Bizonyos okokból sokat hallgattam mostanában Beethoven Diabelli-variációit. Nem nagyon rejtélyesek azok a bizonyos okok, új lemez jelent meg, Mitsuko Uchidával. Egy idő után aztán rám jött a vágy a tavasz után, vagyis nem az, hanem a vágy a Goldberg után, mégis az a „másik”, vagyis az egyik, mert a Diabelli a másik, a világ nagy billentyűre írott variációi között. Van harmadik meg negyedik, sőt több, de ez a kettő az, ami egész világ, ami nélkül nincs élet a halál előtt, ragozhatnám még, de minek. Vagy mégis ragozom még, mert a két műnek köze van egymáshoz is, Beethoven biztosan ismerte a Bach-változatokat, mert szinte hivatkozik rájuk, például a Diabelli utolsó nagy Adagiója igazán közeli rokona a Goldberg 15. variációjának. Persze attól még külön világok, még koncepcionálisan is, Bach óriási kört fut be, hogy a végén visszatérjen oda, ahonnét elindult, Beethoven viszont végig ott marad a téma közelében, folyton hallani Diabelli hülyeségeit (ez most igazságtalan volt), hogy a végén eljussunk a keringőtől a menüettig.

És közben meghalt ötvenegy évesen Nicholas Angelich, aki készített Goldberg-lemezt, nem is rosszat, még ha talán pont ezt nem érzi közben az ember, ezt az egész világot. De valami hozzáfűznivalója neki is volt a darabhoz, bizonyos változatokat jobban ért és szebbnek hall az ember, mint ahogy szokta, mert hát én is benne vagyok a Gould-csapdában, mindig vele kezdem és hozzá térek vissza, ha a Goldbergről van szó. Nem azért, mert ez az egyetlen és igazi, de a legszebb és legokosabb felvételekben és előadásokban sincs meg az a kozmikusság, végtelenség és magányosság, amit csak Glenn Gould tudott eljátszani. Ő viszont kétszer is, hiszen élete legvégén újra fölvette a Goldberg-variációkat, teljesen másképp, mint a pálya elején, hogy vitatkozhassanak az emberek, melyik a jobb, pedig az alapélmény ugyanaz.

A megválaszolatlan kérdés most az, hogy vajon Glenn Gould miért nem vette lemezre a Diabelli-variációkat.

Kíváncsi vagyok, ma is lesz-e bombariadó a Szépművészeti Múzeumban, ez most (két nap alapján) mintha mindennapossá vált volna. Az ember félti a saját kincseket is, de a kölcsöndolgokat talán még jobban, nem azért jöttek, hogy itt leljék végzetüket. Tudom, többnyire nem azért fenyegetnek, mert valóban robbantani is akarnak, elég a kellemetlenség, de hát az ördög nem alszik, még ha nem is tudni, miért, ki áll bosszút kin, ha egyáltalán bosszú, vagy milyen figyelmeztetésről van szó. Talán tényleg annyi az üzenet, hogy az ördög nem alszik? Ezt is meg lehet szokni? Ahogy megszoktuk, hogy nem csak riadó van, de bombák is a szomszédban, hír lesz belőle, nézzük, mi a helyzet, hogy állnak? Lehetne művészeti akció is, amely aláhúzná Bosch mondandóját, porból vagy és porrá leszel, és a két porság közti időszakot sem épp a legszebben és leghasznosabban töltöd.

Tudom, hogy nem ez a cél, de attól még igaz.

Nem hagy nyugodni Radu Lupu, persze, édes nyugtalanság, vagy micsoda az egész, de hallgatom egész nap, nem is megfejtést keresve, de azért kérdéseket találva. Például hogy miért nem erre emlékeztem, amit most hallok. Mert lemezeket hallok, és a lemezeinek producere arról beszélt, hogy Lupu mellett azért be lehetett csavarodni. Nem szerette a lemezeket, ez elég egyértelmű a mennyiségre nézve csekély hagyatékot látva, ez megint olyasmi, amit az ember nem ért. Radu Lupunak nem volt mitől félnie, arról szó sem lehet, hogy az utókor majd azt mondja, nem is volt olyan jó zongorista. Olyan jó volt. De mégsem olyan, mert erre a kínos precizitásra nem emlékszem a koncertjein. Amitől agybajt kaptak a technikai munkatársak, hogy ha valamit elhibázott, persze, az ő szintjén, egy hang kicsit erősebben szólalt meg, mint a többi, akkor nem az volt a megoldás, hogy újra vesszük azt az egy hangot, hanem mindent kezdjünk elölről, ha nem is a teljes tételt, de a teljes zenei szakaszt. És újra, és újra, és holnap újra azt, amit ma újra, és holnapután megint.

És a lassúság, ha ez egyáltalán annak nevezhető. Amit ő mondott, miután elképesztette Prokofjevvel a zsűrit, hogy szíve szerint csak lassú tételeket játszana. És mintha tényleg ezt csinálta volna, a gyors tételek is lassúnak hatnak, de nem azért, mert bármit is valóban lassan játszik. Például ott a Waldstein-szonáta első tétele, megy, mint a vonat, aki ezt jobban hajtja, annak már tényleg a vonata indul, de amikor közvetlenül a tétel vége előtt megáll a zene, akkor hirtelen ki is nyílik, mintha azt mondaná Radu Lupu, hogy szép, szép, jó, jó, de tulajdonképpen én ezt akartam mondani, ezt a néhány hangot, minden más csak előjáték volt. És akkor az ember titkos összefüggéseket vél felfedezni a Waldstein és az E-dúr hegedűpartita Preludiumja között, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Beethoven ismerte a Bach művet.

Apró örömök a szomorúságban.

Tudom, hogy nem kellene, bosszant is, de még mindig szeretem a Keresztapát. Nyilván nem vagyok vele egyedül, és talán nem is csak engem zavar ez a furcsa társadalmi önelégedetlenség, hogy szimpatizálunk a rendellenessel. Legalábbis elméletben. A jó fejek bűnszövetkezetbe tömörülnek, és kinyírják a nem jó fejeket. Csodáljuk az alternatív társadalmat, amelynek mégis egy Al Pacino vagy egy Marlon Brando a feje. De legrosszabb esetben is Robert De Niro.  És hiába nem hiszem, hogy a maffia (vajon miért írják magyarul két f-fel?) nem ennyi, meg kell csókolni valakinek a kezét, és az mindent elrendez. Legrosszabb esetben majd rendbe kell hozni a szitává lőtt gyermekét a temetésre.

Néha jó, ha eszünkbe jut: nem ennyi az egész.

Meghalt Letizia Battaglia, aki ha nem is egész életében, de sokat dolgozott ezen. Fényképész volt, és le tudta hallgatni a rendőrségi vonalakat, így mindig elsőként érkezett Palermóban a gyilkossági helyszínekre. Fényképezett, hogy lássák az emberek, a maffia nemcsak film, és nemcsak öltönyös emberek családi vállalkozása, hanem vérfoltok az utcán, szétlőtt testek, csupa olyasmi, ami csak filmen mutat jól. Állóképen valahogy igazibbá válik.

Csodák csodájára Letizia Battagliát nem a maffia ölte meg, amitől persze rögtön beindul az ember fantáziája, talán a gyilkosok sem bánták, hogy újságban meg múzeumokban szerepelnek a rémtetteik. Lehet, hogy ők a saját világukkal elégedetlenek, és szeretnének végre unalmas kispolgárokká válni.  

Van egy furcsa zenei élményem, amivel egy kicsit nehezen számolok el, vagy ez talán túlzás, de amikor az ember kissé furcsán néz önmagára. Kocsis Zoltán játszotta a Zeneakadémián Schubert B-dúr szonátáját, már jócskán benne jártunk az első tételben, mondjuk lement 5-6 perc belőle, amikor a zongorista megállt. Bocsánat, van egy kis probléma, az egyik billentyű nem szólal meg, és mutatta is, hogy melyik. Bejött egy szakember, befeküdt a hangszer alá, matatott egy kis ideig, aztán minden rendbe jött, ding-ding-ding, működik, Kocsis vissza, és újrakezdte a szonátát.  Emlékszem a pillanatnyi bosszúságra, hogy nem ott folytatja, ahol abbahagyta, hanem elölről játssza a teljes művet. Az ember észhez tér, hogyan is csinálhatná másképp, így teljes az élmény, de ott maradt az az átszaladó bosszúság, hogy ez már megvolt, már hallottuk, miért kell ezt még egyszer?

Többé-kevésbé értetlenül figyeltem magam. Elvben és gyakorlatban is szeretem a zenét, miért nem tudok örülni annak, hogy ha öt perccel tovább játszanak?

Az egész azért jutott újra az eszembe, mert tegnap éjjel Radu Luput hallgattam, Schubertet játszott ő is, ha nem is a B-dúr szonátát, de impromptuket és az f-moll fantáziát Murray Perahiával, mindent fantasztikusan, valami olyan különös higgadtsággal vagy nem is tudom, mi a megfelelő szó itt, nyugalommal, de többről van szó, mint nyugalom. Mondanám, hogy éteri, de ez sem igaz, ha valamit vizionálni kell közben, akkor az ember a billentyűket látja, ahogy le-föl mozognak. Minden mű ki van emelve az időből, saját törvényei szerint halad, ha egyáltalán halad, nem áll.

Talán ez volt a különbség a két zongorázás között, Kocsis nagyon is ment előre zenélés közben, haladtunk az első hangtól az utolsóig. Egyébként ő is nagyra értékelte Radu Luput, szó sincs valami elvi ellentétről, ami szép, az szép – ennél okosabbat nem tudok hamarjában kinyögni. De akkor már inkább csöndben maradok.   

Meghalt Radu Lupu. Ehhez sajnos túl sokat nem lehet hozzátenni, talán valami életrajzot, hogy született Galatiban, 1945 november 30-án, versenyeket nyert, de már akkor is olyan volt, hogy köszönöm, megnyertem, akkor most nem kezdek el vadul karriert építeni, hanem hazamegyek (vagy Moszkvába megyek) tanulni. Nem e világra való figura volt, de vannak ilyen kivételes helyzetek is, hogy a világ kezd el akkor alkalmazkodni, mint aki vagy ami belátja, hogy az igazság odaát van. 

Nem is volt túl jóban a világgal, utoljára interjút 1992-ben adott, nincs sok lemeze, bár ami van, az olyan, hogy érti az ember, miért is készült, a koncertjeit ritkán engedte közvetíteni, mint akit az a csapás ért, hogy tehetséges, kénytelen az adottságait fejleszteni, kénytelen időnként a közönség elé állni, de hogy ebben neki valami öröme lehetne... Nem. Az idő halad, az ember meg egyre jobban fél, hogy talán neki volt igaza. 

Nem lehet nagyon sikeres Bécsben az új Trisztán és Izolda előadás, a legújabb hír körülötte az, hogy az osztrák tévé fölvette ugyan az előadást, mégis úgy döntöttek, hogy nem adják le. Egyeztettek a színházzal, a karmesterrel, az énekesekkel, és úgy döntöttek, hogy mindenkinek jobb lesz így. Nem is az az érdekes, hogy tényleg az énekesek nem voltak jó formában, vagy Calixto Bieito fantáziája szaladt meg túlságosan, hanem hogy azért az előadás lement. Azt nem mondják, hogy akinek nem tetszett, az jöjjön, ha az elvesztegetett öt órát nem is tudjuk visszaadni, azért a jegy árát megtérítjük.

Tudom, hogy vannak erre szabályok meg hagyományok, mikor számít egy előadás eljátszottnak, meg beleszaladhatunk egy végtelennek látszó jogi esetláncolatba, ha elkezdenék visszaadogatni a jegyek árát az elégedetleneknek, de ha maga a színház mondja, hogy ez, kérem, méltatlan volt hozzánk, akkor az egy kicsit nehezen tartható álláspont, hogy hozzád, kedves közönség, nem volt méltatlan.

Passió, Parsifal, h-moll mise, mit akarhat még az ember húsvét környékén? Nem is tudom. H-moll misét nem.

Pedig nem így indult, jött zenekar, szólisták, Ton Koopman, elkezdték a misét, és azt éreztem, hogy köszönjük, már megvagyunk. Annyira szépen, egyneműen, higgadtan, kiegyensúlyozottan szól az Amsterdam Baroque Choir, hogy már nem is kell tovább mennünk. Ez már az, a hit nyugalma. Nem az angyalok kara, hanem az embereké, de mi is tudunk szép dolgokat teremteni és megszólaltatni, nemcsak a szárnyakkal ábrázolt lények.   

Innét oda eljutni a szünetig, hogy éppenséggel maradhatunk, de minek, nem is rossz teljesítmény. És nemcsak karmesteri teljesítmény, sőt, elsősorban nem az, mert ha maradunk valami kies magaslaton Ton Koopman irányításával, akkor nincs semmi baj, talán a zene nem cápa, hogy ha nem megy előre, akkor elpusztul, vannak ünnepi pillanatai, amikor inkább az időt állítja meg, ezt a két órát most kivesszük az általános törvények hatálya alól.

De nem most. Alighanem a szólistákkal volt a baj, különös módon nem csak az énekes szólistákkal (de velük is), hanem mindenkivel, aki magányosan produkálta magát. A hegedűssel a Laudamus te alatt, vagy a kürtössel… Tudom, barokk kürtön minden sokkal nehezebb, de az nem lehet, hogy ez a maximum. Mintha a derék ember valami show-ban a víz alatt játszott volna a halaknak. Vagy nem tudom, de nem az embereknek.

Nem csüggedünk. Csüggedjenek ők.

Ez a meglepő felirat fogadta az Operaházban a Parsifalra összegyűlő közönséget. 

Nem mondom, hogy teljességgel megfejthetetlen, főleg, ha az ember tudja, hogy mit is akarnak mondani: az első felvonás végén ne tessék tapsolni, mert nem szokás. Azért egy ilyen felirat olvashatósága legegyszerűbben a hatásán mérhető le, ha tapsolnak, akkor nem sikerült mindenkinek a megfejtés. 

Tapsoltak. 

Gondolom, minden zongorista életében van egy szakasz, amikor Glenn Gouldnak érzi magát. Ő egy ilyen furcsa, kifürkészhetetlen, különc zseni, akire a zene egészen más hatással van, mint másokra. Ő elszáll, már azt sem tudja, hol van, és ezt jelzi is a külvilágnak, énekel, átlényegül, már abban a dimenzióban jár, ahová mások csak betekinthetnek. De leginkább azt sem tehetik. Aztán a legtöbb zongorista kiheveri ezt a dolgot, Gould egy volt, egyszer volt, nem érdemes utánozni. Arról nem is beszélve, hogy az utánzáshoz azért olyan technika, tudás, mélység, magasság, minden kell, hogy aki ott tart, annak már nem kell utánoznia senkit.

David Fray meg úgy maradt. Elég furcsa, mert mégis nemzetközileg magasan jegyzett nagymenő, az ember meg szíve szerint azt mondaná neki, hogy jaj, hagyd már ezt abba. Ne vágj pofákat, ne lényegülj át, ne dőlj hanyatt a támlás széken, ne grimaszolj, ne játszd meg magad. Inkább zongorázz. Ja, hogy az annyira nem megy? Hogy ezek a finom kis futamok kásává állnak össze az ujjaid alatt? Akkor vágj pofákat mégis, az is valami. Több köze van a színművészethez, mint a zeneművészethez, de azért művészet.

Ez volt Beethoven c-moll zongoraversenye. Még azzal földobva, hogy Várdai István vezényelt, nem mondom, hogy karmester született, de nem is szakadt rá a mennyezet. Fray meg a háta mögött egy kicsit rávezényelt mindenre, hát tényleg, nem is tudom, hogy játszott volna a Liszt Ferenc Kamarazenekar, ha ő nem lóbálja hozzá a fejét. Így aztán az is egy érdekes kérdés volt, hogy mi lesz ebből a második részre, a Hármasversenyre. Ott már Várdainak is játszania kell, és a csellista a zenekarnak háttal ül, nyilván besegít majd a vezénylésbe a hegedűs Baráti Kristóf, plusz Fray is rázza majd magát, és van egy hangversenymester is, Tfirst Péter.

Bármilyen furcsa is, a zene összeállt. Vagyis nem állt össze, de épp ez volt benne a jó, nem a nagy klasszikust hallotta az ember, hanem a kísérletező Beethovent, menjünk erre, menjünk arra, várjunk egy kicsit, vagy húzzunk bele, az egész nagyon vidám és nagyon élő esemény volt. A végén mégis oda jutottunk, hogy az ember betekinthetett oda, ahol ezek a fiúk léteznek. Nem David Frayról beszélek.