Lehet, hogy nagy csodák nincsenek, de azért kicsik vannak. Például az, ahogy a Nemzeti Filharmonikusok elkezdte a koncertjét, Brahms Változatok egy Haydn-témára című művét. Mi? Hogy így is tudnak? Ilyen szép, visszafogott, kiegyensúlyozott összképpel, lágy fafúvós hangokkal játszani? Máskor ezt miért nem hallani?

Lawrence Foster miatt? De hát egy bácsi, ráadásul elég nehezen mozog, székből vezényel, elmarad a nagy ember bevonulása, egyszer csak ott van, fölemeli a pálcát, és kezdődik a zene. És mégis.

Aztán megnyugszik az ember, nem ez élete nagy Brahms-élménye, pont egy variációsorozatban szélsőségesebben, vagy nagyobb változatossággal is lehetne játszani, de akkor is van egy ilyen jó, bőséges megmerítkezés Brahmsban. Ahogy a második részben van egy bőséges megmerítkezés Berliozban, és Lawrence Foster a Mab királyné tétel után még azt is mondja, hogy mennyire jó zenekarunk van, mert Toscanini szerint ez a zene a legnehezebb egy zenekar számára a teljes 19. századi termésből. Az ilyenkor kérdés, hogy mi a jó, ha ez hallatszik is az előadáson, vagy épp ellenkezőleg.

A kettő között meg Richard Strauss Burleszk című darabja, ha nem is nagy élmény, amolyan intelligens műsortervezés, az ember észreveszi, vagy újra észreveszi, hogy Richard Strauss mennyit merített Liszttől. Nemcsak a szimfonikus költemény műfaját, de ezt az egész Burleszket, a mefisztói kacajokkal, rommá csépelt zongorával. Okosabbak lettünk. Szebbek nem.

Ismerik a Szinetár-féle bon mot-t Lamberto Gardelliről? Körülbelül így szól: Gardelli akkor nagy, amikor a mű nem nagy. Vagyis az igazán izgalmas és értékes Gardelli-vezénylések nem a Rigoletto vagy az Otello volt, hanem a Mózes vagy A lombardok, amikor ismeretlen vagy félig ismeretlen operát kellett megmutatni, fölfedeztetni.

Van benne igazság, hiszen különben nem volna bon a mot, de a világ is változott, ma már senki nem tartja a Mózest vagy A lombardokat kevéssé nagy műnek, lassan talán ismerőssé is válnak, mintha Gardelli erőfeszítései épp a kulturális szokásaink megváltoztatására és a felfedezésre vonatkoztak volna. Másfelől viszont kétségtelen napi, heti tapasztalat, hogy az alapművek túl vannak játszva, hogy az összehasonlítási alapjaink nagyok és nyomasztóak lehetnek egy mai előadó számára, ha valaki mantuai herceget énekel, akkor jön a közönség, hogy jó, jó, de mennyivel jobb volt Caruso, Gigli, di Stefano, del Monaco, Pavarotti és Domingo. Így aztán néha nem árt, ha egy alapműből kapunk kimagasló előadást.

Ahogy tegnap este (ott délután) a Metropolitan Toscájából. Hogy nemcsak a zenekar állapota, ami egyébként tényleg csodálatos, kicsiben is, nagyban is, ahogy megszólalt a Te Deum, de ahogy a színpadon kívül játszotta az együttes a gavotte-ot. De hogy van egy nagyszerű Sekrestyés, de van három nagyszerű főszereplő is, Lise Davidsen, Freddie De Tommaso és Quinn Kelsey. És olyan jó operásan furcsán néznek ki, Davidsen mindenkinél egy fejjel magasabb, a meghajlásnál derül ki, hogy a karmester Yannick Nézet-Seguinnél két fejjel, szóval a szó szoros értelmében is nagy, és hogy végre Kelsey esetében egy igazi, gonosz baritont is látunk-hallunk, akinek a hangja mégis szép. Nem is tudom, hogy melyik volt a különösebb, Davidsen csöndes áriája, mert a szituációból indult ki, az ember ilyen jellegű bajban nem ordít, vagy Kelsey gonoszságba lassan belefáradó Scarpiája, akinek szinte megváltás a halál, hiszen annyiszor játszotta már el ezt a játékot, és annyira mindig bejött neki. Végre van egy kés, amibe beleléphet. Jó, Freddie bátyám néha hamis volt, de olyan biztatóan hamis, inkább fölfelé. A lényeg, hogy nagy. A lényeg, hogy más. A lényeg, hogy ugyanaz.

Ahogy azt az Idegen test című darabban mondják:

• Széchenyi-díjat kap a Bunyós Pityu.
• Micsoda?
• Széchenyi-díjat kap a Bunyós Pityu.
• De hát az mégis egy tudományos díj. Nem lehetne inkább a Kossuthot?
• Nem, mert azt idén a Sláger Tibó kapja.

Szóval ezeken a díjakon igazán lehet már röhögni. De nem kell feltétlenül. Látja az ember, hogy nemcsak a művész kapja meg a díjat, hanem a díj is megkapja a maga művészét, akinek a díjazottsága emeli (vagy csökkenti) a díj értékét. Ebben, mármint az emelésben a kis- és nagybetűs Opera igazán megtette a magáét. Nem jut eszembe olyan énekes, akinél azt érezném, hogy miért. És nézi az ember a névsort, az énekeseket, akik fellépnek a Kossuth-díjasok számomra érthetetlen okból Térj vissza győztesen címet viselő gáláján, nyilván csak azok lépnek föl, akik nemcsak díjazottak, de még éneklést is vállalnak, és mindenki hangja fogytától vagy teljétől függetlenül  olyan produkciót nyújt, hogy világos, miért lett Kossuth-díjas. Ahogy Tokody Ilona megformál egy Verdi-dalt, ahogy Kováts Kolosban a hang hömpölyög, ahogy Gulyás Dénes múltat idéz, ahogy Kálmándy Mihály zeng, ahogy… Nem sorolok föl mindenkit. Csak azt még, hogy Kolonits Klára történetet mesélt a Kossuth-díj családegyesítő erejéről. Nem adom most tovább, ez az ő története, tessék többet és többen járni az Operába vagy az Eiffelbe.  

A Bragelonne vicomte-ot olvasom, már hetek óta, és ha szerencsém van, még hetekig kitart, most tartok a 123. fejezetnél, és 268 az összes. Öt kötet, nagy fejesugrás volt a nagy kalandba, de valahogy azt éreztem, hogy egy másik nagy kalandba is beleugrok, Alexandre Dumas életébe. Mert a Bragelonne-nak, amint azt sokan észrevették, nem a címszereplő a főszereplője, hanem… Hát ez is nehéz kérdés, talán d’Artagnan, vagy talán XIV. Lajos, vagy mégis Porthos? Az öregkor?

Elég sokáig úgy olvastam a könyvet, hogy nyilván a szerző is együtt öregedett a hőseivel, húsz év múlva egy folytatás, tíz év múlva még egy, de szó sincs róla, A három testőr után már három évvel a Bragelonne-nál tartunk, ami Nemere István-i tempó, hiszen a Húsz év múlva két kötet, a Bragelonne meg öt. Láthatóan foglalkoztatja Dumas-t az öregedés, a hatvan felé közeledő testőrök fizikai állapota, Porthos, aki vasmarkú, de már háromszáz font, és amikor elalszik az asztalnál, úgy bedagad a lába, hogy le kell róla vágni a csizmát.

Közben meg ott van Dumas élete is tartalékban, vagy amit elmesélhetett volna magáról, hogy milyen volt az élet afrikai anyával, hogy az apukája, amikor elhagyta Haitit, nemes egyszerűséggel eladta a mamát és Dumas nővéreit, véletlen szerencse a kalandregények barátainak, hogy a fiút magával vitte Párizsba, és katonának adta.

Több d’Artagnan-regény nincs, annak ellenére, hogy nekem is ott van a polcon az Athos öregkora meg a D’Artagnan lánya, de azokat már nem Dumas írta.

Teljesen váratlanul ért ez lemez. Már a ténye is. Azt tudtam, hogy Nathalie Stutzmannt kinevezték valamelyik amerikai zenekar élére, de hát Amerika… Messze van, meg szeretnek érdekeseket lépni. Hát ez az, Nathalie Stutzmann szép, férfihangú énekesnőként kezdte a pályát, aztán vezényelt is régihangszeres formációkat, lemezre is vették, főleg, ha énekelt és vezényelt is egyszerre, de most nem énekel. És attól függ, milyen zenét nevezünk réginek, de Dvořák eddig nem számított annak. És az Atlanta Symphony nem számított kiemelkedő amerikai zenekarnak, és még folytathatnám, hogy miért ne legyen ez a lemez, nyilván az Újvilág szimfóniából is van néhány a polcon, padláson, hűtőszekrényben. Most legyen egy új?

Legyen.

Azért próbáltak még egy érvet felhozni mellette az Eratónál, és a szimfónia mellé a ritkán játszott Amerikai szvit is odakerült. Számunkra nem annyira ismeretlen talán ez a darab, mert Doráti Antal vezényli a darab legismertebb lemezén, de nem jön ki a könyökömön.

A lemez nagyon jó, a darab persze, hogy csodálatos, talán túl csodálatos is, nem lehet ennyire jó minden tétel büntetlenül, a zenekar pompázatos, haldoklok a mélyvonósoktól, a felvétel élő, nem csalás és nem ámítás, ezek tényleg így játsszák. És közben még eszembe jutott Leonard Bernstein a Hangverseny fiataloknak sorozatából, amikor arról beszélt, hogy mitől amerikai a zene. Az Újvilág szimfóniát hozza föl példának, amiről mindig elmondják, hogy New Yorkban íródott, és Dvořák eredeti témákat használt föl. Attól amerikai, hogy indián meg afro-amerikai, na jó, ebben is van némi poén, de Bernstein továbbmegy, és a lassú tétel angolkürtdallamára ráénekelte, hogy „Czechoslovakia how I long for thee”. Eltekintve az apró történelmi pontatlanságtól, igazán vicces. Ugyanez van az Amerikai szvittel, amelynek a harmadik tétele Moderato (alla polacca). Nem szólnak a coltok a zenében, de nem mondhatnám, hogy hiányzanak.

Van bennünk ez a hiedelem, hogy utólag rendbe tudjuk tenni a dolgokat, vagy meg tudjuk érteni, hogy mi miért történt, hogy az események menete miért mutat logikus rendet. De időnként szembesülünk azzal, hogy nemcsak a rendet és a szükségszerűséget nem látjuk, de magukat az eseményeket sem tudjuk értékelni.

Ez így most túl-túl-túl, igazából csak azt akarom mondani, mennyire furcsa, hogy Cziffra György emlékére bárzongorista versenyt rendeztek, illetve hogy a verseny győztesei most, novembertől februárig a MOMkult Színháztermében lépnek föl. Azt nyilván már nem teszik hozzá, hogy ezzel megidézik az ötvenes évek hamisítatlan hangulatát, inkább a húszas-harmincas évek pesti éjszakáira hivatkoznak, de az egészben van valami furcsa. A Cziffra-életrajzokban azt szokás mondani, hogy a rendszer üldözöttjeként kénytelen volt a Kedvesben zongorázni a megélhetésért, az ember érteni véli, hogy ez mennyire szörnyű és megalázó. És amikor értjük, akkor róla nevezik el a bárzongorista versenyt? Legközelebb Mohácson tartjuk a török kulturális fesztivált?

Meghalt? De hát, próbál az ember alkudni, most volt hír, hogy odaadta a hegedűjét Pusker Júliának, nyilván nem ajándékba, csak használatra, de hogy újra szól Pauk György hegedűje, az 1714-es Stradivari. Massartnak hívják a hangszert Lambert Massart után, de nem is ő volt a leghíresebb játékosa, hanem Rodolphe Kreutzer, akinek a Beethoven-szonáta ajánlása szól.

Pauk György le tudta vonni a tanulságokat. 1956-ban menekült el Magyarországról, aztán megnyert két nagy versenyt, és ott állt Hollandiában, még felkérések is jöttek, legalábbis egy ideig, csak nem volt hozzá igazi mesterhegedűje. Volt egy Amatija, aztán lett egy Guadagninije, de azok azért nem szólnak úgy. És az is furcsa élmény lehetett, amikor elment egy jobb zenekarhoz fellépésre, és a zenekarban jobb hangszereken játszottak, mint a szólista.

Aztán jött a csoda.

De előbb nem a csoda jött, hanem a hideg zuhany. Ha jól rakom össze a történetet, Yehudi Menuhin javasolta neki, hogy Hollandiából költözzék Londonba. Az a zenei világ fővárosa, föl fogják fedezni, beindul a világkarrier, jönnek a mecénások, hónuk alatt a Stradivarikkal és Guarnerikkel, mester, nem lenne szíves ezen játszani? Pauk pedig csomagolt, költözött, aztán nem történt semmi. De annyira semmi sem történt, hogy Menuhinnal sem tudta fölvenni a kapcsolatot. Küszködhetett egyedül.

Megküzdötte a magáét, és amikor Amerikában vendégszerepelt, tényleg megtörtént a csoda, valaki két Stradivarival kopogtatott nála, mi a véleménye róluk. Mindkettő csodálatos. De mégis, melyik a csodálatosabb? Ez. Jól van, akkor játszogasson rajta, aztán meglátjuk. Sok évvel később a hangszer tulajdonosa aztán fölajánlotta a Stradivarit megvételre. Ez a hegedű került most használatra Pusker Júliához. Remélhetőleg nála is maradhat. Úgyhogy, Juli, rajtad a világ szeme. Füle.

Nem ez volt a legszívszorítóbb közönségélményem, hanem amikor a kilencvenes évek elején Barbara Hendricks énekelt az Erkel Színházban. Nagyszabású tévés produkció volt, Prágában énekelt Dvořákot, Pesten Lisztet, valahol még valamit, azt már elfelejtettem, de szép gondolat. Sajnos a közönséget elfelejtették értesíteni erről, így a nézőtér első két sorát sem sikerült megtölteni. Láttam a koncertről készült felvételt, nagyon bűvészkedtek, hogy ne kelljen az óriási, üres nézőteret látni.

Ehhez képest Matthew Polenzani dalestjén legalább a földszinten voltak. Szerencsére az előadók nem nagyon izgatták magukat, oldottan kezdtek, a kísérő, Julius Drake beszélt arról, hogy mit fognak játszani, és hogy ne tapsoljunk, csak a blokkok között, akkor viszont nagyon. Igyekeztünk, mert volt miért.

Schubert az első blokk, nagyon visszafogottan, inkább a hangot ízlelgeti az ember, mint az előadót vagy az előadást, szól is, nem is csúnya, fönt egy kicsit torkossá válik, élesebb is, de biztos. Aztán Gerald Finzire megnyílik a világ. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek újak Finzi dalai, de szépek, szomorúak, angolok, csupa finomság és mélabú, vágy az elveszett paradicsom után. Polenzani pedig vagy tudja, hogy ezért az előadónak harcolni illik, a közönség gyanakszik, ha nem ismer valakit, vagy csak az anyanyelvű szövegnél intenzívebb az előadói kedve, mindenesetre nagyon énekel, nagyon szaval, nagyon ott van.

Szünet.

A második részre sejteni véli az ember, hogy mi lesz, ugyanígy visszafogott Schumann, és nagyon megtolt Charles Ives, de mégsem így alakul. Már Schumann is nagyon meg van tolva, mintha túlságosan is, ennyit nem bírnak el a dalok, vagy elbírnak, de nem kívánnak. Aztán az Ives-művek tényleg olyanok, mint a Finzi-dalok, legalábbis előadói szempontból, az ember azt érzi, hogy ezt sokkal jobban nem lehet, de nem is kell.

A ráadás a Marechiare, egy Liszt-dal, a Ha király volnék, sajnos nem magyarul, mondja mosolyogva Polenzani, bár elég nehéz dolga lett volna, ha magyar szövegű Liszt-dalt keresett volna, a végén meg a Danny Boy, varázslatos, hosszan tartott pianóval a végén. Hú, de nagyon szép volt.

Szorongok, hogy ennyire nincs ezekre a dalestekre, vagy sztárestekre közönség, abba fogják hagyni. Jaj, ne tegyék, ne tegyék, még legalább egy évad próbaidőt, hátha megjönnek rá az emberek.

Van a Távol Afrikától című filmben egy jelenet, főhős és szerelme a majmoknak egy hordozható gramofont tesz le az erdőben. Mozart Klarinétversenyének lassú tételét játssza a gép, a majmok megbűvölten hallgatják, aztán persze elkezdik piszkálni a szerkezetet, de előtte még azt mondja Finch-Hatton kapitány, hogy mennyire csodálatos, az első hang, amit az emberektől hallanak zene, és Mozart. Nem tudom, hogy 1913-ban, amikor a film játszódik, volt-e egyáltalán lemez a műből, és ha igen, vajon ki játszott rajta, a filmben Jack Brymer a szólista. 

Akárhogy is, ezt az élményt nem fogja átélni az, aki az új Mozart Klarinétverseny-lemezt hallgatja Egri Márton és a Capella Savaria előadásában. Nem azért mondom, mert nagy baj, de nem ezzel a hatással dolgoznak. Hanem egy másikkal.

Amikor életemben először hallottam a Klarinétversenyt lemezről, Rafael Kubelik vezényletével, nekem nem a majmok jutottak eszembe, hanem hogy mekkora zseni volt Mozart, ennyire szép zenét tudott írni ilyen furcsán szóló pikulára is. És ezen a lemezen a pikula még furcsábban szól, mert nem is klarinét, hanem az eredeti hangszer, basszetklarinét. Kicsit mélyebbre is le tud menni, viszont nagyon érezni ezt a csőhangot, előszörre azt akartam humorkodni, hogy nem is klarinéton játsszák, hanem tárogatón.

De Mozart az, rendületlenül Mozart.

A történet szerint Jascha Heifetznek egyszer úgy gratulált valaki, hogy jaj, de gyönyörű hangja van a hegedűjének. Mire Heifetz odatette a hangszert a füléhez, hallgatta egy darabig, aztán azt mondta: érdekes, én nem hallok semmit.

Hivatalosan tehát nincs hangja a hegedűnek. De valami talán mégis lehet, mert Frank Peter Zimmermann hegedűje tényleg gyönyörűen szól, és így volt száz, vagy közel száz évvel ezelőtt is, amikor Fritz Kreisler játszott rajta. És úgy is gyönyörű az élmény, hogy Frank Peter Zimmermann hegedülésében viszonylag kevés az örömöm, egyrészt a mű miatt, másrészt Zimmermann időnként egyáltalán nem tiszta játéka miatt. Zimmermann esetében a kényelmetlenséget csak erősítette a ráadás Schubert Erlkönig Ernst átiratában, egy szál hegedűn, ami pokoli nehéz, annyira nehéz, hogy Zimmermann nem is tudta szépen eljátszani. De akkor meg mi benne a jó?

A mű maga, mármint a nagy mű a Müpa-kocerten, Schumann Hegedűversenye viszont igazi rejtély-darab, bár számomra az alapélmény mindig az, hogy szegény, beteg Schumann várja, hogy eszébe jusson valami, addig is írja, írja a hangjegyeket, a végén nem jut eszébe semmi, de elkészült a Hegedűverseny. Nemcsak én vagyok a darabbal ennyire értetlen, így volt vele a címzett, Joachim József is, aki egyszer eljátszotta, aztán eltette jó mélyre a kottái közé. Schumann meghalt, ők pedig megbeszélték Brahmsszal és Clara Schumann-nal, hogy a Hegedűverseny nem képviseli méltóan Schumann művészetét, feledjük el. Vagy lehet, hogy tényleg a jövő zenéje, vegyék elő száz év múlva.

Végül nem kellett száz évet várni, mert nagy honfitársunk, Arányi Jelly és a nővére spiritiszta szeánszokra járt, és az egyik alkalommal Schumann szellemét sikerült megidézni, aki azt mondta, van neki egy előadatlan, jelentős műve a világban. Egy másik alkalommal pedig Joachim szellemét idézték meg, aki elmondta, hogy melyik könyvtárban található Schumann nagy és (majdnem) előadatlan műve. A partitúrát megtalálták, a hegedűsök összevesztek, hogy ki mutassa be a darabot, Arányi Jelly mellett Yehudi Menuhin volt a másik vállalkozó, végül a harmadik nyert, Georg Kulenkampff, azóta időnként előfordul koncerteken, mert hát nincs olyan sok játszanivalójuk a hegedűművészeknek. Néha mégis azt hiszem, hogy a szellemek csak hülyéskedtek.