Hosszú lett a nagyhét a zenebarátoknak, így jött ki a lépés, hogy a fő Máté-passió, vagy legalábbis az előreláthatólag legizgalmasabb előadás egy hétfővel korábban jött el a Zeneakadémiára. A legvonzóbb a kórus és a zenekar, Orchestra and Choir of The Age of Enlightenment, a karmester Jonathan Cohen. Olyanok, amilyennek az ember remélte őket, nem hamisak, vagy csak nagyon ritkán, pontosak, szépek, ahogy a csillag megy az égen, nem a betlehemi, hol van az már (még), ez a történet szörnyű része. A tempók az elvárható módon élénkek, nem túl élénkek, de megvan bennük a táncritmus, ingatjuk magunkat, miközben a főhőst elfogják, kínozzák, kivégzik.  Talán (de tényleg halkan mondom) ez az élénkség mintha általános élénkség volna, több tempóbeli karaktert is elviselne a zene, másfelől meg (bár ez aligha volt szempont az előadásnál) így is hosszú a darab, 11-kor végzünk, menjünk, haladjunk.

Ami a legjobbnak tűnt, az valóban a legjobb, a csoportos közreműködők, a zenekar mellett a kórus is, kétfelé osztva, minden szólam tisztán és a szólamok gyönyörűen megkülönböztethetően, ha valaki nagyon akar kekeckedni, annak esetleg feltűnhetett, hogy a kvázi-szólisták, a Pétert és Pilátust éneklő kórustagok egy kicsit kihallatszanak a basszus szólamból, de vajon az ősbemutatón, Bach idején volt ilyen kórus a Tamás-templomban? Aligha.

Ami a szólistákat illeti… Az Evangélista egészen kiváló, és benne összpontosul az, amit az interpretáció alapgondolatának érzek: ez egy történet. Misztériumjáték, dráma. Sokszor az énekes ki sem nyitja a kottát, a tekintete végig a közönséget pásztázza, figyeljetek, ne bambuljatok, lemaradtok az év nagy eseményéről. Nem a koncertről, hanem amiről a koncert szól. Jézus körülbelül ugyanígy énekel, és fontos, hogy akkor is ugyanígy van jelen, ha nem énekel. Föláll a székéből azokban a pillanatokban is, amikor nincs énekelnivalója, csak vele és körülötte zajlanak az események. Hallgat. Ütik. Tűr.

Ugyanígy énekel a basszus szólista is, csak neki a hangja nem indokolja ezt az élénkséget, innen is szól onnan is szól, nem szépen, és akkor már visszás, hogy azért eljátssza, amit kell. Előbb énekelje el, és csak utána élje. Nekem a szoprán is fájt, nem is volt mindig tiszta, viszont szinte mindig éles volt, és egy szinttel hangosabb a környezetnél, valahogy megküldte az áriák magasabb részeit, de az ember azt érezte, nem azért, mert természettől ilyen, hanem hogy kijöjjenek a hangok.

Túl sok a panasz, érzem. Mert szép előadás volt, közösségi élmény, hiába van még tíz napunk, aligha lesz ehhez fogható itthon az idén.

Nem volt szörnyű, kiborító, fölháborító, de azért az alapigazság sem cáfolódott meg: énekelni könnyebb hanggal, mint anélkül. De nélküle sem lehetetlen. Két sztárénekes, nem is öreg, de a múltból élnek, múltbéli sztárok: Diana Damrau és Jonas Kaufmann. Tele nézőtér, igényes est, dalok, Richard Strauss és Gustav Mahler, és pont fordítva csinálják, mint ahogy elképzeltem. Pont fordítva csinálják, mint ahogy a műsorban ígérték, előbb Strauss, aztán Mahler, de nem baj. Viszont arra készültem, hogy majd A fiú csodakürtje ciklus részleteit egymás mellett állva adják elő, egymásnak adva a labdát, erre mit lépsz, és erre te hogy reagálsz, és lesznek köztük ketten is énekelhető dalok. Ehhez képest a dalciklusból alig hangzott el valamennyi, Kaufmann a Rückert-versekre írott dalokból énekelt, és ez a rész ment úgy, hogy előbb az egyik, aztán az ki, és jött a másik.

Richard Straussnak úgy indultak neki, hogy egymás mellett álltak a zongora előtt, előbb Kaufmann az Ajánlással, és nem is csúnyán.

Csak hol a hangja? Furcsán is énekel, inkább torokból, a felső regiszter ettől elég szoros lesz, ő meg szokása szerint ideges, vagy legalábbis feszült, és tényleg nem gúnyból és nem kajánságból mondom: minden oka megvan rá. Ehhez képest Diana Damrau nem tűnik idegesnek, egy kicsit, rossz szokása szerint, mindent túljátszik, túlgesztikulál, túllazul, de láthatóan nincs rossz hatással a partnerére. Nem lesz tőle Kaufmann pódiumhuszár, amikor énekel, eléggé kifejezéstelenül áll, de ha Damrau énekel, egy-egy gesztusa, arckifejezése valamit hozzáad az élményhez.

És valamit hozzá is kell adni, azt nem lehet mondani, hogy minden benne van az előadásban. Pedig anyanyelven énekelnek, szép szövegmondással (főleg Damrau), felirat is van a Müpában, csak az orgona alatt ülők nem látják.

Igaz, ők az arcokat sem látják – nincs szerencséjük.

De kinek van szerencséje? Nem is tudom, a második részre ez az „amit nem énekelünk el, azt eljátsszuk” interpretáció kimerül, Damrau hangja egyre kisebbnek tűnik, Kaufmanné egyre csúnyábbnak. A második ráadás is Strauss, de Johann, a Bécsi vér, azt kifejezetten ügyesen eltársalogják, nem is nehéz az énekelnivaló, valahogy azt sejtem, ez lesz a következő közös koncertjük. Ilyenkor el vagyok szánva, hogy na, arra már nem megyek el, de hogyne mennék.

Nagyon tudnak, az nem is kérdés. Wynton Marsalis és a Jazz at Lincoln Center Orchestra, rendes, régi vágású big band, de nem csak régi dolgokat játszanak. Alighanem halott a műfaj, de csak annyira halott, mint az opera, hogy a halottsága nem akadályozza az életben. Megvan a forma, eljátsszák a kórusokat együtt, és aztán jöhetnek a szólók. Azt érzi az ember a harmadik szám után, hogy ért mindent, egyrészt ez így megy végig, másrészt nem megyünk haza, amíg a kövér nő énekel. Vagyis pont nem a kövér nő, mert az az opera, hanem amíg mindenki el nem játszotta a szólóját. Nyilván a vége felé jön majd Wynton Marsalis, mint a legnagyobb csillag. Aztán mégis jó, mert az is érdekes, hogy hányféleképpen lehet rezet fújni, és mindenki jól játszik. Egy kicsit azért megkínozzák a magyar vendégfellépőt, Szalóky Balázst, mert utána rögtön egy fenomenális klarinétszólóval jönnek, és a klarinét után Marsalis még fenomenálisabb hangokat szed elő a trombitából, az előbb még támadó harci elefántok trombitáltak, most meg mintha egy pisztolycsőbe zárt légy zümmögne. De hát így van jól, ezért ők a Lincoln Center big bandje.

És most már van nő is a csapatban, Alexa Tarantino, és fölköti a gatyát, nagyon klasszul fújja, csak a hangereje marad el a kemény magtól. Egyelőre azért ez öltönyös zene.

Csak azért igazságtalanságoskodok, mert annyira egyértelmű. Sylvia Plachyban (Plachy Szilviában) nem az az érdekes, hogy Adrien Brody anyukája. Vagyis az a fontos, kicsit több, mint egy tárló erejéig, abban a tárlóban csak az Adrien Brodyról készült képek vannak, és olyanok, amilyeneket más fotográfus nem készíthetett volna el, a modell túl laza, túl közvetlen, a színész is fiatal, többnyire nem is színészként van jelen a képeken.

Mindez a Capa Központban van, tegnap nyílt a kiállítás. És a kiállításon itt volt a szerző maga, tudom, néhányan reménykedtek, hátha Adrien Brody is feltűnik, de szerintem ő ennél elfoglaltabb. Meg hát nem is ez a lényeg, tényleg nem az Adrien mamája.  

Adja magát a következtetés, hogy akkor nyilván ő a Plachy-képek készítője, de most így, a személyes jelenléte után ebben sem vagyok biztos. A képek jók, nem olyan szörnyen nagy csodák, vagy ha igen, ezt nem éreztem, hanem magát Sylvia Plachyt, körülötte mozogtak az emberek, vele szelfiztek, Mintha az egész kiállítás egy nagy és erős személyiség egyik, hétköznapra tartogatott megjelenési formája volna. De ha itt van maga a személyiség, akkor ez a megjelenési forma másodlagosnak tűnik, mert nem hétköznap van, hanem ünnep. Vagyis ez csak tegnapra érvényes, ma ebből a szempontból hétköznap van.

Utolsó koncertjére készül Michael Tilson Thomas, amennyire látni lehet, nagy lelki erővel viseli a betegségét, a kiújult agyi tumort, de már csak ennyi lehetősége marad. Április 26-án vezényli a San Francisco Symphonyt, ennek a zenekarnak volt 25 éven át a művészeti igazgatója. Együtt ünneplik a karmester 80. születésnapját, kissé megkésve, hiszen decemberben volt, és ez lesz a búcsú. Felgyógyulásban, visszatérésben nem reménykedik.

Nem emlékszem, hogy adott volna koncertet Magyarországon, (azóta eszembe jutott: adott) mégis láttam őt, az Olasz Intézetben, a Marton Évás Tosca felvételén. Magyarok adták a kórust, a zenekart és a mellékszereplőket (meg a címszereplőt is, persze). A Hungaroton igyekezett a legjobb zenekart rendelkezésre bocsátani, ami akkoriban az Állami Hangversenyzenekar volt.

Nekünk legjobb. Mert emlékszem az első felvételi napra, az opera kezdete, nagy, brutális akkordok, Michael Tilson Thomas intett, a zenekar játszott, a karmester leengedte a pálcáját, és döbbenten csak ennyit mondott: what???!

Innen szép nyerni.

Néha mégis olyan, mintha Budapest lenne a legmenőbb hely a világon. Egyik legmenőbb. Például így március-áprilisban, amikor megkezdődik a japáncseresznye-virágzás a Millenáris Park közelében. Gyönyörűek a fák magukban is az ezüstös törzsükkel, de ilyenkor virágba borulnak, az emberek ámulnak és nyúlnak a zsebükbe a telefon után. Egyre több az ázsiai származású ember, akik állnak a fák alatt, és az valószínűleg túlzás, hogy otthon érzik magukat, de talán nem annyira idegenben. Az operabarátok egy kicsit jobban megértik a Pillangókisasszonyból a Cseresznyevirág-kettőst, meg a folytatást, hogy ja, ezeket a virágokat szakajtották le, mert jön Pinkerton. Aki aztán nem is jön, vagy csak másnap reggel.

Azt olvastam, hogy a globális fölmelegedés jól mérhető a cseresznyevirágzással, azelőtt április közepére esett, mostanában meg a legkorábbi virágzás március 31-én volt. Mi persze későn kapcsolódtunk be, de ezt a képet március 31-én készítettem, szóval legalábbis utolértük a fejlett Japánt, ha meg nem előztük. Még egy kicsit melegedünk, és talán egybe lehet majd kapcsolni a szakurát és a karácsonyt.

Negyven éve megy Londonban Andrei Serban rendezésében a Turandot, ami mindenképpen szép kor, de még szebb, ha látni, hogy annyira nem is jó az egész. Vagy annyira nem az, amit az ember a Turandottól vár, amit kapni szokott, hogy nagy fények és nagy sötétség, nagy tömeg a színpadon, egy fényben ragyogó hercegnő, és a közemberek, akik közül Kalaf végül odaér a fénybe. Mint tudjuk, nem is épp áldozatok nélkül.

Valahogy ez mind nincs. Nincsenek annyira sokan a nagy jelenetekben sem, és főleg nincs sehol a fény, mindig sárgás félhomály borítja a színpadot, Turandot ezüst vagy arany ragyogás helyett piros-fekete ruhában adja föl a kérdéseket. Kelet és nyugat, taj-csi és commedia dell’arte, ez volna a három miniszter, nem rossz. Az öreg császár meg úgy néz ki, mint Szent István a Képes Krónikában. Csak éppen a lényeget nem lehet érzékelni, a megtalált célt, amihez képest mindenki más lényegtelennek és feláldozhatónak látszik.

Mert, persze, feláldozódnak, nemcsak Liú, és nemcsak a történet végén. Kalaf a gong megütéséhez az apja mankóját rántja ki a kezéből, az öreg Timur össze is esik. Ez is egy üzenet: nem éri meg. Ne legyél küldetéses ember, mert nem marad semmid, csak a küldetésed, az ember valahogy elvész ebben az összefüggésben.

Nem éri meg. Mintha a címszereplő Sondra Radvanovsky is ezt akarná mondani, se nem tiszta, se nem megejtő szépségű hang, még az emberi teljesítőképesség határait sem érzékelni, hogy Turandot ott járna, az énekelt hangok ormán, mindjárt lezuhan. Nem zuhan, de nem is izgalmas az egész. A tenor, Hansung Yoo persze jó, a többiek inkább az átlaghoz, (a magas, nemzetközi átlaghoz) húznak, az este egy jó alternatív-Turandot lehetne, ha már túl sokat láttuk az igazit, akkor egy ilyen értelmezés is érdekes lehet. Élőben, Londonból, a Cinema MOM-ban.

Már csak az igazit kellene látni túl sokat.

Ez mekkora kaland volt! És ha az ember kellően tájékozatlan, akkor föl sem volt készülve rá, Dianne Reeves, rendben van, nagymenő a világban, x mennyiségű Grammy-díjjal, a Snétberger-évad vendége a Müpában, biztosan nagyon jó lesz.

Annál sokkal jobb volt.

A kalandot eleinte nem is lehetett érezni, Snétberger Ferenc trióban játszott, szépen, de azért tudta az ember, hogy ha ez így megy végig, semmi nem menti meg az elszenderedéstől. Egy kicsit szerintem alul volt keverve mellé a bőgős, Barcza-Horváth József, pedig semmi ok nem volt a halkságra, és igazából az volt az érdekes, hogy a szépen, tisztán csordogáló zenék alá mennyivel izgalmasabb ritmust ütöget a dobos, szintén Snétberger, de Toni.

Hát jó, hát jó. Aztán csatlakozott hozzájuk egy zongorista, John Beasley, Snétberger (az atya) azt ígérte, hogy majd mesél róla, de végül nem tette. Mindenesetre John Beasley már nagyon jót tett az estének, hirtelen beindulni kezdett a muzsikálás, már jött egy szép kis párbeszéd gitár-zongora elosztásban. Aztán megérkezett a sztárvendég, Dianne Reeves. És énekelt egy hangot.

Hogy a mellettem ülő ismeretlent idézzem: Úristen! Később ezt kiegészítette azzal, hogy: Atyaúristen!

És ez csak a hangra vonatkozó megjegyzés volt, pedig Dianne Reeves sokkal több, mint hang, persze az is, szépen énekel és tisztán, nagy utakat jár be, de közben az egész, nem is tudom, van-e ennek értelme, de olyan többszólamú élmény. Hogy a dal, mondjuk a What Are You Doing With The Rest of Your Life nem annyira bonyolult dolog, van eleje, vége, írta Michel Legrand, majdnem Oscart nyert legjobb filmdalként, csak volt egy még nála is jobb dal, a Hullhat rám a jégeső. És ez a nem annyira bonyolult dolog, ez a dal, mint valami polip, körbefonja az embert, innét is, onnét is indulnak bizonyos hangi csápok, körbevesznek, de nem szorongatnak, csak ölelgetnek. És közben szól Afrika, szól valami latin muzsika is. Vagy a koncert egy másik pontján Reeves kicsit befelé fordul, most nem elsősorban a közönségnek énekel, hanem Snétbergernek és Snétbergerrel, a többiek le is lépnek, nem zavarják őket (a bőgő marad), ők meg zenélgetnek, aztán Reeves a végén azt mondja, ez egy ilyen alkalom volt. Először szólalt meg ez a dal, először és utoljára, nem tudják, nem is akarják még egyszer eljátszani.

Mit csinálunk hátralévő életünkben? Mindenesetre több Dianne Reevest fogunk hallgatni.

A Mézga-család ment vasárnap délután a tévében, most épp Aladár különös kalandjainál tartanak, a Mesebolygó című rész került sorra – nem a legjobb. Vagy csak én nem értem, mitől Mesebolygó az, ahol minden növény, a talaj, a folyó, a tó cukros – végül is mindegy, talán csak kinőttem belőle. De közben mégis volt egy jelenet, Aladár megbízza az egyik Mesebolygó-lakót, hogy végezze el helyette a büntetését, írja le százszor (vagyis már csak hetvenhétszer, mert huszonhárommal megvan), hogy „A testvéri szeretet melengeti keblemet”. Amikor a bolygóról hazaér, és számon kérik, hogy elkészült-e, hanyagul átadja a füzetet, de az apja nem elégedett: ez csak huszonnégy. Aladár megnézi, és rájön a megoldásra, a bolygólakó leírta ugyan a mondatot még hetvenhétszer, de egymásra írta a betűket.

Nahát! Nem kell hozzá nyolc év (akkor hosszú nyolc évnek látszott, most csak egy pillanat), hogy valaki ugyanezt csinálja. Esterházy Péter lemásolta Ottlik Géza regényét, az Iskola a határont, de hogy ne kelljen hozzá sok papír, az első sor után egymásra írta a szavakat és mondatokat. Azt azért nem hiszem, hogy a Mézga-családból vette volna az ötletet, de meglepő, hogy milyen távoli agyak jártak egy rugóra.  Nem is tudom, azóta mi lett az Esterházy-kézirattal, ki őrzi, ha őrzi, vagy múzeumba került-e.

Mézga Géza egyébként valami olyasmit mond Aladárnak a füzet megszemlélése után, hogy minek tanulsz kibernetikát, ha százig sem tudsz számolni. Erről meg egy másik történet jut eszembe, amikor Einstein (aki közismerten egészen jó hegedűs volt) házimuzsikált Fritz Kreislerrel, és egy nehezebb részt újra és újra elrontott, Kreisler idegesen letette a vonót. Mi van magával, Albert? Nem tud számolni?

Szent Eufémia nevét viseli Gradóban a katedrális, és azt hittem, hogy ez is annyira beszélő név, mint a Szent Leokádia… Illetve az is. Leokádia persze magyarul viccesebb, de görögül is jelent valamit, Eufémia pedig nem az eufémizmus névadója, hanem ugyanonnét valósiak. Eu görögül azt jelenti, jól, phémi meg azt, hogy beszél.

Szent Eufémia egyébként nem arról híres, mennyire jól beszélt, hanem hogy egy ideig nem tudták megölni a hóhérai, a sebei begyógyultak, a vadállatok inkább a lábához heveredtek. A végén persze a hóhérok győztek, és Eufémia ma valószínűleg a rovinji székesegyházban pihen (tessék, ez is egy eufémizmus). Ahogy egy szenthez illik, Eufémia holta után sem hagyta abba a földi tevékenységet, a kalkedóni zsinaton rábízták, hogy kinek van igaza, a tévtanító Eutükhésznek, vagy a zsinati hitvallóknak. Eufémia ekkor már körülbelül százötven éve halott volt. A két tanítást fölírták egy-egy papírra, és betették a sírba. Amikor másnap felnyitották a szarkofágot, Eutükhész dolgozata a szent lábánál volt, a másik irat meg a jobb kezében.

Ahogy Woody Allen mondja az Annie Hallban: ha minden ilyen flottul menne.