Jó magasról néztem Az ezred lányát, de nem panaszkodok, ez volt három napon belül a második alkalom, és legalább jól láttam a beázásokat. Ott is van, a híres Metropolitanben, nemcsak odahaza. Lawrence Brownlee nem ismételte az áriát, tényleg csak kilenc magas C hangzott el, az sem könnyű. Másnak nem könnyű, neki ennyi azért vasárnap délutáni álmából fölébresztve is megy. Kálmán Péter énekli Sulpice-t, jól csinálja, Erin Morley Marie, az ezred lánya, ő még jobban csinálja, mint három napja este. Persze, nincs két egyforma előadás, de azt nem tudom megmondani, mitől ennyire más ez a második, csak azért, mert messzebb vagyok, vagy azért, mert másodszor látom (összesen, persze, többedszer, ezt a rendezést is többször közvetítették), mintha néhány poént csak most értettem volna meg. Nem lehet eleget járni az operába, de a Metropolitan tényleg különleges. Miért is, Mert arany és bársony, és mégsem klasszikus, mert irdatlan nagy, és mégis mindent hallani benne, mert nem érzem magam alulöltözöttnek a matrózpólómban, mert az épület méltósága nem ezen múlik. El sem jöttem, de már visszavágyódok.  

Túlzás. Persze minden nagy-nagy múzeum nagy-nagy túlzás, egymás hegyén-hátán vannak a műkincsek, mind arról szól, hogy itt is jártunk, ott is jártunk, innét is elhoztunk dolgokat, meg onnét is. De a New York-i Metropolitan Museum mintha ezzel tüntetne, saját túlzott voltával, nehéz megtalálni az elvet, amely alapján rendszerezik a műtárgyakat, vagy talán valami modern elv van, hogy kiről is nevezzük el a különböző szárnyakat, hálából a kincsekért. Az ember nem tudja, merre induljon, hová érkezzen, így aztán zavaromban a legrosszabb módszert választom, elkezdem kergetni Ugolinót. Már találkoztunk, előbb Dallasban, aztán Párizsban, bronz változatban, és itt van valahol a márványból kifaragott is. Míg keresgélek, szép dolgok mellett haladok el, majdnem érzéketlenül. Végül egy információs asszony segített. Telefont rántott, mutatta az alkalmazást. Carpeaux? Egyenesen, és aztán balra.

Ugolino az Isteni színjátékban is szerepel, elég rossz helyen, a harmincharmadik énekben, az árulók között, a Pokol tavába fagyva. Így járnak az árulók, Ugolinónak csak annyi könnyebbség jut, hogy az őt eláruló Ruggieri érsek koponyáját rághatja ott, ahol a tarkó találkozik a gerinccel.

Ez is szép szobrászi feladat volna, de Jean-Baptiste Carpeaux a 19. században inkább Ugolino földi életének egy pillanatát választotta. Nem könnyű pillanat, Ugolino elszörnyedve, öklét vagy ujjait rágva azt hallgatja, ahogy gyermekei és unokái saját testüket ajánlják föl neki. Egyél meg minket, ne éhezz tovább. Ruggieri érsek ugyanis egy toronyba záratta Ugolinót, és a kulcsokat ünnepélyesen az Arnóba dobatta. Ugolino és leszármazottjai éhen (vagy szomjan) haltak. A kétezres években kibontották Ugolinóék sírját, megtalálták az öreget, két fiát és két unokáját, és még azt is meg tudták állapítani, hogy az öreg halála előtt legalább egy hónappal nem evett húst. Emberhúst sem.

Ez hát a Brooklyn Museum büszkesége, Judy Chicago alkotása, The Dinner Party. A vacsora volna a magyar címe? Utal Platónra, és A lakomára, és ez is mindenről szól, csak az evésről nem. Egy jó nagy, és viszonylag sötét teremben van egy egyenlő oldalú háromszögbe fölállított asztal (vagyis, gondolom, három asztal), rajta háromszor tizenhárom teríték, porcelántányér, porcelánevőeszköz, porcelánpohár. El lehet olvasni, hogy kik a meghívottak, tesztelheti a látogató a műveltségét a női kultúrában. Az enyém elég csüggesztő, vagy, ha tetszik, nagyon is lelkesítő, jó, ha a felét ismerem a meghívottaknak, van hová fejlődni.

Olvastam, hogy Judy Chicagónak is van hová fejlődni, mert a nevek közé egy férfi is bekerült, Kreszillasz, a szobrász, mert azt hitték róla, hogy nő. Mert nem csak harminckilenc nőről van szó, az asztalterítőre és az asztal alá föl van még írva 998 név, rájuk is számítanak.

Az ember nem nagyon tehet mást, köröz az asztal körül, olvasgatja a neveket, nézi a tányérokat, amelyek többé-kevésbé vaginális díszítést kaptak, nyilván, ha jobban ismerném a szereplőket, jobban is érteném, ki miért ilyen. Vannak nem vaginálisak is, a komponista Ethel Smyth például egy kis zongorát kapott, de a lényeg, hogy műveltségünk hiányai végtelenek. Én például egy Ethel Smyth zeneművet sem ismerek.

Egy kissé őrültségnek tűnik Monet-t nézni Brooklynban, pláne a velencei képeket, nem lehetett volna egy kicsit közelebb megtekinteni, mit látott egy francia festő az olasz városból? De ha egyszer ez van, akkor ez van, nagyon szép kiállítás egy nagyon szép, de furcsa múzeumban. Mintha az IKEÁ-ban járna az ember, ha húsgombócot akar enni, akkor végig kell nézni a zuhanyfüggöny választékot, és majd akkor. Ha Monet, akkor az az ötödik emeleten van, és útközben ott van még Judy Chicago, majd mesélek róla is.

Ami Monet-t illeti, úgy csinálják, ahogy az logikus, különösen Amerikában, először hangulatos mozgóképek, lagúnák, paloták, víz, ugye, milyen jól elkapta a mester? Igen.

Közben mégis azt erősítik, amit egyébként is érezni, hogy New York nem egy város, hanem több, és mindegyiknél sokkal nagyobb. Hopp, ez itt Velence, csak vaporetto helyett ferry, hopp, ez itt Párizs, ez Sanghai, hopp ez meg San Gimignano, lakótornyok helyett felhőkarcolókból. Minek utaznak a New York-i lakosok egyáltalán bárhová?

Montague Diner, kedves hely New Yorkban, mindenféle apróbb vagy félapróbb finomságokat adnak, sült kolbász, omlett, latkes, palacsinta, de nem ez az érdekes. Belép az ember, és ez a felirat fogadja. Próbáltam kérdezősködni, hogy dolgozik-e itt valaki magyar, aki kiíratta a gratulációt Krasznahorkai (az AI szerinti ejtés: Krash-nah-hor-kai, ha-ha, nem is olyan okos) Nobel-díjához. A felszolgálók horvátok, nem is látták a feliratot, az egész kész rejtély. De szép rejtély.

Ez most már tényleg New York, pontosabban Brooklyn, és valószínűleg két napon belül már én is elkezdem valódi New York-szakértőnek érezni magam, és magyarázni, hogy hol kell reggeli kávét inni, és mi, merre, hány méter. De most még csak öt órája vagyok itt, így csak az a felfedezésem van, hogy a Halloween milyen nagy ünnep. Vagyis milyen nagy ünnep lesz, hiszen még több, mint egy hét van hátra addig, de már az utcán pislákolnak a faragott tökfejek, nagy pókhálókat helyeznek ki a házak sarkára, csontvázak lógnak a fákon. Persze nem az igazi Mindenszenteket érzi az ember, hanem valami pogány borzongást, halottak napját, velünk vannak, ijesztgetnek. Amikor eljön a napja, lezárják a környéket, tízezrével vonulnak majd, becsengetnek a gyerekek, és trick-or-treatet játszanak, megátkozzák azt, aki nem ad csokit. Így aztán mindenki ad, egész Amerikában négymilliárd dollárt költenek el édességre.

Egyáltalán nem véletlenül hallgatok mostanában New York közeli zenéket. Például ezt, Bernstein On The Town című musicaljét, három matróznak egy nap kimenője van New Yorkban, ennyi idő alatt kell megtalálniuk a szerelmet. Az egyik beül a taxiba, hogy az elvigye a nevezetes helyekre, de a taxis lány inkább saját magát ajánlgatja, vagyis hogy menjen föl a fiú hozzá. De nem, először menjünk a Hippodrome-ba.

Hippodrome? Mint Hyppolit, a lakájon nevelkedett ember, persze, tudom, mi az a hippodrom, lóversenypálya, de pont ez volna a legnevezetesebb hely New Yorkban? És ha igen, akkor miért énekli azt a lány, hogy Aida sang an A, and blew the whole place away”? Kicsit nehéz megérteni az eltúlzott akcentus miatt, de tényleg ezt énekli a lány. Cserébe a fiú hamis is, és el is rontja a szöveget, ott sem fenékig tejföl a musical. De miért énekel Aida a lóversenypályán?

A megoldás persze egyszerű, a Hippodrome egy méretes színházépület volt, és a nevét a formája után kapta, nagy ellipszis volt a színpad és a nézőtér, a színház alapterülete szélesebb volt, mint amilyen hosszú. 1905-ben nyitottak, 1939-ben bezártak, vagyis amikor a musicalben Chip el akar jutni a Hippodrome-ba, nincs esélye, már öt éve elfújta Aida az épületet. Egy huszonegy emeletes irodaház áll ma a helyén.

Azért ez jó. Hosszú, de jó, néha azt érzem, hogy filmklasszikus lesz belőle – persze a maga műfajában, akciófilm, sokat lőnek, sokat robbantanak. Egyik csata a másik után. Színészes akciófilm, ahol nemcsak csalinak használják a színészeket – különben sem tudom, hogy ezek a színészcsalik egyáltalán működnek-e még, megnéz-e valaki egy filmet csak azért, mert Leonardo DiCaprio szerepel benne. Vagy Sean Penn.

Aki egyébként nem tanult a Trópusi vihar című filmből, és megint fullban nyomja kretént, Oscar bácsi meg majd nem gyün. Szóval játszik egész testtel, muszklikkal és arcizmokkal, fogsorral és hajszálakkal, de valahogy folyton játszik, játszik, játszik. Azt viszont imponálóan. Nem tudom, mitől más DiCaprio, mert ő is csak játszik, játszik. Nyilván nagyon vágyott rá, hogy eljátszhassa Tökit A nagy Lebowskiból, de arról már lekésett, hát most itt szaladgál hálóköntösben, betépve. És Hevér Gábor a hangja, az sem hátrány.  

Operálatlan arcú színészek. Ez az, amit egyre kevesebben értenek meg, hogy ha talán valamivel fiatalabbnak is néznek ki, nem tudják használni a legfontosabb filmszínészi kifejező eszközöket, ha összekaszaboltatják magukat. Ezek meg nem kaszaboltatnak, pedig, ugye, helyes fiúk voltak, volt mit veszíteni. Ráncosak, lóg a felső szemhéjuk, megnőtt a fülük (azt egyelőre még úgysem szokás kisebbre venni), megtévesztésig úgy néznek ki, mint az emberek. Csak tehetséges emberek.

Nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan operaelőadást, amelyiknél izgultam, hogy mi lesz a vége. Talán négy évtizede, amikor először láttam a Turandotot. De az opera nem a történetről szól, az emberek úgy érkeznek, hogy tudják, mi lesz a nóta végén. Most meg Az alvajáró a Metropolitanből, Rolando Villazón rendezésében. Sejteni lehetett, mire lesz képes Villazón, mint vonzó név, aki operát már nem énekel, és mint színpadon ügyes fickó, biztosan lesz egy pár jó ötlete, amellyel elfedi, hogy voltaképpen nem történik semmi, állnak, és leéneklik az égről a csillagokat. Rendben is van, erről szól a belcanto a legtöbb esetben, ácsorgásról és leénekelt csillagokról.

Ehhez képest leéneklik, tényleg, főleg Nadine Sierra a címszerepben, de a többi is dolgozik keményen, és működnek a kis ötletek, szigorú közösség a svájci Alpokban, a tanító úr körmösöket osztogat, mindenki feketét visel, és köztük él, nemcsak él, de épp férjhez menni készül az alvajáró lány. Tudjuk, mi fog történni, alvajár majd, kiköt a gróf ágyában, de nem úgy. Ahhoz így is elég gyanús, hogy felbontsák az eljegyzést, a fiú bánatában majdnem elvesz egy másik lányt, hiába esküszik a gróf, hogy ő aztán egy ujjal sem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a döntő pillanatban Amina megint alvajárni kezd, szóval tényleg létezik ilyesmi, mondja a falu, mondja a fiú, akkor minden meg van bocsátva, hatalmas ária, hatalmas kórus, hatalmas boldogság.

Ez az alapeset. És most is eljutunk ide, de Amina észreveszi, hogy rajta kívül itt senki sem ártatlan, a fiú mégis majdnem elvett egy másik lányt, és miközben szól az ária, meglátja a másik lány kezében a kék virágot. Ugyanazt a kék virágot, ami az ő kezében is van. Szóval ez egy ilyen srác, ez az Elvino, ha nincs Amina, jó neki a Lisa is, akit ugyanazokkal a szavakkal és virágokkal szédít. Tudjátok mit? Legyetek boldogok. A lányok átölelik egymást, Amina pedig létrán át kimegy a háztetőre, a hóba. A szabadságot választotta.

Ezek azért tudnak odaát.

Fényes Adolf miatt mentem a Nemzeti Galériába, de az csak egy szoba. Nagy szoba, szép szoba, de marad még utána a nézőben kedv és szusz, hogy újra nézze Czimra Gyulát, amíg még lehet. Jövő héten zár.  Czimrát nézem, és Mahler jut az eszembe, pedig nem közeli kapcsolat, de az egyik festmény sarkában tehenek vagy ökrök, mindenesetre szarvasmarhák bámészkodnak, meglepő módon az egyikre írta Czimra a nevét. Nekem meg Mahler jutott eszembe, vagyis Bruno Walter Mahlerről szóló könyve, mennyire szerette a zeneszerző az állatokat, két kismacskával a kabátzsebében sétált. És most idézet: „Elbeszélte, milyen feledhetetlen emléke az egyszer vidéken, éjszaka hallott elnyújtott szarvasmarha-bőgés, hogy milyen fájdalmasan érintette a természetnek a tompalelkű baromból feltörő hangja”.