az önéletrajza. Mire a shopba érek, sajnos már telítődök a szép ruhákkal, és már amikor a kis sárgarépagombos otthoni blézert néztem, eszembe jutott Leacock Karinthy fordításában: mikor megérkezik új állomáshelyére Gertrúd, a nevelőnő, egyszerű, túrósrétessel díszített kalapot visel.

Tegnaptól kezdték el árulni a jegyeket a British Museumba a Bayeux-szőnyeg kiállításra, amire azt mondja az ember, hogy a jelek szerint van érdeklődés. A kiállítás ugyanis szeptember 10-én nyit. A szőnyeg persze csak magyarul szőnyeg, lehet, hogy már magyarul sem, én még így olvastam róla ezer évvel ezelőtt, amikor a munka friss volt. Mert azt lehet tudni, hogy legkorábban mikor készült, 1066 után, hiszen a hastingsi csata eseményei vannak rajta. A legkésőbbi időpont talán 1092, de hogy pontosan kinek volt szüksége egy hetven méter hosszú, fél méter széles hímzésre, azt csak találgatják. A kárpit mindenesetre Bayeux-ben volt, ott is lehetett megnézni az erre épített múzeumban, amit most renoválnak, így a művet áthozzák Londonba.

Reggel mutatták a tévében, hogy ez mit jelent: körülbelül hetven ember kesztyűs kézzel, finoman fogja az egyébként is valami alkalmatosságra szerelt kárpitot, valaki vezényel, ők meg nagyon aprókat lépve elindulnak a kijárat felé. Nem az a típusú műtárgy, amit élelmes és lelkiismeretlen tolvajok rohammal elrabolnak, és aztán értékesítik a piacon.

Középkori képregény. Először lesz látható a szőnyeg úgy, hogy végig lehet sétálni mellette, az ember megkeresheti a kedvenc jeleneteit, ha vannak ilyenek, páncélos lovagok darabolják föl egymást, hajók kelnek át a csatornán, vagy szegény Harold király, éppen a sisakján át a szemébe fúródik egy nyílvessző. Jövő júliusig lesz a kárpit Londonban, addigra talán elkészülnek Bayeux-ben a felújítással.