Lehet, hogy túlgondolom az egészet, de nekem ez a Végső állomás – Vérvonalak nem annyira szörnyű, mint amilyen szörnyűnek kellene lennie. Horror és víg, ez népszerű műfaj, egyszerre kell szorongani és megkönnyebbülni, az erre fogékony néző úgy jön ki a filmről, hogy na, kiféltem magam, és nem is olyan nagy dolog a halál. Főleg, ha ilyen bonyodalmas, egy mennyezeti ventilátorba kavarodó lánc vége beleakad az orrpiercingbe. Ez, persze, nem volna halálos, csak kellemetlen, de közben kigyullad a ház is. És így tovább, de már ez is tovább van, 25 éve mutatták be a sorozat első darabját, ez a hatodik rész.
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe, hogy a szeme is fáj az erős nézésbe. A szeme, az semmi, az agya is. Közben mégis akarnak mondani valamit, és nemcsak azt, hogy a halál ott leselkedik minden sarkon, és ott várja minden pénzérme, hogy elgurulhasson, és beszorulhasson a vonat váltójába, de azt is, hogy aki elkezd félni, az elrontja az egész életét, ülhet a négy fal között egy mindenkitől távoli tanyán, és hallgathatja, mit súg a szél. És jön egy nagyon sovány szereplő, és azt mondja, hogy élvezzétek az életet, mert ki tudja, meddig tart.
A stáblistán meg kiírják, hogy Tony Todd emlékére.