Néha küldözgetünk egymásnak a barátaimmal mindenféle sajtó-gyöngyszemeket, régebben sem volt nehéz találni nyomtatott hülyeségeket, ma még könnyebb, mert kevesebb kézen fut át a szöveg. Csak ritkábban nyomtatják ki. Leginkább az tart vissza az ezeken való élcelődéstől, hogy tudom, ha legyintgetve szóvá tenném, hogy ezek a mai újságírók, se írni, se gondolkodni nem tudnak, másnap rögtön írnék egy akkora ostobaságot, amiből rögtön kiderül, hogy a tegnapi újságírók se tudtak. Így aztán nem is ezen akarok sápadozni, nem ezért idézem a tegnapi küldeményt: „K. Zoltán már a nyomozati szakban beismerte bűnösségét, és képszakadásra hivatkozott”. Mire hivatkozott? Hogy elszaladt a kép? Az meg vajon mire mentség? Az újságíró nyilván a filmszakadásra gondolt, hogy K. Zoltán életéből elveszett a folyamatosság, mint amikor elszakad a moziban a film, kiesett egy bizonyos idő az életéből, nem tudja, mit cselekedett, nem volt ura önmagának. Csak hát hol van már a film, a képkockák sora, a képeket hordozó szalag, amely elszakadhat? Nem is tudom, mit kellene ma korszerűen mondani, piszok került a DVD-re? Nem, ez is elmúlt már. Megszakadt a stream? Bizonytalanná vált az internet? Az meg egyelőre túlságosan azt jelenti, amit, ez nem mentség más megölésére.

Ott vagyunk a régi problémánál, amikor a haldokló előtt lepereg élete filmje. Értem, de azok a haldoklók mit láttak, akik még a film feltalálása előtt haldokoltak? És mit látnak ötven év múlva?

Khm-khm. Nem illik mondani, de azért a Tár nem igazi, jó film. Nem is a lényege bánt, bár az is biztosan fontos, Marin Alsop, aki a három legismertebb karmesternő,. vagy nőkarmester (ezzel a problémával a filmben is foglalkoznak, lehet-e, kell-e azt mondani, hogy maestra) egyike, szóval Alsop azt mondja, hogy egyszerre három minőségben érzi magát sértve a filmet látva: mint karmester, mint zenész és mint leszbikus. Alsop érvei elég világosak, tényleg léteznek vagy léteztek szexuális visszaélések a klasszikus zene világában, de azt, amennyire eddig követni lehetett az eseményeket, nem nők követték el. Végre készül egy film egy karmesternő kalandjairól, és azzal foglalkozik, hogy ez a némber miként manipulálja a környezetét, hogy él vissza a hatalmával és a befolyásával, hogyan (kar)mesterkedik azon, hogy a neki tetsző csellistanőt elindítsa a pályán.  

Nemcsak erről van szó a filmben, de Alsopnak ez nem tetszik.

Egy kicsit úgy érzem magam, mint ha kiderülne, hogy Törökország tiltakozik, amiért az Egri csillagokban a törököket félszemű gyermekrablóknak tüntetik föl. Sajnos ez a történet alapszabálya, ha Lydia Tár egy rendes, becsületes karmesternő volna, akkor nem készülne film az életéről.

 Miket beszélek, Lydia Tár természetesen nem létező személy, több karmesterből van összegyúrva az alakja, az egyik anyag épp Marin Alsop, akit név szerint is megemlítenek a filmben, de Tár megjelenését illetően jobban emlékeztet Mirga Grazinyté-Tylára vagy Keri-Lynn Wilsonra. Amennyire tudom, ők nem is a saját nemükhöz vonzódnak, ami, természetesen magánügy, de akár ők is tiltakozhatnának, a film úgy tesz, mintha a karmesternőség bizonyos férfiasságot igényelne.

Repül a kő a pocsolya felé, ami szép dolog. Ettől még a Tár nem lesz se jobb, se rosszabb.

Ez a jóság vagy rosszság majdnem mellékes, mert benne van a munka, és ezt nagyon nehéz volna nem értékelni. Benne van a valóság is, mindenkinek olyan neve van, mintha igazi volna, és szerepelnek az igaziak is, Leonard Bernstein, Claudio Abbado, meg a Berlini Filharmonikusok (nem az igaziak, de egy szimfonikus zenekar, amit a filmben a Berlini Filharmonikusokként azonosítanak, és a Filharmóniában lépnek föl. És van egy hosszú-hosszú snitt, amelyben Tár, vagyis Cate Blanchett mesterkurzust tart, és perceken át beszél értelmes dolgokat a zenéről, és nincs benne vágás. Akár megtanulta, akár rögtönzi, bravó.  

A karmesterség egyébként is színészlebuktató a filmeken, nem is emlékszem olyanra, hogy valaki, színész létére úgy vezényel, mintha valóban irányítana egy zenekart. Nem mondom, hogy Cate Blanchettnek elhiszem az eksztázist, de nem rettenetes, amit csinál. A csellista másik eset, Sophie Kauer tényleg maga csellózik a filmben, és arra nem emlékszem, hogy egy hangszeres zenész ennyire jó legyen egy filmszerepben.

Persze, leginkább az zavar, amikor Tár komponál, dúr akkord, moll akkord, és azt mondja, hogy „change from major to minor”, és tudom, hogy ez valami, de nem jut eszembe, hogy mi. Ettől kezdve az agyi kapacitásom jelentős része ezzel foglalkozik a film közben, hogy rájöjjek, miből van az idézet, de közben megy a film is, zenélnek is benne, szóval erőlködni kell. Aztán lassan eszembe jut, hogyan is van a sor, how strange the change from major to minor, és úgy félóra elteltével megvan: egy Cole Porter-dal, Everytime We Say Goodbye.

A végén ki  is írják, szóval teljesen fölösleges volt ezen agyalni.

Nem misztifikálok, és nem is tulajdonítok a dolognak valami különös jelentőséget, de tényleg így történt: Zeffirelli századik születésnapján találtam egy sárga színű BASF kazettát. Nem lehetett elolvasni, mi van rajta, betettem a szerkezetbe, és süvített rajta a szél, talán holló is károgott, aztán elkezdett énekelni Donovan. Emlékszem, mikor vettem föl, a Filmmúzeumba mentem, össze is futottam egy osztálytársammal, ő is másodjára nézte meg a Napfivér, holdnővért. Kinyitotta a kabátját, és a belső zsebében ott volt egy magnó. Mire én is kinyitottam a kabátom, és ha nem is a belső zsebében, ahhoz túl nagy volt a szerkezet, de a kabát alatt ott volt az én lóbálhatós rádiós magnóm.

Azóta tudom, hogy ez még csak nem is a szocialista Magyarország nyomora volt, hogy a filmzenét csak ilyen házi módszerekkel lehetett rögzíteni, nem jelent meg az eredeti filmzene lemezen a nagyvilágban sem. Azóta annyit változott a helyzet, hogy Donovan 2004-ben újraénekelte a dalokat, elhagyva a zenekari kíséretet, de azt hiszem, ez sincs, csak Apple Musicon. Tulajdonképpen elég érthetetlen, hogy sem a lemezt nem adták ki eredeti formájában, sem musicalt nem írtak Szent Ferenc történetéből, a Donovan-dalok alapján.

Egyébként az eredeti Zeffirelli-terv az volt, hogy Leonard Bernstein írja meg a filmzenét, valahogy gyanús, hogy mindannyiunk szerencséjére ez nem jött össze. Zeffirelli halott. Bernstein halott, de mi van Donovannel? 2021-ben jelent meg új dala, az I Am the Shaman, David Lynch rendezte hozzá a videoklipet. Ő sem lett fiatalabb.

Az ember ránéz egy másik életére, és azt látja, hogy minden logikus rendben következett egymás után, egyik lépés követte a másikat. Jó volna tudni, hogy ez a logikus rend megtervezett rend is volt-e, szóval, aki sikerre vágyik, az így rendezze be az életét, vagy a dolgok csak utólag állnak szép ok és okozati sorrendbe.

Burt Bacharachra gondolok, aki a napokban halt meg, hosszú és sikeres élet befejezéseként, kilencvennégy évesen. Szerintem azt mindenki tudja róla, hogy dalszerző volt, azt talán már kevesebben, hogy a pályáját karmesterként és zongoristaként kezdte, és abban sem volt épp sikertelen: az ötvenes évek végén Marlene Dietrichet kísérte. A hatvanas évek végén már Oscar-díjas dalt írt, a Butch Cassidy and the Sundance Kid betétdalát. Tényleg betétdal, egyáltalán nem kötődik a történethez, egyáltalán nincs se westernes, se 19. századi hangulata, amikor először láttam a filmet, eléggé hüledeztem is rajta, hogy a nagy lövöldözés és bankrablások közepette Paul Newman egyszerre csak biciklire (!) száll, és ha nem is fakad dalra, megszólal a Raindrops Keep Fallin' on My Head. Magyarul Kovács Kati énekelte, az a címe, hogy Hullhat rám a jégeső. Mintha Bacharach tudta volna, hogy a slágert többnyire a popsztárok építik föl, de a másik lehetőség a film.

Nem mintha csak filmzenéken dolgozott volna, még musicalt is írt, a Promises, Promises címűt, abban is volt egy nagy-nagy sláger, I’ll Never Fall in Love Again. Egyébként ennek is lett filmes utóélete, az Austin Powersben is eléneklik. Ha jól tudom, a filmben, vagy inkább a folytatásában egyébként maga Burt Bacharach is látható. (Egyébként ennek a dalnak is van magyar változata, a szöveg dicséretesen hű az eredetihez, de ettől kicsit nehezen érthető, „Nem leszek én soha szerelmes, egy léggömböt egy kis tű is átszúr…” - Mi van?)

Mintha a láthatóság fontos lett volna Burt Bacharach számára, egyrészt maga is énekelte a dalait, másrészt gyakran kísérte személyesen is azokat, akik az ő számait énekelték, még mondta is, hogy ő azon ritka komponisták közé tartozik, akit megismernek az utcán. Hogy ez miért is volt annyira fontos, azt tőle kellett volna megkérdezni.  

Számomra A fekete hattyú is nevetséges giccs volt, de tudom, hogy voltak, vannak rajongói is a filmnek, és ki tudja, talán A bálnának is voltak, lesznek rajongói, pedig még nevetségesebb és még giccsebb. Akinek nem a könnye csurog a vásznon, annak az orra, és akinek az orra sem, az izzad, valahogy ez akadt be a rendező Darren Aronofskynak, testnedv és érzelem. Ha még hosszabb volna a film, talán pisilnének is benne. De ha a mozi önmagában nem volna elég nagy csapás, akkor ott a magyar változat, a szinkron. Brendan Fraser szavait Mészáros Máté mondja, aki mégis kiemelkedő színész, most meg csak úgy bágyadozik a hangjával, de meggyőződés nélkül, a szinkronedzett Györgyi Anna pedig annyira lelkes, mintha a cégjegyzékből kellene felolvasnia, tárgyilagosan mondja, mondja, teljesen elválik a hangja a jelenettől és a szereplőtől. Mint a régi, szép időkben, amikor az ezerszer átmásolt VHS-kazetták alatt, amíg a főhősök egymást rúgták szájba, egy idős hölgy azt mondta, „te egy ninja vagy.” J-vel.

Sejtem a választ, de nem vagyok egészen biztos benne: nem lehet, hogy ez valami színésztiltakozás? Figyelmeztetés a magyar közönségnek, ez egy rossz fim, ne szeressétek. Ha igen, köszi, bár lehet, hogy magamtól is rájöttem volna.  

Fogalmam sincs, miért okoznak ekkora gyönyörűséget a Háború és béke csatajelenetei, amikor a közfelfogás az, hogy ezeken kell átvergődni, hogy eljusson az ember a jól megérdemelt szerelmi szálhoz. Nem tudom, nekem nem sürgős. Mintha az ember egy csodálatos terepasztal fölött állna, ahol minden látható, minden békés és nyugodt, az ágyúkból ugyan fehér felhők pöffennek, sivítanak a golyók, de mégis olyan csodálatos értelmetlenség az egész. És hirtelen vált a kép, beleközelítünk a terepasztalba, megszűnik ez az emelkedett állapot, ez a bölcs felülemelkedettség, és ott a nyers szenvedés, a zaj, durranás, a megremegő föld, vér, kiomló belek. Kutuzov visszavonul, és Bagratyion herceg feladata az, hogy négyezer fővel legalább egy napig feltartsa a teljes, százötvenezres francia sereget. Örülök, ha egy tizede megmarad Bagratyion seregének, mondja Kutuzov. Örülök, hogy nem vagyok katonatiszt, akinek ilyen döntéseket kell meghoznia. Andrej herceg Bagratyion kíséretében a frontvonal felé lovagol hirtelen sivítás hallatszik a fejük fölött, és bumm, mögöttük eldől egy kozák, lovastul. A kozák meghal azonnal, a ló még vergődik. Eszembe jutnak a saját katonai élményeim, amikor azt magyarázták, hogy a tüzérségi löveg tizennégy kilométerre visz el. Akkor elnevettem magam, tizennégy kilométerre? Honnét tudják, hogy kit lőnek agyon vele?

Persze, ez a lényege a modern hadviselésnek: nem tudni. Nem élni át a gyilkosságot, nem nézni az áldozat szemébe, nem gondolni arra, hogy őt is anya szülte, vagy bármire, ami közös bennünk. Valaki elsüti az ágyút, a kozák meghal, és aki elsütötte az ágyút, nem is tudja, hogy megölt valakit. De még Tolsztoj is a lovat sajnálja, nem a kozákot. Mégis jól seggbe kellett volna rúgni azt, aki a puskaport föltalálta.

Pakolgatom a kazettáimat, egyik fiókból a másikba, meg hallgatgatom is őket, mert idegesítő, ha van olyan hanghordozó a házban, amelyikről nem tudom, hogy mit hordoz. Erről meg nehéz megmondani, mi van rajta, mert ceruzával írtam a fényes kazettapapírra. Az a szerencse, hogy annyira kemény ceruzával, ami benyomódott a papírosba, elemlámpával ki lehet venni, hogy Beethoven G-dúr zongoraverseny, és Kocsis. De nem a régi lemez, mert azon Lukács Ervin vezényel, hanem ez egy koncert, az Erkel Színházban, 1971 január 27-én (ha jól silabizáltam). Kocsis és az Állami Hangversenyzenekar, Ferencsik vezényletével, nyilván a rádióból vettem föl, szóval valahol meg kell lennie az eredetinek is.

Ha zongoristának készülnék, most el volnék keseredve, mert a nem egészen 19 éves Kocsis úgy játszik, mint valami ördögfióka, teljesnek tűnik a fegyverzet. Nyilván változott a műhöz való viszonya, erről egyszer kérdeztem, hogy nem gondolt-e arra, hogy letiltsa az első nagylemezét, a Lukács Ervinest, de mondta, hogy vállalja a felvételt, de azt azért nem szeretné, ha valaki ennek alapján ítélné meg a művészetét. Talán a művészetét nem lehet megítélni, de a zongoratudását már igen, éppen úgy játszik, mint később, már gond nélkül azonosítható, pontos és szigorú, és néha fölsóhajt a székben a hallgató, azanyád.

Nem készülök zongoristának, szóval tiszta gyönyörűség.

De nem is ez az érdekes, hanem Ferencsik. Néha, főleg a harmadik tételben azt érzem, hogy nem csak kísér, hanem kifejezetten alkalmazkodik, hogy tudja, hogyan fogja a szólistája játszani a frázist, és már ő is úgy játszatja a zenekarral, pedig ő a nagy Ferencsik, ez meg a kis versenygyőztes. És eszembe jut, amit Kocsis mondott a Bartók Concerto kapcsán, hogy lényegében azért ugyanazt a művet játsszák és ugyanúgy, szóval élt (legalábbis köztük) ez a hagyomány. Miközben az ember azt hitte volna, hogy tűz és víz, a két véglet a magyar zenei előadóművészetben. Ferencsik utált próbálni, Kocsis szeretett, Ferencsik mindent a pillanatra bízott, Kocsis annyira gondosan készített elő, hogy az előadás időnként jobb volt a próbateremben, mint a koncerten. Meg a tempók egészen mások. És, persze, Ferencsik gyönyörűen vezényelt, zene nélkül is öröm volt látni, Kocsis meg sután, csuklóból emelgette a pálcát. És mind nem számít, ma már végképp nem számít, de vannak ilyen kazetták, amelyek bizonyítják, hogy tényleg gyönyörűen dolgoztak együtt, hogy létezett az az interpretációs hagyomány és folytonosság. Úgyhogy most már csak azt kellene kitalálni, hogy ki most a Ferencsik. Vagy a Kocsis.   

Hiába fogadtam meg ezerszer, hogy többé ide lemez be nem teszi a lábát, nem tudtam ellenállni az antikváriumban egy szép Camelot-albumnak. A darab maga híres, nem tudom, játszották-e valaha is Magyarországon, híres bukásnak indult, mert hogy iszonyat hosszú lett, éjfél után lett vége az ősbemutatónak, és utána mondta Noel Coward a bon mot-ját: kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, de fele olyan vicces. Néha én is elsütöm a poént, lehetőleg bénán sikerült Parsifal-előadások után. A Camelot mindennek ellenére nyolcszáz fölötti előadásszámot ért meg az első sorozatban, és azóta néhányszor felújították, nem függetlenül a politikától. Közben ugyanis lelőtték Kennedyt, és Jackie Kennedy a gyilkosság utáni első interjúban elmondta, hogy lefekvés előtt sokszor föltették a lemezt a férjével, és valahogy ez volt a szándék, a Fehér Házból valami Camelotot hozni létre, ahol a kerekasztal mellett ülnek a becsületes és igazságos és hős lovagok… Nem sikerült.

Ugyanazt a lemezt hallgatta Kennedy, amit az antikváriumban megvettem, és, mivel szimpla korong, szó sincs hosszúságról, és néha viccesek a dalszövegek, és Julie Andrews csicsereg, és Arthur király Richard Burton. Ahogy énekelnie kell, az körülbelül ugyanaz, amit Rex Harrisonnak kell tennie a My Fair Ladyben, emelt hangú monologizálás, valahogy beszéd és éneklés közt félúton, hol erre, hol arra hajolva el, és Burton hihetetlenül jól csinálja, tökéletesen elfelejteti az emberrel a képtelenséget, hogy itt egy páncélos manus énekel a zenekar fölött. Hirtelen meg lehet érteni, miért jöttek wagneri asszociációi Noel Cowardnak.  

Egyébként fontos volt a darab sikere, a Loewe – Lerner szerzőpárosból a komponista, Frederick Loewe a visszavonulást fontolgatta a My Fair Lady sikere után, mondván, hogy ez még egyszer nem fog összejönni, pedig mindenki ezt várja tőlük. Aztán mégis siker lett, aztán mégis szétváltak, nem haraggal, mert egyszer még színre vitték a Gigit, ami mozimusicalnek indult, de új darabot már nem írtak. Így higgyen neki az ember.

Írni se. Mondani se. Vagy úgy jár az ember, mint én, hogy annyian mondták már A sziget szellemeit, nem szabad kihagyni, készülj a legjobbakra, az év, az évtized, a filmtörténet legjobb filmje, tudod, az a manus, aki az Erőszakikat írta-rendezte. Bereményi Géza angol-ír változatban. (Ezt nem mondták.) Ugyanazok a színészek. Megnézed, és más ember leszel.  Egyetlen vágyad marad, hogy szarvasmarha vagy kecske legyél Írország nyugati partjainál. Vagy akár Skócia keleti partjainál. Utoljára a Pulp Fictionnek volt ilyen szájhagyomány útján történt fölvezetése.

A Pulp Fiction azonban annak idején beteljesítette a várakozásokat. A sziget szellemei meg tényleg nagyon jó film, de, nem is tudom… Valamiért nem igazi. Az ember látja, hogy tényleg festői helyekre vonult ki a stáb, valakik már biztosan szervezik a csoportos utazásokat Achill szigetére, most szólok, hogy a kocsma nem lesz ott, azt csak a film kedvéért építették. A színészek nagyszerűek, nekem Colin Farrell arcjátékáról mindig Gáspár Sándor jut az eszembe, de vannak szerencsésebbek, akik inkább Treat Williamsre asszociálnak. Vagy magára Colin Farrellre. Ha valakinek hiányzik az ujja, mindjárt a számítógép jut az eszembe, mennyit dolgoztak rajta, és hogy vajon a szamártetemet miért nem lehetett volna olyan súlyosra megalkotni, hogy ne fél kézzel emelgessék. De milyen fantasztikus kötött pulóverek vannak a filmben, a végén ki is írják, kinek a munkája.

Maradtam magyar marha.

Ha sikerült elég jól savanykodnom, akkor azért azt javaslom, menjen el mindenki a moziba.   

Valamikor gimnáziumban ez volt az egyik slágerem, Der Ludel und der Henzel, így kezdődött. A Music to Entertain the Kings of Hungary című lemezen találtam, hogy az az album miért volt meg otthon, kész rejtély. Vagy talán nem is az, aki a hetvenes években kezdett lemezeket hallgatni, az előbb vagy utóbb belefutott a Camerata Hungarica felvételeibe, vagy Czidra László lemezeibe. A Hungaroton elég hamar belátta, hogy a világot ez érdekli épp, a régi zene, Beethoven Ötödik szimfóniával nekünk nem lehet betörni a piacra. Ebben meg jók voltunk, jó volt Czidra László, akiből nem lehetett nagy blockflöte-csillagot varázsolni, de az a poszt amúgy is be volt töltve Frans Brüggen által. Jók a lemezei mai füllel hallgatva is, pedig nálunk ő volt a kezdet, az első régi hangszeres társulat alapítója, vezetője, arca. Néha megjelentek a tévében, az ifjúság (mármint én) röhögött, hogy esernyővégeket fújnak ezek a nagy, felnőtt emberek, de aztán rájött az esernyővégek és egyéb pikulák szépségére, és mégis menő dolog volt P. Mobil helyett-mellett azt a zenét hallgatni, amit a Jagellók.

Czidra nemcsak gyakorló zenész volt, de tudós is, az ő lemezei mindig gondosan szerkesztettek voltak, igyekezett körüljárni egy-egy témát, úgy értem, megmutatni egy dallam különböző változatait, így énekelték, így meg táncoltak rá. Emellett díszítéseket is írt barokk művekhez, amire a régi zene szigorú hívei nyilván ráncolták a homlokukat, ennek mi értelme van, ha a díszítés nem improvizált, akkor csak a kottalapok számát növeljük. De hát akkoriban nem is lemezre játszottak a művészek, nem hallgatták újra meg újra ugyanazt a díszítést, a kérdést nem annyira könnyű eldönteni. Mindenesetre Czidra díszítései közül volt, amelyik nagy karriert futott, a nagy Jean-Pierre Rampal is játszotta.

A kedvenc történetemet vele kapcsolatban Rolla Jánostól hallottam. Egy téli napon találkoztak az utcán, valami lemezt vagy kottát cseréltek, havazott, Czidra meg egy szál ingben szaladt le az utcára. Laci, meg vagy őrülve, így megfázol. Hülye vagy, én belülről öltözködök. Amivel, gondolom, arra utalt, hogy alkohol segítségével kapcsolja ki a hőérzékelő sejtjeit, de valahogy nekem mindig az jut eszembe, hogy ezek a régi emberek a hangsúlyt tényleg a belső dolgokra helyezték.