Az ilyesmi mindig gyanús, valakinek az utolsó utáni műve. Tudják ezt azok is, akik megjelentetik az utolsó utánit, így aztán a Találkozunk augusztusban elölről és hátulról is meg van támogatva. Előszóként az örökösök mondják el, hogy miért döntöttek a megjelenés mellett (nyilván nem azt mondják, amit mindenki gondol, hogy ez azért némi pénzt hoz a konyhára), utószóként a szerkesztő sorolja, hogy Márqueznek ez a könyve hány változatban és hány alkalommal került már elő, felolvasott belőle itt és amott, újraírta, átdolgozta, biztos, hogy hiteles. És mindenki gabózik közben.

Úgy értem, ez volt Márquez beceneve, de hogy mennyire közel állt a gyermekekhez és a közreadóhoz, azt úgy hangsúlyozzák, hogy mindenki ezen a néven...

Mégis azok voltak a legmenőbbek a Rádiózenekar Kobajasi-koncertjén, akik a Galántai táncok után a Zeneakadémia középerkélyén elővettek egy molinót, amire az volt ráírva: BRAVO. Kétségkívül ehhez kellett valami előre elhatározottság is, tudták előre, hogy nekik nagyon fog tetszeni az előadás, de azért elég lelkes és határozott, ugyanakkor zajtalan a tetszésnyilvánítás a részükről.

Egyébként is valószínű, hogy Kobajasi-ügyben nálunk már le vannak osztva a lapok, már réges-régen eldöntöttük, hogy szeretjük a karmestert, ötven éve volt a karmesterverseny, amit megnyert, akkor vette át Ferencsik János kezéből az első díjat, aztán, legalábbis egy időre, a stafétabotot is. Nem kukázhatjuk ki a...

Van egy jelenet a Ryan közlegény megmentése című film végén, ami, szégyen ide, szégyen oda, mindig meghat. Már mindenki le van lőve, Miller hadnagynak is golyó a testében, utolsó erejével magához inti Ryan közlegényt, és azt súgja neki: earn this. Érdemeld ki. Már hogy ennyi ember meghalt érted, legyen ennek valami magasabb oka, célja, folyománya.

Az ember ül a moziban, és igyekszik nem gondolni arra, hogy neki magának van-e valami magasabb oka, célja, folyománya.

Ezt tudom a Maga a pokol című film legfőbb erényének mondani, hogy legalább eszembe jutott róla egy másik film. Mert ami a vásznon megy, az idétlen...

Megjelent egy új Seherezádé, ha így kell írni, a lemezborítón azt mondják Scheherazade, de hát tudjuk, kiről van szó, és mivel lemezborító, azt is, miről van szó: Rimszkij-Korszakov művéről, szimfonikus szvit hegedűre és zenekarra. Nem mondom, hogy épp ez hiányzott a legjobban a piacról, de ahogy elkezdtem számolgatni, milyen felvételek is vannak, megakadtam az egyiknél: Mario Rossi vezényli a Bécsi Szimfonikusokat, a szólista Miriam Solovieff. Az évszám 1956. Tizenhat évvel a szólista életének nagy tragédiája után.

Miriam Solovieff 1921-ben született Oroszországban, még nem volt hatéves, amikor a család megérkezett Amerikába. A kislányt zongorázni taníttatták...

Házi műveltségi vetélkedőn be szokott jönni ez a kérdés, hogy vajon tudják-e a többiek, ki írta a Nem tudom az életemet hol rontottam én el kezdetű magyar nóta szövegét. Nem szokták tudni. A megoldás Kellér Dezső, igen, ő, aki a függönybe kapaszkodva adta elő utóbb a konferanszait arról, hogy mennyire vidáman mondják azt a bolti eladók, hogy valami nincs, nem kapható. Tényleg meglepő, hogy kikben rejtezik valami dalszövegírói hajlam.

Inkább múlt időben: kikben rejtezett. A Népszava sportrovatának volt munkatársa Vándor Kálmán, aki leginkább a fordításairól volt ismert, neki köszönhetünk olyanokat, mint hogy A szívem egy vándorcigány, vagy hogy Sír a telefon, bár az utóbbiban Koós János elárulja, hogy igazából ő sír, míg az eredetiben Domenico Modugno ragaszkodik ahhoz, hogy a telefon sír. Van még eredetibb is, hiszen ez igazából francia dal. Mindenesetre a magyar változatban nem...

Van az a klasszikus történet G. Dénes Györgytől, hogy leül hozzá a kávéházban egy ember: mit iszik? Készpénzt. Na jó, dalszöveg kellene erre a dallamra. És a férfi elkezdi dúdolni, hogy naaa-naaa-nana. Egy kicsit olyan mulatós dallam, ahogy ma mondanánk, Zsüti meg is érzi benne a cigányzenés lüktetést, megírja a szöveget. Az lesz a bemondás, hogy „húzd rá gitár, szakadjon a, szakadjon a húr, húr, húr!” És olyan halhatatlan gondolatok vannak benne, hogy „úgy húzzátok, olyan jól ám, hogy az Illés meg a Zorán elszegődjön Lakatoshoz brácsásnak.”

Az egészben az a lényeg most, hogy körülbelül mégis ez a könnyűzenei gyakorlat, van egy dallam, és arra írnak valami szöveget. Bezzeg a klasszikusok, mondjuk Schubert a szöveget zenésítették meg. Pucciniről köztudott, hogy nem tudott elkezdeni komponálni, ha nem volt meg a teljes dráma, ha nem...

Mikor itt volt a zongorista Rudolf Buchbinder el akartam mondani, hogy mindig a kis Zaches jut az eszembe róla, csak már kicsit régen olvastam a Hoffman-történetet, gondoltam, hogy jobb, ha felfrissítem az emlékeimet, miről is van szó benne. A főhős szerepel Offenbachnál is, a Hoffman meséiben, de nem egy egész felvonáson át, csak a Kleinzack-legendának nevezett tenoráriában. Az operai Hoffman közkívánatra elkezdi mesélni a történetet, de épp csak elmondja, hogy nézett ki Kleinzack, aztán belefeledkezik a saját ábrándjaiba. és szíve hölgyéről énekel. „Élt az eisenachi udvarban egy furcsa törpe…” Már Eisenach is csak azért kerül az operaváltozatba, hogy rímeljen a Kleinzackra, ami a klein Zachesnak elég erősen franciásított változata. A másik érdekes rím a „colbac”, ami alighanem a mi kalpag szavunk eredetije, katonai süveg, amit Kleinzack a fején visel, bár ennek sincs nyoma Hoffmannál. Szóval jó, hogy ezt a privát...