Sajnos nem lehet Cezanne-ról úgy írni, hogy az ember ne foglaljon állást ékezet-ügyben. A legújabb kutatások szerint nincs bóbita az e betű fölött, de az újraforgalmazott Cezanne-film (Egy élet portréi) még a 2017-es portré-kiállítások kapcsán készült, így ékezetes a Cézanne benne. De ugyanarra a festőre gondolunk.

A kiállítás egészen csodálatos lehetett, nekem kimaradt, pedig két európai helyszínen is volt, Párizsban és Londonban, onnét vitték Washingtonba, így azonban nem is azután a kiállítás után kezdtem el vágyódni, hanem ami nálunk volt, a Szépművészetiben, mennyire jó volna most azt nézni újra, de hát ez már csak ilyen. Hiába képzeli az ember, hogy a képzőművészet tartós anyag, ellentétben a színházzal vagy a zenével, mégsem egészen így van.

Marad hát a Cezanne-csodálat, meg a portrécsodálat, meg a modellt ülők csodálata. Például a galériás Ambroise Vollard-csodálata, aki 116 gyötrelmes modell-ülés után azt hallja a festőtől, hogy van az a két négyzet a jobb öklén, most elmegy a Louvre-ba (mármint Cezanne), megnézi, hogy milyen színt is használjon ahhoz a két négyzethez, mert ha elrontja vagy elrontotta, akkor sajnos az egész képet újra kell kezdeni.

Ahogy az lenni szokott, a művész életét bemutató filmek vége itt is szomorú, meghal a nagy ember, de előtte felolvasnak egy részletet a fiának írott utolsó leveléből: „Minden kortársam idióta – rajtam kívül”. Ezt írta Cezanne 1906. október 16-án. Október 22-én meghalt. Csak azért szólok, hogy ha valakit ez az érzés tölt el, jobb, ha tudja: közel a vég.

Bizonyos dolgokról nem tudok számot adni. Például ezt is nemrég találtam a szobámban, pakolás közben, és el nem tudom képzelni, hogyan került hozzám, és miért. Nem teljesen az, aminek látszik, nem egy szovjet útlevél, csak egy szovjet útlevéltok, de hogy kitől kaptam, nem tudom. Valószínűleg tréfából. Vagy én akartam vele megtréfálni valakit, aztán meggondoltam? De akkor honnét szereztem be?

Ma már az egésznek csak irodalmi vonatkozása van, mert persze rögtön eszembe jut róla az, ami már évtizedek óta nem jutott eszembe, Majakovszkij, és a Vers a szovjet útlevélről. Amikor utoljára eszembe jutott, az egyik nagybátyámmal vitatkoztunk azon, hogy mi is a pontos szöveg. A bürokratákra vicsorgok, mint az ordas, pecsétek előtt én hasra nem estem. Ez volt az én változatom, ő meg ahhoz ragaszkodott, hogy nagy plecsnik előtt nem esett hasra a költő. A többi stimmelt, a poén az, hogy olvassátok, irigyeljetek, én a Szovjetunió polgára vagyok. Csak arra nem gondoltunk, hogy mindkettőnknek igaza lehet, Képes Géza két változatot is készített, ő az egyiket tanulta, én a másikat.

Megtanulni egyikünknek sem kellett a verset, és most arra gondolok, hogy ha mégis ilyen hosszan tudok belőle idézni viszonylag pontosan, akkor valamit mégis tudhatott Majakovszkij.

Arra nem emlékszem, hogy az Amikor mindig Galéria volt-e, már nevében, de most igazán galéria tetteiben, a Pozsonyi út elején (bejárat a Katona József utcából), igazi kiállítással, Percz János műveivel. Fémek fémek hátán, leginkább, mit össze nem hegesztett élete során Percz János. Tényleg, mit és mit nem, mert egy kicsit ismerősnek tűnik történet, hogy kettős életet él a művész, mármint a műveivel is, dolgozik, hogy fenntartsa magát, és dolgozik, hogy megvalósítsa magát, hogy ilyen buta kifejezéssel éljek, szóval mintha szívből is, meg pénzért is, bár a kettő egymástól élesen nem elválasztható. Ha pénzt kap, akkor is van szíve, és ha szíve van, talán akkor is kap pénzt, bár ez az utóbbi nem biztos. Hetvenes évek. Ki is volt hasonló történet nem olyan rég?

Mácsai János.

Egy kicsit mintha őt nézné most az ember, csak szoborban, mütyürben és szoborban, és a mütyürök közt is van szoborszintű, szép forma, egy gyertyatartó jut most az eszembe. Aztán egy másik, az még szebb volna, ha a stabilitás miatt nem kellene a nőalaknak békatalpakon állnia. Meg mindenféle bronzok, néha azért azt érzem, hogy ilyet kaptak a nyugdíjba vonulók a szakszervezettől, osztályfőnökök az elballagó osztálytól.

Közben meg vannak mindenféle szögek, drótok, prések, fák, kicsavart dolgok, és ha már a feliratokon Pilinszkyre hivatkoznak, tudni vélem, melyik Pilinszky-sorra: „Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.” Nem volt könnyű akkor élni. Felnőttként biztosan nem.

Közben eszembe jut, hogy mintha akkoriban lett volna egy ilyen iránya is a képzőművészetnek: el a rajztól. Meghaladni a grafikát. Még a legmagasabb szinten is. Mintha Kondor Béla is színes rajzokat készített volna, amikor festett, és mintha Percz János is fémből hegesztett rajzokat készített volna. Hogy ez miért volt így, az oktatás volt ilyen, vagy a festményeknek és szobroknak, mütyüröknek jobb ára volt, arról persze nincs fogalmam.  

Nem tudom mennyire közismert dolog, hogy Richard Brautigan első regénye a második, és a másodikból lett az első. Megírta a Pisztrángfogás Amerikábant, elvitte a kiadóhoz, nagyon jó, nagyon szép, de a közönség ezzel nem fog tudni mit kezdeni. Próbáljuk meg idomítani egy kicsit az olvasót, valamivel, ami közelebb van a normálishoz. ebből lett a Big Sur, Egy déli tábornok az amerikai polgárháborúban.

Magamat leszámítva senkit sem ismerek, akinél bevált volna a módszer. Velem viszont tényleg így volt, félrehajítottam a Pisztrángfogást, hogy ez micsoda marhaság, de annyira azért nem volt marhaság, hogy a sarokból elő ne kerestem a könyvet, nézzük meg, mi az a másik regény, ami mellé van kötve. Aztán a másik után visszatérés az elsőhöz.

Ami az amerikai olvasókat illeti, az Egy déli tábornokból nyolcszáz darabot adtak el. Ez azonban nem vette el a kiadó bizalmát, megjelentették a Pisztrángfogást, és négymillió eladott példányig meg sem álltak.

Most újraolvastam mindkettőt, először is azt keresve, hogy vajon hat-e még, és ha nem, miért nem. Hat. De nem annyira. És valahogy látni vélem, hogy tulajdonképpen az történt ott is, ami nálunk is megesik, a költészet kiadói szempontból nem kifizetődő, az emberek nem vesznek verseskönyveket, tessék prózára váltani. De a regényt író Brautigan azért még költő maradt, a Pisztrángfogás inkább líra, mint regény, elbeszélő költemény, mely nem beszél el semmit. Az újraolvasás persze felszínre dob néhány érdekes fordítási hibát, tévedést, hogy most hirtelen mást ne mondjak, az Egy déli tábornokban a fű és a kokó ugyanazt a kábítószert jelenti. Ártatlanok voltunk, vagy ha mi nem, Gy. Horváth László bizonyosan.

Mivel alapvetően épp őt olvasom, a Feltámadás általa készített új fordítását, azért érdekel, hogy vajon Brautigannek is lesz-e annyi ideje, mint Tolsztojnak, fogja-e őt is valaki újrafordítani.

Meghalt Eric Carmen, és először nem is tudtam, hová tegyem a nevét, hogy miért ismerős, vagy mennyire ismerős a neve és a munkássága, aztán, persze, eszembe jutott. Többek között ő írta és eredetileg ő énekelte az All by Myself című dalt. Azt, amivel az első Bridget Jones-film kezdődik, René Zellweger pizsamában tátog rá, miközben egyetlen üzenet sincs a rögzítőjén. Na, hát ennyire régi dal, hiszen Bridget Jones is már egy feldolgozásra énekel, nem Eric Carmen hangjára.

Igazából még annál is régebbi, hiszen a dal két részből áll, refrénből és verzéből, a refrén, az All by myyyyyyyself rész eredeti Eric Carmen-szerzemény, de a strófához épp nem volt ihlete, és a klasszikus nevű Carmen azt tette, amit a slágerszerzők gyakran megtesznek, a klasszikus zenéhez fordult. Nem Bizet-hez, hanem Rachmaninovhoz, nem dalhoz, hanem a c-moll zongoraverseny második tételéhez, arra írt szöveget. Ha lopás, mindenesetre színvonalas lopás. De Eric Carmen azt sem tudta, hogy lopás, mert Amerikában ez a hatályos törvények szerint nem volt lopás, a jogdíjakat a mű keletkezésétől számolták, a zongoraverseny bemutatója 1901 novemberében volt (illetve ez is nagy októberi bemutató volt, Rachmaninov azt hitte, 1901 októbere van, amikor leült a szólista székére), az All by Myself meg 1975-ben jelent meg lemezen.

Micsoda pech: a dalból világsláger lett, és a szerzői jogok érvényessége másutt a szerző halálától számított ötven évre szóltak, Rachmaninov pedig 1943-ban hunyt el. Az örökösök meg is mozdultak, perelni sem kellett, Eric Carmen mindent elismert, és megállapodtak, hogy a jogdíj 12 százaléka Rachmaninovékra száll. Micsoda win-win szituáció.    

Most már, persze, mindegy, a szerzői jogi védelem időkorlátját ugyan fölemelték hetven évre, de Rachmaninov abból is kicsúszott, ma már csak Eric Carmennek jár a dalért a pénz. Illetve az örököseinek.

Találtam egy kazettát a fiókban, csak annyi volt a borítójára írva filctollal, hogy Outtakes, alája meg, hogy John Coltrane, amiből körülbelül lehet tudni, mekkora reményeket fűztem a meghallgatásához. Semmi arról, hogy milyen outtake-ekről van szó, mik a számok, amelyeket elkezdtek játszani, de aztán mégis egy másik változat került a kész lemezre. Nyilván az ilyesmi való a nagy tapasztalatú jazz-őrülteknek, akik ha nem is unják, de azért már túl jól ismerik a Naimát vagy a Giant Stepset, és akkor ez az eredeti, de mégis egy kicsit más. Élvezkedés a csúcson. Mire én a rotációban idáig jutok… soha nem jutok idáig, mert nem hallgatok hozzá elég jazzt, át se látom, ki van, mi van, ki jó, mi jó.

Coltrane azért jó, annyit én is tudok, szóval nézzük, mi van a kazettán, belehallgatok, öt perc.

Nem pont öt perc lett belőle. Nem is ötven. A látszat ellenére a kimaradt vagy lemaradt felvételek pont az ilyeneknek való, akik ugatják ezt a zenét, vagy még csak azt sem, mert egyre csak jön egymás után ugyanaz a szám, négyszer-ötször, néha végigjátsszák, máskor leállnak. Néha lehet tudni, miért álltak le, punnyadt az egész, máskor meg nem tudni, mi bajuk van, mégis abbahagyják a zenélést. Belekezdenek kétszeres tempóval, aztán mégis visszatérnek az eredeti sebességre, mégis az az igazi vagy a helyes. Mintha az ember egy napon át nézne valami műkorcsolya-edzést, és estére derengeni kezd neki, hogy mi is az a tripla leszúrt Rittberger, mitől szép, és miért nem esik el a sportoló.

Most csak azon aggódok, hogy mit fogok majd hallgatni, ha már nem csak ugatom a jazzt.

Gondoltam, itt az ideje néhány régi rejtély tisztázására. Nem volt elég súlyos a kérdés ahhoz, hogy azonnal kutatómunkába kezdjek miatta, így aztán teltek az évek, évtizedek, és mindig elmaradt a megoldás. Nézzük, miről is van szó. Van Richard Brautigan regényében, a Pisztrángfogás Amerikában címűben egy rész a halakról, mármint a pisztrángokról, amelyek túlságosan fölúsznak a meleg vizű patakban, aztán észrevétlenül megfőnek, és, most idézem Gy. Horváth László fordítását: azon kapták magukat, hogy forró vízben danolják: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.”

Értem, értem, de mégis mit danolhattak a pisztrángok? Mert az Ez lett a vesztünk (pontosabban: Ez volt a veszted, mind a kettőnk veszte) egy Karády-dal, a Halálos tavaszból, az azért mégsem várható el az amerikai pisztrángoktól, hogy Karádyt énekeljenek, még ha éppen egy országban is éltek.

Ma már az ilyesmit megoldani nem annyira bonyolult, el kell újra olvasni a Pisztrángfogást, hogy is van ez a rész, aztán keresni egy angol nyelvű kiadást, (esetemben valakit, akinek van angol nyelvű Trout Fishingje), és megkérni, nézné már meg, hogy is van ez a rész a Worsewick fejezetben. Ezt énekli az elcsámborgó hal: When you lose your money, learn to lose.

Ami akkor lehet, hogy megoldhatatlan problémát okozott a fordítónak. Hacsak nem állt levelezésben a szerzővel, de akkor is, egy levél oda-vissza légipostán is minimum két hét volt. Most csak beírja az ember ezt a sort, és kijön Dave Van Ronk Stackerlee című dala, amelynek ez a visszatérő két sora.

Ilyen egyszerű.

Illetve mégsem ilyen egyszerű, mert ha már elolvastam a könyvet, megakadtam vele itt és ott, például a Tenger, tengerjáró fejezetben, ahol azt írják: kedvesen rám mosolygott. A szeme olyan volt, mint egy hárfa cipőfűzője.

Hát ez mi lehet az eredetiben? Mert így valahogy nem látom pontosan a képet, milyen volt a szeme, inkább barátságos vagy inkább kemény. Megint a fordító akciózott? Végül is az előbb említett résznél is ő találta ki, hogy a halak elcsámborognak, Brautigan egy szót sem mond csámborgásról, csak menésről. Nézzük, mit mond itt az eredeti. His eyes were like the shoelaces of a harpsichord.

Hahá! Hahá!! Harpsichord az nem hárfa, hanem csembaló!

Így már minden világos.

Arra voltam kíváncsi, hogy vajon bepótolható-e az, amit negyven éve elmulasztottam. Nem is elmulasztottam, hanem tudatosan kihagytam, nem tudtam vele mit kezdeni. A Friday Night in San Francisco című lemezre gondolok, jó negyven éve, 1981-ben jelent meg, amikor (egy évre rá) hazafias kötelességemet teljesítve bevonultam, ez volt az egyik fő szám a kortárs hazafiak között. Meg a Deep Purple, de abban még benne voltam. Ez meg valahogy már nem kötött le, Glenn Gould volt a nagy ember, aki akkor, azon az őszön halt meg, és nem a három tenor, vagy mit is beszélek, három gitár. Paco de Lucia, John McLaughlin és Al Di Meola, akit valamilyen rejtélyes okból ól di meolának mondtak, már csak azért is rejtélyes, mert Al Caponét senki nem hívta ólkapónénak.

Azóta pótoltam a mulasztást, egyébként nem is olyan régen, megtaláltam a régi vinilt itthon, legalább értem, miért voltak annyira oda mások. De akkor most eljött Al Di Meola, nyilván nem ugyanazt fogja játszani, meg a két kolléga se lesz vele, de föl lehet venni azt a negyven éve föl nem vett fonalat?

Föl, mint a pinty. Vagy nem mint a pinty, mert eleinte mindenféle zavaró dolgok voltak, vagy normális dolgok, amik zavaróan hatottak. Például hogy hiába akusztikus a gitár, azért nem onnét szól, ahol pengetik, hanem a hangszóróból. A hangkép még annál is bizonytalanabb, mint a Friday-lemezen, ahol ez jobbról, az balról, a harmadik középről szól. Most meg ez balról, az meg inkább jobbról, pedig középen ül. De gitározni nagyon tud mindenki, még a meghívott vendégek is, főleg a nagydarab ember, az tulajdonképpen most jobb, mint Al Di Meola, és ezt a főhős láthatólag egy cseppet sem bánja. Lehet, hogy ha nem egy nagydarab, kopasz fazon volna, kilógó inggel, akkor jobban bánná, mindenesetre most nincs kétség, ki a guitar hero.

Az is kérdés, hogy ezt az egész estés pöntyögést hogyan lehet bírni, tényleg nem csak a hangról van szó, de a feszülésről, pararam-pararam és így tovább, nem kellene belátni, hogy ennyi volt, nem vagy már húszéves. De hát Al Di Meola sem húszéves, inkább hetven, aztán mégis olyan jól tartja magát. Lehet, hogy a gitár konzervál?

Mielőtt leléphettem volna, a szünet előtt egy kicsit beszélt, hogy „don’t forget to merchandise”, annak nem volt nehéz ellenállni, 20ezer forint volt egy aláírt LP, de közben annyira vicces és derűs volt az ember, én ma nem megyek haza. De jó, hogy nem. Mert a második rész még érdekesebb, felszabadultabb, otthonosabb lett. Beatlesszel (Beatles-zel?) kezdtek, a végén mindenki színpadra jött, és a Friday Night-ból a Mediterranian Sundance-szel zártak, már tizenegy óra volt. Majdnem igaz lett, hogy ma nem megyünk haza.

Szokolov előtt

Ez most sok vagy kevés, ez az évi egy Szokolov? Sok, mert nem lehet azt mondani, hogy ó, én még láttam, aki akarja, akit érdekel, az látja és hallja, és ettől, legalábbis egyelőre, nem lehet az egész jelenséget átküldeni a legendák közé. Legfeljebb az a nagyon nagy ász, aki ott volt az első Szokolov-koncerten, vagy aki ott volt mindegyiken.  De ha Szokolov itt van, évente egyszer jelzi, hogy ő egy valóságos zongorista, nagyon is valóságos, még a többieknél is valóságosabb, hiszen még lemezen sem engedi azt kiadni, ami nem valóságos, nem koncerten készült, vagy utólag kozmetikázott. Akkor miért csak évi egyszer halljuk? Miért nem megyünk utána, legalább oda, ahol még könnyen elérhető, a szomszéd országokba. Vagy miért nem magyar zongorista, aki kéthavonta játszik valamit hol itt, hol ott, de közel?

Akkor nem kellene készülni rá, csak beülni, aztán vagy ilyen, vagy olyan, senki sem állandó minőség. Mert így most ezzel kezdődik a nap, levél jön, hogy na, mit vársz. Gondolkodás, hogy na, mit várok.

Na, mit várok? Igazságot Chopinnek, hogy végre Bach mellé kerül, és ott is megállja a helyét? Nyilván ez Chopinnek is tetszene, nem véletlenül írt prelűdöket, még ha fúgák nélkül is. Vagy igazságtalanságot Bachnak, hogy ő a nagy zene, annyira nagy zene, hogy már nem is zene, hanem ő a tanító rész a koncerten, tőle megtisztulunk, és aztán Chopinnek meg örülünk.

Ezt azért nem várom.

Szokolov után

 Mégis Chopin járt a legrosszabbul. Vagy viszonylag a legrosszabbul, nem mintha rossz előadáshoz jutott volna, nem mintha nem lett volna közte és Bach között egy szünet, hogy elölről kezdjünk mindent, már úgy értem, a figyelést, de valahogy a hét mazurka sok lett. Nem egészen értem a jelenséget, mert hét keringő soha nem sok, de itt most előjött az egyformaság, ez is olyan, az is olyan, amaz is, ez még csak az ötödik, de ki számolja.  

Szokolov biztosan számolja, mert számolta a hat ráadást is, a szokott Ki nyer ma-érzéssel, ki hányat ismer föl. Nem az összeset – ha kérgesednénk, ha nem az élményért, a tanulásért még mindig lehet koncertre járni. És a két Bach, ha kettőnek kell számolni, mert Négy duett és c-moll partita, az első részben. Könnyed, de azért súlyos,  járású, medve-sarabande, Szokolov keze elnehezedett az évek során, de még mindig úgy trillázgat, mint a madár a fán. De mekkora madár, mekkora fán!

Hogy ezt felelősséggel lehet mondani, a kéz nehezülését vagy súlyosodását, ahhoz persze ez kell, ez az évi egy, ami akkor most már biztos, hogy nem sok. És akkor sem kevés, ha lehetne több.

Kétszer elbicikliztem úgy, a Virág Judit Galéria előtt, hogy nahát, biztosan vezetés van, ha ennyien gyűltek össze. Aztán harmadszorra csak leszálltam a kerékpárról, mégsem lehet állandóan vezetés, lehet, hogy ez az alaphelyzet, ennyi a látogató a Budapest – Róma kiállításon. És tényleg. Sokan vannak, sokakat érdekel, és nemcsak úgy, ahogy engem, hogy ez lesz a tavaszi Róma-utazás, ha testben nem lehet, legalább lélekben. Más lelkében. Más szemével.

Egyébként így nem is nagyon utazás, és nem is nagyon Róma, van minden, Taormina, Firenze, Velence, San Vito, ami vagy nem az a San Vito, amit én is ismerek, vagy nagyon nagyfokú volt a művészi szabadság. Van, amiről nehéz megmondani, hogy miért is van itt és most, mint a szőke, vágott szemű Taricska Irén, kétszer is.  De hát pont egy ilyenről szeretnék beszélni, mint afféle lelkiismerettel bíró állat, akit a boldogság mellett mindig zavar is, ha eljut a tengerpartra. Bambulok reggeltől estig, nézem, hogy ír lassú árnyékot a lassú délelőtt, hagyom, hogy szabad fejem a szél fürössze bőszen, és közben azért csak eszembe jut, hogy vajon megérdemlem én ezt. Persze, hogy nem a válasz, vagy csak annyit tudok mentségül felhozni, hogy legalább örülök neki. Ahogy örülök Rómának, meg a többieknek is. De azért elbizonytalanodik az ember, hogy miért is pont ő. És akkor irigylem Vaszary Jánost, aki nem bambulni megy oda, hanem festeni. Vagy legalábbis anyagot gyűjteni, hogy majd megfesse ezt a kéket (vagy egy másikat) ezeket a napernyőket, ezeket a lesült testeket, ezeket a fehér ruhákat. Egy halom kérdést nem kell Vaszarynak föltennie. Mi végre jöttem a világra? Festeni.

Az más kérdés, hogy mért kell festeni, de lehet, hogy ő ezt is tudta.