A tudatlanság bűn, ezt tudjuk mindannyian, legfeljebb azt reméljük, hogy nem halálos és nem helyrehozhatatlan. De magával tol ki az ember, ha beül, mondjuk az Alice Csodaországban balett előadás élő közvetítésére, és tulajdonképpen fogalma sincs arról, mit várjon, mert bűnben él: nem olvasta a könyvet. Az valami lányoknak való dolog, nem? Vagy gyerekeknek? Vagy mindegy is, valami, amit elmulasztottam a megfelelő korban, mint a Pán Pétert. (Emlékszem, amikor bemutatták a Hook című filmet. De miről szól? Hát tudod, ez a Peter Pan sztori, mindenki ezt válaszolta. Aha, pedig sem a kérdező, sem a válaszoló nem tudta, mi is az a Peter Pan sztori.)

Az a baj, vagy az a jó, hogy a Covent Garden előadásában nem spoileroznak, ha valaki nem olvasta Alice-t, akkor nem érti pontosan, miről is van szó. Csak látja, hogy te jó ég, ezek hogy tudnak táncolni. Nem is elsősorban szólista szinten, hanem társulatilag, hogy itt mindenki fontos, és ennek megfelelően mindenki nagyon tud. Nemcsak Alice, bár Francesca Hayward tényleg, hogy táncol. Hogy játszik. Milyen a mosolya. De a többiek, ebihal vagy flamingó, vagy akik pirosra festik a fehér rózsákat. Az egyik elejtette az ecsetjét, de hiába néztem nagyon, nem vettem észre, mikor vette föl.

Szóval kimarad a tudatlan néző, bár látja, amit lát, de nem éli át. Hazamegy, előkeresi a könyvet, hogy végre pótolja az évtizedes elmaradását, csak még előbb befejezi azt, amit éppen most, meg még ezt, vagy azt, szóval vannak kételyeim.  

Decemberben a Hamupipőkét adják. Azt elvben ismerem.

Újra játsszák a mozikban (bizonyos mozikban) az Én, Claude Monet című filmet. Ha egyáltalán ez film, nem nagyra nőtt tévéműsor, ami nem feltétlenül hátrány. Mindenesetre a legegyszerűbb megoldással élnek, mert Monet annyira megszállottan festett felnőtt élete során, hogy ez is elég: képeket mutatnak, és közben részleteket olvasnak föl a leveleiből. Elég idegesítő a narrátor, mert el akarja játszani Monet hangulatait, de Monet majdnem mindig rossz hangulatban van. Vagy lehet, hogy csak akkor írt levelet, amikor rossz hangulatban volt. És a rossz hangulat is többé-kevésbé teljesen átlagemberi. Eleinte azért ír leveleket, mert nincs pénze, amikor meg már van pénze, azért ír leveleket, mert mindenki meghal körülötte, első feleség, (igaz, akkor még pénze sem volt), második feleség, gyermek, festőtársak. Azért van egy különlegesség is, mert szürkehályog miatt elveszíti a színérzékelést meg utóbb a látását, de ezek szerencsés módon a műtét után visszajönnek. Monet élete azonban így is meglepően hosszú volt, ahhoz képest, hogy mekkora pocakja volt, és folyton dohányzott. Nyilván azok a festékből felszálló jó kis vegyszergőzök tehetnek róla.  

Annyira elcsodálkoztam azon, hogy ötven forintért még lehet kapni komplett, új, celofánba csomagolt hanghordozót, hogy nem is gondolkodtam azon, kell-e ez nekem egyáltalán. Megvásároltam a kazettát, talán egy éve a Nemzeti Múzeummal szembeni zenei antikváriumban. Majd eljön az ideje. Bár hogy mikor fogom majd Martiny Lajos felvételeit hallgatni… Aztán mégis vagyis tényleg eljött az ideje, és az egész nagyon jópofa dolog, néha több is, mint jópofa. Például a kazetta B oldalán a Fejed, ha fő című dal. Előadja Barabás Sári, igazán szép hang, filmzene is lehetne, lemennek Kabosék a mulatóba, ahol épp ez a zene megy. Meglepő módon nemcsak előadóként, de szerzőként is Barabás Sári van feltüntetve a kísérő papíron, és kicsit szokatlan, hogy a zenekari betétnél az énekesnő áriázni kezd, szép, magas, tartott hangokat ereget, de aki tudja, ki volt Barabás Sári, ezen nem csodálkozik.

Én elég véletlenül tudom, hogy ki volt Barabás Sári, harminc évvel ezelőtt jelent meg egy CD a Glyndebourne-i fesztivál akkor ötvenéves jubileumára, amiről írtam ismertetőt, hogy vannak ám magyarok is a lemezen, László Magda énekel a Poppea megkoronázásában, és elég gyanús, hogy Sari Barabas az Ory grófjában magyar lehet. Kaptam egy olvasói ledorongolást, mi az, hogy gyanús, ez Barabás Sári, a magyar operajátszás egyik nagy és szép csillaga. Arról sejtelmem sem volt (talán a levél írójának sem), hogy Barabás Sári akkor még élt, München közelében lakott, szerencsére még jó sokáig, 2012-ben, kilencvennyolc éves korában halt meg. Hogy miért volt ez, ha nem is titok, de nem is elmesélt történet, tulajdonképpen soha nem derült ki számomra. Azóta sem.

Úgy tíz napja a Concertóban voltam, klasszikus lemezek, csak klasszikus és csak vinil, és kezembe akadt két Leif Segerstam-album. Leif Segerstam? De hát nem ő az a Marx Károly vagy Mikulás vagy erdei manó a pódiumon? Mert ezeken a lemezborítókon egy kifejezetten sovány, szemüveges férfi volt látható, mondjuk így: teljesen normálisnak látszott. Ki sejtette meg a benne megbúvó Brahmsot?  

A három tenor nagy sikerű koncertje után egymást érték a három valami koncertek, másik három tenor, három kontratenor, három szoprán, három basszus (ilyen nálunk is volt), három finn basszus. Művészi élményként lehetett vitatkozni rajta, de ahogy a három (Ryhanen, Salminen és Tilli) megszólalt, az mégis döbbenetes volt. Hogyhogy nem dől össze a ház. Hogyhogy nem szakad be a pódium három ilyen óriásfenyő alatt? Plusz ott volt még ez a furcsa karmester, Leif Segerstam, maga is kivette a részét a mókából, a három által előadott Akasztófa ária végén ő kacagott. Az se volt semmi.  

Akkor hallottam róla először, hogy vezényel, de zeneszerző is, írja a szimfóniáit, akkor már kétszáz fölött járt, most a halála előtt az biztos, hogy közelíti a négyszázat a szimfóniaszám, lehet, hogy előkerül a hagyatékból még pár darab. És mesélik, hogy micsoda csodamuzsikus volt, fiatalon megnyert valami hegedűversenyt, két héttel azután, hogy megnyert valami zongoraversenyt, és elképesztő volt a hallása meg a ritmusérzéke, és minden, az egész lénye. Nemcsak kívülről.

Új cukorka van a Müpában. A régi Ricolát leváltották, Verbena van helyette, más, édesebb, bár cukormentes, és nyilván ilyenkor kell rákezdeni, hogy a régi jobb volt. Nem is az ízéről van szó, biztos van, akinek épp a régi gyógynövény aroma nem jött be, ez meg nem is tudom milyen, talán erdei gyümölcsös. Azt is tudom, hogy az egész leginkább szívesség a Müpától, aki kicsit köhög, kicsit krákog, azért ne maradjon otthon, ezt koncertet várta fél éve esetleg, és akkor tessék, egy kis hurut, hát ezt igazán könnyű elkerülni. Néha egyébként tényleg segít, legalább kétszer éreztem (inkább többször), hogy egy lassú tételre elkapott volna a köhögőroham, de segített megfékezni a bajt a cukorka.

Hanem az új tároló. Látom, hogy valaki nézi, látszólag tele a doboz, de nem tudja, hogyan vegye ki belőle a jutalomfalatot. Vagy ez valami állatkísérlet volna? Látszik, hogy van cukor a dobozban, de a teteje nem levehető, alul meg nem esik ki semmi. Meg kell nyomni valahol egy gombot? El kell jutni a labirintus egyik sarkából a másikig? Egyik sem megoldás, mert a cukorka elfogyott, csakhogy a doboz duplafalú, így olyan, mintha volna benne, a két üvegfal között, de hagyományos módon nem elérhető. Ez volna az intelligencia-teszt, a homo sapiens a megfelelő időben alkalmazza az agressziót? Mert ha az ember elkezdi az egész dobozt, illetve az állványt rázogatni, akkor van esély, hogy egy-egy cukorkaszem hozzáférhetővé válik. Esetleg meg is lehetne fordítani az egészet, vagy egyetlen ökölcsapással bezúzni a plexifalat, de hát épp kulturáltan szórakozunk, ilyesmire mégsem vetemedhet senki.

Az úgyis csak utóbb derül ki, hogy a régi cukorka zsírpapírba, az új viszont celofánba van tekerve, így esély sincs arra, hogy zaj nélkül ki lehessen nyitni a koncert alatt.

Tudjuk, média, meg világfalu, meg, hogy még kisebb egységig jussunk, mind egy nagy család vagyunk, most már nemcsak a sztárokat gyászoljuk, de a sztárok rokonait is. Meghalt Madonna öccse, meghalt Whitney Houston anyukája, bár az ő hangját éppenséggel lehetett hallani, vokálozott nagymenők mögött is. Arra azért soha nem vettem a fáradságot, hogy megkeressem, meghallgassam, melyik Aretha Franklin-dalban hallható a háttérben Cissy Houston, meg annyira nem is volt szükség rá, hiszen énekelt Whitneyvel is, a berobbantó lemezen, ahol az I Wanna Dance With Somebody volt a nagy szám, eléneklik ketten a Sakkból az I Know Him So Wellt. Egyébként igazán nagyon jól. Azt lehetett tudni, hogy valahogy Dinne Warwick is a Whitney-rokonsághoz tartozik, de az számomra új hír, hogy Leontyne Price is, a Metropolitan és a Scala első afro-amerikai Aidája, és ki tudja, még mennyi ideig lehetne sorolni az érdemeit. És akkor ránéz az ember az életkorokra, Cissy Houston 91 éves volt, Dionne Warwick most lesz 84, Leontyne Price rég elmúlt 97. Csak Whitney nem érte meg az ötvenet.

A szavak végén az ó, ő mindig hosszú. Kivétel. no, nono. Ezt ugyan a szabályírók nem tették hozzá, de kivétel még a nonono, nononono, és így tovább.

Az egész arról jutott eszembe, hogy le kellett írnom a tetű szót, és hibásan rövid ü-vel írtam, rögtön alá is húzta a helyesírásjelző, kijavítottam, de közben arra gondoltam, hogy miért is? Soha nem mondtam még ki hosszú ű-vel, nem is ismerek senkit, aki így mondaná, igaz, nincsenek is olyan ismerőseim, akik nagyon gyakran alkalmaznák a szót, de ez most mindegy. Persze, ez valami finnugor szabály, a szóvégi mássalhangzók hosszú volta.

Rögtön eszembe is jutott a kedvenc nyelvtani szabályom, a szavak végén az ú többnyire hosszú. Kivétel: és itt elkezdődik egy végtelennek látszó felsorolás, apu, anyu, bábu, lapu, batyu, gatyu, Pityu, Samu, kamu, hamu, mamu, Katu, satu, Batu, és így tovább, a végtelenségig. Az az érzésem, soha nem próbáltam, de hogy sokkal előbb jutnak eszembe rövid u-ra végződő szavak, mint hosszúra. Hát így próbáljon meg az ember szabályok szerint élni.

Mintha ez is épp fordítva volna a tenger partján. Amire mi azt mondjuk ősszel, hogy álmos ő, de nem beteg, arra az Adria azt mondja, beteg ő, de nem álmos. Itt van az ősz, itt van újra, megkezdődik végre az igazi élet. Fürdővendégek és a fürdővendégeknek szánt mosolyok nélkül, mintha alig várnák, hogy menjünk már el, hagyjuk végre magára ezt a világot, hadd szedje össze magát.

Hogy is mondjam? A búcsúvacsorára ezt ettem: linguine con il meglio di nostro mare. Amit persze az étlap készítői úgy értettek, hogy az ő tengerük legfinomabb falatjaival, de én persze úgy értettem, hogy a mi tengerünk legfinomabb falatjaival. Ennek a tulajdonosi álközösségnek van vége ősszel, mostantól májusig a tenger az övék, csak az övék, mindenféle tengertelen jöttmentek maradjanak távol.

Minden nap jön egy teherautó, és elviszi azokat a nyugágyakat, amelyeket az élükre állítva helyeznek ki, mára már csak három maradt. Fölszedték a tengerhez vezető műanyagút felét, két vagy három lécszerű elem maradt, erre kell indulni, aki nagyon a víz partjára vágyik, de nem könnyítjük meg az útját a homokbuckákon. Mint amikor az étteremben utolsónak marad a vendég, a személyzet mászkál, kezdi jelezni, hogy tessék már fizetni és lekopni, hangosabban beszélnek, terítenek, néhányan elmennek haza, fennhangon köszönnek, hátha észreveszi magát a ragaszkodó fogyasztó. Hadd éljük a boldog életünket. Tessék már hazamenni.

Sok dologért csodálom Petőfi Sándort, nem a költőt, hanem az embert, ha van értelme ennek a különbségtételnek, mindenesetre a munkásságán kívül is. Például azért, mert mint a gólya, félig feketében, félig fejérben jár. Vagy azért, mert tud örülni annak, ami az övé. Szóval az Alföldért.

Ez azért visszatérő kérdés, ha egész nap bámulom a tengert, és a végén egyáltalán nem érzem azt, hogy na, ez a nap is az ördögé, akkor miért nem lehet ezt otthon megtenni? Kimenni az Alföldre, és nézni a síkot. Nem azt mondom, hogy az unalmas, hanem hogy alapjában véve soha nem is próbáltam. A tenger talán többet mozog, jobban változtatja napközben a színét, apály és dagály, hullámok, szél, de az alapélmény mégis a tér. Tér pedig van az Alföldön is, ahol Petőfi lelke is börtönéből szabadul. És még el is mondja a kulcsszót, hogy az Alföld tengersík, de eszében sincs azért tengerre váltani.

Amennyire tudom, Petőfi soha nem is látta a tengert. Ja, így könnyű?

Ez már az utószezon. Elvégre október van. Az ember élvezi, hogy kevesedmagával sétálgat a parton, és nézi ezeket a kivetett bálnagerincoszlopokat, vagy mik is ezek. Ja, igen, télre nemcsak a nyugágyakat tüntetik el, de kiveszik a kisasztalokat is, amelyek körül kettesével üldögéltek, üldögéltünk, néztük és hallgattuk egymást, próbáltunk rájönni, ki honnét jött és hová megy vissza. Most minden egyértelműbb, a társadalmi helyzet még esőkabátból is könnyebben megállapítható, mint fürdőnadrágból. A kisasztalokat kiszedik, és ilyen körökbe helyezik el, fogalmam sincs, miért, nyilván a szállítás miatt, de közben az egészből lesz egy mini-Stonehenge, középre kellene állni, és nézni, hol kel föl a nap. Itt leszünk majd a nyári napforduló idején is, de akkorra ezek már megint kisasztalokká válnak.