Mondanám, hogy mindenkinek van kedvenc olasz slágere, de nyilván van, aki megőrül a műfajtól. Nekem mindenestre több is van, és talán ez a legutolsó a sorban, a 50 Special. Ez se friss darab, 2000-ben hasított vele a Lúnapop együttes, amelynek lényegében ennyi volt a működése, egy évre rá felbomlott. A cím a legkisebb Vespa modellre vonatkozik, tűzpiros és 50 köbcentiméteres, de szárny az ember lába alatt, és ha a bolognai hegyekben megy vele a lírai alany, akkor a gondjai elszállnak.

Szóval Vespa. A szó darazsat jelent, állítólag nem a hangja, hanem a formája miatt kapta a jármű, hogy olyan darázsdereka meg potroha van. Ehhez képest még soha nem láttam sárga-fekete csíkosra festett Vespát, nem értem, miért nem jut senkinek az eszébe. A motort a II. világháború után tervezték, állítólag (ez rövid időn belül a második állítólag) azért, mert a szétbombázott Piaggio gyárban nem maradt semmi, csak egy csomó repülőgéphez való kerék. Mit csináljunk velük, mit csináljunk, hát talán motort. Robogót.

A terv műfajteremtő volt, ennek ellenére simán meg is bukhatott volna, ha nem szól közbe Hollywood. A Római vakációban Vespán szállította Gregory Audreyt, és ez abban az évben százezer eladott példányt jelentett.

A Vespa meg azóta is duruzsol, és addig-addig duruzsolt a fülembe, míg most elmentem a kölcsönzőbe, hogy kivegyek egy példányt, és végigpöförésszek vele a tengerparton, de épp nem volt nekik. Jöjjek vissza hétfőn.  

Bárcsak.

Bevallom, mi mást tehetnék, hogy bizonyos értelemben épp a lényeget nem értettem Werner Herzog könyvéből. Elgyalogol Münchenből Párizsig, mert úgy érzi, hogy ezzel megmenti, vagy életben tartja Lotte Eisnert... Ki az a Lotte Eisner? Vannak, persze, jegyzetek, utána lehet nézni mindennek, Lotte Eisner német kritikus és filmtörténész, Hitler hatalomra jutása után Párizsba emigrált, ott is maradt, ott is halt meg, és a jelek szerint a német film (akkor) új generációjának nagy szüksége volt rá, az írásaira, az értésére, a megjegyzéseire. A könyv vége egyébként Herzog Eisnerről mondott laudációja, amiből kiderül sok minden, többek között az is, hogy Eisner ismerte Brechtet. Egy barátnője adta át neki egy pályakezdő ismerőse darabját, akit akkoriban még Eugénnak hívtak, de ez nem baj, csak nézze már meg, mert szerinte tehetséges a fiú. Eisner meg azt mondta, hogy ha tényleg tehetséges, akkor járni fog vele. Hogy végül jártak-e azt nem tudom, mert kettőn áll a vásár, de a darab a Baal volt.

Azelőtt lehetett szellemi teljesítménnyel csajozni.

Voltak fölösleges művészeti aggodalmaink. A fényképezés végül nem szorította ki a festészetet, a mozi nem ölte meg a színházat, a tévé nem végezte ki a mozit. Ámbár... most épp úgy látszik, hogy a stream mégis kinyírja a mozit, ahogy az üres termeket nézem, de biztosan erre is lesz valami megoldás.

Ami most igazából érdekes számomra, hogy talán eleve fölösleges volt a színház féltése a mozitól. Éppen Werner Herzog könyvét olvasom, Jégen gyalogolni a címe, és nagyrészt valóban jégen gyalogol benne. 1974-ben a filmrendező hirtelen felindulásból elindult Párizsba. Münchenből. Gyalog. November végén. Az élményeket naplószerűen jegyezte föl, és látszik, hogy a filmrendezői gondolkodás nem a drámaíróhoz van közel, hanem a költőhöz. Képek, képek egymás után, bámuló, gyanakvó emberek, bámuló, gyanakvó hollók (gondolom, a valóságban inkább varjak lehettek), szemetes erdők, esőben ázó cigarettásdobozok.

Az is igaz, hogy a fordító, Szijj Ferenc költő, de nem hiszem, hogy rajta múlott volna.

- Megkérdezhetem, hogy milyen doktor?

- Csak jogi.

- Hát akkor igazán tudnia kellene, hogy a törvények...

- Állj, állj, állj. Tudom. De a törvényt nem akarom elfogadni. A biztonsági öv nem olyan, mint a gyorshajtás vagy az ittas vezetés, ha nem kötöm be magam, nem veszélyeztetek más embert. Még csak nem is olyan, mint a bukósisak, hogy rossz példát szolgáltatok vele, senki nem nézi, hogy a másik be van-e kötve.

Senki? Ezt most nem jókor mondtam, mert ők épp ezt nézték. Mi több, a múlt héten is épp ezt nézték Kecskemétre menet, így már egészen szép összeg jött ki biztonsági övből. Persze eszemben sem volt vitatkozni miatta, úgysincs értelme, de nem is elegáns, mintha az ember a jegyszedővel vitatkozna a koncert előtt, hogy hol akar bemenni. A rendőr is a tápláléklánc alján van, az érveimet is ezerszer hallotta, mert azt mondja: szerintem igaza van. De a törvények...

            Persze, lehet, hogy ezt is javasolták nekik eligazításon, legyünk mindannyian a törvények áldozatai, mert a kollégája is ezt mondja, amikor jön bevasalni, bebankkártyaleolvasni a büntetést. Igazam van, de a törvények. Tök jól elbeszélgetünk közben még a felelős állattartásról, azelőtt francia bulldogja volt, ölben vitte föl a negyedikre, nehogy megerőltesse a gerincét. Mármint a kutya.

            Azért megbüntet. Nyilván kevesen mondják az ilyen büntetésekre, hogy jogos, megérdemeltem, de most tényleg. Ha sem a törvény végrehajtója, sem az elszenvedője nem tartja helyesnek a szabályozást, akkor hogyhogy mégis végrehajtódik? Ha az új szabály szerint aki nem köti magát be, annak jól bele kell verni a fejét a kormányba, hogy megtanulja egy életre, akkor azt is megteszik?  

            Persze mindegy. Olaszország felé megyek, és aki ezt teszi, az ne nyavalyogjon, hanem örüljön az életének. Dobtam már én kacagva az árokba a leszakadt első sárhányót, nem érdekes, Olaszországba megyek. Majd otthon jajgatok.

Nem is tudom, hogy Magyarországon játszották-e valaha a darabot. Nem volnék meglepődve, ha nem, pedig nem különösebben nehéz hallgatói élmény. Aaron Copland Lincoln-portré című művéről van szó. 1942-ben írta, felkérésre, valaki jelentős amerikai személyiségről, és Copland a lehető legkézenfekvőbb megoldást választotta a közelgő (vagy már ott lévő) háború idejére. A megoldás sem különösebben merész, a zenekar amerikai dallamokat játszik és közben a narrátor Lincoln beszédeiből és leveleiből olvas föl részleteket. Néha csak mesél, de éppen egy-egy mondatot: Abe Lincoln csöndes, búskomor ember volt.

A narrátorral lehet valamicskét emelni az est fényét, mondta már a szöveget Bill Clinton (ha ugyan az fényemelésnek számít), Barack Obama, vagy maga a komponista. És közben egyre ébred a nyomasztó kérdés, hogy ki is volt Lincoln azon túl, hogy csöndes és melankolikus ember? Mi is volt az amerikai polgárháború? Igen persze, elvek és politika, rabszolgatartók és rabszolgát nem tartók, de közben mégis valami furcsa jogi helyzet. A déli államok bejelentik, hogy köszönik, most már nem akarnak az államszövetség részei lenni mire az északiak háborúzni kezdenek velük.     

Nem könnyű hősnek lenni.

Nem állítom, hogy a világ legjobb filmje, de azért nem érdemelte volna ezt a magyar címet, hogy Túlagyalt randevú. Mindegy, megkapta. Paolo Genovese, vígjáték és az a veszély nem fenyegeti, hogy különböző országokban újraforgatják majd, mint a Teljesen idegeneket, amiből nálunk a BUÉK lett. De az ötlet sem épp eredeti, mi történik az agyban, miközben egy pár vacsorázik, beszélget, mosogat, és így tovább. A teljesség igénye nélkül: Agymanók, Az ötödik Sally, vagy Woody Allen, Amit tudni akartál a szexről.

De ha nagy a baj még indig elő lehet rántani valami jó kis dalt, a harmincas években nálunk is így forgattak vígjátékokat, sőt, akkor is előrántottak jó kis dalt, amikor nem volt nagy a baj, mint a Hyppolitban. Bár most még csak a húszas éveket tapossuk. Az előrántott dal viszont Queen, Freddie Mercury, és a Somebody To Love. te jó ég, 1976-ból. Ide sikerült pozícionálni a filmet, öregfiúk emlékeznek, hogy valamikor nem voltak ennyire öreg fiúk. De legalább olaszul beszélnek benne, és főznek egy aglio, olio e pepperoncinót.  

Ebédig kibírom valahogy.

Nincs egy hónapja, hogy valaki átküldött egy videót. Ismerem-e ezt a színésznőt. Nem ismertem. Milyen állati jól énekel, a videó 7. percétől. Patricia Routledge. És tényleg. És vicces. Szerepelt zenés darabokban, olyanokban is, amelyekhez tényleg kell tudni énekelni, például Bernstein Candide-jában ő volt az öregasszony, aki könnyen asszimilálódik. A szerző vezényelte lemezen ez a szerep Christa Ludwignak jutott. De Patricia Routledge szerepelt egy másik Bernstein-darabban is, az 1600 Pennsylvania Avenue-ban. Az, mondjuk, nem volt annyira megerőltető sorozat, május 4-én volt az ősbemutató, május 8-ra már le is vették a műsorról. 1976-ban.

Írjak róla, hiszen annyira jó színésznő, és biztosan kevesen ismerik. Jó, de ezen az alapon nem lehet írni valakiről, túl sokan volnának.

Tegnapelőtt meghalt.

Csak mondom, hogy mennyi tehetséges embert nem ismerünk. Bezzeg a tehetségteleneket.

Nem akarok senkinél sem okosabb lenni (ez azért nem teljesen igaz), főleg szakembereknél nem, de az a benyomásom, hogy a Szépművészetiben a Blake-kiállításon az egyik felirat teljesen értelmetlen. A rajzon a menny és a pokol, és középen Ádám és Éva kezét fogja Jézus, a felirat meg azon elmélkedik, hogy meglepő módon nem az angyal űzi ki őket a Paradicsomból, hanem Jézus vezeti a párt.

Hát ez tényleg meglepő, hiszen akkor Jézus még nem is létezett Jézusként, csak mint a Szentháromság része, isteni mivoltában. Meg hát miért olyan biztos, hogy Jézus a Paradicsomból kifelé vezeti a két embert? Éva valóban el van kicsit szontyolodva, de Ádámnak mintha semmi baja nem volna, nagy bizalommal tekint a vezetőjére.

Az én tippem az, hogy a pokol tornácán vagyunk, és a feltámadt Krisztus épp onnan vezeti ki az első emberpárt az üdvösségre. Ha jobban megnézi az ember, nem is a kezüket fogja (főleg Évának nem), hanem kicsit följebb, a csuklójukat, ami megfelel a hagyományos ábrázolásnak. Előttük döglődő keselyűk, meg talán egy alvó kutya. Így is elég nehéz értelmezni, hogy mi látható a képen, kár még feliratokkal fokozni a zűrzavart.

Nem hagy nyugodni a koncert, a London Symphony fellépése, nem is az egész koncert, csak a Sosztakovics 9. szimfónia. Nem is a 9. szimfónia, csak az a gyönyörű, és gyönyörűen játszott fagott szóló a negyedik tételben, ami titokban összekötötte a hangverseny két felét, Sosztakovicsot Beethovennel, a gyönyörű és gyönyörűen játszott oboaszólóval az Ötödik szimfónia első tételében.

Tényleg különös darab a Sosztakovics-szimfónia, mert úgy kezdődik, mintha Prokofjev-szimfónia volna, a Klasszikus szimfónia folytatása. Úgy is végződik, ettől aztán azt a benyomást kelti, mintha vidám, szellemes, haydneszk valami volna, mintha nem volna közben egy nagy vonszolódás, a lassú tétel, mintha a negyedik tételben a fagott szólót nem előzné meg valami szörnyű harsonális recsegés, amiben ott áll (ül) ez a magányos fagott-játékos. Bdapuset. Van egy ilyen kísérlet, hogy ha a szöveg eleje és vége a megfelelő betű, akkor a közepében bármi lehet az egyébként odavaló betűk sorrendje, a szem vagy az agy fölismeri a szót. Jelen esetben azt, hogy Budapest. Lehet, hogy a zenét hallgatva is így működik az agyunk? Ha az eleje meg a vége vidám, akkor nyilván vidám az egész darab is?

Félreértett szimfónia. Az első félreértésről maga Sosztakovics tehet, bejelentette, hogy új szimfóniát ír, és nagyzenekari trilógiává bővíti a háborús szimfóniák sorát. A 7. a Leningrádi, a 8. a Sztálingrádi, és ez lesz a Szovjetunió győzelme a németek fölött. El is kezdte, abba is hagyta, de a jelek szerint nem szólt senkinek, hogy ez egy másik mű. Kivonult a bemutatóra a rádió (vezényelt Jevgenyij Mravinszkij), és akkor ezt hallgatják, ezt a piaci csődületet, mindenki mondja a magáét. Hüledezés, botrány. A szimfóniát szinte rögtön leveszik a játszható darabok listájáról.

Most már játszható és félreérthető.

Aki megeszi a spenótot, az kap utána fagyit. Aki meghallgatja Sosztakovicsot és Prokofjevet, az kap utána Beethovent, ráadásul az Ötödik szimfóniát. Régebben talán lehetett így szimfonikus programot szerkeszteni, mára bonyolultabb lett a helyzet, valahogy igazolnia kell magát annak, aki Beethovenhez nyúl: miért is?  

Miért is? Csak azért, mert jó? Vagy mihez kezdjünk most, elbágyadt európaiak ezzel a magatartással, hősi hozzáállással, torkon ragadott sorssal, mi-mi-mi-dóval? Mi mihez kezdünk, az még hagyján, de mihez kezd vele a karmester, amikor fölemeli a pálcát, és azt mondja, kopog a sors, dörög az ég, kezdődik a zene nagy utazása. Pappano például nem akart nagy ügyet csinálni belőle, ezekre a hangokra van fölépítve az egész szimfónia, gyorsan mutassuk is meg, bejött, meghajolt, sarkon fordult, és már meg is szólalt a London Symphony. Vonóskar plusz egy klarinét. Ezt alapjában véve soha nem értettem (most sem), mire kell az az egy klarinét.

Sokat persze nem lehet gondolkodni rajta, már benne vagyunk a műben, ami szól, szépen szól, megy szépen elejétől a vége felé, és mintha ez volna az érv az előadása mellett: zenemű. Nem kell feltétlenül ököllel verni a végzet fejét közben, nem kell még újat sem mondani vele, azért lehet, van is néha egy–egy kósza szólam, ami máskor elbújik, most meg előkerül. Meg vagyok győzve, de miről is? Nem Pappano nagyságáról, hanem Pappano zenész voltáról.

Eddig is meg voltam győződve, Sir Antonio eleve úgy mozog a világban, mint a megtestesült muzikalitás, de ha egyszer tényleg az, akkor mi a baj ezzel?

Előtte Soszta és Proko, 9. szimfónia és 2. zongoraverseny, az utóbbiban Seong-Jin Cho, elég megdöbbentően játszik, a klasszikus, még a légypiszkot is a kottából, csak hát nincs légypiszok a kottában, mert már nem fér oda. Amúgy is kotta nélkül játszik. Rettenetesen sok hang egy rettenetesen rokonszenves, szerény és könnyű kezű zongoristától, ha nagyon kellene valami rosszat mondani, talán az volna, hogy túl könnyű is a keze, szaladgálnak az ujjak a klaviatúrán, és nincs utazás a zongora mélyére.    

De nem kell rosszat mondani, ha nincs.