Tarlós István könyvét nézegettem, leginkább a fotókat, ahogy az szokás, a főpolgármester különféle hírességekkel, a pápával, Erdő Péter bíborossal, Kű Lajossal és Grosics Gyulával. Hogy ez a közös fényképkészítés ezen a szinten is valószínűleg öröm vagy fontos dolog, megörökített életszakasz. Persze, ezt csinálja ma mindenki, odaállnak a híresség mellé, szabad egy közös fotót, persze, hogy szabad, mosoly, ennyi. Nyilván van egy csomó ember, aki meg Tarlós István mellé állt oda, és ha könyvben nem is, a privát albumában benne van, hogy „Tarlós Istvánnal”. De ezen a szinten is megy, hát hogyne menne. Sőt, feljebb is. Emlékszem, a Scorsese-filmben benne van, amikor a Rolling Stones Bill Clintonnal fotózkodik. Vagy Bill Clinton a Rolling Stonesszal, ezt már el sem lehet dönteni, hogy ki akarja önnön fényét emelni a másik jelenlétével. Meg hogy sikerül-e. ...

Az ember tudja, hogy a művész az agyával vagy a szellemével, lelkével, akármivel zongorázik, és nem pusztán a kezével, bár azt is tudja, hogy fejben könnyebb nagy zenésznek lenni, mint a gyakorlatban. Na jó, ez sem egyértelmű. De hogy kell a kéz, az biztos. Így viszont túlságosan is ragaszkodunk az eszközhöz, mintha a szobrászról a jó portrét az adná, ha megmutatnánk a kalapácsát.

Ez még a Munkácsy-kiállításon jutott eszembe, ahol külön falat szenteltek Liszt Ferencnek. Tudjuk, hogy jóban voltak, annyira jóban, hogy bizonyos szempontból Munkácsy is okolható Liszt haláláért, miattuk ment Párizsba, ott fázott meg a vonatúton. Igaz, arról már Munkácsy nem tehetett, hogy Liszt...

Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez a szó, hogy bakancslista nem létezett 2007 előtt. Akkor jött ki a film, illetve nálunk 2008-ban, eredeti címe az volt, hogy The Bucket List, ami kétségkívül hasonlít a bakancshoz, de persze vödröt jelent. Az elvégzendők vagy megtapasztalatandók listája, mielőtt az ember felrúgja a vödröt. Vagy magyarul feldobja a bakancsot.

A magyar szólást értem is, mert ugye, az ember földobja a talpát, ennek egy variációja, hogy nem is a talpát dobja föl, hanem amit a talpán visel, papucsot vagy bakancsot. Hogy Amerikában miért rúgja föl a vödröt az, aki meghal, sejtelmem sincs. Vagyis sejtelmem van, valami visszafordíthatatlant tesz, illetve...

Szerintem ez nagyon olcsó fogás, készíteni egy szégyenletesen rossz filmet, aztán abból valami politikai izét kreálni, hogy nem adtak rá pénzt, de én akkor is megcsináltam. Sajnálom saját rosszfejségemet, de megnézve a Futni mentem című kacagtatót, csak azt tudom mondani, hogy aki erre nem adott pénzt, annak nagyon igaza volt. Bár én se adtam volna.

Egy vígjátékot nem kellene megírni? Már olyanra, hogy vicces legyen. Mert valahogy a másfél óra alatt nemhogy nem jutott eszembe nevetni, ez lehet valami privát probléma is, ámbár mintha senkinek sem jutott volna eszébe nevetni a moziban, de a pillanatot sem lehet érzékelni, hogy mikor is van poén. Jó, egy...

Egy ideje ezt már el akartam mesélni, még azt is meg tudom mondani, mennyi ideje. Mióta a Matthew Polenzani-koncert volt, az Operában, mert az amerikai tenor ezzel kezdte a programját, Schubert Im Frühling című dalával. Igazán jól énekelte, és a kísérője is nemzetközi menő kísérő volt, Julius Drake, de hát…

Ezt a felvételt ketten, egymástól függetlenül ketten is elküldték nekem, hogy nézzem már meg, vagyis inkább hallgassam, hogy Szvjatoszlav Richter hogyan kíséri Dietrich Fischer-Dieskaut ugyanebben a dalban. És tényleg káprázat és felfoghatatlan csoda, és minden üres szó, amit elő tudok kaparni. Először azt hittem, hogy csak a balkéz miatt, ahogy az elején bedorombol az a szólam is, de nem, igazából ott kezdődik minden, ez a szökdécselés vagy sántikálás, szökdécselésnek túl súlyos, sántikálásnak túl derűs. Mintha a film készítői is tudnák, hogy mi abban a különleges, amit fölvesznek, tök béna az egész, a...

A Lila ákácot játsszák a Belvárosi Színházban, pontosabban annak átiratát, Lila akác lokál címmel. De alapvetően az a történet, Tóth Manci és Csacsinszky Pali kalandjai (a Csacsinszky nevet érthető okokból nem használják ebben a változatban). Próbálom nem ellőni a poént, hogy jóra fordul-e minden, vagy épp ellenkezőleg, mert hát többféle befejezés is létezik. 1934-ben, amikor Székely István megrendezte a moziváltozatot, a legenda szerint új befejezést kellett kreálni, mert nem nézték a vidéki nézők – lehet, hogy így volt, de akkor valahol mégis kellene lennie egy eredeti befejezéssel összerakott kópiának, ilyenről viszont nem tudok. Történetnek mindenesetre szép, és nyilván csodálatos érzés lehet egy alkotó számára, hogy helyrehozhatja azt, amit mások elrontottak, Pali még épp fölszáll a mozgó vonatra, és Manci nem megy Moszkvába táncosnőnek. Mintha szólnának Rómeónak, hogy „csak tetszhalott”. Így persze nincs...

Aki a hetvenes években kezdte, annak egy bécsi kirándulás jó eséllyel a lemezboltok közötti tántorgássá vált. Mondjuk elindult a Grabenen, megnézte azt a beugrót, amit a magyar népnyelv, talán egy–másfél évtizeddel korábban Csallóköznek nevezett el, mert akkor még nem a lemezekért mentek oda, hanem pénzt váltani, aztán a másik oldalon volt a Gramola. Vissza, végig a Kärntneren, jobboldalt is, baloldalt is, aztán az Opera aljában, végül az Opera másik oldalán a da Caruso, az éttermi nevet viselő kincsesbarlang. Mindenütt végig lehetett lapozni a bakeliteket, aztán a CD-ket, nézni az árakat, mérlegelni, mennyi van a zsebben, mi mennyire nélkülözhetetlen, dönteni, aztán itthon megbánni, mégsem ezt kellett volna...