Tudom, hogy van ezer dolog, ami vitatható a Műcsarnokban látható Reigl Judit kiállítás körül. Nagy, de talán túl nagy, sok, de talán túl sok, változatos, de talán túl változatos. Hogy az egymás mellé lógatott kisebb méretű képek kioltják egymást, és az ember hirtelen úgy érzi magát, mintha el akarnák neki adni ezeket a képeket. Sétál bent a látogató, és eljátszik a gondolattal, minek örülne a legjobban, ha otthon nézegethetné, mondjuk ötven éven keresztül. Én A fúga művészete sorozatból választanék, de talán csak azért, mert ezek nemcsak fogantatásukban zeneiek, (Reigl Judit A fúga művészetét hallgatta, arra sétált és közben festett a műteremben, amikor a képek készültek), hanem mert a végeredmény is zenei, mintha valami kotta-titkosírással készültek volna a művek. Mire megfejteném, le is telne az ötven év.

Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de nekem Maiwenn elég nyomasztóan néz ki. Amivel nem volna semmi baj, de pont ő játssza a maga rendezte Jeanne du Barry címszerepét. Így aztán meg is van a válasz, hogy vajon miért nem találtak dubarrysabb megjelenésű főszereplőt – nem erről van szó. A film elszánt csatakiáltás a kurtizánok mellett, akiknek csak a testük maradt eszköznek ahhoz, hogy megvalósítsák önmagukat. Nem tudom, szebb lett-e azóta a világ, legalább ebből a szempontból, mindenesetre nem árt, ha látjuk az éremnek ezt az oldalát is. Van néhány lehetőség rá, Traviata, Nana, és ez a csodálatos történet.

Mert amúgy tényleg csodálatos, hogy milyen utat járt be Madame du Barry. A film nem pontos, itt-ott egyszerűsít, nem az a du Barry gróf vette feleségül Jeanne-t, akivel szerelmi viszonya volt, hanem az öccse, és a történet egy idő után véget ér, mondhatni éppen ott, ahol du Barry kalandjai még fantasztikusabb fordulatokat vettek. Ellopják az ékszereit, Angliába utazik, hogy előkerítse azokat, emiatt megvádolják, hogy kémkedik és összejátszik a forradalom ellenségeivel, aztán tisztázzák, visszakapja az ékszereket, végül mégis guillotine, két hónappal XVI. Lajos és a főellenség, Marie Antoinette után.

Ehelyett szerelmi történetet kapunk, még ha az embernek vannak is kétségei Madame du Barry önzetlen és lángoló érzelmei felől. Igaz, Johnny Depp a király, akinek viszont úgy írták meg a szerepét, mint annak idején Arnold Schwarzeneggernek a Terminátort, lehetőleg minél kevesebbet kelljen beszélnie, mégis furcsa, hogy a francia király akcentussal beszéli az anyanyelvét. Depp így is jól vágja a pofákat, dühösen villámlik a szeme, és fáradtan az égre néz. Ha mégsem neki örül a legjobban az ember, az csak azért van, mert egy kisebb szerepben feltűnik Pierre Richard is, a magas szőke férfi. Nem szőke, és nem felemás a cipője.

Van az a nem is tudom, mi ez. Nem nyelvtörő, mert nem nehéz kimondani, csak az értelem tud elveszni mondás közben: Ádám bátyám lábát rántván, pávát látván, pávává vált. Tudok hasonlót angolul is: how much wood would a woodchuck chuck if a woodchuck would chuck wood.

Maradjunk Ádámnál. Hogy talán meg kellett volna kérdezni Nádasdy Ádámtól, változtat-e az ember, irodalmi ember viszonyán Az ember tragédiájához, ha őt magát is Ádámnak hívják. Szerintem egy kicsit igen, én jobban bírtam Toldli Miklóst, mint János vitézt, de biztosat csak Nádasdy tudna mondani. Öt sorral ült előttem az Embtrag bemutatóján, de az ember ilyen hülyeséggel nem támad le valakit.  Viszont elhagyva pávát és mormotát (woodchuck), még mindig megmarad a fóka. Az ember tragédiájában valahogy a fóka válik az ember végcéljává, és ez voltaképpen nagyon különös. Úgy értem, ha ma írták volna a darabot, akkor nyilván nem kihűlt volna a Föld, hanem túlmelegszik, de Madách még a kihűléstől tartott. Van egy Vonnegut-regény, talán a Galapágos, de nem vagyok egészen biztos benne, amelyben az emberek szépen visszaszoknak a tengerre, egy genetikai hiba miatt visszanövesztik a bundát, alá a zsírréteget, és a vízben élnek, nyers hallal táplálkoznak. Ember voltukra már csupán az emlékeztet, hogy amikor szép sorban, egymás mellett fekszenek a szárazföldön, süttetik magukat a nappal, és valamelyik szellent egyet, akkor többiek valami nevetésszerű hangot hallatnak. Mint régen.

Ádám bátyám fókává vált.

Kicsit jobban kellene szeretni az Embtragot, a Katona József Színház kísérletét, hogy maivá, élővé, frissé tegye a klasszikust, Nádasdy Ádám kiegészítéseivel és átírásával. Viszonylag hamar kiderül, mennyire Madách az, amit játszanak. Eléggé, de valahol a harmadik perc táján azt mondják, hogy „ugyanazt a lemezt játsszák”, ezt biztos nem Madách írta. És ha nem volna vinil-megújhodás, akkor lehetne éppenséggel ez is a múltból behívott kép. Szinte-klasszikus

Kicsit kevésbé kellene szeretni az Embtragot, mert túlkényezteti a közönséget. Tényleg, már Madáchot is nehéz volna követni? Érdemes azt, hogy „űrt érzek, mondhatatlan űrt” arra cserélni, hogy ürességet érzek? Hamarosan Petőfi következik, a tél dere már megüté fejemet le lesz cserélve arra, hogy őszülök?

Ezek csak az elméleti, vagy lelkiállapot hozzáállások, teljesen mellékesek ahhoz képest, ami a színpadon látható. Meg ahhoz a fontos rendezői (Székely Kriszta) felismeréshez képest, hogy Az ember tragédiájának nem kell feltétlenül történelmi tablóvá válnia, ahol a néző valahol a középtájon elkezd visszaszámlálni, hogy mennyi van még hátra, mikor lesz végre sok az eszkimó, hanem egy korba belefér mindegyik, vagy majdnem mindegyik kép, demokrácia és jó szándékú zsarnokság, kéjelgés és vallási düh, kiábrándultság. Főleg a kiábrándultság, ez is lett a legjobban sikerült szín, a prágai. Ami meg nem fér bele az egyetlen korba, az ki is marad, mint a párizsi szín.

Jobban szeretném, ha mindennek ellenére nem unnám mégis, nem érezném, hogy sokat énekelnek, hosszan táncolnak, nem minőségi a csere, szöveg helyett Fender gitár. Kevésbé szeretném, ha nem látnám a vagányságát, meg a nagy léptéket, a szép díszletet, a három Ádámot és két Évát, egy Lucifert. Zavarban vagyok az egész előadással kapcsolatban, de lehet, hogy az egyáltalán nem baj.  

Nem létező népművelői pályám legnagyobb  sikerének máig azt tartom, amikor a nyolcvanas évek elején egy század lövészkatonát sikerült rávennem arra, hogy nézzük a King's Singers budapesti koncertjének felvételét a tévében. Persze, nem enyém az érdem, én csak épp a kezdőlökést adtam meg, odaültem a tévé elé, a többi jött magától, szabolcsi és zalai legények megkövülten, nevetgélve, de egyre nagyobb érdeklődéssel nézték az adást, ezeket a furcsa, idétlen fazonokat, angol frizurákat, angol fogsorokat, fejhangon régi és újabb időkből éneklő, madárhangot utánzó férfiakat. 

Nem elégedetlenkedve a tegnapi fellépésükkel, meg tudomásul véve, hogy változnak az idők, meg unva a régi szépek emlegetését, mégis azt mondom: ezzel a tegnapi King's Singersszel valószínűleg nagyon hátba vertek volna a bajtársak, ha nem kapcsolok el fél percen belül.  

Kicsit talán megnyugtatóbb volna, ha a Magyarázat mindenre volna Reisz Gábor első filmje, az ember felhőtlenebbül örülne, hogy feltűnt egy új tehetség, még nem tudja egészen pontosan, hogy mitől jó, vagy mitől profi egy film, nem érzi, mennyit bír el a története és a mondanivalója, de megható elsőfilmes bajai vannak. Hosszú, hosszúcska, mert mindent el akar mondani a szereplőiről, átmenetileg elengedi a főhőst, hogy másokat is megmutasson, mások történetét is befejezze, vagy egyformán ne fejezze be mindenki történetét. Például kimaradhatott volna Fodor Tamás jelenete, de hogy mondták volna meg Fodor Tamásnak, hogy sajnos…

Első filmek jutnak az eszembe a Magyarázatról, de jó első filmek, Az én XX. századom és az Álmodozások kora.

Majdnem tele a mozi péntek este, ami nagyon megdobja az élményt, akkor nevetnek, amikor kell, és nevetnek, amikor kell, hálásak a nézők, hogy arról van szó, amiről szó van, olyan párbeszédeket hallanak a vászonról, amilyeneket ők maguk is folytatnak, amiből, legalábbis hivatalosan, már elegük van. Nem hivatalosan persze senkinek sincs elege a politikából, mert akkor miről beszélgetnénk, a Fradiról? Reigl Judit ecsetkezeléséről? Reisz Gábor filmjeiről?

Színészes film, sőt, új színészes film, és mindenki jó benne, ez tényleg nagy csoda, Znamenák István és Sodró Eliza nagyon, de az Ábelt játszó Adonyi-Walsh Gáspár is, akit én eddig csak reklámban láttam.

A csúnyaság szeretete. Azt hiszem, ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy nem az égi mását látjuk, hanem a valót, mindenki, vagy majdnem mindenki elég bénán néz ki, nemcsak a lúzerek, de a vinnerek is. Ámbár itt szinte mindenki lúzer, csak a jövő szép. Amit meg nem szeretek, az a Képzelt riport-effektus, hogy elvben valami ellen beszélek, de épp azt használom. Látszólag az élet átpolitizáltsága a bajom, de azért nézik a filmet, mert át van politizálva. Vagy ha nem ezért nézik, akkor talán ezért tapsolnak a végén. Mert tapsolnak.

Nem ezzel kellene most foglalkozni, de hová lett A föld füle? Nem is A Föld füle, hanem az a másik, amit annyit néztem gimnazistaként, vizes mozgó szobor, plexi hasábban tálkák voltak több sorban egymás fölött, és amikor egy-egy tálka megtelt, leborult, kifolyt belőle a víz, aztán visszaállt, ment tovább a folyamat. Örökmozgó jellegű mű volt, persze nem magától mozgott, a vizet föl kellett szivattyúzni, de mégis megbabonázva nézte az ember, hogy van ilyen gondolkodás is a művészetről, nemcsak Sebastiano del Piombo.

Nem ezzel kell foglalkozni, épp öröm van, a Szépművészeti Múzeum Hantai Simont szerzeményezett, nagy kép, szép kép, most épp nem lehet vele sokat kezdeni, mert bizonyos ajtókon nem fér be, a Márványcsarnokban látható, inkább a szemben lévő ledfallal van érdekes kölcsönhatásban, semmint az apját saját tejével tápláló Peróval. Ez most érdekes kérdés, hol lesz az új Hantai, de addig is ott van a Márványcsarnokban, érdemes megnézni, eldönteni, hogy melyik az erősebb, a márvány, vagy Hantai sárgái.

A csarnokban írás van a falon, Ars longa, vita brevis, az élet rövid, a művészet örök (hosszú). Azért jutott csak az eszembe, hátha a plexi mobilszoborra ez nem vonatkozik.  

Nem tudom, mindenkinek beugrik-e elsőre, hogy ki is Julia Ormond. Angol színésznő, egy időben úgy tűnt, ő lesz a második vagy másik Julia Roberts. Ott is volt, a tűz közvetlen közelében, a Sabrina remake-ben vagy a nagyszabású, bár végül sikertelen Mihalkov-filmben, A szibériai borbélyban. Aztán eltűnt.

Most itt van, pereli ő is Harvey Weinsteint, a  részletekbe nem is megyek bele, annyira rondák. Nem is az jut az ember eszébe, hogy miért most, majdnem harminc évvel az események után fordul a bírósághoz, hanem hogy minek. Weinsteint 21 évre ítélték New Yorkban, és 16 évre Los Angelesben, az egyik büntetést a másik után kell letöltenie, nem lesz már szabad ember akkor sem, ha nem csapnak még hozzá három évet a börtönéveihez. Ennyire fontos az igazság?

Vagy épp az igazságtalanság volna ennyire fontos? Nem arról van már szó, hogy a bűnt kövesse bűnhődés, mert Weinstein esetében követi, hanem hogy az ember érteni akarja, mi történt vele. Miért lett csak majdnem Roberts az Ormond. Maga Julia Ormond azt mondja, hogy miután panasszal élt Weinstein ellen, lebeszélték a pereskedésről, figyelmeztették, hogy a karrierjének a perrel vége lesz, és annak ellenére, hogy végül nem adott be keresetet, egy új, tapasztalatlan ügynök gondjaira bízták. A pályája végül tényleg el is akadt.

Az egészben leginkább az a szörnyű, hogy mit kellett átélniük azoknak, akiknek nem akadt el a pályája. Joe Eszterhas könyvében idézi Sharon Stone-t, aki egyszer kitör, mennyi mindenen kellett átesnie, kétszer az üveghegyet is meg kellett másznia. Fogalmam sincs, szexuális értelemben ez mit jelent, nem is találkoztam még olyan emberrel, aki tudta volna, de úgy hangzik, mintha nem érte volna meg.

Az az érzésem, hogy Mácsai István egy kissé túlnyerte magát a Kiscelli Múzeumban rendezett nagy kiállítással, túlzott az érdeklődés, túlzott az elfogadás – de furcsa, hogy ilyen is van Magyarországon. De a végén mintha az lett volna a tanulság, hogy mekkora tehetség veszett el a politikai szorongattatásban, és hogy még így, elveszve is mennyire szépen vall a világról, a pesti szomorú emberekről, meg a művészet által megemelt valóságról.

Nem biztos, hogy igazam van, de ezt a hősies elemet nem látom Mácsai István művészetében, még azt az eszelős tehetséget sem, amit elpazarolt volna, vagy elnyomott volna benne a létező szocializmus, vagy akármi. Azt festette, ami benne volt, és ha nem volt benne épp semmi, akkor ezeket a préselt vázákban lévő préselt virágokat, és nem az embertelen hatalom szorongatta, hanem a nagyon is emberi világ, ez azóta sincs másképp, aki elsősorban eladásra dolgozik, annak engedményeket kell tennie. Nem kívánom, hogy éhező művészek vegyenek minket körül, vagy hogy meg nem értett zsenik hordozzák vállukon a világ terhét (hordozzák akkor is, ha nem kívánom), de nincs mit tenni. Ha valaki a démonait festi, szembe kell néznie azzal, hogy más emberek nem akarnak a szobájuk falán idegen démonokat nézni. Elég nekik a sajátjuk.

Arra gondoltam, hogy létre kellene hozni egy Mácsai István-díjat. Azok kapnák, akik tudnak, de hiába, festenek, de nincs mit, piacra dolgoznak, mert hová máshova. Hogy a díjat elismerésnek vagy figyelmeztetésnek fogják föl, az már az ő dolguk. Az első jelöltem Orr Máté, akinek épp a Várfok Galériában van kiállítása. Síkok meg terek, cicák és nyuszik, de azért van valami mélyebb vacakolás is bennük, a kandúr üvegbúra alatt van, kedélyes szűrreál, vagy micsoda, nincs messze Mácsai szellemétől.

Szeretettel gratulálok.

Van egy Facebook-paranoia, hogy lehallgatják a beszélgetéseink, és aztán azoknak megfelelő célirányos reklámokat helyeznek el a Facebookon.

Sajnos nem vagyok fent, nem tudom ellenőrizni, de mesélik, akik mesélik, hogy az életben egyszer, egyetlenegyszer társalogtak a tésztakészítő gépről, és három perc múlva megjelent egy reklám a felületükön, hol kapható, és mennyiért. Tegnap egy barátommal a puha talpú tornacipőkről beszélgettünk, és egy perc múlva puha talpú tornacipőt ajánlottak neki Facebookon.

De ez semmi. Tegnap vagy hatszor meghallgattam Barbra Streisanddal a Being Alive című Sondheim-dalt, és este a Yentl ment a tévében. Már a kábeltévé is lehallgat.

Sajnos hiába, most sem tudtam végignézni. Értem, hogy ez volna a Hegedűs a háztetőn női változata, az ötlet is jó, a történet is szép, Barbra is csodálatosan perfekt, ahogy a hangját valahogy az orrnyergébe tudja küldeni, hajlítgat és elhalkul, aztán megküldi, de valahogy az egész irtó röhejes, amikor azt képzelik, hogy a szállongó hajával most úgy néz ki, mint valami litván (litván?) zsidó lány, aztán az idétlen parókájával és a rúzsos szájával meg úgy, mint egy litván zsidó fiú, aki valamiért angolul énekelget. Szóval nem jó, ha valaki önmagát rendezi, mert folyton arra ügyel, hogy elég jól nézzen ki a vásznon-képernyőn, és minden csak utána jön.

Ma Yehudi Menuhint fogom hallgatni, kíváncsi vagyok, mivel készülnek a tévében.