Nem mondom, hogy kínlódok Colette kisregényeivel, de valahogy nem adják magukat, nem csábulok el, vagy ha elcsábulok, mint valami Don Giovanni, mindig ásítok a nagy (olvasási) szenvedély közepette. Mégis el-elcsábulok. A Chéri azért volt jó, mert női szemmel nézte az elkéneztetett férfit, a Kóborlások azért, mert egyébként nem sokat tud az olvasó az 1900-as évek varietéinek világáról, a Zsendül a vetés mégis kamaszszerelem, ami foglalkoztatja az embert, hogyan is volt vele, amikor még ilyen élményei voltak. Most A macskát olvasom, lehet, hogy itt megállok, megszakítom az ismerkedést.

Ha három műből meg kellene mondani, mi az állandó Colette művészetében, azt mondanám, hogy a növények. A virágok ismerete és szeretete. Nem lehetett könnyű dolga a fordítóknak, állandóan a szótárt kellett forgatni, ez vajon mit jelent, milyen lonc, miféle vadvirág, melyik növényről van szó. A Zsendül a vetés lány főszereplője Vinca, teljesen rendben volna, ha csak egy női becenév volna, de nem, ez is virágnév, a lány a szeme színe után kapta. Talán a fordító is elgondolkodott, hogy ezt is magyarítani kellene, de a nyelv megálljt parancsolt, a vinca magyarul meténg.

Meténgbe nem szeret bele az ember.

Végre megtaláltam a Mesterdalnokok-lemezemet. Nem akármelyiket, hanem a Klemperer vezényelte, budapesti előadást. Kétlemezes keresztmetszet, annak idején az igazi értők háborogtak, hogy miért nem a teljes, de ennek állítólag megvolt az oka, nem maradt meg elfogadható minőségben minden részlet, csak ennyi. Nyilván volt gyakorlati akadály is, hányan vannak a világban, akik hajlandóak Klemperer miatt magyarul, sistergősen végighallgatni az egész operát? Öt lemezt. Ámbár az is szórakoztató, amikor az ember találgatja: most az én lemezem kopog, vagy az eredeti korong, amire mentették a felvételt?

Szigorú arccal és szigorú lélekkel ültem hozzá, nem hiszek abban, hogy valaki zseniális karmester lehet, ha a zenekar nem szól zseniálisan, márpedig az Operaház zenekara 1950-ben sem volt világszám, ehhez jön még a hangminőség... Mindenki azt hall ki belőle, amit akar, de mi van, ha nem akar semmit sem kihallani az ember?

A nagy ellenállás a nyitány végéig tartott, ott Klemperer egy olyan vagány tempóváltást és hangsúlyeltolást mutat be, amitől az egész zene megváltozik, életre kel. Ja, hogy ez ilyen? Akkor máskor, mással miért nem ilyen?  

Nem is ezt akartam elmesélni, hanem Sárdy Jánost. A legtöbben szerintem ma már nem is tudják, hogy Sárdy János nemcsak a Mágnás Miskában volt Baracs, nem csak ehhez a furcsa tájszólású danoláshoz értett, de az Operaház tagjaként a Mesterdalnokokban is benne volt. Sajnos a lemezre átmentett részleteken nem sokat hallani, de azért a harmadik felvonás eleje megvan, és tényleg nagyszerű. Annyira nagyszerű, hogy Klemperer állítólag sok-sok év múlva is emlegette, élete legjobb Dávidja a budapesti volt, hogy is hívták...? Sárdy, ez az, Sárdy.

Ilyen is van, a köz emlékezetében mégis az a három metszőfogú Baracs marad meg, a siker a művészeti teljesítmény ellensége.

Vízkeresztet játszottak tegnap a szolnokiak a Városmajorban, ami a dolog érdemi részét illeti, elég mérsékelt eredménnyel, bár kétségkívül volt valami vízió az előadás mögött, előtt, alatt, valamit elképzelt a rendező, és azt színre is tudta vinni. Most nem is ez az érdekes, csak a darab legelső mondata. Máskor legelső mondata, itt volt némi bevezető, amíg elhangzott: ha a zene étke a szerelemnek. If music be the food of love, play on.

Azért érdekes számomra, mert ezt a sort Purcell is megzenésítette. Ha jól tudom, ezt az egyetlen sort Shakespeare-től. Ezt viszont kétszer is. Még ezt az egy sort sem teljesen, mert Purcellnél a vége az, hogy „sing on”. Pedig lett volna elég lehetősége, hogy Shakespeare-t énekeltessen, hogy mást ne mondjak, kísérőzenét írt a Szentivánéji álomhoz, de olyat, hogy végig más szövegét éneklik benne.

Nem tudom, és azt hiszem, nem is lehet tudni, hogy ez valami szerénység volt részéről, vagy nem vette észre, hogy ezek a szövegek micsoda értéket jelentenek az emberiség számára. Vagy nem vette észre, micsoda értéket jelenthetnének az ő zenéjével.

Más zeneszerzőket aztán nem ijesztett meg Shakespeare, Verdi, Gounod, Berlioz, Thomas különösebb aggály nélkül komponált hozzá dallamokat. Nekem Gounod volt mindig a legfájóbb, bár az évek során megtanultam értékelni az ő Romeo és Júliáját, de Purcell folyton hiányzik a zenetörténetből.

A hét mesterlövészt játszották a Paramount csatornán, az új szinkronnal, ami nekem megszokhatatlan élmény, csak annyi értelme van, hogy tudatosítja a nézőben, mennyire jó volt az első szinkron, milyen sokat adtak hozzá a karakterekhez a magyar hangok, Agárdi Gábor, Bárány Frigyes vagy Koncz Gábor. Azért néztem, nézegettem, és egyszer csak rájöttem illetve azt hiszem, rájöttem valamire. Charles Bronson ugyanabban a kalapban játszik, mint a Volt egyszer egy vadnyugatban. Vagyis fordítva, a Volt egyszer egy vadnyugatban is ugyanebben a kalapban van. Nem úgy értem, hogy ugyanolyanban, hanem mintha tényleg ugyanaz a kalap volna, a karimája elején egy kis szakadással. A Vadnyugat idejére már lett egy lyuk is a kalap tetején, végül is eltelt közben kilenc év, de hogy két egyforma kalap ugyanott legyen elszakadva, az legalábbis gyanús.  

Próbáltam utánanézni, hogy van-e ennek valami irodalma vagy története, de semmit nem találtam. Talán csak annyi az ok, hogy a Mesterlövész volt Bronson első nagy sikere, Harmonica meg a westernpályája csúcsa, jó kabala volt a szakadt kalap. A Bosszúvágyba sajnos nem tudta magával vinni.

Elismerem, hogy túlzott volt a várakozás. Ez csak valami koncert, koncertecske az Ötpacsirta Szalonban, ahhoz képest egyébként egészen sokan vagyunk. Nyilván Bretz Gábor miatt. A műsor Brahms, A szép Magelone, tizenöt dal, körülbelül négyesével (így persze nem jön ki a tizenöt), de az eszme. Daléneklés, német dalok, én még annak is örülök, hogy szeptemberben nem a Téli utazás, annak végképp, hogy Brahms, de leginkább annak, hogy dal. Nincs ennek most épp jelene, múltja is alig, Réti és Polgár, akik időnként dalesteket adtak, hibernált műfaj.

Nehéz műfaj, mindent a végletekig ki kell dolgozni, hangról hangra, szótagról szótagra, nem elég csak a fő vonalak ismeretében kiállni, és zengetni a hangot.  

Talán ezt kellett volna elmondani előre Bretz Gábornak, és most nem egy nagy csalódással fejeztük volna be az estét. Mert neki eszében sem volt kidolgozni semmit, harsogott és óbégatott, amíg bele nem nyekkent a hangja, utána kicsit kevésbé harsogott, de attól még nem lett jó. Mintha tizenötször énekelte volna el egymás után ugyanazt a dalt, közben Kovács Sándor humorosnak elképzelt közbebeszélésekkel ismertette a dalok tartalmát. A mélypont az volt, amikor azt mondta, egy Magelone által énekelt szövegre, hogy nemváltó műtéten estünk át, hiszen az énekes férfi. Az énekes férfi, ráadásul felkészületlen férfi, aki nem is énekel tisztán, fel sem fogja a műben rejlő lehetőségeket, nem tudja, hogy az éneklés a kommunikáció egy formája, eszébe sem jut, hogy akár egyetlen rövid pillanatra fölnézzen a kottából. Ahhoz azért hosszú ez a darab.

Valamiért megvolt nekünk otthon a két utolsó Mozart-szimfónia, Otto Klemperer vezényletével. Nyilván ajándékba kaptuk, ott állt a szekrényben, amíg rá nem találtam, már gimnazistaként. Hogy ez ilyen? Egyáltalán: a zene ilyen? Nem is a nagy g-moll első tétele, mert az persze, hogy gyönyörű, meg híres, ismerős dallam, de a második tétel. A fafúvók fájdalma, fegyelme, fénye.

Ez ilyen? Vagy Klemperer ilyen, lassan haladós, de mindig haladunk, és miközben az egész zenekar csodálatosan halad egy cél felé, azért mégis a legfontosabb az, ami a fafúvókkal történik. Szép dolog a szimfonikus zenekar, de a közhiedelemmel ellentétben nem az a fontos, amit a hegedűsök játszanak, hanem az igazán lényeges és mély dolgok a fafúvókon szólalnak meg.   

Klemperer szerette a fafúvósokat. Talán Balassa Péter írta ezt így ilyen egyszerűen le, de teljesen elfogadható gondolat, sőt, közgondolat volt, megnyugodott az ember, mindig föl lehet ismerni Klemperer lemezeit, ki vannak emelve rajtuk a fák. Az kicsit furcsa, hogy Klemperer magyarországi felvételein nem így szól a zenekar, de azok élő felvételek, tizenöt-húsz évvel régebbiek, az ember változik az idővel. Klemperer szerette a fafúvósokat.

Csakhogy most Carlo Maria Giulini lemezeit hallgatom nagy szorgalommal, Beethoven 6. szimfóniájával kezdődik a sorozat, és milyen érdekes, Giulini is szerette a fafúvósokat. Talán még jobban, mint Klemperer. Néha az az érzésem, hogy az egész szimfóniát a fagottos pozíciójából hallgatom, sok szép dolog szól körülötte, de a legfontosabb az, amit a fagott játszik. Melyik zenekar ez? Nahát, a New Philharmonia, ugyanaz, amelyiket Klemperer is vezényelt. Hatodik után a Hetedik – ez meg teljesen normális, már úgy értem, vonósalapú zenekari hangzás. De az nem is a Philharmonia, hanem a Chicago Symphony, Amerikában készült felvétel. Végül is: ki dönt egy zenekar hangzásáról? A karmester? A zenekar? A hangmérnökök?

Mert most elég gyanús, hogy nem is Klemperer szerette a fafúvósokat, hanem talán így szólt a Philharmonia és New Philharmonia Orchestra. Vagy valaki ezt a hangzást szerette az EMI hangmérnökei között Londonban. Vagy ki tudja?

Mindenki bukást jósol a Rózsák háborújának, nem előre, hanem már a film megnézése után, és ahogy a mozibeli népsűrűséget néztem vasárnap este: alighanem igazuk van. Talán túl korai volt a történet újrafeldolgozása, hiszen volt egy korábbi A rózsák háborúja (egy A-val hosszabb címmel), Kathleen Turnerrel és Michael Douglas-szel, bár a két film csak a fővonalakat tekintve azonos. Vagy azt hiszik a kedves nem nézők, hogy ez történelmi film, Lancaster és York.

Nem tudom. Szerintem megéri megnézni, szomorú és vicces, én Olivia Colmanért Soroksárig elfutok, egy moziba meg pláne, Benedict Cumberbatchért meg Dunakeszire, ha kell. De nem kell. Ő fut a filmben. Néha nagyon angol a humor, mondjuk a házassági tanácsadós jelenetben, néha elég amerikai, és nyelvleckének vagy -gyakorlásnak is kiváló, sokat és gyorsan beszélnek, sietve kell olvasni a feliratokat. De például én ezt a szólást eddig nem ismertem: today’s news is tomorrow’s fish and chips. Igaz, idejétmúlt, már régóta nem csomagolnak újságpapírba élelmiszert, de még tudjuk, mi az az újságpapír.   

Rátonyi Róbert-napot tartottam, többé-kevésbé akaratom vagy szándékaim ellenére. Délelőtt az Ábrahám Pál-lemezt hallgattam, de leginkább Melis György miatt, hogy valahogy és valakinek meg kellene mentenie Melis operett-felvételeit, hiszen zseniális ebben is. De hát lassan meg kell menteni Melis operai emlékezetét is, halad is idő, dolgozik a feledés.

A lemezen meg ott volt Rátonyi is hol mereven, hol hatásosan jókedvű formájában, Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, ez inkább merev, a Teve van egypúpú meg tényleg vidámságot áraszt. Eszembe jutott, hogy én gyerekként alapvetően féltem Rátonyi Róberttől, az állandóan ráfagyott nyuszifogú mosolyától, maszkszerű arcától, ami olyan tudott lenni, mint a hasbeszélők fabábuja. Beletelt néhány évbe, évtizedbe, amíg az ember meglátta ebben a hősiességet. Nem is láttam őt sokat a színpadon, leginkább a Sweeney Toddra emlékszem, akkor már beteg volt, parókával a fején gyűlöltette magát az alacsony számú közönséggel.

Este A csárdáskirálynő ment a Városmajorban, és az ember bizonyos kor fölött nem megy bizonyos szint alá, valószínűleg, ha kellően alacsony szám áll a születési éve mellett, akkor a jó Bóni grófokat is Rátonyihoz hasonlítja. A rosszakat meg inkább nem hasonlítja senkihez, csak eszébe jut Rátonyi, hogy mit dolgozott ezért a léhaságért, táncolt, énekelt. Akkoriban még mikrofonokat sem használtak erősítésre, egy Jaj, cica végére szerintem lógott a bele, a nyelve, de a nyakkendője, az nem. Mindig foglalkoztat a kérdés: hogy ebben a közönségnek mi a jó, azt értem. De hogy az előadónak…?

Följött egy YouTube videó, a tíz legrondább hollywoodi színésznő. Tényleg értelmetlen gondolat, van, aki direkt ronda, úgy értem, annak köszönheti a sikereit, van, aki túllép szépségen és csúnyaságon. Egyébként sem ismertem a felsoroltak felét. De volt Barbra Streisand, hát jó, és volt Tilda Swinton.

Hát nem jó. Vagyis ostobaság. És pont egy nappal az Orlando sajtóvetítése előtt, ugyanis újra játsszák majd moziban az Orlandót, hogy ne kelljen mindig csak emlékekre és tévéképernyőkre hagyatkoznunk. Orlando, harminckét évvel a magyarországi bemutató után. Persze rögtön az az első kérdés, mivel a film maga egy nem öregedő emberről szól, hogy a film maga öregedett-e. Jó az esély, hogy nem, hiszen elsősorban szép film, és másodsorban van valami üzenete vagy témája, története.

A témája, ha nem is öregedett, már ha elfogadjuk témának vagy másodlagos témának azt, hogy nőként mégis más, nehezebb, és önelégült, agyalágyult férfiakat kell, vagy nem kell elviselni… Nem állítom, hogy idejétmúlt gondolat, csak ma már túl sokszor hangzik el. Ha Orlando megelőzte a korát, az azt is jelenti, hogy van egyáltalán kora.  

Ami a többit illeti: Tilda szép. Szép nőnek is, férfinak is, és miközben a mostani néző is ámul, hogy tényleg változik, nemcsak a szeme színe, hanem igazán hol férfi, hol nő, járásra, mozdulatra is, közben van valami, amit eddig észre sem vettem. Erzsébet királynő. Azt még lehet tudni, hogy férfi játssza, no de melyik férfi? Quentin Crisp, róla írta Sting pár évvel korábban az An Englishman in New York című dalt, szerepel a klipben is. A kétneműséget vagy nemi bizonytalanságot nemcsak játsszák az Orlandóban, de élik is.

Ákos Stefit hallgattam, minden különösebb ok nélkül, csak a dalok miatt, meg a léha ajkak matt, amelyek olyan lustán mondanak ki minden s hangzót. A lemez B oldalán az első szám az Ez történt tavasszal című latinos kis valami. A szöveg pedig… „Súgtad: te leszel az egyetlen, súgtam: akarod, hogy elhiggyem?” Azért ez nem rossz. Úgy értem, benne marad a slágerszöveg-kategóriában, de azért ki is tekint belőle, jelzi, hogy tudok én így beszélni, de közben azért nem ment el az eszem. Ki írta?

Bacsó Péter. Tényleg, az ember el is felejtette, hogy Bacsó Péter dalszövegeket is írt, elsősorban a saját filmjeiben elhangzó dalokhoz, ő írta azt, hogy Egy esős vasárnap délután elbújni jó, jó, jó. Meg azt is, hogy Táskarádió, ritmusdáridó. Rejtély. Ezt is ő írta. Leginkább Fényes Szabolcs-dallamokhoz rímelt, vagy fordítva, Fényes Szabolcs-dallamokat előhívogatón, bár inkább az első változatra gyanakszom.

Erre kérdezné a gonosz ember, hogy akkor minek rendezett?