Nem akarom elviccelni vagy elkönnyelműsködni a jelenséget, amit Magyarországon nem is érthetünk meg, hogy mi bántó an abban, hogy ha az afrikai szereplőket nem afrikai énekesek játsszák, akkor sötétre igazítják a bőrük színét. Látom, hogy ezzel óvatosnak kell lenni nemzetközi szinten is. Veronában Aida épp csak egy csöppet napbarnítottnak látszott, miközben szívünk szerint azt mondanánk, hogy hiszen ez Verdi normalitását és toleranciáját bizonyítja. Két késői operájában is a szerelem erősebb a rasszizmusnál, mit kívánjon többet az ember. Talán a kövérek teljes egyenjogúságát, ne legyen már röhögséges képtelenség, hogy egy potrohos vénember azt hiszi, szerelmes lehet belé valaki.

Ha így van, hát így van.

Azt viszont nem tudom, így is marad-e, vagy jönnek az újabb nehézkedések. A tegnapi margitszigeti Nabuccót nézve: nem fognak jönni a szakállasok, hogy kikérjük magunknak, hogy szakállasokat nem szakállasok játszanak? Hetekig, hónapokig, évekig fejlesztjük az arcszőrzetünket, és akkor jön valaki, és ilyen nevetséges ragasztott borzirhával játssza el Zakariást, a főpapot? Bezzeg az Odüsszeusz-filmben Matt Damonnak már igazán bizonyítania kellett az eltökéltségét, és saját szőrzetén csorog a tengervíz. Mondjuk attól még nem lett jó.

Lemezeknél van ilyen, hogy valaki folyton félre- és félreteszi, várja a megfelelő alkalmat, amikor végre meghallgathatja először, valami obskúrus koncerten készült felvétel, de a híre is jó, az előadók is legendásak. Aztán semmi.

Talán csak ez történt. Túl sokáig tettem félre a Meghívást, hogy biztos nagyon jó lesz, jó a híre, jó a története, a fogadtatása.

Aztán semmi. Majdnem semmi. Látszik, miről van szó, nem nagy fantáziával, de nagy dörzsöltséggel megírt darab, készült belőle már spanyol film, nem zárom ki, hogy készül belőle magyar film is, ahogy a BÚÉK is elkészült a Teljesen idegenekből. Négy szereplő, egy lakás, nyár eleje óta megy Orlaiéknál is, Vadító éjszakák címmel.

Sokat vártam, és nem kaptam szörnyen keveset. Bizonyos értelemben semmit, úgy értem, ez nem műalkotás, hanem ügyeskedés, barkácsolás, most így fordulunk, most úgy, és akkor a végén elérünk, hová is? Közhelyerdő közepébe. De közben azért lehet röhincsélni, a színészek nagyon jók, kicsit az ember azt érzi, hogy ezt már látta viccesebben is, meg tragikusabban is, mondjuk Nem félünk a farkastól, vagy a Játszd újra, Sam címmel. Lakásba zárt filmek, vendégségbe jövő párok.

Azért jó. És utána marad a nagy kérdés, ki az a Diane? Ez van kiírva a film végén, hogy neki készült. Az ő emlékére. Tudom a választ, megmondjam?

Lehet, hogy olvasni nem kellene. Vagy zenét hallgatni. Nem általában, hanem a tengerparton. Az olvasás mégis azt okozza, hogy az ember nincs ott, ahol van, vagy nem teljesen van ott. Ez is változik, de tengerparti élmény, hogy olvasok, olvasok (ha számít, akkor Spirót, A fogságot, de lehet, hogy nem számít), tudom, hogy a tengerparton vagyok, fölnézek a könyvből, és mégis házakat látok. Egy pillanatnyi teljes zavar. Mert amikor kezdtem a könyvbújást, még a tengerre néztem, de a nyugszékkel követtem a nap járását, így a végére már a tengernek háttal ültem, de ezek félig feledésbe mentek közben, csak az ijedség maradt: hol vagyok.

Hogy csinálták a nagyok?

Csakhogy a nagyszívű Odüsszeuszt nem lelte meg ottbenn,

mert az a víz partján ült, és sírt, mint azelőtt is,

könnyel, sóhajjal, siralommal tépve a lelkét

Könnyhullajtva a meddő tengert nézte csak egyre.

Kérdés: így most jobb?

Biztosan gyakori a félreértés, hogy ha az ember valahol jól érzi magát, akkor ott mindenki jól érzi magát. Ubi bene, ibi patria, az lesz a vége, hogy a nagyszámú emberiség a földnek egészen kis részére gyűlik majd össze. Nyaranta többé-kevésbé így is van.

Jött szembe, súlyosan bicegve egy ember, rázza a poharát, magyarul kérincsél.

• Maga is magyar?
• Az vagyok.
• Mikor jött?
• Hát, már hónapok óta itt vagyok.
• Honnét?
• Nyíregyházáról. Vissza kéne menni, de hát...

Tessék, van valaki, aki a tenger partjáról is Nyíregyházára vágyik. Ez már olyan, mint a Heltai-féle János vitéz, jó ez a Tündérország, de a nyáj, meg a tilinkó. Ezt is csak mi, magyarok tudjuk.

Hanem aztán szóba elegyedtem egy tengerparti masszírozó asszonnyal is. Ő Sanghajból keveredett ide, és csak vágyik, vágyakozik haza. Itt van a férje, meg két fia is, ők szeretik Olaszországot, de neki hiányzik Sanghaj, ott jó csak igazán élni. Szóval ezt csak mi, magyarok tudjuk, meg mi, kínaiak. Így már kicsit jobbak az arányok.

Operát néztem Veronában, ami nem olyan bonyolult feladat, az ember vesz jegyet, fütyörészve besétál a nézőtérre, és cincoghatnak a hegedűk, harsoghatnak a trombiták. De bejutni! Elképesztően magasak a lépcsőfokok, a felsősoros közönség nagy része a korlátba kapaszkodik, miközben felvonszolja magát a fordulóig. Ott elakad a sor, mert egy kihelyezett munkatárs vizet, sört, bort árul, hogy kipihenjük a szórakozást. Aztán lehet menni tovább. Azon az útvonalon mentem, ahol mutatta a jegyszedő, ami azt jelentette, hogy a szó szoros értelmében négykézláb jutottam el a helyemre, nem akartam megkockáztatni, hogy fejjel zuhanjak vissza a kiindulási pontra.

A pisilésről nem beszélek, mert ami nincs, arról minek beszélni. Mikor érdeklődtem, az előbbi jegyszedő azt javasolta, hogy menjek körbe az egész épületen, de ne reménykedjek, mert mire odaérek, más is oda fog érni. Az előadást viszont huszonöt perc múlva folytatják. Esetleg menjek ki a nézőtérről, és próbálkozzak meg a teret körülvevő éttermek és kávézók egyikében.

Elfogadom, mai vagy tegnapi pulya vagyok, ellógtam a kiképzést, most nem tudok teljesíteni. De kétezer évvel ezelőtt is ide jártak mulatni, vagy mulatni jártak ide a veronai rómaiak. Hát csoda, hogy meghódították az ismert világot?

Bachot hallgatok, a Wohltemperiertes Klaviert, és egyszerre eszembe jut Balassa Péter, az esztéta. Nála voltak azelőtt zenehallgató szeánszok, összegyűjtötte a tanítványait, és hallgattak, hallgattunk valamit. Azért mondom ilyen hülyén, mert nem voltam a tanítványa, de egyszer-egyszer meghívott engem is, és egy ilyen alkalommal mutatta a Wohltemperiertes Klavier első kötetének utolsó prelúdiumát. Emlékszem a zongoristára is, nem, nem Glenn Gould, Edwin Fischer volt az, a klasszikus, a nagy korszak egyik hőse, aki talán először játszotta lemezre mind a két füzetet. Egyszer Kocsis Zoltán valósággal könyörgött, hogy vegyem le a lemezt. De hát miért? Edwin Fischer játszik. De hogyan? Hát jó, mondom, soha nem volt a technika ördöge. Na de hát van egy kotta, abban vannak hangjegyek, mégis azokat kellene elzongorázni, nem?

Ez egy másik történet. Most Balassa Péternél vagyunk a Gellérthegy utcában, és ő magyarázza, hogy ez a h-moll prelúdium olyan, mint a Varázsfuvolában, amikor a két őr kezd el énekelni.

Tényleg olyan, elfogódottan, de el is kezdem: Der welcher wandert diese Strasse. Olyan.

Tulajdonképpen elég furcsa. Mozart dallam kérdésében soha nem állt szűken. Ha most mégis Bachtól kölcsönöz, akkor talán mondani akar vele valamit. Amit a közönsége nem biztos, hogy megértett, hiszen ők többnyire nem ismerték Bachot, de sebaj, majd megismerik. Vagy jön majd új közönség. És ha nem jönnek rá, akkor sincs semmi baj, de itt ez a két vértes, a titkos tudás őrzője, ami persze nem annyira titkos, hogy ne lehessen világgá énekelni, vagyis úgy rettentenek el, hogy közben meghívnak. Ki a sziréneket hallja ki ebből az énekből, ki meg két marcona pasast lát, akik keresztbe teszik előtte a dárdát.

Nagyon régen volt egy rádióműsor, Dantéről beszéltek, hogy mennyire szükség van az Isteni színjáték újabb és újabb fordítására, mert Babits nem megoldás. Például azt írja, hogy „Szerelem, szeretettnek szörnyű métely”. Ez micsoda szecessziós borongás, semmi köze az eredetihez. Nekem azért tetszik.

Hogy is van az eredeti? Amor, che a nullo amato amar perdona. Kell egy kis idő, ha valaki az én szintemen érti az olaszt, hogy kibogozza, mit is jelent ez a sor, de körülbelül ezt: a szerelem senki szeretettnek nem engedi, hogy ne szeressen. Hát, tényleg nem ugyanaz, mint a szörnyű métely, bár milyen szépen őrzi Babits az alliterációt egy ilyen nehezen fordítható szóval, mint az amore és társai. (A régi Aida-fordításban például mindig azt énekelték, hogy „ő az álmod”. Hehe.)

Mit mond erre Nádasdy Ádám? „A szerelem, mely mindig kölcsönös.” Mintha egy vödör hideg vizet öntenének a nyakamba. Ámbár lehet, hogy ez is volt a terv.

Amikor Glenn Gould huszonéveinek elején meghódította Kanadát, aztán meghódította New Yorkot, lecsaptak rá a lemezkiadók. A leggyorsabb a CBS volt, három lemezre szóló szerződést ajánlottak. Jó, de mi legyen az első. A Goldberg-variációk. Aha. Nem szeretne inkább valami mást? A Goldberget kevesen ismerik, akik igen, azok is leginkább az unalom és a zenei tudálékosság megnyilvánulását látják benne.

Nem baj.

És lőn, elkészült a Goldberg-lemez, azóta is kihagyhatatlan darabja minden gyűjteménynek, ha jól tudom, a világ legnagyobb példányszámban eladott komolyzenei szólóalbuma. Ma legfeljebb az a különös, hogy a megjelenéskor ezt milyen sokan nem vették észre, Mr. Gould még sokra viheti, ez volt a kritikusi reakció, de kevesen fújták meg az ünnepi trombitákat, hogy új korszak érkezett el a rögzített zongoramuzsika történetében. Vagy minden kritikus érzéketlen és óvatos, vagy tényleg egy hangfelvétel története nem ott végződik, hogy becsomagolják és megjelenik a lemez. Mégis: a Goldberg klasszikus zenei sláger lett, nemcsak a lemez, hanem a mű is, minden zongorista játssza, és aki mégsem, annak magyarázkodnia kell, miért nem.

Akkor hát, Mr. Gould, mi legyen a második lemez programja?

Beethoven utolsó három zongoraszonátája.

Hála az égnek.

Csak hát az nem olyan egyszerű. Gould nem volt könnyű eset, ha nem sikerült megbuknia az első lemez műsorával, akkor megpróbál megbukni a második program interpretációjával. Még a legelvadultabb gouldiánusok is egy kicsit zavarban vannak az utolsó szonátákkal, vad tempók, dühöngő előadás, precíz, meg minden, de határozottan nem az, amit Beethoven a kottába írt. Márpedig az előadónak kutya kötelessége...

Nem tudom. Nem az, de valahogy Beethoven. Beethovenebb Beethovennél. Tényleg nem törődik semmivel, csak megy a maga feje után. Ha azt írja a kotta, hogy ezt a részt a témánál lassabban kell játszani, akkor Gould a témánál sokkal gyorsabban játssza. Szegény Beethoven, ha hallaná.

Bár ez szerintem egy szempont. Nyilván volt Beethoven fejében valami hangzáskép, hogy mire gondolt, de más hangzásképpel nem találkozhatott életében. Halálában meg pláne nem. Nincs önfejűbb Beethoven, mint a zongoránál ülő. Nincs önfejűbb Gould, mint a Beethovent játszó. Számomra ez így összeáll.

Mindenki imponál, aki hosszú távra tervez. Aki nem hiszi el, hogy holnap összedől e bús világ, és diófát ültet (bár az inkább az önzetlenség jele), whiskeyt tesz el, hogy ebből majd tizennyolc év múlva nagyszerű ital lesz, tizennyolc hónap után azt mondja a nagy, kerek sajtnak, hogy na, még másfél évig érlelődj. Reklámot készít, az augusztusi hőségben a karácsonyi kampányt készíti elő.

A magam részéről... – elég szerény. Jegyet veszek az Operába, a decemberi Netrebko fellépésre, a Bohéméletre. Lesz még december, lesz Netrebko, lesz Operaház. Bohémélet – az lesz. Aztán eszembe jutott egy visszatérő szenvedés, a vécépapír-vásárlás. Nagy csomagokat veszek, eleve utálom, mint szemérmes várandós nő az állapotát, aki csak ránéz, tudja, hogy valakivel legalább egyszer intim kapcsolatban volt. Aki csak rám néz, amíg cipelem hazafelé a tizenhat gurigát – tudja, amit tud. Csak azt nem tudja, mit jelent ez a papírhalom. A jövőt. Hogy ez kitart, mondjuk januárig. Ha ő kitart, én is kitartok. Mindjárt megyek, és veszek még két göngyöleget.

Hajnalban akkora a pára a tenger fölött, hogy az ember összezavarodik. Mintha késő ősz volna, aminek ellenemondanak a fények, színek, nyugágyak. Gyönyörű. És ekkor eszembe jut a jelenet a Mephistóból, Höfgen a nyugszékben monologizál. Csak körülbelül tudom idézni: „azon gondolkodom, Barbara, hogy mindezt megérdemeljük-e. És a legszigorúbb önvizsgálat alapján, a legnagyobb önkritikával élve is csak azt tudom mondani: igen.”

Lehet, hogy csak ezt kell elhinni, és az ember minden kicsinyes és nagyszabású szörnyűségre képes.