Van egy jelenet a Kleopátra című filmben, aminek mindig utána akartam nézni. Ez tényleg így volt? Aki látta, nem felejti, bár, gondolom, a Kleopátrát is utoléri a filmek sorsa: egyre kevesebben látták. Mondhatni, generációs szakadék lehet belőle, vagy ha nem is szakadék, de szakadék jelző, olyan, mint a fényképezésnél, hogy ki az, aki belenéz, és ki az, aki maga elé tartja a gépet.

Kleopátránál maradva, van egy jelenet, amikor Kleopátrának feltétlenül találkoznia kell Julius Caesarral, ez a történelemben is így volt, Caesar dúl-fúl, hogy Ptolemaiosz kivégeztette Pompeiust, átkel Egyiptomba, Kleopátra száműzetésben (vagy menekülőben), és megérti, hogy ha Caesart a maga oldalára fordítja, akkor maradhat a trónon vagy visszakerülhet oda. A filmen úgy csempészteti be magát Caesarhoz, hogy szőnyegbe göngyölik, és aztán, amikor bemutatják az elegáns ajándékot, kiderül, hogy még elegánsabb és még nagyobb ajándék.

Nagyon klassz, de már gyerekként is arra gondoltam, hogy ez egyáltalán túlélhető? Lehet, hogy órákig kell lapulni a feltekert szőnyegben, levegő biztos nincs sok, és ahogy előkerül belőle a nő, biztos nem lehet szépsége teljes pompájában. Egyáltalán: voltak akkor már ilyen szőnyegek a világban? Vagy ha a világban voltak, Egyiptomban is? Mert ott mégis meleg van, mire kellenének ezek a méretes perzsák?

Minden kérdésre nem tudom a választ, de az antik források biztosan nem beszélnek szőnyegről. Kleopátrát tényleg becsempészték Julius Caesarhoz, és nem is volt sikertelen az akció, hiszen később közös gyerekük is lett, de valószínűleg szennyeskosárban tették. Vagyis épp ellenkezőleg, tiszta kosárban, lepedők között. A többi történelem. Ja, ez is az volt.   

Utálom... ez túl erős, és nem is illik az emelkedett hangulatomhoz. De azért elég hülyének tartom azokat, akik a hasuk miatt utaznak, vagy jó, nem a hasuk, de a nyelvük, az ízlelőbimbóik miatt, akik csak arról tudnak beszélni, mit ettek, hol, mikor, mennyiért. Így aztán most nem mesélem el a tegnapi vacsorámat, a piros közepű, szélén mégis ropogós tonhalat, meg a mellé kapott libamájat, a sült újhagymát, meg azt a kis sárga virágot, ami az egészet díszítette. Meg a desszertet sem, zabaione fagylalt formájában, kis, kakaós tésztán, meglocsolva 2002-es sherryvel. Komolyan mondom, néha vágyom arra, hogy kiderüljön: becsapnak, a huszonéves sherry legfeljebb csak kettő múlt, csupán áttöltötték egy régi üvegbe, vagy nem is sherry, hanem juharszirup.

De a kávé, az más.

Tudom, hogy másnak is más, hogy másokban is megvan ez az érzet, álljunk már meg egy benzinkútnál, és igyuk meg az első igazi olasz kávét, és onnantól kezdve minden rendben van. Tudom, hogy komoly emberek próbálták otthon reprodukálni az érzést, teljesen sikertelenül, vettek olasz kávét, aztán vettek olasz kávéfőzőt, végül vettek olasz vizet, és csak nem sikerült olyan kávét készíteni, amit itt, ebben az első kúton lévő szendvicsezőben adnak. Talán az olasz áram a megoldás. De hogy az egész nem privát hülyeség, arra bizonyíték a Játék a kastélyban. Mikor a darab elején Turai és Gál azon vitatkozik, hogy vajon balszerencsés nap-e a péntek, Turai egyik érve az, hogy San Martinónál felülmúlhatatlan espresso kávét ittak.

Van állandóság a világban.

Mióta is várom, hogy megnyíljon ez a kiállítás? Mióta megláttam a Szépművészeti oldalsó falán az oroszlánt. Kocsiból, esőben, de hogy tényleg, eljön. Aztán mentem arra biciklivel, és rájöttem, hogy nem is az oroszlán van a képen, hanem egy szörny, a sárkánykígyó, bár ebben a névben, csak két állat van benne, a sárkány és a kígyó, a szörny ennél összetettebb, a szó szoros értelmében. A feje szarvasvipera, a teste pikkelyes, a mellső lába oroszlán, a hátsó keselyű, a farka skorpió. Csoda, hogy össze tudtak rakni egy viszonylag félelmetes állatot, de azért nem ijedek meg tőle, azokon a karmos madárlábakon nem ér utol.

Hanem az oroszlán. Körülbelül akkora, mint egy igazi oroszlán, láttam Bécsben, kék háttérben okkersárga test, éjszakánk erdejében sárga láng, tudom, az a tigris. Meg az Eufrátesz, ha már Mezopotámia.

Így vonult be az ember Babilonba, ha olyan szerencséje volt, hogy kinyitották a kedvéért az Istar-kaput, kétoldalt tettre kész oroszlánok vigyázták. Nem csoda, ha nem adták kölcsön a bécsiek.  

És akkor nyílik a kiállítás, és a Szépművészeti homlokzatán ott az oroszlán. És bent is ott van, itt lakik az Állatkert közelében, persze más alfaj, ázsiai oroszlán, panthera leo persica. Talán éjszaka átordibálnak egymásnak a srácok.

Mikor a Rádiózenekar évadnyitó hangversenyéről szóló beszámolót írtam, azt is el akartam mondani, hogy Holst The Planets című műve előadásának színvonala azért sem mellékes kérdés, mert ez nálunk ritkán játszott darab. Úgy értem, egy elrontott Ötödik szimfónia után senkiben nem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy vajon a mű elég jó-e, az a tudás már közkincs. De Holst zenéjének még a magyar címe is változó, hol A bolygóknak, hol A planétáknak fordítják, ha egyáltalán, mert hogy szökőévenként tűzik műsorra, más Holst-műveket három vagy négy szökőévenként sem, az ember arra is kíváncsi, mit szeret a nagyvilág ezen a zeneszerzőn.

Azóta rájöttem, hogy ez nem érv. Mert ott van például a Figaro házassága, az emberek fejében nem kérdés, hogy jó-e a darab vagy az opera, de ami a magyar címét illeti, van, aki ragaszkodik a Figaro lakodalma változathoz. Nyilván oka van rá, hangsúlyozni akarja, hogy ez nem a Jelenetek egy házasságból, nem arról van szó, hogy boldog-e az egykori borbély a feleségével, hanem maga a házasságkötés a téma, annak napja, reggeltől késő éjszakáig. Nekem a lakodalom egy kicsit túlságosan is mulatós szó, de lehet, hogy erről a lakodalmas rock tehet. Lehetne Figaro menyegzője is a cím, végül is Stravinsky esetében a Les noces-t franciából aggály nélkül mondjuk Menyegzőnek, de talán az túl ünnepélyes, túlságosan benne van a menny, ami az operában pont nincs túlságosan benne. Vagy Figaro esküvője? Az ellen semmi kifogás nem jut most eszembe, talán csak az, hogy elég prózai. De nem prózaibb a házasságnál, nem az intézménynél, hanem a szónál. A legjobb talán mégis az, hogy „a Mozart Figaro”, és nem „a Rossini Figaro”. Attól, hogy valaminek nincs állandósult címe, még szerethetjük. Talán Holstra is ez a jövő vár.  

Emlékszem, hogy mennyire fennakadt a szemem, amikor a Sinkovits Imréről szóló nekrológban azt írta Zappe László, hogy mennyire kiváló Törpapa volt. Ez valami vicc? Vagy újságírói zavar, annyira nem volt oda Sinkovits művészetétől, de nem most van itt a hely és az idő, így aztán működésének mellékszálait sorolja: Törpapa, Barbapapa, általában a –papa végződésű rajzfilmfigurák.

Telik-múlik az idő, és látom, amit látok. Ezek a legmaradandóbb élmények. Nyilván a Nemzeti Színház előtti szobroknál nem tehették ki Törpapát, Sinkovitsra emlékezve, nem is tették, Mózesként zúzza szét a kőtáblákat, de ha azt nézzük, mi az, ami a színészéletből generációkon át fennmarad, akkor a jó mesehang biztosan. Sinkovitstól a –papák, Haumanntól az, hogy „látszik egy tüskés hát”, Helyeytől Mátyás király. Azt nem tudom, eljön-e még az az idő, amikor a reklámfilmekben való szerepléseket is említik majd. Hej, hogy tudott menni az elhagyott országúton, benzines kannával a kezében…

Valószínűleg egy kicsit korán láttam a Konvoj című filmet, már csak azért is, mert akkor még nem tudtam, mit jelent a konvoj szó. Azt hittem, Cowboy a film címe, ami egyébként nem nagy tévedés, végül is ez egy western, Sam Peckinpah rendezte, csak lovak helyett kamionokkal mennek a prérin, és Kris Kristofferson a főszereplő.

A kérdést némileg bonyolítja, hogy ez egy elég különös film, abból a szempontból, hogy nem a dalt írták a filmhez, hanem a filmet a dalhoz, 1975-ben volt a slágerlistán a Convoy, történetes dal, kamionoslázadás Amerikában, szóval az is lehet, hogy ez már keveredik bennem, csak a dalra hittem Komjáthy György alapján, hogy Cowboy. Mire a filmet bemutatták nálunk, 14 éven aluliaknak nem ajánlva, már emelt fővel mehettem be a moziba – nekem ajánlják.

A dalhoz ugyan nem volt köze, de a film főszerepét Kris Kristofferson játszotta. Ez neki már minimum a második karrierje volt, de inkább a harmadik. Először csak írta a dalokat, aztán énekelte és gitározta, végül filmszínész lett, nem is volt rossz, kemény, viharedzett arc, mélyen ülő kék szemekkel. Abban az időben minden valamirevaló kamionos Gumikacsának képzelte magát, bármilyen hülyén is hangzott magyarra fordítva a Rubber Duck.

Énekesként nyilván szerették a countryzene hazai barátai, de van egy dala, amit tényleg mindenki ismer, a Me And My Bobby McGee, persze leginkább Janis Joplin előadásában. Freedom is just anorher word for nothing left to lose. Nothing but it’s free.

Hallgatom a kazettáimat, épp Ella Fitzgerald akadt a kezembe, a Gershwin Songbook, és megint csak ámulatba estem. Nem Fitzgeraldtól, nem is Gershwintől, pontosabban Gershwintől, de nem George-tól, hanem Irától, a szövegektől. Vicces is, zenei is, pontos és derűs, a derűben azért hirtelen elkomolyodó, aminek egy dalszövegnek lennie kell. A kérdés, hogy ő írt olyanokat, amilyennek egy dalszövegnek lennie kell, vagy azért kell olyannak lennie egy dalszövegek, mert Ira Gershwin határozta meg, hogy milyen az igazi, jó dalszöveg.

Ira becenév, Israel a teljes, és az ember szereti azt képzelni, hogy ő a nagy Gershwin öccse, akire annyi fény jutott a bátyja dicsőségéből, hogy még őt is megvilágította. Valójában azonban Ira volt az idősebb, egy ideig közösen nyúzták a családi zongorát, de George-nak több öröme volt benne, Ira inkább írogatott.

Aztán ebből éltek. Az örökösök ebből élnek a mai napig, mert Irának George-dzsal ellentétben viszonylag hosszú élet jutott, 1983-ban halt meg, a szerzői jogok ma is élnek, ezért lehetett csetepatézni az Operaházzal a Porgy and Bess bemutató idején.

A hosszú élet azt is jelentette, hogy el kellett temetnie az öccsét 1938-ban, még befejezte a musicalt, amin éppen dolgoztak, aztán letette a pennát. Két-három évvel később egy másik könnyű vagy könnyebb zenei zseni kedvéért vette föl, Kurt Weill-lel írták együtt a Lady in the Dark című musicalt. És írt később is, nem azzal a lendülettel és inspirációval, mint amikor az öccsel együtt dolgoztak, meg hát pénzre sem volt szüksége, jött az magától.

Nem is ezt akartam mondani, csak amíg a Just Another Rhumba című számot hallgattam, arra gondoltam, hogy azért Ira Gershwint fordítani, az is szép feladat. Nemcsak azért, mert vicces és szóvicces, de mégis egy olyan nyelvből kell dolgoznia a fordítónak, amelyen rímel egymásra a rumba és a szeptember.

A múlt hétvégén a Fekete pont volt legnézettebb film a moziban, és úgy tűnik, hogy ezen a hétvégén sem teljesíthet rosszul, egészen sokan voltunk a Puskinban.

Furcsa.

Akkor is furcsa, ha lehet, nem pont azért nézik az emberek, amiért a szerző akarta (persze, élő szerzőnél mindig kockázatos találgatni, hogy mit is akart), szóval nem az a lényeg, hogy egyetlen filmben föl legyen sorolva a honi iskolarendszer minden hibája és visszássága. Palkó Berlinből költözött haza, így jobban érzékel minden hibát és visszásságot, de lehet, hogy ha Pestről költözött volna Berlinbe, akkor is találkozott volna néhány hibával és visszássággal. Csak az már legyen a németek gondja.

Szóval jó ezt így is nézni, hülye tanárok, rettenetes állapotok, udvarra kieső ablak, évnyitó alatt ájuldozó gyerekek, de ha így nézzük, akkor talán jogosak a kifogások: miért nincsenek jobban kidolgozva a hátterek és alakok. Miért nem tudjuk, van-e pasija a tanárnőnek, miért nem látjuk Palkó apukáját, anyukáját se sokat, de én azért megismertem: Marozsán Erika. De hát ez olyan, mintha a filmben is említett Petőfi-vers, A természet vadvirága esetén azt kérdezné valaki, jó, jó, de milyen vadvirága. Ha már kérdezni akar valaki, mármint a Petőfi-verssel kapcsolatban, akkor inkább azt kérdezze, milyen vadvirág az, amit hitvány ebek ugatnak és harapnak.

Mit is mond a tanárnő a gyerekeknek? Ez egy metafora.

Az iskola is metafora, vagy világmodell, társadalom-utánzat, bekerülsz, és megtanulsz együttműködni, vagy megtanulsz külön működni, vagy ha nem tanulsz meg, akkor úgy jársz, mint a túl nagyra nőtt fa. Mindenki megcsodálja, aztán jönnek az emberek a motoros fűrésszel.

Jó film, szép film, hajrá Szimler Bálint.

Ümmög az ember, hogy mi lesz ebből, de azért kíváncsian ümmög. Kulka János a színpadon, egyedül, a Halál Velencébennel, Még azt sem lehet eldönteni előre, hogy jó-e a szándék, vagy kegyetlen, hogy a vérszomjunkra alapozták az ötletet, vagy pont Kulkára volt szükségük ehhez az előadáshoz.

Az azért kiderül, hogy pont Kulka kellett hozzá, ő mondja a szöveget, de nem most, hanem hangfelvételről, tizennyolc évvel ezelőttről. És ami a színpadon látható, az nem az események illusztrálása, Aschenbach megy az utcán, és meglát egy idegent, aki felhúzott felsőajakkal kémlel a távolba, ettől megjön a kedve, hogy Velencébe utazzon – ez az utóbbi nem is lett volna könnyű színészi feladat.

Nincs Aschenbach, vagy csak annyira van, amennyire a Visconti-filmben: muzsikus van a szobában. És épp úgy, mint a Visconti-filmben, Mahler 5. szimfóniájának lassú tétele szól. Meg, persze, a Halál Velencében. Egy idő után kiderül, hogy ez a zenész nem komponista, hanem karmester, készül az esti fellépésre, zene jár a fejében, időnként jár a válla, a keze, hogy kell majd vezényelni. Kávét főz, két személyre, ha valaki nagyon bamba színháznéző volna, annak koccint is a másik kávéscsészével, szervusz valaki, aki hiányzik az életemből.  Felöltözik, ha nem is frakkba, de sötét ruhába, telefonál, tudjuk, amit tudunk, úgysem fogják fölvenni a másik oldalon, nem szívesen lövök le poénokat, de ez nem poén.

Hülyítenek? Igen, kicsit hülyítenek, de nagyon nem.

Aki szokott lemezeket hallgatni, az biztosan ismeri ezt az érzést, hogy szeretne egy-egy hangot, megoldást, tételt, művet megmutatni a másiknak. Gyere be, fiam, ezt hallgasd meg. És akkor hallgatják együtt, és teljesen megváltozik az élmény, aki mutatja, izgul, hogy vajon jó lesz-e most is, tetszeni fog-e, akinek mutatják, izgul, hogy most mi legyen a reakciója. Mindegy is min, együtt hallgatni valamit, az más. És bár az én számomra teljesen mellékes, hogy mi történik a színpadon, mégsem ugyanaz csukott szemmel az előadás, mert ott az van, aki mondja a szöveget. Mutatja is, nyilván izgul is, hogy vajon tetszeni fog-e, meg hát együtt vagyunk a Jurányiban, egymást, ha nem is figyeljük, de érzékeljük, ez már másodszor köhintett, ez sóhajtott, ez néma, tán le van nyűgözve. Van mitől, ez a Halál Velencében, Lányi Viktor fordításában. Húzva van a szöveg, de két szóval mégis hosszabb. Hogy melyik két szóval, azt nem árulom el, tessék megnézni.

Szerencsére nem vagyok költő, nem kell olyan kérdéseket föltennem, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad. De azért vannak nekem is örök kérdéseim. Olyan ez, mint a rögzített kupak az üdítős palackokon, csak régebb óta tart, és valószínűleg tovább is marad velünk. Úgy értem, senki sem érti, miért van, és mindenki utálja, bár a rögzített kupak esetben már egészen vad összeesküvés elméleteket is hallottam. A kupak igazából a Coca-Cola marketingfogása, mindenkit rávesznek a használatára, kötelezővé teszik Európában, aztán majd egy merész húzással eltüntetik a termékekről, és a lassan reagáló konkurenciát kikacagva az egekbe emelik az eladásokat.

Egy ilyen elméletet kitalálni szerintem nagyobb szellemi teljesítmény, mint a rögzített kupakok kötelezővé tétele.

De amit mondani akarok, az régi problémakör, nem tudom, mikori, de amióta kávézok, biztosan megvan: mire való ez a kis szalvétaszerű papír, amit a nagyobb kávéforgalmazó cégek adnak a kávé mellé? Vékony, műanyagszerű, impregnált papírlapok, fényesek és kemények, arra semmiképpen nem alkalmasak, hogy valaki letörölje velük a kávébajszát, amennyire látom, semmire sem jók, nem is igen használják, csak ott van a kisasztalokon, mint valami önálló reklámhordozó, aminek színleg van valami haszna. Néha kivesz valaki egyet a tartóból, és aztán bosszankodik, és ugyanezt a kérdést teszi föl: mire való?