Nem építem a saját emlékművem – mondta Székely András tíz éve egy interjúban Mikes Évának, és most, a halálhírét hallva az ember csak bólogat. Tényleg nem építette. Nyilván nem is megfelelő foglalkozást választotta hozzá, zenetörténész és zenei rendező, nem a legemlékműépítőbb foglalkozások. Ámbár, ámbár.

Persze, az ember nem tudja pontosan, mit is csinál a zenei rendező, de ha azt, amit külföldön a producer a lemezfelvételeknél, akkor azért vannak, akikről meg szokás emlékezni. Walter Legge mégis legendás név, idén meg a Decca emlékezett meg egy szép doboznyi CD-vel John Culshaw-ról, aki száz éve született. Székely András sem volt messze a száztól, öt év kellett volna még hozzá.

Azt szokták mondani, hogy a hegedűs hegedűn, a zongorista zongorán játszik, karmester meg az egész zenekaron. Hozzájuk képest a zenei rendező, ha jól gondolom, a karmesteren játszik, vagy a hegedűsön, zongoristán, még egy akarat, még egy elképzelés, hogy minek is kellene megszólalnia, még egy döntés, hogy a lehetségesek közül melyik lesz legjobb pillanat, a megőrzendő. Kivételes esetektől eltekintve senki nem beszél róluk, megállunk az előadónál, hogy az mekkora zseni, vagy hogy de rosszul választották ki az énekeseket. Csendestárs. Tényleg csendes, egy hangot sem játszik, tényleg társ, nem engedi haza a művészt, amíg maradt benne valami kifacsarható.

Hogyan emlékezzen meg az ember valakiről, akiről nem tud semmit, de az a benyomása, hogy sokkal nagyobb hatással volt a kulturális életére, mint gondolta? Meghallgattam tegnap A türelmes Szókratészt (Székely András a Nemzetközi Telemann Társaság elnöke volt egy időben), azt hittem, ez egy vállalás, öt lemez, tíz lemezoldalnyi Telemann, de csak öröm volt vele.

Nem azt látom, amit kellene.

Mondhatni, magánjellegű a probléma, ez itt a Műcsarnok, belépsz, és ne hagyj fel minden reménnyel, balra Kós Károly, jobbra Csete György, a két építésznek nem kevés köze van egymáshoz, és mintha így is akarták volna megmutatni őket. Nem fantáziadúsan, nem is szépen. Rajzok, tervrajzok, épületek képeken. Mi mást lehet kezdeni egy vagy két építésszel a múzeumban, a házakat magukat nem cipelhetik be, nem mondhatják, hogy itt egy tulipános ház, lakjál benne, aztán nyilatkozz, milyen volt.

Azt érzem csak a kiállítás alatt, hogy hová lettek? Hová lettek ezek a szent emberek a magyar építészetből, akik úgy tudtak tervezni, hogy a rendszer zavarba jött tőlük, nem hagyta őket békén, mert egy vagy két ilyen ház, és nekünk annyi. Hogy egy harmadik nevet is idehívjak: emlékszem még a tévében a Makovecz-interjúra, számomra, gyerekként vagy majdnem gyerekként megvilágosító volt, amikor arról beszélt, mi a különbség a presszó és a kávéház között, hogy négylábú, műbőr párnájú vasszékeken meg lehet inni a kávét vagy a rövidet, de az emberek nem maradnak ott, nem beszélgetnek, nem cserélnek eszmét.

Most már eltelt annyi idő, hogy lássuk, nem csak a négylábú vasszék volt a hibás. Az emberek nem maradnak ott, és főleg nem cserélnek eszmét, leszoktunk róla. De hová lettek azok az építészek, akiket ez zavart, akik ezen segíteni próbáltak?

Kérdezem a vén kacért: hová tevéd boldogtalan fiaid?  

Megkaptam az új Cecilia Bartoli-lemezt, és meglepődve láttam, hogy van a borítón egy kis címke: Made in Czech Republic.

Nemcsak az a meglepő, hogy ezt miért írják rá a lemezre, jelent-e ez valami minőséget vagy tartósságot, majd kiderül, vagy vannak-e a világban cseh nacionalisták, akik CD-ben is előnyben részesítik a cseh termékeket, hanem maga a szóhasználat.

Ezen már két hete meglepődtem, amikor kezdődött az Európa-bajnokság: más lett az angol elnevezése Csehországnak. Nálunk nem probléma, Csehország az Csehország, minden maradt a régiben, de azt azért hallotta az ember, hogy angolul kínlódnak a kommentátorok, gólt lő a Czech Republic, valahogy nem volt egy szavuk az országra, mindig ki kellett tenni az államformát is, de így mégis olyan, mintha a parlamentnek is szerepe volna abban, hogy lesre futott a csatár. Az ok csak részben a történelem, a másik rész a nyelv, a régi szó Csehországra az volt, hogy Bohemia, de annak a használata már tarthatatlanná vált, mintha csupa bohém fiú és muzsikus lélek lakná Prága környékét.  

Idén viszont Czechia feliratú mezben szaladtak ki a pályára a fiúk, és feltételezem, hogy az olimpián is ez lesz a sportolók mezére írva. A Wikipedia szerint a csehek már 2016 óta mondják, hogy legyen Czechia az új hivatalos név, de mint a vadonatúj lemezborító is mutatja, nem jártak kifejezett sikerrel. Benne van, persze, hogy összekeverik Czechiát Chechnyával, Csecsenfölddel, de Amerikában biztosan nem mindenki tudja azt sem megmondani, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, szóval annyi baj legyen. Mire jó egy (vagy két) nemzetközi sportesemény.

Tudok veszíteni, de azért nem sejtettem, hogy szükség is lesz erre a képességemre. Az egész csak a rosszul értelmezett honfiúi kötelességből indult, hogy az nem kérdés, foci vagy Wagner, de azért lehet egy ilyen kecske-káposzta megoldással élni, és a Siegfried utáni első szünetben úgy nyilvánítani ki együttérzésemet azokkal, akiknek a foci jutott, hogy a közeli gyorsétteremben leküldök egy Szoboszlai-menüt. Nem sürgős, ezekkel az óriási szünetekkel.

Addig feldolgozom, a mit is? Jobban tetszett Az istenek alkonya a Siegfriednél, még ha a zenekarnak csak két állása is volt, egy hangos meg egy halk, de legalább az a kettő megvolt. Stefan Vinke se lett jobb tegnap óta, (igazság szerint rosszabb lett), de már beszámította az ember, hogy tegnap alaposan kiordibálta a torkát, ennyi maradt mára. Hanem Láng Dorottya mennyire szépen énekel! Kerekes székből, begipszelt lábbal, és a szívtelen húga, évek óta nem látták egymást, mégsem kérdi meg hogy mi történt a lábaddal.  

Egyéb éretlen humorok és értő értékelések, de hát nem sürgős.

Mint kiderült, sürgős lett volna, meg a pech is közrejátszott, de hát ki gondolta volna, hogy a szünetre lezárják a felszíni parkolót a Müpánál, le kellett menni a mélygarázsba, plusz lift, és már csak a sajnálkozó jegyszedői arcok, már elkezdtük, tessék fölmenni a harmadikra.

Csak hát az jutott eszembe, hogy ha a meccs miatt késtem el, akkor már fenékig, hazamegyek, és megnézem a focistákat. Annak ellenére, hogy, mint valami Moldova-novellában, két védekező csapat küzdött, sípszóra bevonultak a saját kapujuk elé, és nem voltak hajlandóak elvégezni a kezdőrúgást. Annak ellenére, hogy mire meglett a gól, már Az istenek alkonyának is vége volt. De legalább nem maradtam le Hajdú B.-ről, aki szerint „Gunn ellen fegyver lehet a lövés”.

Az ember bizonytalan, de gondolom, ez normális. Bizonytalan akkor is, ha nagyon biztosnak mutatja magát az ítéleteiben, és tudja, mennyi mindent nem tud, ráadásul most még egy sor egyéb tényező is közbejött nehezítésnek. Például tudtam, hogy csak egy felvonás jut a Siegfriedből, és akkor valószínűleg nem is adtam át magam az olyan hatásoknak, amelyek esetleg pótolnák az eszme és a megvalósítás közötti űrt. Eleve úgy ültem, hogy maga a megvalósítás látszott onnét az érdekesebbnek, hogy a hadonászó ember és a zenészek között milyen a kapcsolat. Egy felvonás alapján tehát inkább kérdezem, mint mondom: nem volt a Siegfried fájdalmasan üres és kiábrándítóan eseménytelen?

Nekem az volt. Inkább koncentráltam a zenekari játékra, mint az énekesekre, mert a címszereplő Stefan Vinke esetében eddig is gyakran éreztem, hogy egy fél vajas kenyér még bent van a szájában, ezzel a nehezítéssel énekli a szerepet. De a zenekari kezdetek is, ahogy indul a zene, ahogy bele kellene zuhannunk az utcáról érkezve a titokba, a kozmoszba, a kerek erdő közepébe, de mintha a tévémaci volna a megcélzott mesehős. A szokottnál gyorsabb tempókból is azt éreztem, hogy az idei Ringben a Siegfried a mostohagyerek, menjünk, menjünk, haladjunk, ugyanazt a leckét mondják föl, mint amikor feleléskor felmondják az Anyám tyúkját, de nem helyeződik ettől új alapra a költővel való kapcsolatunk.   

Persze, lehet, hogy tévedek, és Az istenek alkonya még mostohább gyerek lesz.

Azon töröm a fejem, hogy mi is tetszik nekem, nekünk annyira Iréne Theorin művészetében. Mert hogy tetszik, az nem kérdés, mindenki boldog, amikor kiderül, hogy idén is lesz, jön a Wagner-napokra, Brünnhilde, elfújja, elfúj mindenkit. De közben meg épp nem fúj el senkit, talán ez a legmeglepőbb benne: tud halkan is énekelni Wagnert. Mellette zeng Wotan, nagy, komor lény dárdával a kezében, ő meg nem kiabál, csak úgy ül a térdénél, és mégis őt nézi az ember. Meg őt is hallgatja.

Ez az az időközben kissé lejáratott szó, az x-faktor? Az egyik bejön, majd megszakad, és semmi, a másik csak ott ül csöndesen a sarokban, és mégis mindenki őt nézi. Vagy a külső, ez az ősz haj, erős, sötét szemfesték, fiatal is, idős is, mint egy igazi Brünnhilde, aki gond nélkül hozzámehet majd ahhoz a fazonhoz, akit az anyja még a hasában hordozott, amikor ő már megmentette az életét? Ő, az apja lánya boldog szerelembe esik az apja unokájával, Richard, nem vagy te normális.

Vagy pont ez Wagner nőideálja? A nő voltaképpen férfi, érckebel és vassisak, kezében kard. Bár ez nem Wagnerrel kezdődött még az operában sem, Tankréd is akkor jön rá, hogy Chlorindát győzte le párbajban, amikor már leszúrta.

Harmadik felvonás vége. Leb wohl, du kühnes, herrliches Kind, Wotan búcsúja, ahogy az lenni szokott, a nagy, erős isten elbúcsúzik a gyermekétől, akiről előzőleg lecsókolta az istenséget, halandó lányka, nem lovagol már a viharban. És akkor ez a halandó leányka hirtelen odaszalad, átöleli a nagy, erős istenséget, ne búsulj, papa. Az a furcsa érzésem támad, hogy ez a nagy, erős, dárdarázó énekes, Johan Reuter is mindjárt elsírja magát.

Talán jobb nem is feszegetni, mit szeretünk annyira Iréne Theorinban.

Ismerek egy ember, akinek Donald Sutherland bűvész trükköket mutatott be. Ha jól tudom, valami almát tudott úgy eltüntetni, hogy hopp, most a kezemben van, hopp, most nincs. Itt történt, Budapesten, amikor a Citizen X című filmet forgatták, azon kevés filmek egyikét, amelyért hivatalosan is díjazták a művészetét, Emmy-díjat és Golden Globe-ot is kapott érte. A film az ukrán sorozatgyilkosról, Andrij Csikatilóról szólt. De nem Sutherland volt a gyilkos, ő a szovjet tiszt volt, aki végül elfogta a rosztovi rémet.

Lehetett volna a gyilkos is, tudott úgy nézni a halvány szemeivel, hogy nem nagyon tudta a néző, mire gondolhat közben. Lehetett volna minden, ettől volt olyan jó filmszínész, picit változtatott csak a viselkedésén vagy a nézésén és egyszerre a megnyugtató, jóképű angol úriemberből náci kém és kegyetlen gyilkos lett. Rendezők álma típus. Pontosabban filmrendezők álma, a színházi sikerei és kísérletei elhanyagolhatóak voltak, egyszer megbukott a Lolitában.

Azt persze most nehéz elképzelni, hogyan fordulhatott elő.

Annyira színész volt, hogy azt is tudta, a színész a rendező embere, akaratának végrehajtója. Nyilván nem véletlen, hogy mind a négy fiát rendezőkről nevezte el, bizony, még Kiefert is, Warren Kiefer után. De a legnagyobb, akivel dolgozott, Fellini volt. Ezt ő mondja. Ennek ellenére végül nem lett Fellini keresztnevű gyereke.

Fogok mesélni a belbecsről is, a lemezen lévő zenéről, de egyelőre elakadtam a borítónál. Mert olyan jópofa dolog, a zongorista Bertrand Chamayou cigarettázik a képen. Illetve, azt az ember tudja, hogy biztosan nem cigarettázik, de akkor mit is csinál? Egy csavar van a kezében, a két ujja között, és a csavar arra való, hogy preparálják vele a zongorát, ne legyen olyan szép csengő-bongó hangja. John Cage a szerző. A régi zene és régi hangszerek ellenségei persze azt mondanák, ezen igazán fölösleges annyit fáradozni, elegendő volna visszaállni a fortepianóra vagy a csembalóra, azok se csengenek, nem is bonganak.

Nem ez a lényeg, hanem a lemezborítón a cigaretta, ami eltűnt az idők során. Régebben még lehetett dohányozni a muzsikusoknak, Casals pipázott, Rubinstein szivarozott, de a maiak lemezen ilyesmit nem tehetnek. És volt egy érdekes pillanat, amikor tették is, meg nem is.

Maurizio Pollini Debussy lemezén látszólag semmi kifogásolnivaló nincsen, legfeljebb azon csodálkozik az ember, hogy a fotós levágta a zongorista kezét a képről, ha már zongorista, a képek általában a kezet szokták hangsúlyozni, de nála nem. Illetve, aki látta valaha a kép eredetijét, annak talán feltűnt, hogy bizony, nem véletlenül amputálták szegén Pollini kezét, eredetileg cigarettát tartott benne, de nem lehetett az ifjúságot ilyen rejtett propagandával mérgezni.

Már csak a fiatalokat kellene rávenni valahogy, hogy Debussyt hallgassanak. Vagy Cage-et.

Nem képzelem magam különösebb nyelvőrnek, nem mondok oltást az injekció helyett, nem földalattizok kényszeresen, csak ha az egyes metróra szállok, nem temetem a kezembe az arcom, ha valakinek meetingje van, és talán csak egy fokkal tetszik jobban, ha valaki számítógépet mond a computer, hajléktalant a homeless helyett. Persze imponál, ha sikerül egy nyelvnek ellenállnia a nagy angol nyomásnak, mint a franciának, ahol az AIDS-et is SIDA-nak mondják, és walkman helyett baladeurt hallgatnak az ifjak… Hol vannak már azok az ifjak? Hol vannak a walkmanek és baladeurök?

Nem is erről van szó, hanem hogy van egy szó, amikor azért örülök, hogy nem magyarították. Nem tudom, egyáltalán akarták-e magyarítani a gólt, de nem sikerült, maradtunk nemzetköziek. Nem azt kiabáljuk, hogy kapu, vagy cél, az egyik két szótagú, talán azért, a másik magas hangrendű, talán azért nem lehet úgy zúgni a lelátón. A németeknek és a franciáknak van saját szavuk a hálóban kikötő labdára, természetesen, a franciák azt mondják but (az is magas hangrendű) a németek meg azt, hogy Tor, ami kaput jelent, és ami hangzásra majdnem gól. Amiből látszik, hogy mi általában a németektől vettük át a labdarúgó szókincset, így kerülhetett ebbe a vadászati-harcászati kifejezésekkel teli sportba ilyen furcsa, civil szó, hogy „kapus”. Az „őr” valószínűleg logikusabb lett volna, de most már elkéstem a nyelvújítási ötletekkel.

Ahogy a nőkre szokták mondani, hogy nem értik a les szabályt, én nem értem a les szót. Az vajon hogy került ide? Értem, hogy vadászati-harcászati kifejezés, de az ember először azt sem tudja, hogy ige vagy főnév. Kicsit olyan, mint a Les Humphries Singers. Évekbe vagy évtizedekbe telt, amíg rájöttem, hogy a Les itt nem többes számú névelő, hanem Humphries keresztneve.

Ezzel a rímmel ébredtem:

Amíg nálam a Rab Ráby,

nem tudsz velem kibabrálni.

Ami körülbelül igaz is, csak már Rab Ráby nincs sokáig nálam, úgy értem a Történelmi befejezést olvasom, öt oldal talán, és kész. Mindenféle tanulságokat próbál az ember levonni, ha már ennyire későn olvassa Jókait, és ennyi öröme van benne. Legelőször persze azt, hogy nem véletlenül nem lett ebből is népszerű ifjúsági irodalom, mert mindenféle kalandosságok ellenére sem annyira könnyű olvasni a nyelvi lelemény miatt. Már hogy a különböző emberek különböző nyelven beszélnek, és eleinte tényleg nagyon sok a latin a szövegben, amit gyerekként nem könnyű követni. Felnőttek meg ritkán olvasnak Jókait, így aztán Rab Ráby valószínűleg elveszítette az olvasóit az évek során, és nem vagyok benne biztos, hogy visszaszerzi majd, hiszen mindig ott van a regénnyel szemben a felnőtt-okoskodás, hogy de hiszen Ráby Mátyás nem a népért küzdött, hogy ne legyen oly erő, mely legyőzné, hanem inkább besúgó volt, aki a maga hasznáért jelentette föl II. Józsefnél a szentendrei korrupt közhivatalnokokat.

Persze leginkább azzal volna jó szembetalálkozni egy sötét utcán, aki elterjesztette, hogy Jókait azért nem szabad olvasni, mert az alakjai vagy feketék vagy fehérek, de átmenet és árnyalat nem fér hozzájuk. Tényleg? És akkor ebben a könyvben az országbíró, aki ugyan üldözi Rábyt, de az utolsó erejével úgy végrendelkezik, hogy az őt ügyetlenségből megölő orvosnak adja a házát, hiszen szegény úgysem tud majd orvosként megélni ezek után – az fekete vagy fehér? És, ha már itt tartunk Baradlay Jenő az fekete vagy fehér? És miért volna baj a feketeség és fehérség, nagyon nagy írókkal is megesik, én legalábbis Konsztantyin Levinben sem találok sok jellemhibát. Olyan könnyű valakit lebeszélni a Jókai-olvasásról, amivel persze ő is elveszít egy csomó kalandot, furcsa szót, szépen kanyargó mondatot. Vagy olyan érdekes, másfél évszázados megfigyelést, mint hogy a magyar jobban örül, ha vereséget szenved a töröktől, mintha győz az orosz oldalán. Ha ezt a megfelelő emberek a megfelelő időben olvasták volna…