Pofonüti a közízlést

Pofonüti a közízlést

Mint azt körülbelül mindenki tudja, aki követi a klasszikus zenei eseményeket, talán az is, aki nem, Sir John Eliot Gardiner Berlioz A trójaiak című operájának első felvonása után megpofozta a színfalak mögött az egyik énekest, mert az rossz oldalon ment ki a pódiumról. Hogy ebből még pontosan mi lesz, nem lehet tudni, Gardiner lemondta a többi előadást, és a közeljövőbeni fellépéseit, azonnal elhagyta Franciaországot, hogy fölkeresse az orvosát, és beszélgessenek az új gyógyszerekről, amelyeket szedni kell. Az egész történet elég kiábrándító. Én, sajnos, megértem Gardinert, úgy értem, A trójaiak nagy csata, hosszú, a közönség annyira nem szereti, ő évtizedek óta harcol Berlioz ügyéért, és akkor egy fiatal énekes annyira beletojik az egészbe, hogy még azt sem jegyzi meg, merre kell kimenni a pódiumról.

Pofozni azért nem kellene.

Azért az ilyesmi nem egyedülálló a galamblelkű muzsikusok között sem, ha jól tudom, Sir Georg Solti egyszer lendületből gyomorba vágta Pertorini Rezsőt, amikor a csellista próbaszünetben, bizalmasan megkockáztatta a feltevést, hogy Solti esetleg rosszul értelmez egy részt a partitúrában. Utána megbeszélték a dolgot, Solti még azt is elfogadta, hogy a csellistának igaza lehet (bár az interpretációját nem változtatta meg), de a gyomrost nem lehet visszavonni. Mekkora ügyet lehetne ma ebből kreálni.

De minek? Senki nem jár jól a lemondott előadással, amit el lehetett volna intézni egy bocsánatkéréssel, azt most már nem lehet sehogy sem elintézni. Gardinerről csak a jó ég tudja, mikor lép föl legközelebb, pedig már nyolcvanéves. A trójaiak megy tovább, az asszisztens karmester vezényletével, de közben kilépett a produkcióból négy táncos, akiknek a núbiai rabszolgák táncát kellett volna előadniuk. Az énekeseknek erről nem szólt senki, csak ültek, és hallgatták zenét, de Beth Taylornak helyén volt a szíve, és akkorát rázott Berliozra, hogy ma már róla szólnak a híradások.

Hogy valami eredetit is mondjak: the show must go on.

Nehéz az atléta

Nehéz az atléta

sulyloko.jpg

Van egy Galla Miklós vagy GM 49-dal az újhullám hajnaláról, Bár lennék súlylökő a címe. Akkoriban ez a fapofával furcsa dolgokat énekelek szuper viccesnek számított, de mindig vártam, hogy mondani fogják: téves benne a szóhasználat. A súlylökővel kapcsolatban azt énekli Galla Miklós, hogy „jaj, úgy szeretem a nehézatletikát” De hát a súlylökés az könnyűatlétika. Úgy értem, a súlylökő többnyire tényleg nehéz, meg egy hétkilós golyóbist eldobni huszonegy méterre szintén nagyon nehéz, de ettől még a kifejezés mást jelent.

Utánanéztem az interneten, és megoszlanak a bejövő oldalak, sokszor az atlétikai dobószámokat mondják nehézatlétikának, de valójában a nehézatlétika a birkózás, cselgáncs, ökölvívás, súlyemelés. Talán azóta az egyéb küzdősportok is ideszámítanak, azt nem tudom, ahogy azt sem, ki az, aki mindezt meghatározta vagy meghatározza. Az is elképzelhető, hogy Galla Miklós csak azt akarta mondani, hogy szereti a nehézatlétikát, és ettől szinte függetlenül akart súlylökő lenni. Agyamra ment a VB.

Istálló? Gazemberség?

Istálló? Gazemberség?

sofiavergara.jpg

Sofia Vergara alakítja Dolorest, a díványt a Kivert kutyák című filmben, de hát erről lemaradunk, mert szinkronnal adják, csodálatos Speier Dávid szöveggel, elképesztő mennyiségű és minőségű csúnya szóval. Nem is tudom, ha Csányi Vilmos álma vagy jóslata teljesül, és a kutyák a szőrös gyerekek valóban elkezdenek beszélni, vajon tényleg így fogják-e nyomatni.

Arról még nincs szó, hogy a kutyák írni és olvasni is fognak majd valamikor, én meg először itt akadtam meg, a plakátra az volt kiírva a pénztárnál, hogy odateszik, mint eb a Szaharát. Van, persze, forgalmazói és plakátnyomtatói szabadság is, de a Szaharát az eb nem odateszi, hanem otthagyja, csak így van (kettős) értelme, már hogy a Szaharát meg a szarát is ott tudja hagyni. Odatenni a szarát éppenséggel tudja, de a Szaharát?

Coprolaliámon túllépve, vagy épp nem, a filmben többször is elhangzik a hupákolás szó, hogy a kutyák szeretnek hupákolni, közösülés értelemben. A hupákolást, mint annyian, először én is az interneten hallottam, amikor a csodálatosan szitkozódó, káromkodó ember szidta a kamasz gyermekeit, akik nem mennek ki a pusztába hupákolni. A humort épp az adta, hogy az embernek fogalma se volt, mi az a hupákolás, amit ezek szerint a pusztában is, de négy fal között is lehet csinálni. Aztán, persze, kiderült, hogy dobolásról van szó, hogy a hupákolás azt jelenti, dobolni, vagy legalábbis ütni-verni, hogy állítólag a hupikék is innét jön, kékre lehet hupákolni a másik embert. Lehet, hogy épp most változtatja a jelentését a szó. Vagy lehet, hogy csak a kupakolni helyett használta Speier Dávid, mert így viccesebb. Lehet, hogy mindkettő.  

Milyen király?

Milyen király?

p4120159_2.JPG

Hová is megyek? Operába, vagyis Eiffelbe, megnézni a mit is? Król Roger. Olyan sokan nem érdeklődnek, hogy mondjam ki Szymanowski operájának a címét, de ha mégis, akkor mit mondjak? Rezső király?

Ekkor jutott eszembe, hogy voltaképpen örök kétely gyötört Roger Federer nevével kapcsolatban is. Az világos, hogy ahogyan legtöbben mondani szokták, az nem jó, nem Rodzser vagy Rádzser Féderer, de mégis mi a helyes? Ha a vezetéknév németül van, akkor a keresztnevet is úgy kell ejteni? És akkor mi a megoldás, csak nem Roger? Roger, a tróger? Na ne. Vagy van a német svájciakban ez a francia elhajlás, ahogy adé-t mondanak, meg merci-t. Igaz, grützit is.

Végül is azt hiszem, ez a megoldás, hogy ő Rozsé. De a szicíliai király? Aki származásra normann? Ráadásul lengyelül.

Nem mondom, hogy már ezért megérte megnézni a három (rövid) felvonást, de ez biztosan tisztázódott: lengyelül úgy mondják, hogy Roger, g-vel.

Jó kör

Jó kör

bernsteincmoll.png

Bármilyen hosszú is, vagy bármilyen hosszúnak látszik is egy karmester élete, azért senki nem vezényel el mindent. Annyira nem, hogy a 20. század sztárkarmesterei (most Bernsteinre és Karajanra gondolok) voltaképpen ciklusokban dolgoztak. Karajant talán a Beethoven-szimfóniákkal lehet a legjobban szakaszolni, Bernstein meg mintha megduplázta volna az életművét, először fölvette, amit akart a CBS-nek (ma Sony), aztán körülbelül ugyanazokat a műveket még egyszer a Deutsche Grammophonnak.

És vannak kivételek, Verdi Requiemből csak korai változat van, West Side Storyból, Candide-ból csak késői. Csak késői Mozart c-moll mise van.

Nem tudom, miért. Úgy értem, nem tudom, miért jött rá élete vége felé (ha nem is tudhatta, de már csak hónapjai voltak hátra, 1990 októberében halt meg, és a felvétel áprilisban készült), hogy ezt a művet el akarja vezényelni. A mise maga is furcsa, befejezetlen, (ezen ő kicsit segített, amikor a Benedictus után, az elmaradt Agnus Deit harangszóval pótolta – ez viszont nincs rajta a lemezen). A helyszín különös, de nem nagyon logikus, az ember értené, ha Salzburgban veszik föl, ahol Mozart vezényelte a bemutatót, de északabbra mentek, Bajorországba, Waldsassenbe, a cisztercita kolostorhoz tartozó barokk templomba. A közelben van a cseh határ, Vaclav Havel állítólag küldött is Bernsteinnek valami süteményt.

A helyszín azért érdekes, mert nemcsak lemez, de videó is készült, innét lehet tudni a koncertvégi harangzúgásról. Egyébként nem nagy élmény a képi változat, vagy én nem értem, nekem végig úgy tűnik, hogy Bernstein egy kicsit parádézik, élvezi a kamerák jelenlétét, arcokat vág, látványkodik, szerepel. Nincs vele semmi baj, ő ilyen volt körülbelül egész életében, a külsőségek nem akadályozták a bensőségességben, de ha tényleg ezt a művet akarta még elvezényelni, erről akart még gyorsan mondani valamit, akkor nem érti az ember, hogy pontosan mit.

Talán azt, hogy Arleen Auger mekkora énekesnő. Mert rá irányul a figyelem, elénekli az Exsultate jubilatét is kezdésnek, utána a miséből a nagy és nehéz szoprán szólamot, és szinte semmit sem csinál, csak kinyitja a száját, és hagyja, hogy jöjjön belőle a hang. Az meg jön. Néha ennyire egyszerű énekelni.

Bernstein még abban az évben meghalt, 72 évesen. Arleen Auger három évvel később, 53 évesen. Jó kör volt, mondta a halál.   

A hangom én vagyok

A hangom én vagyok

Most nem számolom ki, hányat kell még aludni, de belátható közelségben van a Maestro, a Bernsteinről (és a feleségéről) szóló film bemutatója. Bradley Cooper lesz Bernstein, és amennyire az előzetesből megállapítható, kiváló munkát végzett, minden olyan. Az orra kicsit el van túlozva, de arról nem tehet, viszont a mozdulatai, ahogy a cigarettát forgatja a kezében, ahogy vezényel, pedig ez tényleg probléma szokott lenni, még Cate Blanchettnek sem sikerült a karmesterség illúzióját kelteni. Nem beszélve Richard Burtonről a Wagner-sorozatban, ahogy kezében a pálcával rázta a fejét, rémes volt. Bradley Cooper azonban igazinak látszik, pedig Bernstein nem könnyű és nem kiszámítható. Láttam őt próbálni, és aztán láttam koncerten, egyáltalán nem ugyanazokat a mozdulatokat használta. Minden olyan, mint az igazi - csak a hangja nem. Bernstein rekedtes, nazális, kicigarettázott hangja helyett Bradley Cooper kénytelen beérni a saját, világosabb, simább orgánumával. Nyilván ezt is meg lehetett volna oldani, de idegesítő volna, ha valaki végig mesterkélt hangon beszél, vagy talán parodisztikus jellege lett volna a filmnek.

A homlokom a nagymamámé, az állam én vagyok – mondta valaha Lang Györgyi a koncerteken. És ha az állam vagy az orrom nem is, de a hangom talán tényleg.

Ezer éve nem láttalak

Ezer éve nem láttalak

istvanakiraly.png

Egészen csodálatosnak találom, hogy vannak életek, amelyek az István, a királlyal korszakolhatóak. Nem arról szólnak, de mégis. Például Novák Péteré. Ott volt a bemutatón, nemcsak ott volt, de szerepelt is, aztán láttam őt Tordaként az eredeti helyszínen, a Királydombon, ami, ugye, azért Királydomb, mert ott volt a bemutató, azelőtt Szánkózó domb volt. A tegnapi, negyvenéves jubileumi előadást meg ő rendezte. Nem mondom, hogy el se ronthatta volna, mert elronthatta volna. De nem rontotta.

A lényeg valószínűleg az, hogy nem kell túlbonyolítani. Pirosak vannak a kékek ellen, mint a régi Trubadúrban. Nagy, történelmi focimeccs, amelynek a dilemmáját mindannyian magunkban oldjuk meg, hogyan legyünk egyszerre pirosak is és kékek is. A gyakorlatban nem annyira bonyolult. Minden, ami ezen túl akar mutatni, már zagyvásít. Itt is, amikor a gonosz vámpír, vagyis Asztrik érsek valamit akar az egyik gyerektől. Nem azt, szerencsére, az már tényleg egy másik mű volna, de csúnyán néz rá, a gyerek meg elszalad, gitárostul. Nincs ilyesmire szükség. El kell énekelni, el kell játszani, felnégyelni és megkoronázni, és akkor jó.

A végén a szerzők személyesen köszönték meg a tapsot, Szörényi hangsúlyozottan kezet fogott Bródyval, és, ha jól olvastam a szájáról, azt mondta: ez van.

Igaza van.

Ki van a képen?

Ki van a képen?

keletieva.jpg

Gondolom, alaposan félreértettem Keleti Évát, amikor azt gondoltam, hogy ő… mi is? Hát, olyan fotós. Kattintgat, az a dolga, de a lényeg nem az, amilyen a kép, hanem hogy ki van a képen. Persze, vannak kivételek, a híres Extázis, ahol most sem tudom megmondani, hogy ki van a képen, fekete táncos, fehér ruhában, de ez még akkor lett országos sikerű fénykép, amikor a kamaszok és szatírok, ha meztelen női testet akartak látni, a Fotó magazint vásárolták meg az aktképekért. Latinovitsért szerettük Keleti Évát, meg Ruttkaiért, meg a kettős portréért az ablakban, Latinovits szemei egy kicsit keresztben állnak, talán a nyugtatóktól. Hogy ez volna a lényeg, a képek és a történet, amit nem feltétlenül a kép mond el, hanem maga Keleti Éva, mikor történt a kattintás, mik voltak a körülmények.  

Az Aranytízben a kiállítás pont nem ezt bizonyítja. Egyrészt nemcsak színházi képek és színészportrék láthatóak, hanem gangos házban bicikliző kislány, egy másik az itt fogunk élni érdeklődéssel a szemében, mögötte építkezés, hóna alatt tyúkocska. De láthatóak a klasszikusok is, a kedvenc témák, a mesélhető emberek, az ifjú Törőcsik Mari, az öreg (nem igazán öreg, de idősebb) Ruttkai, Bessenyei, Béres Ilona. Egyszer kellene egy kutatást végezni arról is, hogy kit hívnak az emberek magukban vezetéknéven, és kit teljes néven. És vajon miért. Miért mondjuk azt, hogy Bartók, de miért ragaszkodunk ahhoz, hogy Bartók Béla út, mintha volna más Bartók is, akiről utat lehetne elnevezni.

Eltértem a lényegtől. A lényeg az, hogy szép képeket lehet nézegetni, többnyire híresekről, de nemcsak híresekről. A kiállítás augusztus 20-án bezár, de állítólag már készülnek egy másik Keleti Éva tárlatra is.

img_8480.jpg

Két t, egy l

Két t, egy l

p8120048.JPG

Valószínűleg sok alkotásra érvényes, hogy minél többet foglalkozik vele az ember, annál jobbnak látja, hallja, olvassa, de a korai Verdi-operák nagyon ilyenek. Van az első találkozás, amikor teljesen reménytelennek tűnnek, csinnbumm cirkusz, világszám, menetelnek és ordibálnak, legfeljebb azért érdekes az egész, hogy miből lesz a nagy Verdi, és hogy létezik a zsenialitásnak ez a változata is, amely nem egyből mutatkozik meg, hanem folyamatosan alakul ki. Aztán eljutunk a Rigolettóig, ahol már nagyon nehéz finnyásnak lenni. Nem lehetetlen, én például még mindig nem értem a Caro nome áriában a szólóhegedűt, de kit érdekel.

A lényeg most a korai Verdi, hogy nem látszik elsőre rajta mennyire jó zene, vagy talán tényleg nem annyira jó zene, csak pillanatokra, de ahogy kezdi az ember otthonosan érezni magát A lombardokban vagy akár a Macbeth-ben, mindig kiderül, hogy a nagy pillanatok környéke mennyire jó, mennyire érdekes, vagy legalábbis mennyire visz előre.

A hosszú bevezető csak arra szolgál, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok a margitszigeti Attiláért, pedig sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás, de még a masszív hangú, ám rosszul éneklő vendégművész John Relyea sem lopta be magát az ember szívébe. Attila viszont belopta, de annyira, hogy napok óta mást sem hallgatok. Persze: lemezen.

A közmegegyezés két lemezben marad, amely körülbelül megmutatja a teljes művet. Az egyiken Riccardo Muti vezényel, Samuel Ramey a címszereplő, a másikon Lamberto Gardelli a karmester, és a Rameyhez képest rendetlenül éneklő, de színesebb Ruggero Raimondi Isten ostora. Persze, van a bécsi előadás Ghiaurovval, meg van, ha nem is ezer, de még néhány. És van a Gardelli kettő, a Hungaroton felvétele 1987-ből. Akkor volt egy ilyen kísérlet is, hogy Gardellit hasznosítsuk, ha már itt van, és egyéb lemezkiadók valamiért leszoktak róla, magyar zenekar és kórus (az utóbbi tényleg borzasztó), magyar szólisták és egy sztárvendég, aki a nemzetközi piacra kiviszi a lemezt. Akkor többé-kevésbé értelmetlen kísérletnek tűnt, visszanézve csodálatos, hogy megmaradt a korszak vezető énekeseinek a hangja teljes operában. És nem is rosszak, Miller Lajos és B. Nagy János vitézül vitézkednek. Sass Sylvia külön történet, mindig azt hittem, hogy őt a sérültnek hallatszó hangjával Gardelli erőltette a Hungarotonra, de a dolog ennél sokkal bonyolultabb. A vendégfőhős meg Jevgenyij Nyesztyerenko, még lemezen is úgy énekel, mintha élő előadás volna, megtol bizonyos pillanatokat, az első megszólalást meg az áriát, mint aki tudja, hogy a közönség úgyis ezekre fog emlékezni.    

És a kísérőfüzet! Az ember elolvassa a librettót, és látja, hogy Verdi meg a szövegíró mit trükköztek, betettek egy teljesen fölösleges jelenetet, amikor az aquileiai menekültek elhatározzák, hogy új várost alapítanak a lagunában, amely majd, mint a főnixmadár, újraéled. Kell-e mondani, hogy az Attila bemutatója Velencében volt, a La Fenicében. A hazafiak 1846-ban megéljenezték, azt a sort, hogy legyen tiéd a nagyvilág, csak Itáliát hagyd meg nekem. 1987-ben meg a magyar kísérőfüzetben azt írják a szereposztás végén, hogy Leone, öreg római. Ami kétségkívül igaz, Leone valóban öreg római, de nem mellékesen ő a pápa is, Nagy Szent Leó. És nem tudni, hogy erre csak a kísérőfüzet szerkesztője nem jött rá, vagy ez a kommunizmus utolsó lehelete, ne énekeljen nekünk a pápa lemezen. 1987? Nem valószínű.

Judit lajtorjája

Judit lajtorjája

p8160003.JPG

Nem mondom, hogy mindenki rohanjon a Szépművészetibe, de csak azért ne, mert a környéket elfoglalta az atlétika. Nemcsak a környéket, a múzeumot magát is, valami lesz vagy volt vagy van, kopácsolnak, rendezkednek, elnézést kérnek, rendben van, meg el is fogadom, hogy a sport és művészet kapcsolata elég régi. Hogy mást ne mondjak, Reigl Judit kiállításán is kint van Courbet két birkózója.

Mást nem is akarok mondani, csak ezt, hogy Reigl Judit kiállítása igazi finom falat, kicsi és elegáns, okos és az a fajta képzőművészet, amelyiket mindenki szeret. Mert nemcsak arról van szó, hogy Reigl ifjúkori Szépművészeti Múzeum-élményei és művei randevúznak, Fra Angelico és a megfelelő rajzok, Leonardo, és más megfelelő rajzok. Mindennek története van. A Birkózóknak is, amiből kettős portré/önportré lett később, sőt ez még csatlakozik a Munkás-paraszt barátsághoz is, ámbár hosszas fontolgatás után se tudtam a képet nézve megállapítani, hogy melyik a munkás és melyik a paraszt. Az egyik mezítláb van, a másik csizmában, az egyiknek galamb van a kezében, a másiknak csákány. Koponyák, amelyek Libalt koponyáira hasonlítanak, bár most úgy mondtam ki Libalt nevét, mintha kimondtam volna valaha is azelőtt, hogy most a Reigl-kiállításon láttam volna a nagy halom csontfejet. Reigl Judit élete legvégén rajzolta a koponyákat, már úgy, hogy egyáltalán nem látta, mit rajzol, a keze szinte magától tolta a ceruzát.

És a lajtorja. Először nem is jöttem rá, hogy a rajzon Jákob lajtorjája látható, azt hittem, hogy repülőgépbe szállnak be az utasok a lépcsőn, mennek fölfelé. Ennek a képnek nincs szépművészeti előképe (azt hiszem) de látható egy valóságos lajtorja, Reigl Judit kilencvenévesen ezen kapaszkodott föl a műterme galériájára. Mindenki szörnyülködött, aki látta, ő meg azt mondta, hogy amíg föl tud menni, addig tart „ez az egész”.

Tart az utána is.

süti beállítások módosítása