Negativo

Negativo

denzel.jpg

A katonaságnál politikai foglalkozáson egy törzsőrmester adott felvilágosítást az imperialista hírszerzésről, ő mondta, hogy jön a fibi meg a cia. Már hogy az FBI meg a CIA. Röhögtük, hogy micsoda bunkó. Most meg a Védelmező 3 című filmben azt mondják a Camorra tagjai, hogy vigyázni kell, mert itt a febíi meg a csia. Visszamenőleg is elnézést kérek az altiszttől, ez tényleg csak szokás kérdése. Amúgy nem vagyok megbántódva a Védelmező 3 után, anélkül, hogy láttam volna a Védelmező1-et és 2-t, körülbelül tudtam, mire lehet számítani, de hát Dél-Olaszországot ígérik benne, mármint hogy Denzel Washington ott tesz majd igazságot. Legyen hát ez városnézés, amely során megölnek néhány embert, különös kegyetlenséggel.

Ez is lett, és az ember fölismerheti Rómát, Nápolyt és Positanót, tenger és lépcsők, ez az utóbbira vonatkozik elsősorban. Valamiért az egész Amalfi-partot komorra (Camorra) és sötétre fényképezték, ahová a szervezett bűnözés beteszi a lábát, ott már a nap sem süt, de jön egy kalapos hős… - még mondja valaki, hogy a western halott. Ilyenkor sajnálja az ember, hogy Magyarország nem filmes nagyhatalom, ha annyi mozit készítenénk, mint az amerikaiak, lehetnének ilyen alkotások is, ott élnek ezek a nyomorú olaszok a bűn árnyékában, míg el nem jön egy kósza magyar titkos ügynök, és elmondja, mi a teendő. Ellent kell állni, pupákok. Ehelyett a magyarok a külföldiekkel szemben többnyire a rövidet húzzák. Vagy Bujtor István, bár mai szemmel az sem megnyugtató, hogy Ötvös Csöpi titokban más emberek kocsijában házkutat. De hagyományosan mégis úgy állunk, és már a kezdetek óta, hogy nekünk mutatják meg, mit kellene csinálni. Már az 1935-ös A címzett ismeretlen című filmben is jön egy undok, német kölyök, mindenkiről feljegyzéseket készít, aztán mindenkin bosszút áll. És ez még vidám filmnek volt szánva.

Más kérdés, hogy a kis náci-fiókát Ernst Haeussermann játszotta, akinek az Anschluss után menekülnie kellett Ausztriából. A filmélet nem mindig igazságos.  

A rémségek kapui

A rémségek kapui

jarrett.jpg

Valami okosat szerettem volna mondani Keith Jarrettről és Glenn Gouldról, mert párhuzamosan hallgattam őket, és mindig meglep, hogy ezek az éneklő zongoristák milyen különösek. Nem azért, mert énekelnek, hanem mert soha nem tudom pontosan, miért énekelnek. Nem tudnak bizonyos dolgokat eljátszani? Vagy csak jelzés a hallgatónak arról, amit egyébként is sejtünk: valahogy itt többről van szó, sokkal mélyebbről jön az igazi zenélés, esélyünk sincs, hogy egy szép napon majd beleláthassunk a lelkükbe. Vagy legalább a saját lelkünkbe. Vagy legalábbis nem a zene útján. Zenét azért hallgatunk, hogy viszonylag nyugodt körülmények között ébredjünk rá csekély voltunkra.

Hiába vág Jarrett elkínzott arcot, nekünk kellene elkínzódnunk.

Valami ilyesmin törtem a fejem, de aztán rájöttem, hogy ezt egyszer már meg is írtam, meg ki tudja, mennyire igaz, viszont maradt a párhuzamos hallgatás, és aztán eljött a Wohltemperiertes Klavier, furcsa módon azt Gould is, Jarrett is játszotta. (Gould nem furcsa módon.) Jarrett nekem sokszor alig elviselhető a tempóingadozásai miatt, nekilódul, elakad, megteheti, de nekem olyan, mintha egy kezdő sofőr mellett ülnék az autópályán, beletapos, lefékez, nekem meg háborognak a belső szerveim. És akkor eljutunk az első kötet utolsó prelúdiumához. Nem tudom, hogy ez mennyire köztudomású, az én figyelmemet Balassa Péter hívta föl rá, nem személyesen, nekem címezve, hanem egy nagyobb társaságban, hogy ez a prelúdium olyan, mint A varázsfuvolában a két őr jelenete. Amúgy is furcsa a szerep, nem nélkülözhetetlen a pillanat, de ott állnak, ők vezetik be az opera végkifejletét, a próbákat, és közben (szinte) Bachot játszanak. Vagy inkább hallgatnak. Érdekes módon sem Gould, sem Jarrett nem énekli rá a maga játszotta prelúdiumra, ámbár az is igaz, hogy Jarrett nem énekel Bach közben, néha talán sóhajt, de ez minden. Mindenesetre körülbelül föl lehet énekelni az őrök dallamát a Bach-prelúdiumra, amit Mozart egyébként ismert, addigra már megmutatta neki van Swieten báró a Wohltemperiertes Klaviert, és ez talán a legközvetlenebb felhasználás nála, a beavatás vagy a beavatottság zenéje.

Amikor Balassa Péter ezt mondta, akkor azt képzeltem, félig már beavatott vagyok, mert a sok irodalmi ember között én legalább értem, hogy egyáltalán miről beszél. Még egy kis idő, aztán szólok, hogy megnyithatják nekem a Schreckenspforten, a rémségek kapuit, úgy sétálok át tűzön-vizen, ahogy csak kell.

Ne feszegessük.

A különbséget zongorázzák

A különbséget zongorázzák

lengyel1.jpg

Annyira könnyen, gyorsan olvasható, hogy az ember gyanút fog: jó ez? Rövid, számozott bekezdések, bármikor abbahagyható és folytatható oldalak, szép helyszínek, Barcelona és Mallorca, pedig nem az a lengyel. Úgy értem, nem Chopin, aki majdnem otthagyta a fogát Mallorcán, azt hitték, hogy az enyhe tél jót tesz majd neki, de a csapadékos idő csak rontott a tüdeje állapotán. Mi hálásak lehetünk, mert az ott lévő kis, vacak zongorán komponálta az Esőcsepp-prelűdöt, de neki majdnem az életébe került.

Nem ő Coetzee: A lengyel című könyvének főhőse, hanem egy lengyel zongorista, aki Chopint (is) játszik, és szerelmes is lesz, és mégsem egy elcsépelt szerelmes történet, de többet nem mondok. Csak hogy ez is igaz, a zenészeknek ez a szóbeli kifejezésbeli korlátoltsága (itt a lengyel nem is beszél nagyon jól angolul), meg az, hogy azt hiszik, mindenki érti, amit játszanak. Emlékszem, Kocsissal hallgattam a Szerelmi álmokat, és mondta, hogy ezen a koncerten Erika (a későbbi felesége) ott ült az első sorban, és ugye, hogy hallatszik.

Azóta persze, hogy hallatszik, de előtte?  

A legjobb barát

A legjobb barát

lizkrupp.jpg

Tony Palmer Richard Burtonről szóló filmjét ajánlotta a Netflix, és nem is álltam ellen. Amúgy is rajongója, vagy valami hasonlója vagyok Tony Palmernek, nem láttam tőle túl sok dolgot, de a Callas-, a Britten- és a Menuhin-filmet igen, mind a három szép is, érdekes is, és sokkal többet mond el, mint amennyit az átlagos művészportrék el szoktak mondani. Egyébként ő rendezte a Wagner-sorozatot is, arról csak halovány elképzeléseim vannak, de úgy emlékszem vissza rá, mint valami nyomasztó idétlenségre, Richard Burtonnel. Magyar gregorianum szólt a stáblista alatt. 

Ennek fényében egy Palmer rendezte Burton-film persze, hogy érdekes, és hiába próbálom levonni a tanulságokat, nem megy. Úgy értem, van egy józan tanulság, hogy a két piás, mármint Burton és Elizabeth Taylor egy mérgező kapcsolatban gyilkolja egymást, és a világ szájtátva nézi őket, mi sem vagyunk normálisak. És van egy másik tanulság, hogy ennek valamiért ez az ára, ebből a gyilkolódásból lesz a Cleopatra és a Nem félünk a farkastól (ha elfogadjuk ezt a címet), meg A makrancos hölgy, valahogy össze kellett keverednie művészetnek és valóságnak, hogy ezek az életek jöjjenek ki belőle.

Nem tudom, igazából nem művészetről és valóságról akarok beszélni, hanem a gyémántokról. Köztudomású, hogy Elizabeth Taylor a gyémántok nagy barátja volt, talán az is, hogy két hatalmas példányt kapott Richard Burtontől. Mindkettő látható egyébként a filmben is. Az egyik (a második) volt a hatalmasabb, nem meglepő módon Taylor-Burton gyémántnak hívják, körte vagy csepp alakú, 69 karátos kő, de nem sokáig volt náluk, második válásuk után Taylor eladta. A másik kő azonban haláláig vele volt, ez a Taylor-Krupp vagy csak Krupp gyémánt. Amikor bemutatják a sajtó képviselőinek, Burton mondja is, hogy voltaképp nem jó előjel, mert Vera Krupp, miután megkapta a gyémántot, nemsokára elhagyta a férjét. Volt vele egyéb baja is, egyszer betörtek hozzá, mármint Krupphoz, és az ujjáról letépték a gyűrűt, ami csak néhány hónap múlva került elő  – nagy gyémántot már akkor sem volt könnyű eladni.

Szóval ott állnak a sajtó képviselői előtt, a fotósok kérik Elizabeth Taylort, hogy mutassa a gyűrűt, ő meg emeli az arca elé a kezét, és közben lenyűgöző közönségességgel azt mondja: remélem, nem piszkos a körmöm.  

Szittya Jimmy

Szittya Jimmy

p8310018.JPG

Találós kérdéssel kezdve: mi a közös Zámbó Jimmyben és Szittya Emilben?

Nem jó, valószínűleg meg kell magyarázni, hogy ki az a Szittya Emil, bár ezt pontosan mintha senki sem tudná, még Szittya Emil sem. Született Schenk Adolf, az életútját látva kissé érthetetlen, hogy miért Szittyára magyarosított, vagyis hogy miért magyarosított egyáltalán, mert igazi csavargó volt, mászkált a világban, de legalábbis Európában, időnként könyveket és cikkeket írt különféle nyelveken, előadásokat tartott, nézte a világot, nézte a művészetet, maga is festett. Egy időben Kassákkal csavargott, aki köztudomásúan gyalog ment el Pestről Párizsba. Ezen az úton találkoztak Stuttgartban, 1909-ben, és aztán együtt tényleg el is jutottak Párizsba. Kassák viszonylag hamar föladta a kinti nyomorgást, Szittya tovább maradt, végül sokkal tovább, mert ott is halt meg, 1964-ben.

Most csak ez a lényeg, a Kassákkal közös idő, erről forgattak a Buharov-testvérek, ez látható Óbudán a Zichy-kastélyban, ahol röpke 34 évvel ezelőtt Szittya-kiállítás volt. És hogy végre a nyitó kérdésre is meglegyen a válasz: ebben a filmben alakítja Kassákot Olasz Renátó, aki a nem tudom, mennyire nagy sikerű sorozatban az ifjú Zámbó Jimmyt is játszotta.  

Illyés Gyula nyúltagya

Illyés Gyula nyúltagya

illyes.JPG

Valamit végre kellene kezdenünk Illyés Gyulával, mert ez így nem állapot. Ezt már átéltem, ezt az időt, hogy Illyés volt az ország koszorús költője, ennek megfelelő ellenszólamokkal, hogy talán mégsem, aztán a probléma mintha a halálával megoldódott volna: egyik napról a másikra senki sem beszélt többé róla. Vagy legalábbis nagyon kevesen. Mintha nem lett volna többé szükségünk koszorús költőkre, nem is lett többé ilyen, talán tényleg nem baj, ámbár a koszorút azért szerettük, így aztán koszorús íróink lettek.  

Lehet, hogy így helyes, ami Kazinczyval kezdődött, Petőfivel és Adyval csúcsra ért, hogy a világhoz való hozzáállásunkat vagy a dolgokról való véleményünket a költők befolyásolják, nem volt egészen normális dolog. Az irodalom legyen irodalom, a politika legyen politika, az élet meg legyen élet, mindent jobb a profikra bízni. Ámbár, ha jobban belegondolok, ez se biztos.

Mindegy, a koszorús költőknek vége lett. Azon lehet vitatkozni, hogy Illyés volt-e az utolsó koszorús, vagy már ő sem volt az. De hogy költő volt, azon nehéz. Már a neve is költői találmány, hiszen Illésnek született, és bár mondanak családi okot is, amiért megváltoztatta, szerintem azt akarta elkerülni, hogy az emberek így mondják: Illés Gyulla. El is kerülte.

Költő volt, és hogy milyen költő, azt nyilván nem én fogom megmondani, de idén épp kerek évfordulója volt, negyven éve halt meg, mégsem indult meg semmiféle pezsgés, hogy ezt akkor rakjuk rendbe, foglalkozzunk vele, hiszen magunkkal is foglalkozunk általa. Jaj, akkor ez azt jelenti, hogy mégis koszorús volt?

Nem tudok rá így gondolni, mert mintha mindent túlokoskodott volna, mintha kényszeresen törekedett volna a nagy igazság kimondására, amiből aztán olyan gondolatok származtak, mint hogy nem lenne villany a szobámban, ha Giordano Brunót nem égetik meg. Na, ne már. Vagy a Doleo, ergo sum mennyire szép kis vers, hogy „Nevetem, hogy mint házgazda, a testi kín/ mutatja be vendégeimként a szerveim.” (Talán az az –eim/-eim egy kicsit sok.) De egyébként is elrontja (szerintem), mert itt is valami bölcset mondana, és rossz poén, hogy „népek vezetői, legyetek izzó idegducok!”, de hát 1954 volt, önmagában egész jó gondolat, hogy Rákosi legyen izzó idegduc. Sztálin már nem élt.

Tudom, ha arra vágyom, hogy Illyés Gyulát helyezzük a helyére, vagy legalább legyen téma, az ő kottájából játszom, épp ez volna az új világ, hogy nem kell senkit sem elhelyezni, döntsük el magunk magunknak, hogy mit gondolunk róla. Igyekszem is.

Kapuzárási Geszti

Kapuzárási Geszti

geszti.jpg

Nem okosságból, de azért sejtettem, hogy ez ilyen lesz. Az Adom a napom. Már akkor, amikor Geszti Péter elmondta nagy lendülettel a koncepciót, hogy estére közelebb hoz majd egy embert mindannyiunkhoz. Tényleg? Vajon melyik beszélgetőműsor-vezér nem jönne ezzel, hogy akkor ő most közelebb hoz egy embert. És melyik hoz közelebb valóban egy embert? Aztán kezdtek kiderülni, hogy kik is azok az emberek, akiket közelebb fognak hozni, és hogy tényleg ez a Story Magazin-felső, Nők Lapja-alsó kiadás. Olyanok beszélnek, akik már úgyis elég közel vannak hozva, úgy értem, megvan a maguk műsora, amit leadnak.

Nem én buktatom le őket, Stohl András mondta abban a tíz percben, amit láttam, és kétszer kezdte úgy a mondatot, hogy ezt már valahol lenyilatkozta, vagy egy beszélgetős műsorban már mondta. Geszti meg roppant eredeti módon megállapította, hogy Stohlban nagy a szeretetéhség. Igazán? Pedig színész, náluk az ilyesmi nagyon ritka jelenség. Ugyanezen tíz perc alatt Geszti Péter kétszer is úgy reagált Stohlra, hogy elmondta, ez a dolog vele hogyan is szokott lenni, mint aki voltaképpen önmagával szeretne társalogni, akkor talán még nagyobb volna az egyetértés és a stúdióbeli okosság.

Nem tudok másra gondolni, csak a naptárra. Jön a hatvan, és ha nem is tolnak kifelé bennünket a fiatalok, azért meg lehet ijedni, hogy jövőre még hülyébbek és még unalmasabbak leszünk. Vagy fordítva: azt lehet hinni, hogy idén már bölcsek vagyunk, és még nem korrágta, vén krampuszok.

Van egy rossz hírem.

Crazy Chopin

Crazy Chopin

chopin_2.jpg

Olyan, persze, nincs, hogy az ember Chopinről, vagy legalábbis egy Chopint játszó lengyel zongoraművészről olvas, és közben nem hallgat Chopint. Csak hát melyik Chopint? Rubinsteint vagy Horowitzot?

Kocsist. Már csak azért is, mert Kocsis Chopin-lemezére egy ideje már úgy gondoltam, mint valami szabadságharcos albumra. Összejött a szerződés egy nagy, nemzetközi kiadóval, a Philips-szel, de azért a nagy, nemzetközi kiadókat sem arra találták ki, hogy a művészeknek jó legyen. Ők is föl akarták építeni Kocsist, ki is ez a furcsa fiatalember, aki igazán jól tud zongorázni, de most már ki kellene találni, hogy mit. Kocsis tudta, Bartókot, Debussyt, Rachmaninovot. A Philips meg más repertoárra gondolt, Bachra, Beethovenre, Chopinre.

Jó, ha Chopin, akkor Chopin, összes keringő, de hát, mint tudjuk, ez nem a zongora ifjú poétájának keringőzése lett a billentyűkön, ra-ta-ta-ta-ta, mondja a zongoragéppuska. Kocsis megőrült, mondták még a hazai hívek is.

Én is így emlékeztem a lemezre, hogy az, de nem az, hogy minden meg van magyarázva és indokolva, és biztosan igaza van, de azért na ne… Ez biztosan nem keringő, legfeljebb neurotikus haláltánc, biztosan nem Chopin, legfeljebb egészséges pimaszkodás. El tudnám játszani úgy is, ahogy ti akarnátok, de annak mi értelme volna. Különben is: nekem így tetszik. Döntsük már el, hogy a művész viszi a fáklyát vagy a hallgatóság.

Hová lesznek ezek a régi meggyőződések? Mert hallgatom a Chopin-lemezt, gyors, persze, kíméletlen talán, nem lehet rá keringőzni, meg szerelmesen suttogni az alkonyi félhomályban, de zene. Interpretáció és nem provokáció. Vannak ilyen zenészek, akiknek fontosabb a mű, mint az alkonyi félhomály. Nem gyakoriak, de vannak.

A 10. oldalon

A 10. oldalon

 

pleyel1.jpg

Hú, ez jó lesz. Vagy legalábbis remélem, John Maxwell Coetzee új (magyarul még újabb) regénye, A lengyel. Van benne Chopin, hogy hogyan is kell játszani a műveit, érzelmesen vagy inkább Bachhoz közelítve (igen, igen!), még benne van a levélszekrényemben a meghívás, októberben Varsóban ezt a kérdést élesben tárgyalják, lesz egy verseny Real Chopin címmel, és vagy korabeli hangszereken vagy a Paul McNulty által készített kópiákon játszanak. A könyv vagy regény, kis könyv és kisregény nyilván nem erről a kérdésről szól majd, mert van benne Beatriz nevű szereplő is, és az ilyesmi az irodalomban soha nem véletlen.

Még csak a tizedik oldalon tartok, az nem is valahol tartás, csak épp a könyv kinyitása, épp ott, hogy a Bachhoz közelítő zongorista és Beatriz találkoznak, és kettesben lesznek, mert Beatriz kolléganője, Margarita lebetegedett. Ez egy érdekes szó. Húsz évvel ezelőtt, ha egyáltalán használta valaki, akkor a lebetegedett azt jelentette volna, hogy megkezdődött a szülés. Ma meg semmi köze a lebetegedésnek az új élethez, aki lebetegedik, az voltaképpen megbetegedik, talán annyival más a le- mint a meg-, hogy viszonylag gyorsan zajlik, és feltehetően, de nem biztosan ágyban fekvő a beteg. A szemünk láttára változik a nyelv, és jönnek a generációs különbségek, engem soha nem visz rá a lélek, hogy egy férfi lebetegedéséről beszéljek, másokat meg láthatóan egyáltalán nem zavar a szó régi jelentése, szerintem az olvasókat sem. Fordította Borbély Judit Bernadett.

Minimum két dal

Minimum két dal

cutugno-toto.jpg

Vannak az egyslágeres emberek, akik talán még rejtélyesebbek, mint a sokslágeresek. Mert az utóbbinál sem érthető minden, leginkább a kimerülés nem. Miért tud valaki tíz éven át azonnal megmaradó, fülbemászó, emlékezetes, esetleg generációknak fontos dalokat írni, és aztán miért veszíti el ezt a képességét? És aki csak egy slágert írt, azzal mi történik? Lehet véletlenül is eltalálni a korszellemet és a közönségigényeket?

Így gondoltam mindig Toto Cutugnóra is. Nekem rettenetes volt a nagy slágere, a Lasciatemi cantare, de valamit nyilván eltalált, az olasz büszkeséget, meg annak a nemzetközi lenyomatát. A dallam meglehetősen egyszerű, a szöveg meg olyan, mintha paródiának szánták volna, rakjunk egymás után olyan olasz szavakat, amelyeket mindenki ismer: Buon giorno, Italia, spaghetti al dente. Úgy beszél, mint az utcánkban a becsalogató ember, megkérdezi a remélt klienstől, hogy honnét jött, aztán elkezdi mondani az adott ország futballcsapatainak nevét. Egyszer még indulni fog az Eurovízió Dalfesztiválon.

Toto Cutugno egyébként elindult, meg is nyerte a versenyt 1990-ben, de nem a L’italianóval. Ezzel együtt vagy ennek ellenére mégsem egyslágeres szerző. Van egy másik, ugyanilyen híres száma, csak azt nem ő vitte világhírre, de attól még ő írta: az Indián nyár. Eredeti szövege szerint ugyan Africa a szám, de kapott francia sorokat, jött Joe Dassin, és igaz, hogy a dal kicsit gátlástalanul lopja Domenico Modugnót, és a Távollétet, de attól még sláger. Szóval van egy ilyen, még rejtélyesebb jelenség is, a kétslágeres szerző.

süti beállítások módosítása