Valahogy ezen minden névben fölhúzom magam. A Lukács uszodán. A nyár elején. Igen, megint emelték az árakat, de biztosan így kell lennie. Igen, az emelt árakért minden évben egy kicsit kevesebbet adnak. Ennek is így kell lennie? A gőzfürdő előtt piros-fehér műanyag szalag, mintha ez is valami Free SZFE-tiltakozás volna, a napozóteraszon vasárnap mindig kevés az ágy, az emberek a földön fekszenek 4.800 forintért. Most már a lift sem működik, szépen kiírták, hogy a hiba elhárítása folyamatban van, de a jelek szerint a folyamat hosszú, mert a múlt héten is ez volt kiírva. Hülyére vesznek bennünket, de megtehetik.

Nincs választásunk. Hová mehetnénk? Hol ilyen szép az ég, hol ilyen szép a fal sárgája. hol van ekkora kulturális hagyomány? Már Bródy Sándor is itt süttette magát, aztán kint vannak a falon a többiek, Kodály, Áprily, Jékely, hogy csak az ly-osokat mondjam. Én már a nagy korszakról lemaradtam, Némethy Ferencre emlékszem, meg Monique Covet-ra, akit időnként sikertelenül próbáltak meg rávenni az úszómesterek, hogy legalább a bugyiját tartsa magán. Daliás idők. És nincs mit tenni. Ha jövőre a tízezer forintos jegy mellé egy nagy büdös pofont is adnak, akkor is jövök.

Állítólag a sikert nem kell magyarázni, szerintem ugyan kell, de most nem próbálom. Nagy siker volt a Luxemburg grófja tegnap a Margitszigeten, de miért is ne lett volna. Jó darab, jó rendezés, énekelni szinte senki nem tudott, de nem baj, Szente Vajk úgy rendezte meg a darabot, hogy ezt nem nagyon lehetett észrevenni, telt ház, vidám emberek.  Van az a Lehár-gondolat az operettről, hogy „a zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozások után, nem pedig mély problémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jó kedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe”. A jelek szerint így vannak ezzel az ártatlan lelkű pestiek és budaiak, illetve most épp a kettő között a margitszigetiek. Továbbá a kecskemétiek is, hiszen az előadás onnét jött.

De ha magyarázni nem is kell a sikert, valahogy magyarázkodni mégis kell miatta. Úgy értve: mégis különös, hogy a századforduló táján egymást érik a párizsi szegény művészekről szóló zenés darabok. Természetesen olyan komponistáktól, akik már régen nem szegények. Először Puccini, utána Leoncavallo, utána Lehár, végül Kálmán. Ők vannak zavarban a sikertől? Szégyellik, hogy nekik bejött a művészet? Persze, lehet, hogy csak egymásnak adogatták a komponisták és librettisták a témát, ha neki összejött, akkor én is megpróbálom. Vagy a közönség szereti a szegényeket, ha énekelnek? Én mégis jobb anyagi helyzetben vagyok náluk, ha egyszer meg tudtam venni a jegyet. Vagy szegénység egyenlő fiatalság? Nem tudom. Rómeónak és Júliának volt mit a tejbe aprítania, mégis nagy színházi karriert futottak be. Igaz, amikorra West Side Story lett belőlük, el is szegényedtek.

Saját fülemmel hallottam… - de a lényeget pont nem hallottam. Mert csak beszöktem egy Ernani-próbára Zürichben, voltam én is fiatal, Nello Santi vezényelt, és amikor az első felvonás cabalettájához értek, leintette a zenekart. Tudom, hogy nem így van írva, de a bevezető részt úgy kell játszani, hogy a tempót visszaveszik, meghintáztatják kicsit a zenét. Figyeljenek arra, amit mondok, mert nincs benne a kottában, de én (pont ezt nem értettem) egy olyan karmestertől tanultam, aki olyantól leste el, akit Verdi tanított.

Hiszi is az ember meg nem is, mindenesetre az egésztől mindig jön egy kis drukk, amikor a cabalettához érnek, hogy vajon úgy csinálják-e, ahogy Santi mondta, ahogy Verdi akarja. Senki sem csinálja úgy, még Riccardo Muti sem, meg Richard Bonynge sem, pedig az utóbbi mégis bogarászós típus, az előbbi meg az olasz hagyományokon nevelkedett. Talán nincs is ilyen hagyomány, az egész csak Santi fejlövése volt, ő volt az utolsó, aki így vezényelte Ernani cabalettáját.

Most néztem egy régi Ernani előadást a Metropolitanből, James Levine az árokban, Pavarotti az árok fölött, mondani sem kell, nem a Santi-féle megoldást használták. De este, lefekvés előtt még Ernanival akartam álmodni, beállítottam a Spotify-on, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Meglepetésre a Hungaroton-lemez jött, Lamberto Gardelli vezényel, és puff neki, ő úgy vezényli, ahogy Santi mondta. Szóval a hagyomány legalábbis létezik, bizonyos olaszok tudták, hogy van, még lemezre is vették. Nem tudom, persze azóta sem, ki volt a közös forrás kettőjüknek, és hogy megmarad-e a szokás, nem is ezen múlik, hogy jó-e az előadás, de akkor lehet izgulni tovább, hogyan fognak cabalettázni a zenekarok. Apró örömök.

Kezd lassan babonává lenni, hogy nem szabad Requiemet hallgatni, mert akkor tényleg meg is hal valaki. Először csak a Mozart Requiemmel voltam így, most már a Verdivel is, de hát babona, küzdeni kell ellene, ostobaság, én sem hiszem, hogy a zenehallgatási szokásaim irányítanák a világtörténelmet. Biztos, ami biztos, kezdjük úgy a babonatörést, hogy már megvan a baj, Kenneth Riegel két hete meghalt, ha ő énekli a Berlioz Requiemben a tenor szólamot, az csak emlékezés egy jó tenorra.

Tényleg jó tenor volt, szép és szárnyaló magasságokkal és muzikalitással, sokáig ez volt karrierje ballasztja, rábízták a kényelmetlen szerepeket. Traviatát (vagyis Alfredót) mindenki tud énekelni, de A törpét vagy a Lulut csak jól képzett muzsikusok. Aztán jött valamikor a hetvenes évek végén a Don Giovanni-film, és Kenneth Riegel ismert énekes lett.

Jaj, mennyire haragudtam akkor rá. Nem mintha bármi baj lett volna vele, csak az egész figura, ez a tengerimalacszerű Don Ottavio, mintha a film arról akarna szólni, hogy a rendes emberek feltétlenül unalmasak, csúnyák és érdektelenek. Még emlékszem, hogy a mozi közönségén is végigfutott valami nevetés, amikor a fináléban szegény Don Ottavio azt hitte, áldozatossága és hűsége elnyeri végre a jutalmát, ehelyett Donna Anna azt mondta, hogy akkor most egy évre elvonulok, aztán majd meglátjuk. Miért nem lehet a jóság is szexi? Vagy az már a Bridget Jones?   

Kíváncsi vagyok, hogy a szuperhősös mozik mintájára lesz-e szupertudósos film is, amikor együtt keres valamit Langdon professzor és Indiana Jones. Ez az utolsó vagy legutóbbi Indiana Jones már majdnem az, a történetet akár Dan Brown is írhatta volna, álkulturális események és néhány félreértés. A film maga sem csinál titkot a két tudós rokon voltából, van egy kifejezett idézet az Angyalok és démonokból, ahogy dominószerűen dőlnek egymásra a szekrények.  Az ember nem is tudja, hogy örüljön vagy aggódjon emiatt. Úgy értem, azt saját füllel hallottam, amikor valaki az Utolsó vacsorát nézte, nem az eredeti Leonardót, csak egy falvédőre hímzett változatát, és azon töprengett, hogy tényleg, ki is volt az a nő az utolsó vacsorán? Ami nyilván Dan Brown és A da Vinci-kód hatása. Ha most majd valaki azon agyal, hogy Arkhimédész melyik törvénye is volt az időugrással kapcsolatos, akkor győzött a hülyeség.

Utolsó vagy legutóbbi Indiana Jones-film, az majd kiderül. Még az sem egészen biztos, hogy az utolsó vagy legutóbbi John Williams filmzene, a komponista el sem akarta vállalni, aztán azt mondta, ír néhány témát hozzá, aztán csak végigkomponálta a két és fél órát. Kilencvenegy évesen. Lehet rá mindent mondani, hogy végigrabolta a klasszikus zene történetét pályája során, vagy bármit. De hogy van egy ember, aki ennyire bízik a szimfonikus zenekarban, aki tudja, hogy Arkhimédésztől a nácikig és a hatvanas évek végéig mindent ki lehet fejezni hegedűkkel és rézfúvókkal, és nemcsak bízik benne, de meg is csinálja, az előtt kalapot le. Vagy legalább Indiana Jones kalapját le.

Van egy általánosnak mondható félreértés, amely szerint zenét hallgatni megyünk el a koncertekre. Ez, természetesen nincs így, a zene csak ürügy, a szerző csak alibi, azért megyünk, hogy megmerítkezzünk a nagy előadói személyiség napsugarában. Nem panaszként vagy önleleplezésként mondom, élők élőt szeretnek (örülj, amíg a főítész levág), csak magyarázat. Talán. Arra magyarázat, miért kell most, a halálhír címsorába odaírni: meghalt Jandó Jenő zongoraművész. Ha csak a zene számítana, mindenki tudná, hogy kicsoda Jandó Jenő.

Lehet aztán magyarázkodni, hogy hány nagy zongoristát tud eltartani, befogadni a tízmilliós ország, legfeljebb kettőt, már Schiff András is a szabadságot választotta, Jandó Jenő meg az itthon maradást. Igazából ez már régen nem probléma, kinyílt a világ, Jandót is fölfedezték, lemezre vette szinte a teljes zongorairodalmat, Haydntól Bartókig. Ehhez persze az is kellett, hogy mindent tudjon, de hát tudott. Nem kell nagyon gyakorlott fül ahhoz, hogy valaki fölismerje Jandó Jenő játékát, azt a csodálatos fürgeséget, csilingelést, amin valahogy mégis rajta volt valami finom, matt fátyol. Kiváló és eredeti hangú pianista volt. Hogy ez miért nem volt köztudott, ahhoz csak rá kell nézni. Nehéz volt őt piacosítani. Talán ha övig növeszti a szakállát, és néha beleakad az ujja játék közben, akkor tudta volna a szélesebb nyilvánosság is, hogy kiről van szó. De ő mintha mindig rejtőzött volna, a szemüvege és az ápolt szakálla mögé. Nem nyilatkozott látványosan és hangosan, talán abból indult ki, hogy ő zongorista, amit mondani akar, azt a hangszer segítségével mondja el.

Olyan nyelven beszélt, amit kevesen értenek.

Ez egy híres felvétel, Haydn 88. szimfóniáját vezényli Leonard Bernstein Bécsben. Ez a ráadás, megismétlik az utolsó tételt, Bernstein csak int, aztán leereszti a kezét, és csak szemmel, arccal irányítja a zenekart. Nálunk is csinált ilyet az Erkel Színházban, csak nem Haydnnal, hanem saját művével, a Divertimento Turkey-trot tételét ismételték így. Rá lehet akadni, ha megnézem, akkor megnézem újra és újra és újra. Most viszont előkerestem a szimfónia teljes felvételét otthon, és rájöttem, hogy a lényeg nem is itt van. Még csak nem is ott, hogy mennyire csodálatos a teljes darab, és valahogy egyre döbbenetesebb lesz, ahogy haladunk benne, az elsőtől az utolsó tételig, és közben ott a harmadik a szimfonikus dudaszóval, hanem hogy van egy út, amin normális esetben csak a hallgató jár, de itt mintha a karmester is velünk jönne. Nemcsak irányítja, de át is éli, hallgatja Haydnt.

Tudja Bernstein, hogy mit akar, sütkérezzünk kicsit együtt a más lángelméjének fényében, de közben ő épp nincs nagy hangulatban. Mosolyog, mosolyog már az első tétel alatt is, de nem úgy. Nem őszintén. Nem tisztán. Szinte kényszeresen. Talán nincs jól, vagy nem tudom, mintha volna valami baja. Az első őszinte és elégedett gesztusra a második tételig várni kell, akkor sem a karmesteren, hanem az első csellistán látszik, hogy „na, ez sikerült”, úgy mutatták be a témát az oboával, hogy az még ezen a Wiener Philharmoniker-szinten is rendben van. És szép lassan tisztul föl, vagy derül föl Bernstein is. Talán a harmadik tétel felhőtlen. A negyedik boldog, és az ismétlés meg ilyen.

Van az a mondás, hogy orvos, gyógyítsd magad. Itt látszik, hogy Bernsteinre is olyan hatással van a zene, amilyennel ő maga is hatni akar a hallgatóra. Jó kezekben vagyunk. Vagyis a keze most pont nem számít, jó szempillantásokban vagyunk.

Megnéztem tegnap Az Opera Café című műsort, ami elég érdekes valami, egyrészt mert nyilvánvalóan olyan emberek készítették, akiknek nincs sok fogalmuk arról, hogy milyennek kellene lennie egy tévéműsornak. Nem találják el a hangot a nézővel, illetve párhuzamosan többféle hangon beszélnek, van az unalmas hang, átadták, kitüntették, és kétszer is elmondjuk műsorunk tartalmát, meg van valami vállveregetős bratyizás az elbúcsúzásban, hogy mihez is kezdjünk magunkkal a nyári szünet idején. A műsorvezető próbálja baki nélkül elmondani a szöveget, de közben mennie is kell előre, ez láthatóan lefoglalja a gondolatai nagy hányadát, már az, hogy lehetőleg ne törje ki a bokáját műsorvezetés közben, így aztán ahelyett, hogy a szövegre figyelne a néző, inkább vele izgulunk végtelennek látszó útján. Páratlan lehetőséghez jut a műsorral a színház, de nem kell minden páratlan lehetőséggel élni is.

Mindez tényleg nem érdekes, de éppen beharangozzák a nyári Pillangókisasszony-előadásokat, megszólaltatják a főszereplőket és a karmestert. Persze, ekkor is a figyelemzavaros nézőkre számítanak, egy vagy két mondat jut mindenkinek, így aztán lehet, hogy tévedek, mindenki sokkal beljebb van, mint azt a tévé előtt képzelem, de lehet, hogy nem. Arról van szó, hogy a Pinkertont éneklő Brickner Szabolcs azt mondja, ez a Pinkerton nem valami rendes ember, mondhatni, elég nagy szemétláda, de időnként mégis a legőszintébb és legszebb szerelmes dallamokat énekli. Kovács János meg azt mondja, hogy Puccininál a színpad és a zene így van. Mutatja is, hogyan, egymásba fűzi a két mutatóujját. (Anna kisasszony, figyelje a kezem: ezek így vannak. Ezt Kabos Gyula mondja a Meseautóban.)

Látszólag ez két egymásnak ellentmondó állítás: a karmester a zene és a színpad egységét hangsúlyozza, a tenor meg a kettő eltérését. Ha a két gondolatot megpróbáljuk összefésülni, vagyis arra jutunk, hogy történik valami változás Pinkertonban, ő azt gondolja, hogy ez csak szex, de aztán ránéz a nőre, leszáll az este, elkezd énekelni, és tényleg, tényleg, tényleg teljes szívéből beleszeret, akkor lehet, hogy megoldottunk egy Pillangókisasszony-problémát.

Már csak az kell, hogy ezt karmester és tenor megbeszélje, lehetőleg az előadás előtt.

Annak ellenére, hogy nyolcvanhárom éves… Biztosan ilyen mondatokkal kezdődnek az élménybeszámolók a Tom Jones-koncertről, pedig a lényeg nem az annak ellenére, hanem az éppen azért. Azért volt jó, mert nyolcvanhárom éves. Meg, persze, azért is, mert a hangja megmaradt, vagy legalábbis jó sok megmaradt belőle. Ami meg elment, azért, ha nem is mondom, hogy nem kár, de kiegyensúlyozza, kiügyeskedi. Szóval a felső tartományban van egy kis vinnyogás, egy kis óvatoskodás, néha hamis, na jó, nem is néha, a levegő fogyóban, de ő az. Ő énekel.

Nem egyszerűen egy kivételesen hosszú pálya, amire visszanézünk és visszahallgatunk, az első nagy slágert 1964-ban vette föl, a legutóbbi album 2021-ben jelent meg, és listavezető lett, így ő lett minden idők legidősebb listavezető albuménekese Angliában. Nem én vagyok ennyire tájékozott, ezt mind elmondta a koncerten.

Ezért mondom, hogy nem annak ellenére, hanem éppen ezért.

Végigszaladunk az elmúlt hatvan éven, és nemcsak attól esik le az ember álla, amit és ahogy énekel. De attól is, ez tényleg zenei koncert, jól játszanak, a feldolgozások azért nem feltétlenül jobbak az eredetinél, vagy vannak hiányzó hangszerek, mint a Delilah-ban a trombita, de nem vendéglátói az előadás. És közben olyanokat mesél, hogy amikor Elvisszel együtt (egy időben) léptünk fel Las Vegasban, kitalálta, hogy menjünk el valami koncertre. Ki játszik, aha Chuck Berry. Mondom, oké. Chuck Berry nyomta, Elvis meg rám nézett. Mutatja, hogyan, ez az, amit a Latabárok úgy hívtak, hogy nagy rököny. Aztán Elvis azt mondta, hogy figyelj, ő a rock and roll királya.

Elvis és Chuck Berry már nem jöhet, de Tom Jones itt volt.

Ez még a régi típusú operarajongás, szerintem ez nálunk már nincs is meg, ez a tömeges ácsorgás a művészbejáró előtt, előadás utáni csevegések, és ahogy jönnek egymás után a szereplők. Előbb a statiszták, aztán a kóristák, a végén a főhősök. A legvégén Anna Netrebko, neki az utcán is fölcsattan a taps. Pedig hát nem volt olyan nagy dolog, ahogy énekelt, ami bocsánatos, azt sem lehet mondani, hogy apait-anyait beleadott volna, öreg profiként megnyomta az utolsó öt percet, és mindenki ezzel az élménnyel mehet haza. De hát mindegy, akkor is ő Anna Netrebko, az utolsó díva. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg ő az utolsó díva, de nincs  kizárva. Mindenesetre egyszerre tud régi típusú lenni, és teljesen mai. Anélkül, hogy nagyon figyeltem volna, szerintem el tudnék tájékozódni a bécsi otthonában, tudom, hol vette ezt a ruhát, ami rajta van, és kikkel csónakázott a Lago di Comón. A lényeget persze nem értem. Azelőtt a primadonna maga volt a titok, ha az ember elindult a Mennyországba, félúton találkozhatott Maria Callasszal, Tebaldival vagy Tokody Ilonával. Most meg minden nyilvános, minden nap új posztok jelennek meg a megfelelő oldalakon, itt vagyok, itt voltam, itt leszek. Tudom, hogy a minden egyáltalán nem minden, de sok, mégsem válik érdektelenné.

Benne van a menekülés, amíg az ő életüket nézzük, nem kell élnünk a sajátunkat, mert az bezzeg unalmas és titoktalan, de képtelen vagyok az operát a valóságtól való menekülésnek felfogni. Nem azért megyünk el az előadásra, mert nincs életünk, hanem mert ez az életünk, ezek a fontos pillanatai, ezek a nagy kérdései.

Az egy kicsit kellemetlen kérdés, hogy vajon meddig