Az ember ámul és bámul, de voltaképpen min is? A kínai agyaghadseregen, hat terrakotta katonán, akik az első császár sírját őrizték. Nem tudom, a sírt mennyire tudták megőrizni, de saját magukat igen, 1974-ig voltak érintetlenül a föld alatt, akkor egy kútásás alkalmával kerültek elő. Érintetlen, ez persze túlzás, össze voltak törve, de összerakhatóak maradtak. A fegyverek túlnyomó többségét pedig még kétezer-akárhány évvel ezelőtt ellopták, nekik úgysincs szükségük rá.

Mi a megrendülés oka? Nem a szépségük, legalábbis azt hiszem, annyira azért nem szépek az agyaglábú gyerekek, nem is ez volt a cél, hanem hogy igazi hadsereg legyen, egyszerre egyforma és különböző, egyenruhás, vagy annak ható, mégis saját arccal rendelkező.

Emberábrázolás. Ezen a szón mostanában sokat töröm a fejem, ez mintha a legtöbb művészeti tevékenység sikerességére alkalmazható volna, de hát miért vagyunk oda az emberábrázolásért? Úgy értem, annyi ember él a földön, akit nem ismerünk, vagy nem is akarunk megismerni, mégis ragaszkodunk hozzá, hogy jöjjenek hozzá újak, művészek teremtette új emberek, akik nem is léteztek, vagy nem úgy, ahogy az életben. Ebből állna a rokonságunk a Jóistennel? Mi is tudunk embert formálni a saját képünkre. Csak az általunk teremtettek egy kicsit jobban sikerülnek a valóságosaknál?

Nekem a Tábori Nóra ne emberábrázoljon, mondta egyszer Molnár Gál Péter, és ez annyira vicces volt, hogy ha meglátom a tévében Tábori Nórát, mindig eszembe jut. Ámbár a kínai emberábrázolókkal talán ő is elégedett lett volna.

Már a zakójával megnyert magának Erik Bosgraaf, fekete alapon pillangók, kiskutyák, mintha valami különleges herendi kabátot viselne. Hóna alatt furulyakészlet, pedig az első számot csak vezényelni fogja.

Rettenthetetlen ember, a Rádiózenekarral dolgozik együtt. A társaságnak a barokk mégis idegen nyelv, és most nem is próbálom megfejteni, hogy vajon melyik az anyanyelv, csak annyit hallok, hogy el van játszva Telemann, de ami szól, az nem valami finom dolog. Modern hangszerek, viszonylag hangos, de nehézkes megszólalás, rá lehet ismerni a műre, de nem élmény.  

A 2. brandenburginak már emberpróbáló jellege van. Próbálok pozitív lenni. Imponáló, hogy a trombitás megpróbálkozott a szólamával, de azért úgy könnyű bátornak lenni, ha más issza meg a levét. Előzetesen azon morfondíroztam, hogy fogja a blockflöte tartani a hangerőversenyt a trombitával és a többiekkel, de aztán a hegedű volt a legkevésbé hallható szólóhangszer.

Talán rossz oldalon ültem.

Két mű, és máris kettő-null a középszer javára.  

Telemann versenyműve furulyára és fagottra kicsit javított az álláson. Bosgraaf fantasztikus játékos, a fagottos nem is tudta vele tartani a tempót, vagy ha a tempót tartotta, akkor az egész már nagyon mechanikus darálásnak hallatszott, a zenekar meg mintha ballasztként ült volna a kosárban, húzta vissza mindkettőjüket, de legalább meg lehetett sejteni a zene lényegét. Vagy Telemann nagyságát, szépségét, játékosságát, ötletességét.

Körülbelül ezen a szinten maradtunk a második részre. Erik Bosgraaf csodálatos szólista, de nem csodatévő karmester. Az ember tiszteli a Rádiózenekart, hogy Bosgraaf kedvéért ilyen kalandokba bocsátkozott, de egyszerűen nem engedte szárnyalni a szólistát, rákötötték magukat a csicsergő madárka lábára, sok lúd pacsirtát győz. Vagy le nem győzi, mert a Bach hegedűverseny blockflötén mégis maradandó, nyolc napon túl sem gyógyuló, a kép is megmarad, ahogy Bosgraaf a szólam magasabb részeit fél lábon állva fújta ki a tilinkóból. Én még a nadrágomat is egyre nehezebben húzom föl állva. De nemcsak ezért csodálom Erik Bosgraafot.

Utoljára az Átriumban láttam, A színházcsinálón, és igazán semmit nem sejtettem. Vagyis láttam, hogy sovány, de egy ideje már sovány volt, összenéztünk, mosolyogtunk, szia, sejtelmem nem volt, hogy ez a pillanat majd bevésődik az emlékezetembe, ekkor láttam utoljára.

Azt is tudom, mikor láttam először. 2009-ben, ha jól emlékszem, felhívtak telefonon, menjek el a Magyar Színházi Társaság irodájába, találkozzak Vajda Mártával. Arról volna szó, hogy van a POSZT, a színházi találkozó Pécsen, és oda mindig válogat valaki. Meg kell nézni a lehető legtöbb új előadást, kiválasztani, hogy melyik az a 10 + 10, amelyet bemutatnak a találkozón, abból kerül ki a legjobb, meg az Oscar-díj mintájára a legjobb színész és színésznő, rendező, díszlet, satöbbi.

Ajándék ez a nap, ajándék ez az év. Nincs más dolgom, mint színházba járni, olyan előadásokra, amire magamtól soha, de nyilván vannak titkos értékek, még titkosabb tehetségek, egy év ámulat.

Nem mondom, hogy pont ez lett belőle, amikor az ember félájultan nézi valahol az Éjjeli menedékhelyt, és már tudja, hogy nem szabad meglépni a szünetben, akkor érzi, hogy sokat áldozott a színházra. Bár nyilván nem annyit, mint az ott dolgozók.  

Azt persze eleinte nem sejtettem, hogy darázsfészekbe nyúltam, vagyis én magam vagyok a darázsfészek, nem mindenki örül, hogy én válogatok. Vajda Márta akkor, az első megbeszélésen mondta is, hogy nem tudja, mit fog ehhez szólni a sógornője.

A sógornője? Miért épp a sógornője a probléma? Hónapokkal, de tényleg hónapokkal később jöttem rá, amikor azt írta, este koncertre megy, mert az unokaöccse fog vezényelni, hogy ja, ez az a Vajda-család. Vajda József fagottművész, Vajda Gergely, az unokaöcs, Kincses Veronika, a sógornő. Szóval tenyerén hordozta a darázsfészket, és nemcsak a szakma előtt, de a családban is.

Hálás voltam neki, meg is írtam, egy időben azt terveztem, hogy minden évad kezdetekor elmondom, mennyit köszönhetek, vagyis köszönök neki, miatta nyílt meg egy új világ számomra, miatta ismertem meg, úgy-ahogy, a színházi környezetet.

Azóta az ismeretség alábbhagyott, a színházi világ ketté vagy legalább kettészakadt, lett ellen-Társaság, megszűnt a POSZT, neki végig kellett néznie, hogyan megy tönkre az egész, amiért dolgozott.

Szia, Márta, szia. Apróságok jutnak az eszembe, vagyis nem apróságok, nagy, kék szeme, vagy a telefoncsengése, ami akkoriban Bach G-dúr csellószvitjének prelúdiuma volt.

Még egyszer, gondolom, utoljára, köszönöm.

Ma zár a Jacques-Louis David kiállítás a Louvre-ban, aki siet, még eléri… Vagy ma hétfő van? Akkor ez is kimaradt, most már mindegy. Persze, David ismerős minden történelemkönyvből, a Horatiusok esküje a középiskolák alacsonyabb évfolyamai számára, a kicsit idősebbeknek A labdaházi eskü, vagy Napóleon a lovát ugratja. Az önarcképe sajnos nem tananyag, pedig érdekes festmény. Először is: börtönben készült. Hogy került börtönbe? Ez tényleg furcsa, kézenfekvőbb lett volna, ha kivégzik, hiszen Robespierre barátja volt, ő is szavazott a király elítélésekor, azt is tudni, hogy a halálos ítélet mellett szavazott, logikus lett volna, ha egy a sorsuk Robespierre-rel, de akkor pont nem találták. Két héttel később tartóztatták le, és, amint a mellékelt ábra mutatja, nem bántak vele kesztyűtlen kézzel, hiszen kapott ecsetet meg vásznat, dolgozhatott.

Ezt a nyugtalanító képet festette. Nem is nagyon nehéz rájönni, mitől olyan nyugtalanító. Nagyon aszimmetrikus az arca, az egyik szeme lejjebb van, mint a másik, a szája sarkában nagy heg, mint valami háborús sérülés. Egy daganatot távolítottak el az arcából, a kor sebészeti színvonalán, nem nyom nélkül. Ha más festett Davidról portrét, ezt igyekezett is takarni, egy kicsit tessék jobbra nézni, vagy hajtsuk csak föl az ing gallérját, de David inkább szembenéz. Hiába, a művész önmagával a legkegyetlenebb.

Biztos? A kép 1794-ben készült, David 46 éves, de körülbelül feleannyinak látszik. Vagy tényleg későn öregedett, vagy annyira azért mégsem volt kíméletlen. Legalábbis önmagával.

Ruttkai Éva lemezeit pörgetem, először csak a parázspatájú monológ miatt, a Romeo és Júliát. Talán más is volt így vele, amikor elkezdtem ezt a lemezt hallgatni, hüledeztem, hogy mennyire öreg Romeo is, Júlia is. Mondjuk nemcsak én hüledeztem, ekkor történt a Vígszínház csehszlovákiai turnéja alkalmával, hogy Latinovits szívinfarktust kapott a vonaton, és az állomáson összegyűlt közönség döbbenten nézte, hogy az ifjú Romeót mentőautó viszi a kórházba. Aztán telik-múlik az idő, és már semmi csodálatos nincs abban, hogy nemcsak kamaszok lehetnek szerelmesek, még ha hallatszik is, hogy a színészek küszködnek a korukkal, és egy árnyalattal magasabb hangon beszélnek a normálisnál, hogy ifjabbnak hassanak.

De hát nem is ez a fontos, hanem az ember azt érzi, hogy Ruttkai nem veszi elég komolyan a műfajt, a rádiójátékot, vagy nem érzi jól magát közönség nélkül a stúdióban, mondja, mondja, szépen mondja, de a legcsodálatosabb nem is az, ahogy mondja, hanem ahogy sóhajt egyet, és beleremeg, úgy várja Romeót. Beleremeg a hallgató is.

Szóval Ruttkai, és egy másik lemezt is találtam, Égi, földi szerelem a címe, monológok és versek, megint az érezni, hogy hú, ez színházban biztos jó lehetett, de itt és most, a néma falak között néha túlságosan is színészes, technikás. Szécsi Margit a lemez kezdete és vége. Úgy kezdődik (illetve az első vers úgy végződik, hogy „de én hálok a világgal, nem énvelem ő.” És a B oldal úgy végződik, hogy „midőn a lakoma után rám permetez a kölni, az öröklétben úgy hiszek, mintha nem volnék földi”.

Szólok előre: lehet, hogy csúnya szavak jönnek.

Persze, kinek mi csúnya, de olyanokról lesz szó, amit csúnyának szokás tartani, szaporodással kapcsolatosak és vulgárisak. Nincs bennük sok öröm, kerülöm, ha tehetem, de most nem lehet, és az nem megoldás, hogy @-t ír az ember, vagy azt, hogy b+, ha van bátorságod kimondani, legyen bátorságod leírni. Nem tűri a nyomdafestéket, mondták régebben, de hol van ma már a nyomdafesték?

Az a téma, hogy a Kamrában új szöveggel ment a Chicago, ami elkerülhetetlen, a G. Dénes-fordítás reménytelenül elavult, az all that jazz helyett azt kellett énekelni, hogy „most kapcsolj rá”. Még a Fosse-film címeként sem ez lett a sorból, hanem az, hogy Mindhalálig zene – mondjuk az sem egy nagy ötlet, de legalább elmondja előre, hogy mi lesz a film vége, nem kell izgulni.

Ha jól emlékszem, az új változatban Závada Péter meg is tartja az eredetit, all that jazz, tényleg sokat javult a magyarok angoltudása az utóbbi években, ezt mindenki érti. Legalábbis a szavakat. Van egy jól érthető példa: G. Dénesnél azt éneklik, hogy „polgári erkölcs, az csak maszlag, ha nem blöffölsz, hát rád sem… tesznek”. Závada Péternél megmarad a maszlag, az a kimondott rím rá, hogy kibasznak, pedig a maszlag nyilvánvalóan nincs benne az eredetiben, mit is keresne ott a burgonyafélék családjának egyik nemzetsége. (Megnéztem a szótárban: thorn apple.)

Egyébként viszont durvult a szöveg, ez is érthető, durvult a nyelv, angyalarcú leánykák feltöltött ajkai közül olyan szavak szállnak, hogy az ember csak kapkodja a fejét, nehogy eltalálja valamelyik. Ami természetesen azt is jelenti, hogy valójában nem durvult a nyelv, a csúnya szavak jelentésüket veszítik, és vele együtt a durvaságukat is. Mindig elcsodálkozom azon, hogy a baszik ige azon ritka szavaink közé tartozik, amelyik minden elképzelhető igekötővel értelmes marad, és csak egyikkel, a meg-gel tartja meg az eredeti jelentését.

Nem a nyelv durvulása a probléma, hanem hogy szavakat veszítünk, ha mindet ugyanazzal helyettesítjük, bár lehet, hogy a Chicago új fordítása nem jó példa, hiszen még a maszlagot is megőrizte. Az mindenesetre kérdés, hogy harminc év múlva, ha játsszák a musicalt, milyen lesz az új fordítása. Bazmegbazmegbazmegbazmegbaz, and all that jazz?

Igazán nem úgy olvasok, hogy közben hibákat és anakronizmusokat keresek, de megint találtam egyet, ami talán érdekes. Nem is én tehetek róla, hanem Spiró György, aki a Padmalyban azt írja, hogy Szegeden a szabadságharcot próbálták az oroszok elleni keresztes háborúvá változtatni, és piros posztókeresztet rögzítettek az emberek a hajtókájukra. Ugyanúgy rögzítették, ahogy március 15-én a kokárdát, biztosítótűvel. Föl se tűnne az egész, ha a hangulatfestés érdekében Spiró nem azt írja, hogy sicherheits tű. A német szó azonban mintha pirossal volna írva, az ember elkezd gondolkodni, hogy tényleg? 1849-ben (illetve 1848-ban) már volt biztosítótű?

Egy kattintással kiderül, hogy nem, Szegeden biztosan nem, Pesten még annyira sem, a biztosítótűt 1849 áprilisában szabadalmaztatta egy William Hunt nevű amerikai mérnök.

Egy kattintás, persze, de az ember nem mindig tudja, mikor kell kattintania.

Van a Chicago musicalben egy megoldandó helyzet, a Cellatangó. Hat gyilkossággal gyanúsított nő mondja el, hogy miért ártatlan, ő csak egy figyelmeztető lövést adott le, sajnos egyenesen a fejébe, és így tovább. De az egyik valóban ártatlan, csak nem tudja elmondani, mert magyar a szerencsétlen, senki nem gagyogja az ő érthetetlen nyelvét. Kivéve Magyarországon, ahol mindenki érti, mit beszél, sőt, a többi szereplő is magyarul beszél. Mit lehet tenni.

A legtöbb előadásban úgy alakítják a dolgokat, hogy Hunyák (így hívják az ártatlan magyart) kínaivá változik, azért nem értik, mit mond. Vagy volt a film, ott Hunyák ugyan magyarul beszélt, de nem magyar szereplőt kértek föl, én mindig csak annyit értettem a hadarásából, hogy „mit keresek én itt”. Mindegy, a lényeg megvan.

A kamrában most úgy csinálják, hogy Hunyák tényleg magyar, nehezen érteni, amit mond, de magyarul van. Különben is, Hunyák annyira magyar, hogy válogatott mezt visel. 10-es számút, Szoboszlai felirattal a hátán.  

Amikor eljön az ideje, fölakasztják.

Vicces, vicces. Meg hátborzongató, hátborzongató. Ilyen a Chicago a Kamrában, az ember előre tiltakozik magában, miért a Kamra, miért nem a Katona, ez odavaló, nagyszabású musical akárhányszor meg lehet vele tölteni a nézőteret, ha jó. Aztán kiderül, hogy pont azért jó, mert a Kamra, mert benne van valahogy a másik nagy és sikeres Kander-Ebb musical, a Kabaré, de jó ez a közelség, még ha az előadás végét tönkre is teszi valakinek a mobilja, ami csak szól, szól. Szerintem nem csöng, hanem ébresztésre van állítva, a végén már csak ülünk a színpadon és a nézőtéren, és várjuk, hogy abbahagyja a csilingolást. Megvan? Akkor jöhet a finálé.

A jó színészet lényege az, hogy valaki el tudja játszani, hogy ő Othello, Kleopátra, Willy Loman vagy Roxie Hart. Itt most egy körrel kívülebbre mentek: a jó színészet lényege, hogy valaki, vagy több valaki el tudja játszani, hogy tud táncolni és énekelni. Eljátsszák. Elhisszük. De a trombitásnak azért mégis azt üzenem: gyakorolni, gyakorolni.

Úgy látszik, ez jön vagy van divatban, nem a nagy emberekről, hanem az ő házastársaikról írni. Ha így van, akkor jól ráérzett a trendre Spiró György, hiszen a Táncsicsnéról szóló Padmaly nyilván több évvel ezelőtt volt a tervezés állapotában. Ámbár a moziban holnaptól induló Hamnet is regényalapú, 2020-ban jelent meg Maggie O’Farrell könyve. A főhősnő tehát egyrészt Hamnet, Shakespeare fia, aki valóban létezett (ahogy a két lánya, Susanna és Judith is), másrészt az Agnesnek hívott Mrs Shakespeare. Agnes? Nem Anne Hathaway volt Shakespeare rejtélyes felesége?

De. Illetve valószínűleg, de lehet, hogy Agnes volt, így írták az apja végrendeletében, márpedig ő csak tudja, mi volt a lánya neve.

Szép film, jó film, nem annyira jó, amennyire szép, mert Vermeer alapon dolgozott az operatőr, jön be oldalról, a nagy ablakokon a fény, ettől mindenki olyan lesz, mintha németalföldi festményeken szerepelne. A történet azért enyhén fárasztó, ahogy bölcselkedik, és a veszteség feldolgozhatóságán mereng. Shakespeare ezen jobban tudott merengeni a Hamletben, de hát épp ez volna a lényeg. A filmnek is ez a lényege, megy, megy, aztán elkezdik játszani a Hamletet a Globe-ban, és onnét kezdve a szöveg egészen más magaslatokon jár. Shakespeare zseni volt, Maggie O’Farrell nem zseni, ha az ember a két dolog közti különbséget akarja megtapasztalni, irány a filmszínház.

Akkor is, ha egyébként nagyon jók a színészek, a kis Hamnet meglepően érett, úgy sír, mint akinek ez a foglalkozása, a nagy Hamlet meg igazából a bátyja, azért is hasonlítanak egymásra. És el lehet vacakolni a nézői székben mindenféle aprósággal, ha jól láttam, a Hamlet szórólapján (ami nem tudom, hogy valaha létezett-e) igazán Mr Jupe-ot tüntetik föl címszereplőnek, de ő csak a filmben Hamlet. És mindenkinek milyen jó koszos a körme, ahogy az a 16. században elvárható. Kivétel maga Shakespeare, mert ő rágja a magáét. Nem a műkörmösök a célközönség.

Még vagy már a kétszázadik oldalon járok, de nem jöttem rá, hogy mire megy ki a játék. És még azt sem tudom, hogy ez baj-e. Spiró György regénye, a Padmaly, Táncsics Mihály kalandjai, pontosabban Táncsics Mihályné kalandja, de hogy megértsük, mi történik vele, tudnunk kellene, hogy mi történt Táncsiccsal, egyáltalán, mi történt 1848-ban és később. A legtöbben így vagyunk vele, Táncsics föltűnik március 15-én, kiszabadítják, és aztán meg is feledkezünk róla. Spiró viszont inkább táncsicsista, mint kossuthista, ami önmagában is üdítő álláspont, végre egyszer gyanakodva lehet nézni, hogy ki is volt ez a Lajos. Nem barátunk, ha mi vagyunk Táncsics.

Ámbár ott már tartok, hogy Táncsics a kislányát Lajoskának nevezte el, ami arra utal, hogy ő talán mégsem volt annyira rossz véleménnyel a kormányzóról. Nem tudom, minden kiderül talán, az is, hogy miért fontos és érdekes Táncsicsné regénye, mert egyelőre még ezt nem látom, csak a lenyűgöző munkát, amivel kipiszkálta a szerző, hogy ki mit csinált, mit mondott, hol lakott, és merrefelé lejtettek az utcák Debrecenben.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon félhettek-e attól a trónfosztás ellenzői, hogy meglincselik őket. Kicsit túl modernnek és túl angolszásznak tűnik a kifejezés, utána is néztem. Tudom, nem a legmegbízhatóbb helyen, a wikipédián, ahol azt írják, hogy az angol sajtóban 1835-ben jelent meg a kifejezés. Hogy a szó 1849-re ideért volna, azt erősen kétlem, de elvben nem kizárt.