A fordítás, mármint a szövegek fordítása nálunk szent dolog, legyen is az, megérdemli. Általa tesszük a világot magyarrá, sajáttá, átélhetővé, neki köszönhetjük, hogy Shakespeare még mindig a legmegbízhatóbb magyar drámaíró, hogy Rimbaud nekünk pengeti a cipőfűzőjét az árokparton, és így tovább. De mi van, ha meg akarjuk fordítani a fordítást, sátídrof, általa akarunk megmutatkozni a világban. Akkor persze rájön az ember, hogy az egész mennyire reménytelen, hogy mennyire felfoghatatlan egymásnak két kultúra, hiába vannak itt is, ott is emberek a vonal végén.

Nem valami bonyolult dologra gondolok, egyszerűen csak föltettem egy régi lemezt, még az első (és a jelek szerint egyetlen) Bartók-összkiadásból, a Cantata profanát, Ferencsik vezényletével. A Cantata egy kicsit rövid egy lemezoldalra, tehát utána tették a Húsz magyar népdalból azt az ötöt, amit maga Bartók hangszerelt meg. A többi tizenötöt majd Kocsis Zoltán fogja úgy harminc évvel később. (A lemezborítón nem találtam hivatalos évszámot, de a művész-életrajzokban 1971 a legfrissebb esemény.) Az utolsó dal az ötből a Párosító. Mindenki ismeri, Virágéknál ég a világ, legfeljebb az a meglepetés, hogy az eredetiben neki nem csak a füle jutott, nyilván a békának nincs is füle, hanem a fara, így kímélték az óvodások fantáziáját, gondolom. Na de mindez három nyelvre le is van fordítva. Németül például így hangzik: Michel Puschkasch kommt in Eile / Kriegt nur noch die Hinterteile/ susasum susasum/Ritze ratze bum bum bum.

Ha egy német anyanyelvű ezek alapján úgy gondolja, hogy a magyarok normálisak, le a kalappal előtte.

Azt szokták mondani, hogy minden vezető karmester csak arra vigyáz, hogy kizárólag magánál rosszabb karmestert hívjon meg vendégül. Lehet, hogy igaz, vagy van igazság benne, de néha a feladat nem is annyira egyszerű. Hogy mást ne mondjak: Keller András vajon kit hívhatna meg ezen az alapon a Concerto Budapesthez?

Baráti Kristófot.  

Hú, ez most tényleg rossz volt. És nem akarok kapkodni, meg elrontani bármit is, a karmesterség leginkább a gyakorlatban tanulható meg, azon meg nincs mit vitatkozni, hogy Baráti Kristóf muzikális, vannak zenei elképzelései, és minden olyannal rendelkezik, ami lényeges egy karmester számára. De hát Keller András maga nem pont ilyen? Aztán mégsem szokott meggyőző lenni.

Várjuk ki a végét, de ez most rossz volt. Trisztán-előjáték, szaggatottan, lassan, de ez a lassúság nem az időt állította meg, hanem magát a zenét, nye-nye-nyü-nyü, jöttek a hangok egymás után, és nem lehetett rájönni, miért jönnek, és miért pont ezek a hangok, egyáltalán: mi van. Aztán érkezett Mihail Pletnyov, furcsa módon ő is indokolatlanul lassú volt, azzal a különbséggel, hogy azért a lassú Pletnyov értelmesen zenél, csak idegesítően. Tagol, formája van a zeneműnek, csak az ember úgy érzi magát, mintha már negyven perce nézné ugyanazt a halat ugyanabban az akváriumban.  

A második részben Franck d-moll szimfóniája hangzott el, annak azért manapság már van tétje, mert a mű maga lassan kezd kikopni a repertoárból. Ha jól játsszák, akkor az ember azt érzi, miért nem hallja ezt gyakrabban, ha rosszul, akkor meg még ez is sok, inkább az nem világos, mi volt a darab titka, hogy évtizedeken át népszerű lehetett. Lehet találgatni, hogy ez most melyik eset volt.

Olyan lemezem van, amelynek egyik oldalán Schumann Zongoraötöse, a másikon a Zongoranégyese hallható. Kézenfekvő kiadói megoldás, a szerző ugyanaz, többnyire az előadók is lehetnek ugyanazok, értelemszerűen egy hegedűssel kevesebb kell a B oldalhoz (ha még érvényes ez a kifejezés).  Az én lemezemen nem pont így van, a vonósnégyes illetve hármas ugyanaz, a Juilliard Quartet tagjai, a zongorista viszont az ötösben Leonard Bernstein, a négyesben Glenn Gould.

Voltaképpen csak azon gondolkodom, hogy becsap-e a két zongorista, vagy éppen ők hívják föl a figyelmet arra, mennyire különböző két zeneműről van szó. A kettőből a Zongoraötös a népszerűbb, könnyebben adja magát, és nyilván nem véletlen, hogy Schumann után ez lett a nagy zeneszerzők zongoraötös-összeállítása, vonósnégyes plusz zongora. Előtte Schubert volt a követendő vagy követhető minta, a második hegedű helyett egy nagybőgő, ahogy a Pisztrángötösben van. Lehet mondani, hogy Schumann kinyírta Schubertet, de persze a Pisztrángötöst nem.  A Zongoranégyesnek mindig volt valami B-oldal jellege, igen, olyan, de nem annyira szééééép, valahogy a Zongoraötös párja, de soha nem mondják az ötösre, hogy a Zongoranégyes párja.

Érzem, hogy kezdek belebonyolódni, holott csak annyit akartam mondani, mennyire különös, hogy bár mindkét művet úgy írta Schumann, hogy a zongoránál a feleségét képzelte el, a két zenei elképzelés mennyire elválik egymástól. A Zongoraötös egy csapatnak látszik, amit a zongora vezet, a Zongoranégyes meg mintha épp ellentétes koncepció volna, vannak a vonósok, és tőlük elválik, az együttműködésben is csak még magányosabbnak hat a zongora.

Nyilván ez nem független attól, hogy Bernstein elsősorban mégis karmester volt, aki a zenészek és önmaga összefogására számított, Gould meg szólista, aki most éppen együtt játszik másik három fazonnal, de soha nem érezte közülük egynek magát.

Próbáltam ellenőrző kísérleteket folytatni, másokkal is meghallgatni a két darabot, de ha az ember agyát megfertőzte valami hülye (vagy okos) gondolat, nem tud szabadulni tőle, most már mindig így hallom a két művet.  A különös az, hogy a darabok között épp csak hónapok teltek el, az ötös után írta Schumann a négyest, még ugyanabban az évben, mondhatni, hogy a bevált modellből ment el az ismeretlen felé, ezt is lehet mindenféleképpen értelmezni. Akár a Schumann-arcképeket: itt egy ember, aki láthatólag sült bolond, de nagyon-nagyon-nagyon igyekszik normálisnak látszani. Vagy itt egy ember, aki olyan, amilyennek lennünk kellene.

Nem becsapás, csak játék, és eléggé föl is hívják a figyelmet a játékra ahhoz, hogy ne érezzük becsapva magunkat. A Mai Manó Házban még a jövő héten megnézhető a Shimmel Zohar-kiállítás, egy nemrég fölfedezett 19. századi New York-i fotós hagyatéka, aki egy napfényes műteremben készítette különös képeit különös emberekről.

Játéknak azért elég jó, mert végig van játszva, amikor azt mondaná az ember, hogy ilyen nincs, görkorcsolyás szendvicsasszony, ruhájára tűzött fényképekkel csalogatja a lehetséges klienseket, akkor kiderül, hogy éppenséggel lehetséges, a görkorcsolya a 19. században már föl volt találva. Ilyen sincs, óvszert kötögető leány, de kiderül, hogy létezett a segédeszköz, bár ebben a formában nem hiszem, hogy megbízható fogamzásgátló lett volna.

Mindegy, a képek szépek, a technika korhű, és van, akinek örömet okoz, ha azt érzi, hogy átlát a szitán. Ha jól veszem észre én is épp ezzel foglalkozom. Az eredeti kiállításhoz azért mi is hozzáadjuk a magunkét, ha nem is fényképen, de egy történettel, amely szerint az amerikai hódok megmentője Kossuth Lajos lett volna. A hódokat annyira vadászták a prémjükért, hogy már a kihalás szélére jutottak. Persze, a hódprém értékes, ráadásul a nyúlszőrrel ellentétben vízálló, így a belőle készített kalap nagyszerű viseletnek számított az esernyő feltalálása előtt. (Ámbár azt nem tudom, mikor találták föl az esernyőt.) És ekkor jött Kossuth Lajos. Megérkezett Amerikába, gyújtó hatású beszédeket mondott, és ha a hadsereg nem is indult meg Magyarország fölszabadítására, de az emberek elkezdtek Kossuth-kalapot viselni, ezáltal a hódok megmenekültek.

Hogy miért ne lehetne Kossuth-kalapot hódszőrből készíteni, azt sajnos nem tudom.

Van egy józan beosztás, hogy minden húsvétra jusson egy passió, én nemigen tudom tartani magam hozzá, általában egy húsvétra több is jut. Az viszont biztos, hogy a tegnapi Müpa-előadást nem tudom egynek elszámolni, mert bár szenvedni lehetett…

Rendben, olcsó poén.  

De tényleg nem az volt, már az elejétől kezdve nem volt az, akkor azt hittem, csak a tempó miatt, ami olyan régizenésen lendületes volt a nyitókórusban, de a lendület furcsa módon nem járt fokozott drámaisággal, csak sietéssel. Valahogy minden-minden elmaradt attól, aminek lennie kellett volna, eltekintve attól az egy szépséges, de nem zenei körülménytől, hogy a szoprán énekesnő várandós volt, és ez önmagában cáfolta a nagy reménytelenséget: nem egyszerűen a húsvétra készültünk, de már a karácsonyra is. A kórus nemcsak sietett (csak az elején), de csúnyán is szólt, rossz, éles női szekciókkal, rejtőzködő tenorokkal. Voltképpen egyik szólista sem tetszett, Jézusnak szép hangja volt, de nem elég szép, az Evangélista drámaian adta elő a szólamát, de bele volt szeretve önnön előadói nagyszerűségébe, viszont a hangja felső regisztere vinnyogós volt. A fuvola darabokra szaggatta a szólókat, pedig amúgy ez a puha, fás hangszín igazán tetszetős lett volna, a szólóhegedű elveszett, küzdeni kellett az álommal. Ámbár az a halál testvére, de mégsem ez volna a legáhítottabb előadói cél.

Nem tudom. Próbáltak eleget? Vagy a múlt heti két Manon Lescaut ennyit kivett volna Vashegyi Györgyből? Ha láttam volna, talán most másképp volnék ideges.

Csodálatos helyet kaptam a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertjére, egészen elöl, így egy ideig mindenféle ostobasággal foglalkoztam. Például a cipőkkel, hogy azért ez mennyire jó, a svédeknél a jelek szerint kötelező a frakk mellé a lakkcipő, ez mégis valami stílusérzékre utal. Hiába nem kényszeres frakkbarát az ember, ha már frakk, legyen lakk, annál hervasztóbb nincs, mint a magyar gyakorlat, gyűrött pingvinek üldögélnek gumitalpú pincércipőben. Persze, könnyű volt elszéleszteni a gondolatokat, a svédek nyilván hazafiságból Alfvént játszottak, ami, ha nem a Midsommarvakáról van szó, egy kicsit kilátástalannak tűnik, nem tudja az ember, mennyi van még hátra, miről van szó, mennyire komolyan veendő a műsorszám.

A cípőnézegetés Christian Gerhaher érkezésével ért véget, még láttam, hogy ő bár finom lábbelit visel, nem lakkot, aztán már tényleg koncert lett a koncert (a saját korlátoltságomról beszélek, nem az övékről), Mahler Rückert-dalok. Szép a hang, szépek  dalok, ha nem teljes az élmény, arról nem az énekes tehet, hanem hogy annyira kevés támogatást kapott a zenekartól és Daniel Harding karmestertől, kísérték, de nem együtt mentek föl a csúcsokra és le a mélységekbe, pedig ez ilyen volna. Az ifjú Mahler nagy, komoly elszánásai és elképzelései, hogy éjfélkor megtalálja az Urat, vagy búcsút mond a nagyvilágnak. Ha nem éli át a hallgató a drámát, akkor nem él át semmit, hacsak nincs még abban a mahleri korban, amikor a dalok születtek. Semmit? Az azért túlzás, van azért egy szépen szervezett koncert, egy énekes, aki mint valami szereplő a Szegény árvák című filmből, zeng, zeng, jön ki a szeme a magasságoknál, tetszik, csak nem vérre megy.

Körülbelül ez igaz a második részre is, ez is tetszik, ez sem megy vérre, de itt tetszeni azért nehezebb. Imígyen szóla Zarathustra a mű, ami mindig nagy csata, az elején lemegy az, amit mindenki hallani akar, és akkor még hátravan negyven perc zene. Ez a probléma kipipálva, szépen játszanak a svédek, Harding mindent tud, amit egy karmesternek tudnia kell, jók a hangzásarányok, végigviszik a darabot, amitől úgy tűnik, Zarathustra megszüli önmagát. Ennél többet várni és elvárni nem lehet.

Attól persze még várja az ember.

Az operai élmények hatására gyorsan elolvastam a Pikk dámát, tényleg el is lehet olvasni gyorsan, Puskin takarékosabban bánt a szavakkal, mint a szövegkönyvet író Csajkovszkij-öcs, és elég tanulságos összevetni, kiből mi lesz az operaszínpadon. Ezt, persze, az Anyeginnál is érdemes megtenni, de a Pikk dámánál talán látványosabbak a különbségek. A történet végén a hősszerelmest (aki Puskinnál se nem hős, se nem szerelmes) elmegyógyintézetbe zárják, a hősnő boldogan férjhez megy valami rendes pasashoz. Nem is ez az érdekes, pontosabban ez is érdekes, de leginkább az ragadt meg, amikor Hermann behatol az öreg grófnő palotájába. A tulajdonosok éppen bálban vannak, Hermannak más dolga sincs, mint elhaladni a portásfülke mellett, aztán föl az emeletre. Közben elmegy két madame Lebrun festmény előtt…

Madame Lebrun! Vagyis, ahogy ma írjuk-mondjuk Élisabeth Vigée Le Brun! És kettő is volt a belőle a grófnőnek. Akkora csoda volt Párizsban a moszkvai Vénusz, hogy két képet is hazahozott Marie Antoinette udvari festőnőjétől?

Még csak nem is kellett cipekednie. Élisabeth Vigée Le Brun jobban átlátta, hogy mi történik a francia társadalomban, hogy esetleg előrángatják őt is, mint a királyné bizalmasát, ezért 1789-ben szépen eltűnt Párizsból, sőt Franciaországból is, európai körútra indult, Szentpéterváron is alkotott, így kerülhetett Puskin-történetekbe. Végleg csak 1805-ben tért haza, és ma már elmondhatjuk, hogy jól számolt, majdnem nyolcvanhét éves volt, amikor meghalt. Marie Antoinette ötvennel kevesebb.  

Él egy rendkívüli ember a nyugati határszélen. Illetve biztosan sok rendkívüli ember él ott, de ezt az egyet valamiért kevesen ismerik, pedig élő legenda. Sebestyén Ernő, hegedűművész, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának egykori koncertmestere.

• Mondd, igaz az, hogy amikor Bernstein 1983-ban itt lépett föl az Erkel Színházban…
• Én voltam a koncertmester. Engem ölelt át a hangverseny végén.
• Hogyhogy nem ettől volt akkor hangos a hazai sajtó?
• Nem tudom. Szerinted mi a magyar ember legjellemzőbb tulajdonsága?
• Irigység?
• Te mondtad.
• Mi a történet eleje?
• Tizenkilenc éves koromban kerültem be az Operába…
• Nagyon fiatalon.
• Meglehetősen. Csodagyerekként indultam, kilenc évesen már a Zeneakadémiára jártam. Aztán a kommunizmusban úgy voltak vele, hogy csodagyerekeket nem nevelünk, mindenki érettségizzen le előbb, és aztán meglátjuk. Én viszont összevesztem az édesapámmal, mert ő hátrafelé fésülte a haját, én meg oldalra. Azt mondta, ha másnaptól nem fésülöm én is hátra a hajam, akkor nem akar többet egy lakásban élni velem. Nem volt mit tenni, elmentem, jelentkeztem az Operába, föl is vettek.
• Ez egyenes útnak látszik. Miért döntöttél úgy, hogy mégis menned kell?
• Tíz évig játszottam az Operában, közben voltak fellépéseim a Rádiózenekarnál is. Ott mondták, hogy miért ülsz te a bányában, gyere át hozzánk. Én meg azt gondoltam, hogy jó, az operák után megismerem a szimfonikus repertoárt is. Erre Kórodi András, az Opera karmestere elvetette tőlem az állami hangszert. Ekkor azt mondtam, hogy nekem itt nincs maradásom.
• Hogyan tovább? És merre?
• Előjátszottam Lorin Maazelnek, aki azt mondta, hogy az ő zenekarában, a Bajor Rádiónál van egy üresedés, oda fölvesz. Aztán küldött egy levelet, hogy sajnos közben betöltötték a helyet, de mehetek játszani a Belini Állami Operába, ahol ő főzeneigazgató. Ott próbát kellett játszanom. Épp a kvartettel voltunk úton, és mondtam a többieknek, hogy menjenek haza, én még megyek próbát játszani. Megkaptam az állást, szeptemberben találkozunk. Mondtam nekik, hogy megtisztelő az ajánlatuk, de ha elmegyek most haza, akkor valószínűleg nem találkozunk, mert eddig se nagyon akartak útlevelet adni. Jó, mondták, a második hegedűszólamban van egy beteg kolléga, az ő helyére beülhetek.
• A család mit szólt?
• A feleségemmel a kapcsolatunk épp zsákutcába jutott, otthagytam neki mindent, csak a kottáimat vittem el. Anyám Pranger-lány volt, osztrák. Tudott magyarul, de törte a nyelvet. A szüleim örültek neki, hogy sikerrel kiverekedtem magam ebből a szorításból.
• Hogyan kerültél az operazenekarból mégis a szimfonikusokhoz?
• Tíz évig voltam az operában, aztán hívtak a szimfonikusok, hogy volna-e kedvem velük menni egy amerikai turnéra. Ott aztán megkedveltek, és meghívtak, próbát játszottam…
• Megint próbát kellett játszani?
• Tudod, sehol nem játszottam próbát úgy, hogy ne kaptam volna meg az állást. Jean Martinon nevét ismered?
• Persze.
• Ő dirigált a Filharmóniai Társaságnál egy koncertet, amikor még fiatalember voltam. Ő nemcsak karmester volt, de zeneszerző és hegedűművész is. Valamiért a hegedűje nem érkezett meg, elkeveredett az úton. Odaadtam neki az én hegedűmet. Nagyon köszönte, és kérdezte, hogyan tudná meghálálni a szívességet. Mondtam neki, hogy hallgasson meg, szeretnék neki játszani. Elmentem a Royalba, tetszett neki a hegedülésem, azt mondta, karriert csinál nekem. Küldött egy szerződést, Bachot és Wieniawskit kellett volna játszanom. Bementem a szerződéssel a koncertirodához, hogy kellene az útlevél. De nem jött az útlevél, nem kaptam meg. Az ügyintéző hölgy azt mondta: csak. Akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok disszidálni, ne mondhassák, hogy látjátok, igazunk volt. Soha nem is voltam disszidens, mindig hivatalosan mentem. Tizenöt évig küldtem a fizetésem 13 százalékát haza a nyugdíj megállapításánál ebből egy évet elismertek.
• Mondd, mi a különbség a koncertmesterség és a szólistaság között?
• Lehettem volna szólista, de azt gondoltam, hogy állandóan kofferbe pakolni, és tizenötször eljátszani a Mendelssohn Hegedűversenyt, azt én nem akarom. Így meg egy csodálatos irodalmat ismertem meg. operát, szimfonikus műveket, vonósnégyeseket, kamarazenét.
• Minden karmester keze alatt játszottál, aki csak számít. Karajan, Böhm, Bernstein, Ozawa, Kleiber, Maazel, Solti, Abbado, aki csak az ember eszébe jut, neked eleven emlék. Ha nem akarsz, ne válaszolj, de volt a híres karmesterek között olyan, akiről azt érezted, hogy túl van értékelve, túl van menedzselve?
• Tudod, ki? Az olasz.
• Giuseppe Sinopoli.
• Köszönöm. Belőle a média csinált sztárt. Talán még Sir Colin Davis. Ő valahogy nem tudta a szakmát. Nem tudta, hogy miért nincs együtt a zene, és nem tudta, hogy mitől hamis. Volt olyan, hogy a próbán rám szólt, most játsszuk nélküle. Én meg összefogtam az egészet, és minden rendben volt. Akkor én haza is mehetek? Sir Colin, ezt ön mondta.
• Az soha nem jutott eszedbe, hogy magad vedd a kezedbe a pálcát?
• Nem kellett. A kamarazenekar, a Berlini Filharmonikusok kamarazenekara mindent megadott nekem.
• Ezt hogy csinálod, hogy ilyenkor magadat is hallod, füledbe szól a hegedű, de közben a többieket is figyelni kell…
• Ez a koncertmester tehetsége. Nem előjátszol, hanem együtt a többiekkel, de mégis irányítod őket. Ezért mondta azt rám Bernstein, hogy én vagyok a világ legjobb nem zsidó koncertmestere. Ő látta és értékelte ezt a munkát.
• Ennyi élmény után most más dolgod sincs, mint itthon ülsz és emlékezel?
• A nyolcvanadik születésnapomon se a Rádió, se az Opera nem keresett meg. A Magyar Művészeti Akadémiának tagja vagyok, de mint nem akadémikus. Kinevezett professzor voltam tizenöt évig egy német főiskolán, de itt nem vagyok akadémikus. Amikor ezt kimondták, megköszöntem, nagyon megtisztelve érzem magam, de most mondják meg, hogy portás, éjjeliőr vagy takarító személyzet leszek. Úgyhogy még ma is, itt, ahol ülünk, Kőszegen, eszembe jut, hogy talán vissza kellene költöznöm Németországba.

Kint van a Metropolitan jövő évi szereposztása, és öröm, nagy öröm, megint van magyar szereplő a megnevezett szereplők között (azért mondom ilyen bonyolultan, mert fogalmam sincs, a zenekarban és a kórusban vannak-e magyarok), Kálmán Péter énekli Bartolót A sevillai borbélyban. Mi több, jövőre a május 31-i előadás Live in HD, itthon is mindenki megnézheti őt a Müpában vagy a moziban, kíváncsi vagyok, lesz-e interjú vele, és fog-e üzenni a magyar rajongóknak valamit magyarul.

Ezzel a közvetítéssel, ha jól számolom (ezt akartam volna mondani, két napja) Kálmán Péter lenne a harmadik magyar, aki a HD-közvetítésben szerepel, előtte volt Komlósi Ildikó és Sebestyén Miklós. Nem HD-n persze jobban állunk, minimum egy Marton Évával és egy Miklósa Erikával. Közben viszont rájöttem, hogy a harmadik hely sincs meg, hiszen jövő szombaton Kutasi Judit lesz Preziosilla A végzet hatalmában.

Sajnos róla meg eszembe jutott a vicc, hogyan csináljunk egymillió magyarból románt? Át kell őket hozni a határon. De itt a megoldás, hogyan csináljunk belőlük újra magyart? Fel kell léptetni őket a Metropolitanben.

Igazából nem ezt akartam mondani, hanem hogy nagyon drukkolok.

Ezt a jelenséget soha nem tudtam pontosan a helyére tenni. Van a filmrendező, sok esetben a világ legegoistább alakja, annyira az, hogy nem jön zavarba attól, ha színészek, statiszták, világosítók, operatőrök, sminkesek, sofőrök és focus pullerek hada szolgálja az ő elképzeléseit. Annyira nem jön zavarba ettől, hogy sokszor önmagát állítja a cselekmény központjába, úgy értem, minden róla szól, de a kiindulási alap mindig valami saját élmény, saját álom. Csak hát a legtöbb esetben ezt a saját élményt és saját álmot mégsem ő maga játssza el, csak keres valami hasonmást, vagy égi mást, aki olyan mint ő. Fellini és Mastroianni a leghíresebb példa, de lehetne Horváth Ádám és Kulka János is, vagy most, két héttel Szurdi Miklós halála után óhatatlanul eszembe jut ő is, a Hatásvadászok című film, egy vidéki színházi rendező megpróbáltatásairól. A színházi rendezőt Szakácsi Sándor játszotta, aki meglehetősen hasonlított az egyébként színész végzettséggel is rendelkező Szurdira.

Akkor most hogy is van ez? Egocentrizmus vagy nem? Ha magamról beszélek, de nem én vagyok látható, akkor még magamról beszélek? Vagy úgy van ez, mint a római császárszobroknál, az arc a császáré, de az atlétikus test nyilvánvalóan nem az övé. Megismerném a császárt, ha szembejönne az utcán, de a fejét minden nehézség nélkül át lehetne helyezni egy másik császár testére. Akkor most ő az, vagy nem?