Leandro Erlich művei láthatóak Milánóban, meg se néztem, kidöglésre hivatkozva (önmagam előtt), de egy alkotás szinte elkerülhetetlen. Egyrészt mert akkora, másrészt mert annyira népszerű, az emberek sorban állnak, és részesei lehetnek a művészetnek.

A trükk viszonylag egyszerű, az épület maga, vagyis a homlokzat a földön van megépítve, azon lehet viccesen és ijesztően elhelyezkedni. A homlokzat fölött 45 fokban egy hatalmas tükör van, a néző azt látja, és nevet vagy ijedezik, hogy miket csinálnak. Nyilván agyon lehet magyarázni, mert tényleg készül közönség, sorban áll, amikor letelik az előző csoport három perce, megszólal a síp, akkor nagy rohanást rendeznek az előre kiválasztott helyért. Amennyire meg tudtam ítélni, a legnépszerűbb a ház középső erkélye, de mindenféle módon el lehet viccesen helyezkedni. Igazi csapatmunka, ha valaki elrontja a pózt, a többiekkel is kiszúr, leleplezi a trükköt, szóval nem hülyeség ez a kollektív alkotás. Az emberek viszik a mobiltelefonjaikat, és szelfiznek, de ez önzetlen művészet, jobb nézni, mint csinálni, könnyű ottfeledkezni a bámulásban, csoportok jönnek, az idő múlik, és szinte észre sem vettem, mennyivel jobb ember lettem fél óra elteltével.  

Miért is mennek az emberek Milánóba? A Scaláért, a dómért, az Utolsó vacsoráért. Meg, persze meccset nézni, de az idénynek már vége. A Scala még tartja magát. A dóm már többé-kevésbé elesett, hosszú sort kell végigállni a belépésért, az Utolsó vacsora reménytelen. Előre kell foglalni jegyet, de július végéig minden lehetséges időpont betelt. Viszont a Santa Maria della Graziával szemben van egy épület, ahová szerény belépti díj ellenében... Némi probléma, hogy önmagában egy kissé erőtlen az ajánlat: megtekinthető az a szőlő, amely valaha Leonardóé volt.

Úgy tíz éve hasonló alapon volt nagy Leonardo-kiállítás Debrecenben, de ott legalább volt egy rajz, egyetlen papírlap, amelyet valóban érintett Leonardo keze.

A szőlő tehát Leonardóé volt, itt dolgozott Leonardo hírhedt szolgája, inasa, segédje, tanítványa, szeretője, Salai apja, és utóbb a szőlő felét maga Salai örökölte. Sokáig nem örülhetett neki, öt év múlva követte mesterét a másvilágra, de addig akár karriertörténet is lehetett volna: apám itt volt melós, én meg már tulajdonos.

Turista lehúzás, vagy turista vigasztalás, ahogy tetszik (ha bármelyik tetszik), de nem kidobott pénz, egy kertet látni, egy szobát, a néhai tulajdonos (nem Leonardo, hanem egy bizonyos Conti) 20. századi bútorait. Szobrok, amelyeket Leonardo sosem látott. A felső szinteket ma is lakják, a kertben pedig nemcsak szőlő van, de egy kosárpalánk is, itt harminchármazott a mester, amikor nem a Mona Lisát festette.

Milánó azért egynapi járóföld, ha az ember megérkezik, másra már nem nagyon futja, mint hogy bambán leül a dóm elé, és csöndesen dalra fakad, miszerint „inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt”. Akkor minek jöttél ide. De mit csináljak, az nem jön ki, hogy inkább nézem a majlandi harminckettőt. De azért ez az igazság, és biztos vagyok benne, hogy az az abonyi baka nem is az összes milánói toronyra gondolt, csak a dómra, annak is van hozzávetőlegesen nyolcszor annyi tornya, mint az abonyi teljes felhozatal.

Azért vannak trükkök is, ha jól tudom, a dallamot és a szöveget igazából Kodály párosította, volt egy begyűjtött zenéje szöveg nélkül volt egy Arany László által gyűjtött szövege zene nélkül, a kettőt egyberakta, és ebben a formában illesztette bele a Háry Jánosba. Azonkívül (megint csak: ha jól tudom) nem is teljesen egyértelmű, hogy valóban Nagyabonyról van-e szó a dalban, vagy inkább csak Abonyról. Ha perdöntő lehetne, hogy melyik az, amelyikben csak két torony látszik, akkor ebben sincs könnyű dolgunk, mert mindkettőben csak egy torony látszik. Azt hiszem. Csak jussak haza, elmegyek mindkettőbe.

Nincs ma ember Budapesten, aki ne tudná, hogy Harley-Davidson találkozó van a városban, napok óta mást sem hallani, csak ezt a dübörgést, pöfögést, pruttyogást, alvilági hörgést, kinek mi tetszik. Nem találtam rá megfelelő szót, nemcsak a hangszín számít, hanem a ritmus is, nyilván van műszaki oka, hogy a gázok ezzel a hanggal hagyják el a hengereket.

Egy ideig azt hittem, hogy van valami trükk, a motoros maga nem ül ebben a pokoli zajban, mindig elmotorozik a hang elől, hiszen a kipufogó mögötte van, de valaha volt nekem is egy jó kis robogóm, amelynek kilyukadt a kipufogódobja. Olyan szörnyű hang jött belőle, hogy az alagúton csak úgy tudtam átmenni, ha torkaszakadtamból ordítottam, mert a kiabálás valahogy lecsökkenti a fül zajérzékelő képességét. Szóval nem volt elég a pufogás, még ordítottam is. Nehéz idők voltak, de nem tartottak sokáig, egy idő után megadta magát a gépezet. De az tényleg csak egy robogó volt, nem jelentette a dübörgése sem az erőt, ha a Harley-Davidsonnál valóban azt jelenti. A jármű maga az ember, Brünnhilde is azt mondja Siegfriednek, hogy vidd a lovam, mintha így mindig vele volna. Valaki azt mondta, hogy azért olyan hangosak ezek a motorok, mert az amerikai rendőrség volt az első nagyobb megrendelő, és azt akarták, hogy az emberek már messziről hallják, jön a rendőr, vagy itt van a rendőr, nem vagytok védtelenek. Sziréna helyett, vagy majdnem ahelyett, jelezve, hogy nincs baj még, de ne is legyen. Akkor majd jön a vijjogás is.

Nem nagyon hiszem, persze, hogy már eleve így terveznek meg egy motort, azóta pedig lett volna ok és idő változtatni, de nyilván eszükben sincs. Épp ellenkezőleg, a kilencvenes évek közepén a Harley-Davidson kísérletet tett arra, hogy levédje a motorhangot, a japán konkurensek és utánzók ne pruttyoghassanak az utcán. A kísérlet elbukott, mindenki úgy dübörög, ahogy akar. Mindenesetre csodálatos, ahogy férfiemberek állnak a motorok között, és ha nem tulajdonosok, akkor már húzzák is elő a mobiltelefonokat, és megörökítik a csillogó járműveket. Arra gondolok, hogy ha lett volna fényképezés az elmúlt századokban, vajon hány lónak a fotója maradt volna ránk.  

A véletlen tette egymás mellé számomra, számunkra az új Wes Anderson-filmet és az idei Wagner-fesztivált, de ha már egymás mellé tette, kínált hozzá új és közös tanulságot. Lehet, hogy csak nekem új.

A technikáról van szó, ami összetart egy nagyméretű művet. Wagnernél a méret még a szokottnál is nagyobb, nem egyszerűen egy ötórás operáról van szó, de négyről egymás után (igaz, a Rajna kincse csak szerény háromórás, de egyben). Ha valamit csodálni tud Wagner agyában az átlagember, az épp ez a gondolkodás, az operákon átívelés, hogy a Rajna első percében már tudja, hogy fog végződni ez az egész tizenhat óra múlva. A vezérmotívumokra gondolok, hogy mindennek és mindenkinek van zenéje, ez a Walhalla, ez az arany, ez a kard, ez a ködsüveg. Minél többet azonosít az ember, annál több újat talál, kisebb motívumokat, apróságokat, amelyek összetartják a nagy egészet, mint a gerendák vagy gerendákban a szögek. Azt egyáltalán nem tudom megmondani, hogy vajon ezt jelenti-e, vagy egyáltalán közelebb visz-e ez a teljes mű megértéséhez, vagy csak valami technikai elem, inkább eltávolít, mintha úgy olvasnánk a Bibliát, hogy a vesszőket számolgatjuk a szövegben.

Wes Anderson az Asteroid City című filmben nem motívumokkal dolgozik, hanem színekkel, képekkel, párbeszédekkel, de keretekkel is, utalásokkal is, amelyeket vagy fölismerünk vagy nem, vagy épp fölismerjük, hogy ez valamire utal, de nem tudjuk, mire. Mondok egy példát. Az Asteroid City elején egy fiatal színész elmegy a drámaíróhoz, mondhatni rátör, otthonosan viselkedik a lakásában, betör egy ablakot, majd elkezdi mondani a szerepet, amelyet meg szeretne kapni. a drámaíró két mondat után leállítja: maga zseniális. Nem mondom tovább, így is gyötör a lelkiismeret, hogy túl sokat mesélek el a történetből. (Nem.) Jó úgy, ahogy van, de nem úgy van, ahogy van, hanem nagyon is határozott utalás egy másik színész és egy másik drámaíró találkozására. Marlon Brando ment el így Tennesee Williamshez A vágy villamosa előtt. Először vissza akarta utasítani Stanley szerepét, de aztán mégis vállalta, és Elia Kazan mondta neki, hogy látogassa meg a szerzőt. A lakásban teljes felfordulás volt, folyt a vécé, nem volt áram, így Brando először nekiállt, megszerelte a vécét, megpatkolta a biztosítékokat. Aztán elkezdte mondani a szöveget, Williams meg harminc másodperc után biztosította őt a zsenialitásáról.

Az továbbra is kérdés, hogy ha ezt tudjuk, akkor közelebb vagyunk-e a film egészéhez, de legalább értjük, hogy ez valami, amihez érdemes közelebb kerülni.

Az történt, amire senki nem számított – a beavatottak kivételével. Amikor mindannyian a hangrögzítés haláláról és a karmesteristenek alkonyáról beszélünk, a Deutsche Grammophon kiadta Beethoven kilenc szimfóniáját CD-n, Takács-Nagy Gábor vezényletével.

• Bocsánat, ha provokatív a kérdés, de mi szükség van ma egy új Beethoven-ciklusra?
• Ez nem úgy indult, hogy új Beethoven-ciklus lesz. 2009-ben vezényeltem először a Verbier-i fesztiválon egy Beethoven-szimfóniát. Az Elsőt. Két évvel később jött a Negyedik szimfónia. Mindenkinek tetszett, de a Deutsche Grammophon még akkor sem volt sehol. Csak 2018-ban, amikor már az első hat szimfóniát levezényeltem ott, a Verbier Fesztivál igazgatója elhívott vacsorázni, és azt mondta, van egy jó híre. A Deutsche Grammophonhoz került két szimfónia felvétele, és annyira jónak tartják, hogy ki fogják adni. Akkor még csak hat szimfónia felvétele volt meg, előttünk volt a Hetedik, Nyolcadik, Kilencedik.
• Ezek szerint azok is sikerültek.
• Múlt szerdán Genfben volt az ezzel kapcsolatos sajtótájékoztató, és a Deutsche Grammophon igazgatója, egy Clemens Trautmann nevű nagyon szimpatikus pasi... most nem azért szimpatikus, mert megjelentették a lemezt...
• De azért is. Legalább jó ízlése van.
• A kvartettben is mindig ezt mondtuk, ha jót mondtak rólunk, nahát, ennek jó ízlése van. Ha szidtak, akkor hülye. Mindegy. Clemens Trautmann azt mondta a sajtótájékoztató előtt, hogy föl fogják tenni a kérdést: mi szükség van erre, amikor már a Deutsche Grammophonnál is millió változatban megjelentek a szimfóniák. És azt mondta Trautmann, hogy igaz, és ez lesz valószínűleg az utolsó. Utolsó, de van létjogosultsága, mert friss, tele van spiritualitással, és őszinte. Ezt nem én mondom, hanem ő.
• Akkor nem volt benned semmi görcs, hogy jaj, valami újat kell mondanom, mert már annyi lemez van a világban?
• Feltették a kérdést Genfben is, hogy én jobbat akarok, mint más? Eszemben sem volt. Ez nem gólra menő játék, nem kell négy nullra győznünk, vagy nem jutunk tovább. Én úgy tanultam, és Mozart is azt írta, hogy játsszunk el mindent, ahogy a kottában le van írva, de úgy, mintha abban a pillanatban mi szereznénk a zenét. Alázatosan mindent elolvasni, amit lehet, és átereszteni a saját szűrődőn keresztül. Végigtanulmányoztam az összes régi felvételt.
• Szóval azért ilyenkor az ember nekiáll?
• Nekiálltam. Ha az ember készül a Lenni vagy nem lennire, akkor azért Laurence Olivier-val és Gábor Miklóssal meghallgatja a monológot. Bruno Walter, Fricsay, Mengelberg, Fritz Busch, sőt megvolt Felix Weingartnerrel is az 1929-ben készült összes Beethoven, hallgattam Simon Rattle-t is... Végigelemeztem a dolgokat és rengeteget tanultam a nagy mesterektől. Mindegyik tök más. Nem mondhatom, hogy a Furtwänglernél rossz a tempó, mert a másik gyorsabb. Ez engem már a kvartettezés alatt is felszabadított. Amikor rájöttünk, hogy nincs végleges, egyetlen megoldás. Az Amadeus Quartet... visszatérek majd a Beethovenre...
• Az Amadeus Quartetnél tanultunk, szerettük őket nagyon, tanultunk náluk Londonban és Aldeburgh-ban, és egyszer egy fesztiválon mind a négy tagnak eljátszottuk Beethoven e-moll vonósnégyesének első tételét. Négy egymást követő napon. Mindegyikük más dolgot kért. Tempóban is, artikulációban is. Ismertük az ő felvételüket, de négyen, külön, ha apróságokban is, mind mást kértek. Azt mondták, hát persze, mi megegyeztünk valaha az alapkoncepcióban, hogy miképp játsszuk a darabot, de mindegyikünknek vannak vágyai, amit nem tudtunk keresztülvinni. Ez a beszélgetés óriási inspiráció volt nekünk, hogy ha még ők se tudják pontosan, hogy hogyan kell valamit játszani, akkor nem kell ezt ennyire a végletekig kidolgozni. Megbeszéljük a kereteket, de a koncert hevében mindenkinek joga van improvizálni. Ez teszi majd élővé a közönség előtt az előadást.
• De a közönség ezt érzékeli? Nem ismerjük ebben a mélységben a darabokat.
• Valamit érezhetnek. A közönség érzi, hogy valami keretben benne vannak a dolgok, de szabadság is van. Nathan Milstein, akinél volt szerencsém tanulni, húsz éves voltam, azt mondta, hogy aki megtanult hegedülni, az nyomja le az intellektusát, amikor a pódiumon van, és bízzon az ösztönében, mert egy tehetséges emberben az ösztön sokkal kreatívabb utasítást ad, mint az agy, ami analizál.
• A szimfóniákra visszatérve...
• Szóval rengeteget tanultunk a nagyoktól, azt is, ami tetszik, azt is, ami nem tetszik. Ami esetleg unalmas. Mert Mihály András azt tanította, hogy fiúk, mindent szabad, csak unalmasnak lenni nem. A közönség azért jön, hogy elfeledje búját-baját... Egy pszichológus barátom mondta, hogy ha valaki elmegy színházba, koncertre, operába, akkor tudat alatt a gyerekkorába akar visszamenni. Beleemelkedni egy másik világba. Egy gyereknek nem lehet unalmasan mesét mondani. Nem arról van szó, hogy eladjuk magunkat, de nyitottnak kell lenni. Ahogy a mesét mondjuk a gyereknek.
• Mégis van valami összegzés ebben. Érzed ezt te is? Mintha a hagyományos kultúránknak a vége felé járnánk, te is úgy vezényled Beethovent, hogy minden más lemez tanulságait is fölhasználod.
• Valami történik a világban. Sajnos. Valaminek a végén vagyunk.
• Nem tudom. De Beethoven biztosan úgy érezte, hogy valaminek az elején van. Vagy legfeljebb a közepén.
• Mindenesetre nem azért készült el ez a lemez, mert azt képzeltük, hogy valamit jobban tudunk a régieknél. Eleinte, ugye, nem is tudtuk, hogy lesz lemez. Aztán amikor a Kilencedikhez értünk, már tudtuk, de azt is tudtuk, hogy élő felvétel lesz, és utána összesen másfél óránk lesz a javításokra. Kórussal és négy szólistával. Nagyon éles lövészet volt. Azt mondtam akkor a főpróba végén, hogy ma este ne próbáljatok meg tökéletesnek lenni. Ne féljetek a hibától, mert csak jön a merevség, az újabb rontások. Akkor idéztem nekik Pep Guardiolát.
• A fociedzőt?
• Találkoztam vele 2019-ben. Manchesterben voltam, és a City igazgatója, egy spanyol fickó, nagy zenebarát. Eljött egy koncertemre, és utána mondtam neki, hogy nem lehetne-e, itt vagyok még két napig, és Manchester City Aston Villa meccs van, kaphatnék egy jegyet? Kifizetem. Mondta, hogy szó se lehet fizetésről, VIP-jegyet kapok. Három-nullra nyert a City, és aztán mindenféle titkos folyosókon át elvezettek a VIP-szobába. Guardiolának benne van a szerződésében, hogy a meccsek után háromszor öt percig kell beszélgetnie a VIP-vendégekkel. Bejött Guardiola, és egy svéd csoport után odajött hozzám. Mondtam neki, hogy mennyire tisztelem, én főleg Barcelona-szurkoló vagyok, és a nagy Messi-Iniesta-Xavi csapat, amit ön 2008-ban kezdett el vezetni… gratulálok. De egyet szeretnék mondani. Szerintem ön és én ugyanazt csináljuk. Én egy hangot sem húzok, ahogy ön sem rúg a labdába, de az a célunk, hogy a ránk bízott csapatot fölhúzzuk a képességeik száz százaléka közelébe. Ön mit mond a játékosoknak?
• Nagyot nézhetett.
• Amit mondott, az úgy zseniális, ahogy van. Menjetek ki a pályára, és az első számú dolog az egót lenyomni. Aki az egót behozza, mérgezi a pozitív szellemet. Nem arról van szó, hogy nyulakként kell kimenni, mindannyian szuper focisták vagytok, de szeretet és szív kell az iránt, amit csinálsz, plusz a nézők felé, akiknek ez az örömforrás. A szeretet és a szív megteszi a dolgát. Mindenki mindenkit inspirál – és nem baj, hogyha mellélősz. Benne van a pakliban, hogy ez nem a te napod. Bocsássatok meg egymásnak, bocsáss meg önmagadnak is, mert ember vagy. Ha mindez sikerül, mondta Guardiola, akkor a flow bejön. És négy-null.
• Ahogy Guardiolának is mondtad: nem játszol már hangszeren. Hiányzik? Egyáltalán: tényleg nem játszol?
• Házi koncerteken, de csak második hegedűt. Kis kör előtt, Svájcban. Arra azért büszke vagyok, hogy amikor tavaly Verbier-ben Don Giovannit vezényeltem, Magdalena Kožena volt Donna Elvira, és Simon Rattle minden próbára eljött, megnézni a feleségét. Nem tojtam össze magam, gondoltam ez van, vállald föl magad. Biztos vannak gyengéim, de mit csináljak. És a próbán néha mutattam valamit hegedűn. Mert két ütemig még nagyon jól tudok hegedülni. Azt mondta Rattle a próba végén, hogy nekem nem is kellene beszélnem, abban a hegedülésben minden benne volt, hangszín, artikuláció. Két ütemig megy. De ha tudnám, hogy egy egész expozíciót kell játszanom – az már más volna.
• Akkor a vezénylés kitölti az életedet?
• A kvartettel járó életforma nem hiányzik. A kvartett-irodalom egy kicsit. Mert itt a Beethovenekben is csak az Eroica lassú tételénél meg a Kilencedik lassújánál érzem, hogy a késői Beethoven-vonósnégyesek szintjén van. Nem arról van szó, hogy nem zseniális darabok, de ami a vonósnégyesekben le van írva, ami mélységek, esszencia.
• Szóval az igaz, hogy ha valaki mélyebbre akar hatolni Beethovenben…
• Az a vonósnégyes.
• Az a végállomás? Vagy a zongoraszonáták?
• A vonósnégyes. Sokan mondják ezt, nagy zongoristák is. De ami a végállomást illeti… Öt évvel ezelőtt, vagy lesz az már nyolc is, Gidon Kremert vezényeltem Bolognában, és azt mondta a büfében, hogy ő már 241-szer játszotta a Beethoven hegedűversenyt, és még mindig nem tudja, hogy melyik a végleges változat, hol így csinálja, hol úgy, hátha erre vagy arra gondolt eredetileg a szerző.
• Akkor hogy tudod a saját lemezeidet meghallgatni?
• Nem szoktam. Múlt héten vezényeltem Amerikában a Saint Paul Chamber Orchestrát. Marha jó társaság, az egyetlen főállású kamarazenekar Amerikában, igazi zenészek. A Pastorale volt műsoron… ööö… mindegy, elmondom. Meghallgattam a Pastorale-szimfóniát, a saját vezénylésemet, és marha sok minden már nem tetszik. Az artikuláció, vagy hogy a Vihar nem elég fenyegető. A Saint Paullal úgy vezényeltem el, hogy ezeken változtattam. De egy év múlva, ha a Saint Pault, meghallgatnám, az se tetszene.
• Ez csodálatos.
• Csodálatos. És ez tart fiatalon. Egy hónap múlva vezénylem a Negyediket, azt is meg fogom majd hallgatni, és nagyon sokat fogok tanulni abból, ami nem tetszik.
• Amikor utoljára beszélgettünk, még csak kezdted a karmesterséget, és azt mondtad, hogy „hát, azért egy Mahler-szimfóniát nem vezényelnék el”.
• A Negyediket már elvezényeltem. És október végén a Concertóval el fogjuk játszani, életemben először Magyarországon. Szeretnék több Mahlert is.
• Helyes, helyes. És a Mesterdalnokokat is?
• Hatvanhét éves vagyok. Szeretnék nyolcvan fölött is dolgozni. Nyolcvanöt. Szeretnék Wagnert is, de ha nem sikerül, nem fogok keserűen menni a túlvilágra. Szerencse is kell az élethez, és nekem szerencsém volt.
• De úgy volt szerencséd, hogy pechhel indult, csak meg tudtad fordítani a dolgokat.
• A papám ötvenhat után hét évet kapott, otthon hagyott két kicsi gyereket, és tudta, hogy a mamám is el fogja veszíteni az állását, de azonnal elkezdett könyvkötészetet tanulni, meg rádiótechnikát. Nem hagyta el magát. És, ha már itt tartunk, szerintem Beethoven a padlóról fölállás világbajnoka. A Harmadik szimfónia a padlóról felállás szimfonikus költeménye.
• Akárhogy siratjuk a kultúránkat, erre mindig szükség lesz.
• Mindig. Nem feltétlenül az én Beethovenemre, csak hogy hallgassanak Beethovent. 

Soha nem lehet tudni, mi a jó dalszöveg. Egyszerű volna, ha a minőségek összefüggnének, Schubertnek a Goethe-versekre írott dalai felülmúlnák a többieket, de hát nincs így, írt jó Goethe-dalt, de írt jókat Wilhelm Müller verseire, és nem is ezek a legrosszabb felhasznált lírák. Valami más lép itt működésbe, nem tudom, hogy foglalkoztak-e ezzel hivatalosan is, vagy mindenki csak értetlenkedik, miért lesz alkalmas néhány szó arra, hogy a legcsodálatosabb dallamok szülessenek meg.

Vagy meg se születnek. Nem a dallam a lényeg, hanem a szöveg. Volt egy amerikai zeneszerző, Richard Hundley, amennyire tudom, csak dalokat írt, abból se sokat, amit ismerek, arra se mondanám azt, hogy nélkülözhetetlen. De van egy dala, A csillagászok (The Astronomers) a címe. A szöveg nem is vers, csak egy sírfelirat. Két név, a szokásos, zárójelbe tett évszámokkal. Susan Campbell (1863 – 1910), Brian Campbell (1862 – 1909). És aztán a mondat a kőről: Annyira szerettük a csillagokat, hogy nem félünk az éjszakától. Körülbelül. We have loved the stars too deeply to be afraid of the night.

Ha nincs a dal, nincs a dalszöveg sem, maradt volna a mondat a síron, Pennsylvaniában.

Véletlenül egy olyan oszlophoz kötöttem a biciklimet, amelyen valaki hirdeti. Bakelit lemezeket venne, meg minden egyéb régi vágású hanghordozót, VHS-kazettát, normális kazettát, CD-t, most már ez is régi vágású lett. A papírlap fölé, figyelemfelhívónak egy vinil lemezt szerkesztettek, ezt egy vinilbarátnak még látni is fájdalmas, mert a formátum sok mindent kibír, de ezt nem. Mi lehet az, amiért ennyire nem kár?

Kár érte. Az Otto Klemperer vezényelte h-moll mise, igaz, csak a Hungaroton licenc, de akkor is. Mekkora kincs volt, mekkora kincs most is, és itt végezte, az oszlophoz erősítve. Jó, ne háborogjon a lélek, én se tegnap hallgattam utoljára az én példányomat, de hát a nyitókórus tényleg kicsit túlzás, tempóban, énekesek számában, egy egész lemezoldalnyi Kyrie. De aztán a Gloria, s minden szépen feloldódik, megkönnyül, a Laudate Janet Baker énekével, és hozzá a szólista, hogy is hívták, valami spanyol nevű hegedűművész, Villa, de nem Aston Villa, hazamegyek és megnézem. Meg is hallgatom.

Meg se kell nézni. Hazamegyek, felhajtom a számítógépet, és azt mondja, hogy meghalt Carlos Villa, aki valaha Klemperer koncertmestere volt a New Philharmonia zenekarban. Csak nyolcvanéves volt, ami azt jelenti, hogy amikor a h-moll misét lemezre vették, akkor csak huszonnégy. Talán arra gondolt Klemperer, hogy tapasztalatnak ott van ő, a többieknek elég, ha játszanak.

Janet Baker egyébként él, ő kilencven lesz augusztusban.

Lehet, hogy ennek semmi értelme sincsen, magyarok vagyunk, évtizedek óta hasonlítgatjuk magunkat a világban, és büszkék vagyunk, ha a kis ország megmutatja, hogy… Hogy tudnak focizni a lakosok, hogy az egy főre eső Nobel-díjasok száma, hogy a Covid-elleni küzdelem. És van egy ilyen is, hogy az itteni Wagner-előadások legalábbis vetekednek Bayreuth-tal.

Nem vetekednek. Nem állítom, hogy soha nem is vetekedtek, emlékszem a Parsifal Müpa-beli bemutatójára, és aztán láttam ugyanezt az operát Bayreuth-ban is, az vetekedett. Idén a Ring nem vetekedik.

Tényleg lehet, hogy semmi értelme, senki nincs ugyanazon az estén itt is, ott is, amott is, csak ne mondjuk, mert ez most egyszerűen nem igaz. Még akkor sem, ha az énekesek között van átfedés, ha nincs, akkor is lehetne, és mert van valami folytonosság is, Németh Judit most nem énekel már úgy, mint Kundry korában, de akkor is helye van a Ringben. A nem vetekedés elsősorban, legalábbis számomra zenekari kérdés, ami az árokban zajlik, az jelen pillanatban még csak nem is első osztályú, pillanatok vannak, amelyek kidolgozottnak hatnak, néha nagy pillanatok, vagy ha nem nagyok, akkor is érdekesek, mint tegnap Siegfried halála, de általában véve sem szól úgy az egész, hogy azzal föl lehetne vágni, a rezeknek pedig csak azt tudom mondani, hogy gyakorolni, gyakorolni, mert ennyi gikszert talán mégsem kellene világra hozni. Kis hiba itt, nagy hiba ott, ez rosszul lép be, az eltűnik. Nem ünneprontásból mondom, nem is hiszem, hogy el lehetne rontani az ünnepet, csak ne áltassuk már magunkat. Meg kell újulni, ha lehetséges, ha nem, akkor tudomásul venni, hogy ami nem javul az hanyatlik – de ez már akkora bölcsesség, hogy akár Wagner is mondhatta volna.

Telnek az esték, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy milyen is az idei Ring. Minden lebeg, amikor már elhelyezni vélem az előadást, egyszerre megváltozik, amikor már kimondanám, hogy énekesekben szegény, szegényebb a korábbiaknál, akkor valaki olyat énekel, hogy leesik fejemről a ködsüveg. Amikor meg azt hiszem, hogy na, megy ez, csak nem olyan nagyon, megszólal, csak nem úgy, ahogy meg kellene szólalnia, mintha épp lelke nem volna egy jelenetnek, vagy pont azt nem érzem, amit kellene, hogy kardomat villogtatva rohanok ki a nagyvilágba, akkor megint elkezd valami épülni.

Nem tudom. Mondjuk a Siegfried harmadik felvonása nem azzal az ellenállhatatlan kozmikus pörgéssel indul, ahogy reméltem, de kell az? Úgy értem, jó, ha el van fedve, hogy ez voltaképpen egy teljesen fölösleges jelenet, két ember (isten) olyasmiről beszélget, amit mindketten tudnak, minden normális dramaturg kihúzná az előadásból, ne húzzuk az időt, menjünk már Brünnhildét ébreszteni, de nem lehet, túl jó a zene. A szöveget meg úgy mélyíti el Wagner, hogy mindenhez hozzáteszik azt, hogy ős-. Ősasszony, ősfélelemmel nézel ősrám, őslányod ősapjára.  

Ezek az állandó ismételgetések, nem zeneileg, hanem cselekményileg. Azt még értem, és dicséretes szerénységre (?) vall, hogy Wagner nem abból indult ki, mindenki mindent látott már a négy operából, tehát időnként elmondják, hogy mi történt korábban. De azt már csak nem hitte még ő sem, hogy valaki úgy nézi meg a Siegfried harmadik felvonását, hogy nem látta a másodikat. Akkor miért mesélik el benne, hogy mi történt egy órával ezelőtt?

De hát ez is a Ring élménye, a rétegek egymásra rakódása, hogy a ma esti sikerben benne van a tegnapelőtti előadás, az idei ciklusban benne van a tíz évvel ezelőtti, és benne van a jövő évi is, ha lesz. Ha nem lesz, akkor meg az van benne. Ami az ideit illeti, milyen csodálatosat üvöltözött egymással Siegfried és Brünnhilde. Lehet mondani, hogy az utóbbinak könnyű, most ébredt föl, a harmadik felvonásra, de Stefan Vinke már két felvonáson túl van, pirosra gyúlt fejjel gyilkolja a hangszálait, és elfeledteti, hogy végeredményben egy vérfertőző kapcsolatból származó gyerek, aki épp elcsábítja az anyja barátnőjét. Dicső, dicső bosszantni a filisztert.