Nem mondom, hogy nagyon sokszor, de időnként eszembe jut a probléma: tulajdonképpen mi ez a Für Elise? Úgy értem, bagatell vagy albumlap, így is, úgy is hívják, az körülbelül mindegy, de hogy ez akkor tényleg rossz zene volna, amit megvetéssel szabad és illik sújtani? Közben mégis Beethoven írta. Néha neki sem jön össze? Vagy ez a szerencséje, hogy bármekkora slágerszerző, annyiszor soha nem játsszák a rádióban, mint a Beatlest, nem tud annyira elhasználódni, mint azok a dalok. Leszámítva a Für Elisét, amiből füreliz lett, és a kaputelefonok ezt nyöszörgik egész álló nap.

Egyszerűsítené a helyzetet, ha kiderülne, hogy a Für Elisét nem is Beethoven írta, ami nem is teljes képtelenség, hiszen nincs meg a kézirat, a mű viszont csak 1867-ben jelent meg, egy bizonyos Ludwig Nohl találta, másolta és veszítette el a kéziratot.  Aha, aha. Legalábbis gyanús. Csak hát vannak kézírásos vázlatmaradványok, amelyek tényleg Beethoventől valók, és tényleg a Für Elise egy korábbi változata van rajtuk. Mivel egyéb adat nincs, az sem világos, hogy ki lehetett Elise, illetve van három jelölt, abból az egyiket Therese-nek hívják, de hátha Nohl csak rosszul olvasta Beethoven csúnya kézírását. Zűrös mű. Nem csoda, hogy egyfelől állandóan szól, vagy legalábbis szólt, másfelől alig találni komoly zongoristát, aki eljátszotta volna. Nekem csak Alfred Brendel jut eszembe, magyar lemezen Kentner Lajos. Lemezre vette még Lang Lang is, csak őt nem mindenki tartja komoly zongoristának.  

Az a baj, hogy nekem tetszik Elise zenéje, és Beethovennek is hallom. Úgy értem, megvan benne az a képesség, hogy megtalálja azt a témát, mai azonnal megmarad a hallgatóban, amitől úgy érzi, úgy érezzük, hogy értjük, mi ez a zene. Aztán tudja, hogy mégis mennyit ér ez a téma, nem ír belőle szimfóniatételt, nem variálja agyon, de két percet kibír a dolog. Lágy és gyengéd, amilyennek Beethoven nem szerette mutatni magát, de attól még ez is ő.

Persze, ha kiderülne, hogy mégis Ludwig Nohl a szerző, akkor kevésbé lelkesen érvelnék Elise mellett. De akkor miért nem írt Nohl még húsz ilyet?

Tudom, hogy nem ezen kellene gondolkodni, hanem hogy miképp is áll föl a Dvořák G-dúr vonósötös szerkezete, vagy hogy hiányzik-e belőle a Dvořák által kihúzott másik lassú tétel, vagy talán egyáltalán nem is kellene gondolkodni, csak szállni, mint vérző sas a hegyre. Most már mindegy, ami történt megtörtént.

Az történt, hogy ezen töprenkedtem Kelemen Barnabás és művésztársai (ezt hogy találták ki?) koncertjén, hogy ez voltaképpen kinek szól? A közönségnek, mondja rá az ember kapásból, de tényleg? A kamarazene is közönségcélzattal íródott? Vagy az előadók magukat szórakoztatják? A vonósnégyesre szokás mondani, hogy négy intelligens ember beszélgetése, bár ezt biztosan a vonósnégyes-tagok terjesztik, így papírjuk van róla, hogy intelligens emberek. Nem mondom, hogy nem hallgatom szívesen az okos emberek társalgását, de abban is biztos vagyok, hogy ők maguk, az intelligens emberek jobban élvezik a beszélgetést, mint aki a sarokból hallgatja őket.

Nem beszélve arról, hogy ez vonósötös. Családi körben, apa, anya, Gáspár, és két kedves ismerős, Fejérvári Zsolt és Fenyő László.

Az a benyomásom, hogy nincsenek készen a darabbal, nem minden zenei mozzanat kapja meg a neki való súlyt, a hangzás sem nagyon kellemes, persze, ebben benne lehet az is, hogy egyáltalán nem kamarában játszanak, hanem a Müpa nagytermében. Mindenesetre az alapélmény az, hogy ezt csinálni alighanem jobb, mint hallgatni. A kettes számú alapélmény meg az, hogy épp most megy el a vonat, most maradok le valamiről. Nem visszavonhatatlanul, de a következő szerelvényre várni kell.

Gyerekkorom óta van egy rémálmom. Illetve nem is tudom, hogy ez annak mondható-e, mert nem alvás közben ért el, hanem ha a Hősök terén sétáltam. Hogy elkap valami ismeretlen hatalom, fölemel, és letesz Gábriel arkangyal lábánál. 36 méter magasságban.

Tériszonyos vagyok. Szóval békésen sétálok, és egyszer csak, hopp, ott vagyok a szobor lábánál, szédülök a magasságban, és nem tudok se lemászni, se bármit csinálni, fúj a szél, be kell csukni a szemem, és várni, de nem tudom, mire. Ennél még az is jobb, ha az ember leveti onnét magát. Hogy lenne jobb, amikor épp ez a legrosszabb, ami bekövetkezhet.

Ez ellen csak egy dolgot tehet az ember: makacsul nem hisz a csodákban. Mert abban a pillanatban, hogy elkezd hinni bennük, jön a forgószél, vagy mifene, és ott találja magát, ahol nem szeretné. Nincs más lehetőség, mint fölényes biztonsággal tudni, a világban vannak fizikai törvényszerűségek, nem tudok titokzatos hatalmak által odakerülni, ahová nem szeretnék.

Eddig bejött.

Most meg az a helyzet, hogy a Néprajzi Múzeum előterében ott van Gábriel arkangyal földi mása, meg lehet nézni közelről, ahogy az sejthető, elég ronda, mint valami karikatúra Mátyás király, de érthető a szobrászi hanyagság, senki nem látja, milyen feje van neki odafent. Viszont ha az ember odaáll a felfestett talpnyomokba, akkor egy kamera fényképet készít róla, a képet beteszi az eredeti környezetbe, fönt állhat bárki Gábriel lábainál. Nincs benne semmi félelmetes.

Minden rémálom így teljesüljön.

A szokottnál is kisebb a tétje az idén az Oscar-díjnak, mintha meglepően gyenge évet zártak volna a közönségfilmek. Biztos, ami biztos, azért tegnap megnéztem az Emilia Pérezt, mégis ez a mozi kapta a legtöbb jelölést, és legalább annyit lehet mondani a javára, hogy ez tényleg film, énekkel, zenével, tánccal, szép képekkel. Tulajdonképpen az a jó benne, hogy nagy változatossággal használja a különböző filmes eszközöket, krimi is és minden egyéb, lélektan és musical, mégis egységes marad.  Ami a mindennapi életre gyakorolt hatását illeti, viszonylag keveseket érint, de nekik jó tudni, hogy ha valaki nemváltó műtéten esik át, annak lehet, hogy feszültté válik a viszonya a korábbi házastársával.

13 Oscarért? Köztük a legjobb női főszereplésért? De hát annyira igazán nem jó Karla Sofia Gascón, a jelölése inkább politika, vagy ellen-politika, semmint érdemei elismerése.

De jó, hogy nem kell fennmaradni éjszaka.

Most, hogy esett az eső, ki akartam nyitni az egyik itthoni esernyőt, de darabjaira esett szét. Mit csinál ilyenkor az ember? Kuka. De régebben nem így volt, emlékszem, hogy voltak esernyőjavító kis boltocskák, szorgalmas emberek építettek új rugót a használhatatlan ernyőbe, és mint az új.

Kihalt a szakma, annyira olcsók ma már az esernyők, hogy nem érdemes javítani őket, azon a pénzen lehet újat is vásárolni. Van még ilyen ezer, most hamarjában a szemfelszedő jut az eszembe, aki a nejlonharisnyán kereste meg a leszaladt szem végét, és valahogy föl tudta bűvészkedni a száron, hogy hordható maradjon a harisnya. Vagy a gomböntő, aki a Peer Gyntben olyan ijesztő jövőt jósol a feladatukat be nem teljesítő lelkeknek.

A lényeg nem is a szakma kihalása, mert arra van bőven példa, lámpagyújtogató sem járja az utcákat, hanem hogy a tárgy, amihez a szakma kapcsolódik, továbbra is létezik, esernyő van, csak nem szerelik, a harisnya is, a gomb is használatban maradt. Ugyanaz a helyzet, mint...

Hát igen. A művészetkritikus. Mindig lehetett tudni, hogy a művészet csodálatosan elvan kritika nélkül is, de most már ez gyakorlattá vált, a nagy lapoknak gyakran már nincs kritikai rovata, illetve ma már a nagy lapok is egyre jobban küszködnek, lassan ők maguk sem lesznek, nemhogy kritikai rovatuk.

Pedig amúgy jó dolog, valahogy mindig azt jelezte a kritika, hogy a művészet nem arra való, hogy ne kelljen este otthon maradni, hanem valami tartós hatásról van szó, és hogy egy esemény azok számára is érdekes lehet, akik nem vettek rajta részt. Csak valahogy ezt nem sikerült elhitetni a világgal. Még napilapnál dolgoztam, amikor mondták, hogy miért olyan dolgokról írunk, amelyek már megtörténtek, miért nem arról, ami jönni fog. És ha ezt a kérdést maga a kritika nem válaszolja meg, akkor talán tényleg nincs is rá válasz.

A hattyúk tavát közvetítették a Cinema MOM-ban, Covent Gardenből, és mint akinek mindig, de legalábbis gyakran jut ugyanaz az eszébe, Kocsis Zoltánra gondoltam. Aki soha nem is vezényelte A hattyúk tavát, A diótörőt viszont többször is. És a tempói mindig egy kicsit száguldozóak voltak, meggyőző, de szokatlan. Nem volt baj, mert neki nem kellett a táncosokhoz igazodni, bábokkal játszották el a történetet. Ja, úgy könnyű.

Mindenesetre amikor csodálkoztam (írásban) a tempókon, Kocsis azt mondta, hogy ő mindenben Csajkovszkij utasításaihoz tartotta magát.

Persze, elhiszem. De Csajkovszkij azért táncosoknak készítette a balettjait, úgy értem, a balettben zajlottak az ősbemutatók, ha volt is valami Csajkovszkij fejében az íróasztalnál, alighanem változtatni kellett rajta a gyakorlatban, különben nem egyszerre fejezik be az előadást a színpadon és az árokban.

Mert hát így van a közvetítésben is. Újra és újra egy kicsit lassúnak érzem a londoni tempókat, de nyilván alkalmazkodni kell a táncosokhoz, akik ugranak, repülnek, földet érnek, és ez nem megy tetszőleges idő alatt, meg kell várni őket. Ennél sokkal jobban és talán gyorsabban sem lehet eltáncolni A hattyúkat, mint ahogy ők teszik, néha a fizika felülírja a művészi szándékokat.

Azért klassz, hogy Kocsis ezt egyáltalán nem hitte el.  

Bármilyen hihetetlen, a képen egy karmester látható. Annyira karmester, hogy már az apja is karmester volt, nem is rossz, sőt jó, az ifjan elhunyt Marcello Viotti. Ő pedig Lorenzo, aki időnként föltesz magáról ilyen alsógatyás képeket. Van, hogy alsógatya sincs rajta, bár bizonyos testrészeit (legalábbis egyelőre) takarja.

Erre mondja azt a jó ízlésű ember, hogy nem, köszi, nem érdekelsz. Ha te ezzel feltűnősködsz, akkor nyilván nem engem akarsz megszólítani a művészeteddel. De aztán nincs mit tenni, olyan zenekarokkal jön, amelyeket nem lehet kihagyni, tegnap a Scala Filarmonicával. Nem maradok otthon, csak azért, mert a karmester exhibicionista.

Nem minden karmester exhibicionista? Csak van, aki kevesebb időt tölt a konditeremben.

Vagy ki kellett volna hagyni hasizom-irigységből?

Nem, azt biztos nem. Berio Boccherini-átdolgozása, ami olyan volt, mintha az ember egy olyan folyosón állna, amelyben azt hallja, hogy körülötte négy szobában Boccherinit játszanak, nem mindig egyszerre, az ötödikben meg valaki a Boleró ritmusát próbálja meg eltalálni. Vagy a Dvořák Csellóversenyt? Lehet (biztos) hogy nem ez volt a mű legmélyebbre szántó interpretációja, de azért szólt, mint az atom. Vagy a második részben a Prokofjev Romeo és Júlia. Bár szólt volna egyszer így a zenekar Seregi koreográfiája alatt, és nem évek, évtizedek választották volna el a két előadást. És főleg, főleg a ráadás, a Manon Lescaut intermezzo. Játszhatták volna pucéron is, legfeljebb azt hiszem, hogy a Paradicsomban vagyunk.

Nem is képzelem, hogy meg tudnám fejteni azt a zenei jelenséget, amit (akit) Rados Ferencnek hívtak, nem is ismertem, régen voltam koncertjén, a lemezeit tegnap meghallgattam (nem az összeset), de azokból alig derül ki valami. Egy Mozart-zongoraverseny, kopogósan, két Schubert-trió, elég furcsa akusztikai elképzelésekkel. Egy fél Winterreise Polgár Lászlóval, Brahms Kovács Bélával, Mozart Kirill Gersteinnel. Minden valakivel. És minden jó, de valahogy nincs arányban azzal a legendai státusszal, amelyet Rados Ferenc betöltött, és nemcsak a magyar zenei életben. Sztárelőadók jöttek hozzá tanulni, vagy a közelében lenni, figyelni, mit mond, mit játszik, hogy mondja, hogy játssza.

Ez ellen nehéz mit tenni, mi, akik fogyasztjuk a zenét, fogyasztóként is hallgatjuk, a végeredmény érdekel, milyen volt a koncert, milyen lett a lemez. Föl sem mérjük, mi a veszteség, pedig az már a mi veszteségünk is. Az ember próbálja megérteni, hogy van ilyen zenei lény, aki éli, tanítja, és nem feltétlenül játssza el, amit átélt, meg amit meg tud tanítani, és akkor mondjuk, hogy mester vagy guru. Régebben ők tartották a vállukon a magyar zenei életet.

Ma nem tudom, ki tartja a vállán.

Van ez a csodás kis zongoradarab, az a címe, hogy A vajaskenyér. Amikor legelőször hallottam, Cyprien Katsaris játszotta a Zeneakadémián, ráadásnak. Nagyon-nagyon kevesen voltunk nézők, az emberek nem tudták, ki ez a zongorista, pedig akkor már fölvette a Beethoven-szimfóniák Liszt-átiratait, ezt játszotta itt is, a koncert második részében, az Eroicát. Aztán meg ezt, be is konferálta, Das Butterbrot, von Wolfgang Amadeus… Nevettünk és vihogtunk. Pedig akkor még rá sem jöttem, hogy mitől vajaskenyér A vajaskenyér, hogy ezek a glissandók olyanok, mintha a vajat kennék a kenyérre, balról jobbra és viszont.

Ma már azt mondják, nem is Mozart, jó esetben a papa, de lehet más is, végül is teljesen mindegy. Egészséges reggeli.

Két, mondjuk úgy, hogy technikai problémát vet föl A brutalista című film. Az egyik a hossz, hogy a sorozatok térnyerésével mintha a mozi is nyúlni akarna, jelezni, hogy fontos dolgokat csak hosszan lehet jól és árnyaltan elmondani. Ami talán igaz, inkább nem, nekem az alaptapasztalatom az a Netflixen, hogy az első rész érdekes, a második már kevésbé, és a harmadik elhülyül, annyira csavargatni kell a történetet, hogy még mindig meglepő maradjon, hogy a végén, ha egyáltalán végignézem a sorozatot, csak azért, hogy na, hová lyukadnak ki. Végállomás a hülyeség.

Mindezt A brutalistára fordítva, a szünetig (mert az is van a filmben, pont negyedóra), azt mondja az ember, hogy jó ez a film, szép is, látom a honnét hovát, de mi tart ezen ilyen sokáig? Aztán kiderül, hogy a lényeg mind a második részre marad, de az meg – hát jó, el nem hülyül, de valahogy elszáll.

Ez a második rész persze jobban észrevéteti az igazán fontos technikai problémát. Lehet mondani bármi újat a holokausztról filmben? Úgy értem, ez már régóta kérdés, és valami érvényes válasz mindig jön rá, a Schindler listája, A zongorista, Az élet szép (bár ez sokaknak nem érvényes válasz) meg a Saul fia. Jó volna idesorolni a Sorstalanság filmváltozatát, de nem tudom.

És akkor jön A brutalista, ami úgy szól a holokausztról, hogy már utána kezdődik. Ha jól figyeltem, egyetlen náci őrt, német juhászkutyát és barakkot nem lehet benne látni. És a film kezdetén mégis ott van a Saul fia, de aztán kiderül, hogy ez a zsúfoltság nem az, hanem egy másik nagy utazás, Amerika felé. A végén meg ott van a Schindler listája, ahogy összekeveredik a film és a valóság, a velencei építészeti biennálé megnyitója, együtt vannak a szereplők és a valóság. Illetve nem a valóság, hiszen Tóth László építész nem létező személy, de egy pillanatra mégis elbizonytalanodik az ember: akkor ki az az ember ott a tolószékben?

A kettő között ott van az egész film, ami nekem azért nem áll össze. Tényleg szívesen nézem Adrien Brody arcát, de abban nem lehet reménykedni, hogy egy ember marad a sok sors, csak azért, mert A zongoristában ezt megoldotta. Mintha semmi nem állna össze, hogy lehet úgy heroinistának lenni, hogy ha eszembe jut, előveszem a szert a mosdó szifonjából, hogy lehet úgy építésznek lenni, hogy éveken át nem építek, csak rajzolok? És a végén a magyarázat, hogy a brutalista építészet a koncentrációs táborok nyomorúságát építi föl az utcán, és a reményt, hogy fölfelé kell nézni? És majdnem olyan bölcs, mint Illyés Gyula Bartók-verse, a ronda világban ronda zenét kell komponálni, az fejezi ki, hogy „anyánk a halott”. Ha brutalista építész volnék, tiltakoznék.

Nem beszélve arról, hogy a brutalizmus szó minden valószínűség szerint nem Brutusra utal, aki te is, fiam, hanem a béton brut-re, a látható, nyers betonra.