Minden rosszra el voltam készülve, hogy ez egy nagy pofavágós film lesz, amelyben Joaquin Phoenix két és fél órán keresztül depressziós arckifejezéssel sétál jelenetről jelenetre, vagy nagy emberek alsógatyában szándékkal bebizonyítják, mennyire nem nagy a nagy. Napóleonnál ez amúgy is adja magát, testmagasság vagy péniszhosszúság témakörben, jön egy Napóleon, akinek Napóleon-komplexusa van. Ennél időszerűtlenebb filmet elképzelni sem lehet. Volt már egyszer hasonló eset, a Nagy Sándor, a hódító, de azt Oliver Stone rendezte, és tényleg borzasztó volt.
Ez meg Ridley Scott, és nem olyan szörnyű. Lehet, hogy nagyobbnak volt szánva, lehet, hogy csalódik, aki azt képzelte, megfejtést kap arra nézve, ki volt ez az ember, és miért lett belőle az, aki, vagy talán alkotói hozzáállásnak túlságosan is szerény azt mondani, hogy „nem tudom”, de ha egyszer nem tudja. Szürke ruhás fazon, aki tudja, hová kell elhelyezni az ágyúkat, és ezzel a tudásával meghatározott egy egész évszázadot. Ha nem kettőt. Talán nem hármat.
Ha jobban belegondolok, Tolsztoj sem értett belőle sokkal többet.
Az igazi meglepetés a filmben az a pillanat, amikor Napóleon belép egy terembe, ahol valaki a Mazsola és Tádé zenéjét játssza. Ez is nyilván generációs dolog, nekem a Mazsola zenéje, másoknak csak valami pimpilimpi, Francois-Joseph Gossec D-dúr gavottja. Nem anakronizmus, Gossec Napóleon kortársa volt, de az életműve többé-kevésbé elfelejtődött, vagy meg sem jegyződött, hogy miért lett épp Gossec a Mazsola zenéje, azt sem tudom, de annyira jó, hogy valaki egy életen át írja a szimfonikus műveket és operákat, még egy másfél órás Requiemet is, és mind megy a feledésbe, leszámítva ezt a kis hülyeséget, amit együtt hallgatunk Napóleonnal.