A képen David Gilmour látható, a Pink Floyd gitárosa (szállnak az évek, nemcsak a darvak), arra emeli a poharát, hogy az együttes letaszította a Beatlest a trónról. Eddig a Beatles Sgt. Pepper albuma ugrotta a legnagyobbat az időben, és 50 év után lett újra első a lemezeladási listákon. Idén ezt javította meg a Pink Floyd a Wish You Were Here-rel. Ők is ötven év után lettek újra elsők, de néhány nappal vagy héttel több telt el a két elsőség között.

Tekintve, hogy idén ez már a Pink Floyd második No. 1 albuma, talán annyira nincs is minek örülni, megváltoztak a fogyasztói szokások, nem lehet nagyon acélos az új közönség részaránya, de azok, akiknek ezek a dalok eredetileg szóltak, még vesznek lemezt, pláne egy ilyen albumot, amin 25 bónusz van, koncertrészletek, demók, vagy ami engem a legjobban földobott, az a címadó szám egy másik változata.

A Wish You Were Here eleve félreértésen alapul, én biztosan félreértettem, amikor gimnazistaként ültem a sötét szobában, szólt a lemezjátszó, jóságos ég, micsoda lemezjátszó, micsoda szörnyű hangfalak, ment a dal, ami a magány és boldogtalan szerelem hősies elviselésének látszott. A lemezen úgy keverték, mintha a rádióból jönne a zene, pontosabban valaki csavargatja a keresőgombot, megszólal Csajkovszkij 4. szimfóniája (ezt akkor még nem tudtam), aztán valami gitárpöntyögés, amire rájátszik Gilmour, és végül elindul a dal.

A valóságban nem egy hűtlen vagy nem érdeklődő szerelmes a címzett, hanem a Pink Floyd egyik alapítója, Syd Barrett, aki mentális problémái miatt végül az együttest elhagyni kényszerült, de hiányzott a többieknek. Szép és hasznos félreértés a hallgatók részéről. Mire tisztázták, már mindegy volt.

Volt a dal körül egy másik legenda is, hogy az eredeti felvételen Stéphane Grappelli hegedült, aki épp Londonban vette föl Yehudi Menuhinnal a közös lemezét, de annyira nem passzolt a játéka a Pink Floyd zenei világába, hogy végül nagyon halkra keverték a szólamát. Annyira halkra, hogy én például egyáltalán nem hallom. Szerintem ott sincs. Grappelli neve nem is szerepelt a közreműködők között, bár a honoráriumát kifizették.

Most a bónuszok között hallható egy Grappelli-változat is. Mit mondjak: tényleg nem illik oda. Volt lelki erejük ezt felismerni.

Azért meghallgattam volna Yehudit is.  

Kemenes Fanni halálhíre eszembe juttatta, hogy egy másik, filmekben is nagy jelmeztervezőt is veszített a világ decemberben, a hónap elején meghalt Theodor Pištěk, aki az Amadeus-filmért volt felelős. Nemcsak felelős, de díjazott is, egy Oscart ért a sok selyemruha, a káprázatos Mozart-világ, amely olyan könnyű összeköttetést jelentett a 18. és a 20. század vége között.

Mindketten betöltötték a 93-at.

Pištěk látványosabb életet élt, aminek legfőbb oka az volt, hogy ő csak kényszerből jelmeztervezett, ahhoz képest elég sikeresen, de állítása szerint tényleg csak a megélhetésért, alapjában vége festő volt. Meg autóversenyző. Szerencsés esetekben ezt a két mániáját sikerült összeegyeztetni, és sportautókról festett hiperrealista vásznakat. De nemcsak azt, ez talán a leghíresebb képe, az Ecce homo, mondhatni, hogy kissé átértelmezte a bibliai jelenetet.

És a jelmeztervezés sem ment rosszul, nemcsak a filmekben, de a valóságban sem, Pištěk tervezte Prágában a díszszázad egyenruháját, de még a fakabátokat is, ahová beállnak a boldogtalan katonák az eső elől. Versenyeznek a művek, melyik lesz maradandóbb.

Az történik, amit szerettem volna elkerülni. Nem hibavadászat, de bizonyos gyanakvás vagy figyelés, hogy ez most tényleg az, amit olvasok, vagy csak eltévesztette az író, és nem javította a kiadó. Így olvasom Nádas Péter Halott barátaim című könyvét, és ha így olvassa az ember, akkor könnyen jön a bizonytalanság. Tegnap például azt írta, hogy Kodelkáné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába. Nem néztem most újra meg, de mintha a vesszők is hiányoznának a második mondatból, ez sem növeli a bizalmat. A lényeg persze nem ez, illetve amit mondok, az sem lényeg, de a dal eredetileg úgy van, hogy Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába. Mert hogy ez egy híres gyilkosság volt száz évvel ezelőtt, illetve, mivel januárban történt, most már inkább százegy évvel ezelőtt. Léderer Gusztáv és felesége, született Schwartz Mici, megölték és feldarabolták Kodelkát, a hentest, de lebuktak, amikor a földarabolt hentest cipelték a Duna felé. Film is készült belőle, rendezte Szász János.

Léderert kivégezték, Lédererné, úgy tudom, tizenöt év után szabadult. Én még láttam őt, nevezetesség volt a Rákóczi út vidékén a hetvenes években, én meg arrafelé jártam iskolába.

Lesz dolog a második kiadással.

Van egy háromperces ijedelem az előadás elején a Radnótiban, hogy akkor most tényleg így fognak énekelni? Aztán elmúlik, és nem tudom, hogy csak azért, mert megszokja az ember, vagy ők egy kicsit belejönnek. A zeneileg nehezebb részek azért hallgatóilag rendületlenül nehezebbek, de nem számít. Az a fontos, ami történik.

Pedig nem először látom a Parasztoperát. ennek megfelelően vannak részek, amelyeket elfelejtettem, és de jó újra hallani, más részeket meg kifejezetten várok, és de jó újra hallani. A szemünk láttára született klasszikus, és még biztos, hogy nincs vége a történetének, még mindig várom, hogy az Opera is vesz egy nagy levegőt, és műsorra tűzi. Addig így énekelnek, ahogy, addig nézegeti az ember a színészeket, hogy László Zsolt egyre jobban hasonlít Újlaki Déneshez, Kováts Adél meg idegen test a saját maga által igazgatott színházban, tényleg, mintha az igazgatónak nem kellene próbára járnia, így kimarad az egységes játékstílusból, eltartott ujjal játssza az anyát, pedig nincs rá különösebb oka. Mindegy. Bata Éva a varázslatos füleivel, Pál András a zörgő hangjával – nagyon jók.

Majdnem olyan jók, mint a darab, ami tényleg paraszt, tényleg opera, és szörnyű, szörnyű, szörnyű. Úgy indul, mintha csak ennyi volna, szörnyű, hogy lehet így élni, tornanadrágban és melegítőben, szeretet nélkül és állandó idegfeszültségben. Részegen – de ez a jobbik eset. Aztán kiderül, miért az állandó feszültség, hogy mi a bűn és mi az ősbűn, és jó reggelt, eljött az ítélet napja. Az ítélet azt mondja, hogy holnap is lesz nap, és akkor is élnetek kell. Közben a Parasztopera története visszamegy a régmúltba, Ádámhoz és Évához, Oidipusz királyhoz. Van, aki ilyet tudott írni a 21. század elején, Pintér Béla és Darvas Benedek.

Még mindig Nádas Pétert olvasom, és az ő halott barátait, és erre a mondatra akadtam: „Olyan volt, mint Melis György az ápolt visegrádi kertjében a mindenféle neves vendége körében, akik mind élénken beszélgettek és csicseregtek egymással, miközben Melis nemhogy nem figyelt rájuk, mit össze nem locsognak és nevetgélnek ezek a civilek, hanem nyugtalanul járkált a kerti utcácskákon a rózsái között, bensőségesen mosolygott, és miközben szórakozott mozdulatokkal megérintette növényeit, minduntalan felénekelt valamit a csodálatos basszusán.”

Mondatremeklés, bár nem tudom pontosan, mi az a kép, amit felidéz, jelenet valami portréfilmből vagy az írói képzelet szüleménye. Nem is ez most a lényeg, hanem hogy bariton. Bariton, nem basszus. Nem kell mindenkinek tudni, még Nádas Péternek sem kell tudni, de a szerkesztőnek nem ez volna a munkája? Hogy az ilyesminek utánanéz, megjelöli és kijavítja a szerző beleegyezésével?

Fölmentem a kiadó honlapjára, Sárközy és Társai, ahol ezt írják: Sárközy Bence csak azokat a könyveket jelenteti meg, amelyekről teljeskörűen gondoskodni tud.

Még szerencse.

Krasznahorkai László köszönetnyilvánításában nemcsak embereknek adott hálát, de hangoknak is. Ha elfogadjuk, hogy a hangok most ebben a minőségükben nem emberek hangjai, vagy nem is tudom, értelmesen mondom-e. Szóval nem énekeseknek köszönte meg a munkásságukat, hanem a hangoknak a színüket és a hatásukat.

Csak női hangoknak, három szopránnak és három mezzónak, Dessay, Caballé, Kirkby, ők a szopránok, Baltsa, Larmore, Berganza, ők a mezzók.

Persze, egy ilyen felsoroláson nincs mit vitatkozni, ők azok, akik jókor voltak jó helyen, gondolom, leginkább Krasznahorkai lemezjátszójában. A legérdekesebb talán az, hogy mennyire nem hasonló hangkarakterek, mennyire máshogy énekelnek, Caballé a végtelenségig kifinomultan és a legapróbb rezdülésig kitaláltan és csiszoltan, Kirkby meg egyenes, tiszta, gyerekes hangon, kitátotta a száját, és ez a hang jött ki belőle. Alighanem Larmore a legkevésbé ismert, meg is kellett néznem, hogy aktív-e még, de igen, Berlinben énekelte az öreg szipirtyó grófnét a Pikk dámában. Vannak hiányzó nevek, nekem hiányzóak, nem Krasznahorkainak, Callas, Bartoli, Kiri, Marton, Zádori Mária. Másnak meg más, minél többet gondolkodik az ember, annál többen hiányoznak, de hát kinek a pap, kinek a papné. Krasznahorkainak ezek a papnék.

Mintha mindig lettek volna, de most egyre többen jönnek. Életrajrzi filmek muzsikusokról. Nagy Caruso (Jávor Pállal), Doors, Elvis, Elton John, Queen, Neil Diamond. Az utóbbinak annyira nem ismerem a művészetét, hogy még a film címadó dala sem volt meg. Csak a Sweet Caroline, meg a Beautiful Noise.

Igaz, nem is róla szól a Song Sung Blue, hanem egy tribute zenekarról, amelyik Neil Diamond számait játszotta, és eléggé verte a társaságot, egy házaspárt a sors. Alapvetően talpon maradtak, bár ez nem egészen pontos kifejezés. Azt nem mondom el, hogy találkoznak-e a film végén Neil Diamonddal, ez legyen az újságírói gyönyörűség, én már láttam, ti meg legjobb esetben is a jövő héten.

Kate Hudson és Hugh Jackman, jól énekelnek, és szuper idétlenül néznek ki, főleg Jackman. Kate Hudson igazán jó színésznő. És egyre jobban hasonlít az anyukájára.

Megfogalmazás kérdése, hogy takonykenegetés vagy lepottyanó könnyek rejtegetése. Vagy mindkettő, az egyik a másiknak álcázva. És már közeledik Michael Jackson is.

Valami nagyot kellene mondani, de hát a nagy akarásnak nyögés a vége (igazából a nem akarásnak nyögés a vége), nem sülne ki belőle semmi értelmes. Nagyot, de mit. Cecilia Bartoli visszaadta a hitemet az emberi hang vagy az éneklés csodájában. De hát soha nem szűntem meg hinni és tapasztalni az emberi hang és az éneklés csodáját, ezzel nem megyünk semmire. Cecilia Bartoli visszaadta a hitemet őbenne, Gesú, ez milyen szánalmas.

Cecilia Bartoli itt volt, és eleinte olyan furcsán szólt a hangja, hiába vigyázott rá, hiába hibátlan a technikája, hiába bír százszor annyit, mint másoké, azért jövőre hatvanéves lesz. Gluck Orfeusz és Euridikét énekli most szerte Európában, ezzel jött el hozzánk, hogy fekete nadrágkosztümben sirassa a nőt, félig vagy alig szcenírozott előadásban, úgy értem, szcéna tényleg nincs, de egy kicsit azért mászkálnak éneklés közben, és a kórus alulról a saját arcába zseblámpázik, amikor ők a fúriák. Van a színrevitelben némi naivitás, de hát ezek ilyenek, ezek az énekművészek, bekötött szemmel sétálnak át a kifeszített kötélen, és észre sem veszik, hogy ez milyen nagy dolog.

A fél előadás alatt azokat irigyeltem, akik bal elöl ültek, mert Bartoli lejött a pódiumról, ott állt és ott énekelt mellettük, vannak kiválasztott budapesti koncertlátogatók, akiknek már megjött a Gesú bambino. És akkor a Che puro ciel ária alatt előredőlök, nézem, hogy játssza a szólót oboa és fuvola, és Bartoli bejön jobb hátul, és mondjuk úgy öt méterről énekelni kezd.

Tudom, tudom, ha látnak egy világszép nőt, akkor valaki mindig azt mondja, hogy na, valaki őt is unja. Mégsem tudom megérteni, hogyan lehet ezt a hangot és főleg ezt az éneklést megszokni, hogy a családtagok, vagy akik együtt próbálnak vele, hogy nem felejtenek el élni, hogy nem válnak megtört szívű, fölzaklatott istenekké, akik megfordítják a történetet, engedélyezzék a lehetetlent, vidd Euridikét, vigyél bárkit, akit csak akarsz, üres lesz az alvilág, de sebaj, majd feltöltjük. Vagy nem. Szervusztok, halhatatlanok.

Tudtam, hogy baj lesz. Nem azért, mert olyan csodálatosak a megérzéseim, hanem mert előzetesen már mutattak részletet az André Chénier-ből a Metropolitanben. Yoncheva és Beczala, az egyiknek műfeje van, a másiknak műfoga, a zárókettőst énekelték zongorakísérettel, teljes operai téboly és halálvágy, mindenféle szenvedélyes dolgot vágnak egymás fejéhez, éljen a halál. Főleg ezt. Hamisan. Igazi operaparódia, erre kellett volna elvinni valami ártatlan, úgy értem, operailag ártatlan embert, garantált, hogy soha többé nem teszi a lábát olyan színházba, ahol énekelnek. És ebből négy felvonás. Ráadásul mind a besúgó, mind André Chénier Moleskine gyártmányú jegyzetfüzetbe írják megfigyeléseiket illetve verseiket, ezekbe a fekete, kerekített sarkú, gumipertlivel átkötött kis könyvecskékbe. Lehet vitatkozni, hogy száz vagy kétszáz évvel előzték meg a korukat.

Tudtam, hogy baj lesz, de nem lett baj. Pont ez a lényeg. Hogy ezek a szuperközeli képek senkinek sem állnak jól, de ami az éneklést illeti: elképesztőek. Beczala tátog, mint a potyka, nagyon óvatosan és technikásan énekel, de cserébe a hangja most is nagyszerű állapotban van, pedig 19 éve lépett föl először a Metben. Sonya Yoncheva meg hihetetlen, nemcsak a hangja, nemcsak a mélységei, ahogy sötéten és halálra szántan süvítenek, de hogy ezt az egészet bírja lélekkel, indulattal, kétségbeeséssel. Beleadnak apait-anyait, vagy Beczala talán csak apait, látszik, hogy az első ária után megnyugszik, és egy kissé lejjebb csavarja magát, de élmény mindkettő. Mindhárom. Plusz a kórus. Plusz a zenekar, különös tekintettel a hárfásra. Mindenki.

Mégiscsak Olaszországba kellene menni, mondom szomorkásan egy kávé mellett a benzinkútnál, amikor rájövök: de hiszen ott vagyok. Sikerült eddig fejleszteni a vágyakozást, hogy olasz benzinnel és olasz kávéval feltöltekezve épp ide vágyódok? Épp ide, vagy innét is el? Annyira részemmé vált az elvágyódás, hogy onnét is elvágyódok, ahová vágyódok? Vagy ez Simone Weil átültetése a gyakorlatba: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk?