Nem tudom, első pillantásra is látszik-e mi van a képen. Ez egy, legalábbis számomra új tengerparti találmány, paddal kombinált napelemes telefontöltő. Nem állítom, hogy sokan használták volna a szemem láttára, szerintem ráülni nem mernek, hátha betörik, de működik, ráteszi a készülékét az ember, és megjelenik a töltés folyamatban jel. Erről viszont eszembe jutott egy saját találmányom, még nem jutottam el vele a kidolgozottságnak erre a fokára, de elméletben szerintem nem rossz.

Vannak a konditermek, mind tudjuk, hogy hasznos is meg idétlenség is, az embernek azért vannak nagy izmai, hogy nehéz dolgokat emeljen meg velük itt meg minden a visszájára fordul, azért vannak a nehéz dolgok, hogy nagy izmok fejlődjenek ki általuk. És közben pazarlódik, pazarlódik a drága energia.

De mi volna, ha legalább az energia nem pazarlódna, vagy nem az egész, a szobabicikliket és a futógépeket úgy alakítanák át, hogy lenne rajtuk egy telefontartó, és a mozgással termelt energia szépen feltöltené a sportember telefonját? Az egész testedzés rögtön nem volna annyira abszurd, azért futok, hogy elfáradjak, hanem lenne valami cél mögötte, azért futok, hogy feltöltsem a telefonomat, jaj, ma nagyon lemerült, beletelik egy órába is, amíg elérem az áhított célt. Jaj, ma a szomszéd telefonját is fel kell töltenem. Ma én felelek a közvilágításért. Vagy ez már taposómalom?

Mint valami eltévedt Ady Endre, aki nem is a sajátjait szidja, azt kiabálom a határ túloldalán: Kompország, Kompország, Kompország. Mintha Szlovénia tényleg csak arra volna, hogy elválasszon Itáliától, a szent és imádott Itáliától, amiről, persze, tudom, hogy ostobaság, de néha mégis jó volna, ha az ember csak átlép a határon, és ott van.

Közben az jutott eszembe, hogy mintha ebben az Ady-felkiabálásban volna valami zavar, hogy Kompország mászkál kelettől nyugatig, de inkább vissza. Hogyhogy inkább? Csak úgy lehet vissza, ha előtte oda is megy az ember, a két számnak körülbelül egyformának kell lennie, legfeljebb eggyel lehet több a nyugattól keletig.

Gyorsan megnéztem, de persze Ady újságírónak is profi volt, nem azt írja, hogy inkább, hanem hogy szívesebben.

Újságírónak is profi volt, nem is tudtam abbahagyni, miközben tudja az ember, hogy mik a fogásai, nyílzáporral lövik a Napot a magyarok, akik a betűtanító olasz papokat felkoncolták.

És hogy nem lehet száz évvel előre élni, haha, letelt a száz év Endre, az is csoda, hogy te még tananyag vagy.

Nem is ezt akartam mondani, csak hogy egy jól megírt szöveg mennyi örömöt ad.

Mocsári Károllyal találkoztam, és már megint a régi tapasztalat: ha két ember találkozik, aki valaha ismerte Kocsis Zoltánt, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb elkezdik a Kocsis-élményeiket mondani egymásnak. Akik jobban ismerték, mint Mocsári, és van bennük egy kis utánzási hajlam, rögtön úgy félszájjal kezdenek el beszélni, olyan szorosan mondott mássalhangzókkal, rögtön ott van velük Kocsis. Még csak az sem kell hozzá, hogy az élmények feltétlenül pozitívak legyenek, Mocsári Károly most többek között azt a furcsa Kocsis-szokást idézte föl, hogy voltak neki előre elkészített fordulatai. Tudom, mindannyiunknak vannak, felmenőinknek is, nem véletlenül jött Kosztolányi ezzel az „édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” dologgal. Mintha ezekkel a fordulatokkal akarnánk védekezni a földi halandóság ellen, jussak eszükbe, hogy mindig ezt szoktam volt mondani. De Kocsisnál különösen sok volt, többnyire emberekhez, vagyis a nevükhöz kötődött, ha azt mondták, Batta, ő rögtön hozzátette, hogy ebadta, vagy ha szóba került Alfred Brendel, ő mindig hozzátette, hogy „aki minden szerdán fél négytől Brendel”.

Így utólag csak azt nem tudom, hogy ez valahogy a zenészséggel függött-e össze, egy kérdésre mindig megjön a válasz, egy formai hívásra mindig jönnie kell egy válasznak, vagy az előadóművészséggel, ha valami egyszer bejön, az bejön máskor is, új közönség előtt. De akár a régi előtt. Vagy az egész csak szimplán idegesítés.

Már kicsodálkoztam magam azon, hogy mennyire mások Az Ezeregyéjszaka meséi, mint a mi meséink, de azért ez egy újra meg újra megújuló és mély csodálkozási kút. Nemrég például A szabó, a kis púpos, a zsidó orvos meg a keresztény sáfár történetét olvastam, röviden össze sem lehet foglalni, mindenki azt hiszi magáról, hogy ő ölte meg a kis púpost, így érnek vissza a sor elejéig, a szabóig, aki valóban megölte (illetve…) és a többiek csak a holttesttel csináltak valamit, ami akár meg is ölhette volna, ha élt volna. Az európai jogrend szerint, ha jól tudom, nem valami bonyolult dolog, alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet, nem büntetendő, a halottat nem lehet megölni, mindenki mehet haza, csak a szabó nem.

Bezzeg az Ezeregyéjszakában. Mindenkit elfognak, mindenkit ki akarnak végezni, hacsak meg nem tudják menteni az életüket egy jobb mesével, mint amelyikben éppen vannak, ezt majd a kalifa eldönti. Már hogy jobb-e a mesében mesélt mese, mint maga a mese. Mondják a vádlottak a történeteiket, a zsidó orvos nem is a saját történetét meséli, hanem az egyik paciensét, akinek a vizsgálat során kiderül, hogy viszonylag frissen levágták az egyik kezét, és meg is korbácsolták. A szegény fiatalember kereskedő volt, meglátott az utcán egy gyönyörű nőt, behívta, megvendégelte, enyelgett vele, megbeszélték az újabb és újabb találkozót. A lány mondta, hogy legközelebb hoz majd egy másik lányt is magával, még pénzt is adott, hogy nagy legyen a közös lakoma.

Megjön a két nő, a kereskedőnek egy kicsit jobban tetszik az új lány, inkább vele foglalkozik, és vele is megy az ágyba. Reggelre kelve aztán észreveszi, hogy véres a keze. Nahát, mi történt. Fel akarja kelteni a mellette fekvő lányt – hát legurul a lány feje a testéről. Az első nő féltékenységből megölte a másodikat, és levágta a fejét. A kereskedő gyorsan eltemeti a lányt a háza udvarán, előtte azért leveszi a szép nyakéket róla, aztán meg sem áll Egyiptomig. Évekig él ott, aztán, amikor elfogy a pénze, visszatér Damaszkuszba, ahol megpróbálja pénzzé tenni a megölt lány nyakékét, de annyira nincs fogalma az ékszer értékéről, hogy gyanút kelt maga iránt, elfogják, a bíró elé viszik. Elég hamar kiderülnek a dolgok, illetve teljesen mégsem derülnek ki, mert a kereskedő, hogy ne gyilkosságért ítéljék el, bevallja, hogy lopta a nyakéket. Ezért megkorbácsolják és levágják a jobb kezét, de legalább nem akasztják föl.

Csakhogy a nyakékről meg kiderül, hogy a vezíré, pontosabban a vezír lánya viselte, mielőtt három éve eltűnt volna. A kereskedőt tehát vasban a vezír elé viszik, aki ránéz, és mondja, hogy látom, nem vagy tolvaj, de mi történt, mondd el. Elmondja, mire a vezír azt feleli, hogy igen, igen, értem, mindkét nő az én lányom volt, és az első féltékenységből megölte a másodikat. Na de semmi baj, végül is van egy harmadik lányom is, nem akarod elvenni őt feleségül?

Így zárul a történet, és az ember csak néz, hogy rendben, de mi ebből a tanulság? Vagy pont ez a lényeg? Nincs tanulság?

Olyan dologról beszélek, amihez garantáltan nem értek, de talán még így is érdekes. Úgy nőttünk föl, legalábbis én úgy, hogy azt tanították: a gyomorfekély idegi eredetű betegség, a stressz okozza, legfeljebb rontani tudnak rajta az emberek a kávéivással meg az alkohollal. Kicsit javítani is lehet rajta, fagylaltevéssel, de a gyomorfekély alapjában véve életmódbetegség.

Nem tudom, mennyire tartja magát ez a hit, szerintem a kortársak és idősebbek körében erősen, nem követjük az orvosi fejleményeket, hacsak nem vagyunk érintettek valamilyen betegség által. Közben viszont a régi elmélet már megdőlt, visszavonhatatlanul (?) 2005-ben, amikor két ausztrál orvos, John Robin Warren és Barry Marshall Nobel-díjat kapott, amiért fölfedezték, hogy a gyomorfekély elsődleges oka egy Helicobacter pylori nevű kórokozó.  

Az a furcsa, hogy mindezt Warren már 1979-ben fölfedezte, pontosabban azt, hogy ilyen baktériumokat talált beteg gyomorban, de senki nem hitt neki, hiszen a gyomorban olyan savfürdő van, hogy azt baktériumok nem élhetik túl. De hát túlélik, ott vannak.

Az igazság az, hogy ez nem egy kétszemélyes háború volt mindenki (mindenki orvos) ellen, egy Joánisz Likudisz nevű görög doktort már a hatvanas években pénzbüntetésre ítéltek, mert a gyomorfekélyes betegeit antibiotikummal kezelte. Hogy a beteg meggyógyult, az keveset nyomott a latban.

A történet ment tovább, végül Warrenék győztek, de csak harminc év múlva, addig emberek ezrei ették a fagyit, és próbáltak nem idegeskedni, hogy elkerüljék a gyomorfekélyt. Az egész olyan, mint valami kalandregény, amelynek a végén az állhatatosak elnyerik a jutalmukat. A legfelemelőbb pillanatban Barry Marshall önmagát fertőzte meg a Helicobacter pylorival, egyrészt, hogy tünetei legyenek, másrészt, hogy a tüneteit kezelni tudja. Warren azért erre nem volt hajlandó.

Az egészet csak azért mesélem el, mert J Robin Warren júliusban meghalt, és bár egyáltalán nem fáj a gyomrom, és, amennyire tudom, nincs is semmi baja, azért szerettem volna megköszönni neki a fáradozásait.

Igazából azt sem tudtam, miről van szó, néha meglepődök magam is a horrorfilmekben való műveletlenségemen, talán ha hármat láttam mindösszesen, a Psychót, a Fűrészt, és most már ezt is, a Texasi láncfűrészes mészárlást. Ezért is volt váratlan, hogy ez az utóbbi, meg, persze a Psycho is, az idők során klasszikussá vált, nemcsak mint horror, hanem mint film, mint művészeti alkotás. A MoMa, vagyis a New York-i Modern Művészetek Múzeuma ezt a hetet a láncfűrészre szánja, játsszák, elemzik, bemutatják a rendező, Tobe Hooper egész munkásságát.

Szerencsére a műveletlenség és tájékozatlanság alapszinten könnyen orvosolható állapot, kerestem, találtam, megnéztem, magyar szinkronnal. Nem tudom, hogy magamtól is fölfedeztem volna-e benne a művészetet, de a MoMA munkatársai például résen voltak, már két évvel a megjelenés után, 1976-ban vásárolt a múzeum egy kópiát, ami, ugye, ha valaki elvégzi a műveletet, világossá teszi, mit ünneplünk: a Texasi láncfűrészes mészárlás idén már ötvenéves. A nagy műfajon, a horroron belül úgynevezett slasher film, vagyis az a típus, amelyben valaki késsel, ásóval, kapával, láncfűrésszel, egyéb hegyes és éles szerszámmal földarabol egy csomó másik embert. A Psycho is ilyen, szóval slasherben sokkal előrébb járok, mint zombiban vagy szörnyben. Igaz, a Texasiban legalább annyi embert ölnek meg kalapáccsal, mint láncfűrésszel, szóval talán csak tiszteletbeli slasher.

Nem akarom elviccelni, mert egyébként tényleg jó film. Nem jön rá az ember elsőre, de kis segítséggel azért megérti, hogy tulajdonképpen mennyire szerényen adagolják a szörnyűséget. Ennek persze anyagi okai is voltak, a film költségvetése megállt kétszázezer dollár alatt, ez még 1974-ben sem volt felfoghatatlan pénz, nem tudtak olyan jól húsbavágni, csak lengették a címadó eszközt, és a félelem jelentős része a hanghatásokból származik, a sikoltásokból és a benzinmotor dübörgéséből. A rendező nagyon igyekezett, hogy ne legyen túlságosan durva, és a korhatári besorolásnál megkapják az engedélyt a gyerek nézők is. Nem is értem, hogy képzelte, de ebben nem járt sikerrel. Szerencséje volt, ha nem tiltották be a filmet úgy, ahogy volt. A forgatási körülmények ma már legendásan nehezek voltak, Texas július végén, az tényleg negyven fok, és a főgyilkos Bőrpofát játszó Gunnar Hansen napi tíz-tizenhat órán keresztül viselte a maszkját. Cserébe klasszikussá vált, bár a színészi karrierjét nem nagyon indította be a film, tekintve, hogy úgysem látszik belőle semmi.

Hogy művészet-e? Szerintem igen. Mégis van egy mindenki által olvasható, megérthető és megfontolandó üzenet: virág az ember. És valahol, remélhetőleg jó távol, közeleg a kaszás. Láncfűrésszel a kezében.   

Muszukajev Iszmail dühöngött a szőnyegen, amikor ellenfele, az azeri Haji Aliyev birkózás közben megragadta a nemi szervét (mármint Muszukajev nemi szervét) ami tényleg nem szép, és feltehetően fájdalmas fogás, de hát mit van mit tenni, a birkózásban az ilyesmi előfordul. Annyira előfordul, hogy még szobor is készült róla, Firenzében látható, a Palazzo Vecchióban. Általában nem szokás ismerni a szobrász nevét, Vincenzo de’ Rossi. Ma már kicsit érthetetlen, de voltak munkái, amelyekről egy időben azt hitték, hogy Michelangelo szobrai. Mindenesetre de’ Rossi michelangelista szobrász, szép, nagy vállalkozásokkal, például meg akarta faragni Hercules tizenkét munkáját. Hetet el is készített, közülük hat látható a Palazzo Vecchióban, de ha egy szobor népszerűségét a róla készített fényképek száma bizonyítja, akkor messze a legsikeresebb a Héraklész és Diomédész, ahol a vesztésre álló Diomédész pontosan azt teszi, amit a vesztésre álló Haji Aliyev.

Kettőjük közül egyébként Diomédész járt rosszabbul, Héraklész behajította a híres emberevő kancák közé.

A középkorban a haláltánc volt a szegények vigasza, lophatsz, csalhatsz, rabolhatsz, kizsákmányolhatsz, de a halál elől te sem menekülsz, gazdag, korrupt, gonosz és bármilyen ember. Persze nem menekül előle a jó sem, meg a szegény sem, de hát ez benne az érdekes. Ha a halál jósággal elkerülhető volna, valószínűleg jobban állna a világ a jók és rosszak versenyében.

Tegnap megnéztem a Párizsi pillanatok (Paradis Paris) című filmet, nem mondanám, hogy nagy szellemi erőfeszítés lett volna, ámbár úgy érzem, elkészíteni sem lehetett nagy szellemi erőfeszítés. Azért inkább jó, mint rossz, és aki szereti Párizst, annak van olyan élmény, mint a maratonfutás az olimpián. De közben az jutott eszembe, hogy ha ma ezzel foglalkoznának, mármint tanulságos metszetek készítésével, akkor az öregségi tánc volna az alaptéma, hiába vagy szép vagy csúnya, gazdag, szegény, jó vagy rossz, az öregség utolér. Reszkess. Vagy ne reszkess.

A kérdés persze az, az egészségi tényezőkön túl, hogy melyik a szerencsésebb: akinek van mit veszíteni, vagy akinek mindegy. A filmnél maradva (hangsúlyozom, nem erről szól az egész mozi), ki a szerencsésebb, Monica Bellucci, aki elvben nagyon merészen vállalja az arcbőre állapotát, vagy Rossy de Palma, aki épp olyan döbbenetes profillal rendelkezik hatvanhoz közelítve, mint valaha, legfeljebb a haja lett szürkébb. A két nő körülbelül egyidős, két hét különbség van köztük.

Meg sem próbálok dönteni, nekem nagyon tetszik mindkettő. Vagy az a tehetségtől van?

Mintha mostanában fokozottan próbálnánk ügyelni mindenkire, aki magyar vagy magyar volt, és nemzetközi hírre jutott, tudós, sportoló, művész, talán azért is meglepő, hogy mennyire kevés figyelem jut Brodszky Miklósra.

Nem mintha olyan sokat tudnék róla, Ogyesszában született, Hollywoodban halt meg 53 évesen, de élete végén írt néhány nagy slágert. Igazi filmzenéket, de amíg a tenoristák könnyű vagy könnyebb zenei kirándulása a Gigli-Mario Lanza vonalon mozgott, a Be My Love-ot gyakrabban énekelték. A film, amelyben a dal elhangzott a Halászlegény frakkban című alkotás volt, meg lehet nézni az egészet friss szinkronnal, meglepő módon Lanza operaénekest alakít (meg halászlegényt is), olyan dal kellett, amelyik stílusában beleillik az operarészletek közé, de azért dal. Ennek Brodszky mestere volt. Vannak más Lanza-filmjei is, például a Szerenád, Lanza itt is operaénekes, igaz, nem halászlegény, és szintén olyan dalt írt neki Brodszky, ami operás.

Brodszky munkássága valószínűleg a Be My Love-val ért a csúcsára. Az interneten sorolják a filmzenéit, magyarokat és amerikaiakat, operetteket és zenés játékokat, köztük a Nem élhetek zsidó nélkül című darabot. Ennek a felújítása mostanában szerintem nem várható.  

A sok csodálatos sport között mégis az egyik legcsodálatosabb a kalapácsvetés. Már a neve miatt is, hiszen a szer, amit az atléták dobálnak, a mai formájában egyáltalán nem hasonlít a kalapácshoz, hacsak nincs a világban nyeletlen, golyófejű kalapács, de miért volna. Meg a legtöbb atlétikai és klasszikus sportszám esetében tudni lehet, hogy mi az egésznek az alapja, többnyire katonai alapok, ki az erősebb, gyorsabb, ki lő jobban, ki dobja messzebb a gerelyt, akár ember, akár állat volna a már nem létező cél. De ki dobja messzebb a kalapácsot? Miért kellene messzire dobni a kalapácsot? Hogy ne kelljen az építkezésen olyan sokat mennie az inasnak? Majd a mester átdobja?

Ráadásul a kalapácsvetés akármennyire is klasszikusnak tűnik, semmilyen ókori alapja nincsen, dobtak dárdát és dobtak diszkoszt, de kalapácsot a görögök biztosan nem. Legalábbis nem versenyszerűen. A legenda szerint az első kalapácsvető a kelta Cú Chulainn volt, de ő sem kalapácsot dobott, hanem egy féltengelyt, úgy értem, egy eltört kocsitengelyt, amelyen még rajta volt a kerék. Újabb rejtély, hogyan lett ebből kalapács, és főleg, hogy miért.  

Ha jól látom, a kalapácsvetés lassan azzal a gonddal fog küzdeni, amivel a nyolcvanas évek végén a gerely: túl nagyokat dobnak a versenyzők, lassan áthajítják a pálya zöldjét, és veszélyeztetik a futókat vagy a nézőket. Amikor a gerelyhajítás világcsúcsa túllépte a 100 métert, megváltoztatták a szert, hogy ne repüljön akkorát. A kalapács azért még nem tart itt, de lehet, hogy egy szép napon nagyot repül a golyó, és akkor visszaállnak a hagyományos kalapácsra. Vagy a féltengelyre.