Néha mégis olyan, mintha Budapest lenne a legmenőbb hely a világon. Egyik legmenőbb. Például így március-áprilisban, amikor megkezdődik a japáncseresznye-virágzás a Millenáris Park közelében. Gyönyörűek a fák magukban is az ezüstös törzsükkel, de ilyenkor virágba borulnak, az emberek ámulnak és nyúlnak a zsebükbe a telefon után. Egyre több az ázsiai származású ember, akik állnak a fák alatt, és az valószínűleg túlzás, hogy otthon érzik magukat, de talán nem annyira idegenben. Az operabarátok egy kicsit jobban megértik a Pillangókisasszonyból a Cseresznyevirág-kettőst, meg a folytatást, hogy ja, ezeket a virágokat szakajtották le, mert jön Pinkerton. Aki aztán nem is jön, vagy csak másnap reggel.

Azt olvastam, hogy a globális fölmelegedés jól mérhető a cseresznyevirágzással, azelőtt április közepére esett, mostanában meg a legkorábbi virágzás március 31-én volt. Mi persze későn kapcsolódtunk be, de ezt a képet március 31-én készítettem, szóval legalábbis utolértük a fejlett Japánt, ha meg nem előztük. Még egy kicsit melegedünk, és talán egybe lehet majd kapcsolni a szakurát és a karácsonyt.

Negyven éve megy Londonban Andrei Serban rendezésében a Turandot, ami mindenképpen szép kor, de még szebb, ha látni, hogy annyira nem is jó az egész. Vagy annyira nem az, amit az ember a Turandottól vár, amit kapni szokott, hogy nagy fények és nagy sötétség, nagy tömeg a színpadon, egy fényben ragyogó hercegnő, és a közemberek, akik közül Kalaf végül odaér a fénybe. Mint tudjuk, nem is épp áldozatok nélkül.

Valahogy ez mind nincs. Nincsenek annyira sokan a nagy jelenetekben sem, és főleg nincs sehol a fény, mindig sárgás félhomály borítja a színpadot, Turandot ezüst vagy arany ragyogás helyett piros-fekete ruhában adja föl a kérdéseket. Kelet és nyugat, taj-csi és commedia dell’arte, ez volna a három miniszter, nem rossz. Az öreg császár meg úgy néz ki, mint Szent István a Képes Krónikában. Csak éppen a lényeget nem lehet érzékelni, a megtalált célt, amihez képest mindenki más lényegtelennek és feláldozhatónak látszik.

Mert, persze, feláldozódnak, nemcsak Liú, és nemcsak a történet végén. Kalaf a gong megütéséhez az apja mankóját rántja ki a kezéből, az öreg Timur össze is esik. Ez is egy üzenet: nem éri meg. Ne legyél küldetéses ember, mert nem marad semmid, csak a küldetésed, az ember valahogy elvész ebben az összefüggésben.

Nem éri meg. Mintha a címszereplő Sondra Radvanovsky is ezt akarná mondani, se nem tiszta, se nem megejtő szépségű hang, még az emberi teljesítőképesség határait sem érzékelni, hogy Turandot ott járna, az énekelt hangok ormán, mindjárt lezuhan. Nem zuhan, de nem is izgalmas az egész. A tenor, Hansung Yoo persze jó, a többiek inkább az átlaghoz, (a magas, nemzetközi átlaghoz) húznak, az este egy jó alternatív-Turandot lehetne, ha már túl sokat láttuk az igazit, akkor egy ilyen értelmezés is érdekes lehet. Élőben, Londonból, a Cinema MOM-ban.

Már csak az igazit kellene látni túl sokat.

Ez mekkora kaland volt! És ha az ember kellően tájékozatlan, akkor föl sem volt készülve rá, Dianne Reeves, rendben van, nagymenő a világban, x mennyiségű Grammy-díjjal, a Snétberger-évad vendége a Müpában, biztosan nagyon jó lesz.

Annál sokkal jobb volt.

A kalandot eleinte nem is lehetett érezni, Snétberger Ferenc trióban játszott, szépen, de azért tudta az ember, hogy ha ez így megy végig, semmi nem menti meg az elszenderedéstől. Egy kicsit szerintem alul volt keverve mellé a bőgős, Barcza-Horváth József, pedig semmi ok nem volt a halkságra, és igazából az volt az érdekes, hogy a szépen, tisztán csordogáló zenék alá mennyivel izgalmasabb ritmust ütöget a dobos, szintén Snétberger, de Toni.

Hát jó, hát jó. Aztán csatlakozott hozzájuk egy zongorista, John Beasley, Snétberger (az atya) azt ígérte, hogy majd mesél róla, de végül nem tette. Mindenesetre John Beasley már nagyon jót tett az estének, hirtelen beindulni kezdett a muzsikálás, már jött egy szép kis párbeszéd gitár-zongora elosztásban. Aztán megérkezett a sztárvendég, Dianne Reeves. És énekelt egy hangot.

Hogy a mellettem ülő ismeretlent idézzem: Úristen! Később ezt kiegészítette azzal, hogy: Atyaúristen!

És ez csak a hangra vonatkozó megjegyzés volt, pedig Dianne Reeves sokkal több, mint hang, persze az is, szépen énekel és tisztán, nagy utakat jár be, de közben az egész, nem is tudom, van-e ennek értelme, de olyan többszólamú élmény. Hogy a dal, mondjuk a What Are You Doing With The Rest of Your Life nem annyira bonyolult dolog, van eleje, vége, írta Michel Legrand, majdnem Oscart nyert legjobb filmdalként, csak volt egy még nála is jobb dal, a Hullhat rám a jégeső. És ez a nem annyira bonyolult dolog, ez a dal, mint valami polip, körbefonja az embert, innét is, onnét is indulnak bizonyos hangi csápok, körbevesznek, de nem szorongatnak, csak ölelgetnek. És közben szól Afrika, szól valami latin muzsika is. Vagy a koncert egy másik pontján Reeves kicsit befelé fordul, most nem elsősorban a közönségnek énekel, hanem Snétbergernek és Snétbergerrel, a többiek le is lépnek, nem zavarják őket (a bőgő marad), ők meg zenélgetnek, aztán Reeves a végén azt mondja, ez egy ilyen alkalom volt. Először szólalt meg ez a dal, először és utoljára, nem tudják, nem is akarják még egyszer eljátszani.

Mit csinálunk hátralévő életünkben? Mindenesetre több Dianne Reevest fogunk hallgatni.

A Mézga-család ment vasárnap délután a tévében, most épp Aladár különös kalandjainál tartanak, a Mesebolygó című rész került sorra – nem a legjobb. Vagy csak én nem értem, mitől Mesebolygó az, ahol minden növény, a talaj, a folyó, a tó cukros – végül is mindegy, talán csak kinőttem belőle. De közben mégis volt egy jelenet, Aladár megbízza az egyik Mesebolygó-lakót, hogy végezze el helyette a büntetését, írja le százszor (vagyis már csak hetvenhétszer, mert huszonhárommal megvan), hogy „A testvéri szeretet melengeti keblemet”. Amikor a bolygóról hazaér, és számon kérik, hogy elkészült-e, hanyagul átadja a füzetet, de az apja nem elégedett: ez csak huszonnégy. Aladár megnézi, és rájön a megoldásra, a bolygólakó leírta ugyan a mondatot még hetvenhétszer, de egymásra írta a betűket.

Nahát! Nem kell hozzá nyolc év (akkor hosszú nyolc évnek látszott, most csak egy pillanat), hogy valaki ugyanezt csinálja. Esterházy Péter lemásolta Ottlik Géza regényét, az Iskola a határont, de hogy ne kelljen hozzá sok papír, az első sor után egymásra írta a szavakat és mondatokat. Azt azért nem hiszem, hogy a Mézga-családból vette volna az ötletet, de meglepő, hogy milyen távoli agyak jártak egy rugóra.  Nem is tudom, azóta mi lett az Esterházy-kézirattal, ki őrzi, ha őrzi, vagy múzeumba került-e.

Mézga Géza egyébként valami olyasmit mond Aladárnak a füzet megszemlélése után, hogy minek tanulsz kibernetikát, ha százig sem tudsz számolni. Erről meg egy másik történet jut eszembe, amikor Einstein (aki közismerten egészen jó hegedűs volt) házimuzsikált Fritz Kreislerrel, és egy nehezebb részt újra és újra elrontott, Kreisler idegesen letette a vonót. Mi van magával, Albert? Nem tud számolni?

Szent Eufémia nevét viseli Gradóban a katedrális, és azt hittem, hogy ez is annyira beszélő név, mint a Szent Leokádia… Illetve az is. Leokádia persze magyarul viccesebb, de görögül is jelent valamit, Eufémia pedig nem az eufémizmus névadója, hanem ugyanonnét valósiak. Eu görögül azt jelenti, jól, phémi meg azt, hogy beszél.

Szent Eufémia egyébként nem arról híres, mennyire jól beszélt, hanem hogy egy ideig nem tudták megölni a hóhérai, a sebei begyógyultak, a vadállatok inkább a lábához heveredtek. A végén persze a hóhérok győztek, és Eufémia ma valószínűleg a rovinji székesegyházban pihen (tessék, ez is egy eufémizmus). Ahogy egy szenthez illik, Eufémia holta után sem hagyta abba a földi tevékenységet, a kalkedóni zsinaton rábízták, hogy kinek van igaza, a tévtanító Eutükhésznek, vagy a zsinati hitvallóknak. Eufémia ekkor már körülbelül százötven éve halott volt. A két tanítást fölírták egy-egy papírra, és betették a sírba. Amikor másnap felnyitották a szarkofágot, Eutükhész dolgozata a szent lábánál volt, a másik irat meg a jobb kezében.

Ahogy Woody Allen mondja az Annie Hallban: ha minden ilyen flottul menne.  

Aquileiába nem megyek. Ez volt az egyetlen, amit elterveztem az út előtt, nem, nem és nem, már voltam, ha jól számolom, háromszor, és nem azt mondom, hogy nem maradt semmi látnivaló, de vannak új régi dolgok a világban, nem lehet mindig a régi régieket újralátogatni. Tudom, mi van ott, láttam a bazilikát, bámultam a mozaikpadlót, megkerestem a falba karcolt, lóról hátrafelé nyilazó hun vitézt, voltam a toronyban, voltam az altemplomban. Aquileiába most nem.

De hát pont arra visz az út, és pont látszik a torony, és pont sokkal erősebb jellem kellene hozzá, hogy csak úgy, elfordított fejjel menjek el mellette.

Nem túl okosan úgy csinálják, hogy a jegypénztár egyben a shop is, ha valakire a művészet hatására rájön a vásárlás, vissza kell mennie a különálló kis házikóba. Másrészt mégis okosak, mert kitalálták, hogy a rengeteg mozaikot nézve elvész az ember, lehet vitatkozni, kinek melyik a kedvence, ez a kecske, vagy az a halacska, de ők maguk döntöttek, és főszerepet kapott a teknőssel harcoló kakas. Ez van nemcsak képeslapon, de pólón, bögrén, vászontáskán. Szép is.

Az ember tehát megy és ámul, milyen jól sikerült a felújítás, végre teljes tágasságában érzékelhető a bazilika, sajnálom az építőket, akik ilyen kellemes fényben soha nem láthatták a saját templomukat, nézem a bő nadrágos diákokat, ahogy lassan elcsöndesednek a hely hatására. Megvan ez a kecske meg az a halacska, meg a hun vitéz, meg az altemplom, a feldebrői égi mása, és mennék is már, amikor észbe kapok. A kakast nem láttam. Már éppen kérdezném a biztonsági embereket, de nincs egy se sehol, amikor eszembe jut, hogy a templom melletti részbe most be se mentem. Ott még építenek, sárga-fekete csíkos ragasztószalagok intenek óva, meg mindig víz borítja a padlót. Most is. De ott van, a víz fölött a kakas és a teknős, harcra készen. És szépek, szépek, százszor szépek.

Behülyítettek, de van nekik mivel.

Érzem, hogy át akarnak verni. Már onnét is érzem, hogy az egyik helyen lehet megvenni a jegyet a másikra, a cividalei múzeumban a longobárd templomhoz. Aztán majd sétáljak el oda, nem fogom megbánni. Elsétálok, szép templom, de mi benne a longobárd? Hát, majd odabent kiderül.

De odabent mindenütt állványok és válaszfalak, képernyőn megnézhetem, hogyan szállították ki a tényleg gyönyörű és tényleg elég kopott, 15. századi, fából faragott kórust a tempiettóból.

Hát jó, de érvényes marad a kérdés: mi ebben a longobárd?

A bátyám jut az eszembe, amikor meglátott nagyszerű, csíkos szörfös pólómban, és azt mondta, hogyhogy egy olyan csíkos pólót a longobárdokkal hoznak összefüggésbe? Először nem is értettem a kérdést, aztán azt hittem, viccel. De a végén rájöttem: longboard, az volt a pólóra írva, vagyis a hosszú deszkát használó szörfösök közé soroltam vele magam. Nem a longobárdokhoz. Félreolvasta.

Ekkora félreolvasástól nem tartottam, csak a létrákat, falakat, munkaruhás embereket látva az volt a benyomásom, hogy nincs meg ez a templomban templomocska, épp felújítják, csak nem akarják elvenni a kedvemet. Az ideiglenes útvonal emeletre megy, aztán emeletről le, a legközelebb akkor állok a célhoz, amikor egy emeleti ablakból benézhetek a tempiettóba, de csak oldalról. Meg van világítva, de üres.

Átvernek. Olaszok.

Megint le egy lépcsőn, és már ki van írva, hogy kijárat, és akkor egyszerre ott a templomocska. És be lehet menni. És üres, nincs más, mert nincs idény.

Annyira örülök neki, hogy érdemben meg sem tudom nézni. Pedig ezek a márványból faragott szőlők, alattuk a szakálltalan Krisztus két arkangyallal, a hat szent. Egyáltalán, hogy valami a 8. századból való, és megőrizték, inkább körbeépítették, de nem alakították át...

A szokásos tanulság: vissza kell menni. Nyilván akkor már nem először fogom látni, de talán látni fogom.   

Cividale egyik nevezetessége az Ördög hídja, keskeny, magas, elegáns, kicsit a mostari Öreghidat juttatja az ember eszébe, bár az egyetlen ív, ezt meg kettő tartja. Amúgy a két ív nem egyforma, de alig tűnik föl, éles a szög, ahogy a híd a folyó, a meglepően zöld Natisone fölött átível.

A név persze a legenda miatt van, sőt, rögtön két legenda miatt. Az egyik szerint azt a követ, amelyen a középső pillér nyugszik, az ördög vágta mérgében a folyóba. A másik történet hosszabb, nem sikerült megépíteni a hidat, amíg a nép meg nem állapodott az ördöggel. Építse meg ő, és cserébe övé lesz az első lélek, aki átkel a hídon. Az ördög egyetlen éjszaka elvégezte a munkát, no de most ki viszi át a szerelmet? Végül megoldották, egy kóbor kutyát küldtek át, annak a lelkét vihette magával a patás. A kutyabarátok persze tiltakoznak, és próbálják megmacskásítani a történetet, egy kóbor macska ment át először. Pedig a lényeg nem itt volna, hanem hogy akkor elfogadjuk, hogy az eb is lélekkel rendelkező lény.

A valóságban persze nem egy nap alatt készült el a híd, és nem is egy élet alatt, tudható, hogy 1441-ben írták alá a szerződést az építésszel, az is tudható, hogy nemcsak az építesz, de az utódja is meghalt, és a híd még nem volt készen. 1552-ben azonban már lekövezték a hidat, és azóta is...

Azóta is? Dehogy. 1917-ben a visszavonuló olasz seregek felrobbantották az Ördög hídját, hogy megnehezítsék az üldöző monarchia-csapatok dolgát. A dolognak a szokásosokon kívül még az a szépséghibája is megvolt, hogy az üldözők nem is itt keltek át a Natisonén, hanem kicsit odébb, Udinénél.  

Miért volna szükség ördögre, ha vannak emberek is?  

Az egész Riminivel kezdődött. Volt egy rokonom, akinek minden márciusban akadt egy kis elintéznivalója Riminiben, és egy idő után engem kért meg, hogy fuvarozzam el őt oda. Míg ő intézte az ügyeit, én egyedül maradtam a városban, élveztem a szezonon kívüliséget, a csöndet, a tenger közelségét, a szelet. Aztán így maradtam, mindig öröm, ha tavasszal mehetek valami fürdőhelyre. A boltok közül csak minden harmadik van nyitva, az is úgy, hogy ha valami dolga akad a tulajdonosnak, akkor inkább azzal foglalkozik, ma délután zárva tartunk, írja ki. Ha valaki elneveti magát egy kávézó teraszán, visszhangzik tőle az utca. És közben mégis minden az életről szól, itt is, ott is kopácsolnak, fúrógépek nyeszeregnek, készülnek az idényre, lesz itt még annyi ember, hogy nem férnek egymástól.  Hogy nem vagyok egyedül ezzel a rajongással, azt Ulrich Seidl Rimini című filmje is bizonyítja, ámbár az tényleg inkább a múltról szól, mint a jövőről.

Az idei választás Grado, közel is van, nem is tűnik nagyon bonyolultnak. De azért fogósabb, mint hinnénk, már a neve sem annyira egyértelmű, Grado az lépcsőt jelent, az ember kikötőnek gondolja, hiszen az is, itt léptek a partra és a parthoz vezető lépcsőre az utasok. A másik parton, Pisa mellett van egy San Pietro a Grado nevű templom, amit oda építettek, ahol Szent Péter először Itália földjére lépett. Persze azóta a folyók dolgoztak, a tengerpart közben kilométerekkel arrébb került.

De ez most a mi Gradónk, ami talán nem is grádics, hanem a Castrum torzulása, hogy itt vár volt. Tényleg volt, bár nem sok maradt belőle. Gradónak volt fénykora is, amikor a barbárok Aquileiát szorongatták, Attila el is foglalta, és akkor a püspök átköltözött Gradóba, megkezdődött a városok közti rivalizálás, melyik a fontosabb, melyik a múlt és melyik a jövő. Aztán közbeszólt Velence, és a maga javára döntötte el a kérdést.

Van persze előnye is annak, ha egy város fejlődése megtorpan, ugyanolyan marad, mint fénykorában, nem fejlődik vagy csak mértékkel tovább. Ez Gradóban három régi épületet jelent, a katedrálist, a keresztelőkápolnát és a Santa Maria delle Grazie templomot – mert persze mégsem volt akkora a megtorpanás, aztán a 20. században beindult a fürdőzés és tengerezés.

De itt maradt az aranykor is. Például ez a monogram a katedrális padlóján. Ez tényleg a legnagyobb gazdagság és a legnagyobb építkezések ideje, amikor Éliás volt a püspök. Ez az ő monogramja. Persze, akárhogy nézem, nekem nem jön ki. Vagy túl sok a betű, vagy túl kevés. Ha csak Éliás, elfogadva, hogy latinul nem szeretik a szókezdő e hangot, inkább elétesznek egy h-t, szóval a név Haelias, akkor is marad egy fölöslges c meg o meg p. Ha viszont Éliás püspök a monogram, vagyis Haelias episcopus, akkor meg hiányzik néhány betű... Vagy várjunk csak, ha a P az I meg S is, ha az A áthúzása külön életet is él, akkor az V, ami U. Minden megvan.

Értem, hogy annak idején miért nem erőltette a hazai sajtó Ronald Reagan közelebbi megismerését, vagy legalább néhány jó tulajdonságát miért nem mutatták meg, úgyhogy nem panaszkodok a múltra. Mindenesetre valamiért az utóbbi időkben a YouTube elkezdte bizonygatni nekem Reagan elnök viccmesélői képességeit. És tényleg, nagyon tudott. Pont annyit nevetett a saját viccein, amennyi a jókedvhez kell, hogy ne valami orr alatt eldünnyögött szellemesség legyen, hanem igazi produkció, felépítve, poénnal. Kellemes hangon, minden szó érthetően mondva: igazi profi munka.

Nem gyilkos poénok, de azért politikai viccek, mindjárt elmondok egyet. Persze, nem tudom olyan jól elmondani, mint ő, de talán így is jó lesz.

Reagan és Gorbacsov együtt utazik, megállnak és megcsodálnak egy gyönyörű vízesést, egyszerre azt mondja Gorbacsov: nálunk azért az emberek áldozatkészebbek és önfeláldozóbbak, mint Amerikában. Mire gondol? Tegyünk egy próbát, kérje meg a biztonsági szolgálat főnökét, hogy ugorjon be a vízesésbe. Reagan rááll, de a biztonsági szolgálat főnöke azt mondja: ne haragudjon, elnök úr, feleségem van és három gyerekem – nem ugrok.

Gorbacsov elmosolyodik, szól a biztonsági emberének, az azonnal beugrik. Az amerikai utána mászik, csodák csodájára élve megtalálja, épp az ingéből facsarja a vizet. Az amerikai megkérdi: ne haragudjon, de miért ugrott be?

Mit tehettem volna? Feleségem van és három gyerekem...