Megint itt vagyunk, a minden évi kiboruláson, hogy kik kaptak és kik nem kaptak díjakat. Nem Kossuth-ra gondolok, az már régóta mindegy, leszámítva, persze, a díjazottakat, hanem a Grammyre. Ha valaki azt hinné, hogy egy díj halála az államiságában rejlik, mert mindenképpen beleszól a politika abba, hogy ki igen és ki nem, akkor nézze meg a Grammyt, és nyugodjon meg. Akkor sincs értelme, ha az állam távol tartja magát tőle. Néha elmondjuk, hogy Grammyben mi (mi?) vagyunk a legjobbak, Solti György élete során 74 jelölést kapott, és 31-szer haza is vihette a díjat, Aidával kezdett, és Mesterdalnokokkal zárt. De hová tesz az ember 31 arany gramofont a lakásban?

A Grammy legnagyobb baja a korrektség, hogy indítanak ezer kategóriát, hiszen egy kortárs keresztény dalokat bégető (előítélet!) legény nem versenyezhet Beyoncéval. Emiatt aztán már rögtön a díjak listája is érthetetlenné válik, van a Best Recordnak és a Best Albumnak járó szobor, mi lehet a különbség? Külön kap díjat a rap és a melodic rap, és amikor már a borítószövegeket is kitüntették, akkor jöhetnek csak a klasszikus zenei albumok. Ott is van külön opera, szimfonikus, kortárs, kórus, kamara, szóló, kortárs kompozíciós díj, sőt még compendium kategória is, akármi is legyen az.

A vicc persze az, hogy ha olyan nyer, akit nem szeret, vagy nem ismer az ember, akkor beszél a díjak haláláról. Ha véletlenül egyetért a díjazott művel vagy személlyel, akkor mégis azt mondja, hogy na, végre, már nagyon megérte. Ha az opera kategóriában Händel nyer és nem Gershwin, az én mesém is tovább tartott volna.

Van egy kedves Karinthy-elbeszélésem. Ha ő írta, mert nem is olvastam, csak a rádióban hallottam, elég régen. Egy néni utazik benne hajóval a fővárosba, és az úton elmeséli az egyik utastársának, hogy nem először jár Pesten, lánykorában is volt itt. A hajón megismerkedett egy fiatalemberrel, akinek nagyon megtetszett, de hát őt várták, elbúcsúztak a kikötőben. A fiatalember meg mondta, hogy jöjjön vissza, itt fogom várni, itt, ezen a szent helyen. Azóta elszálltak az évek, a néni férjhez ment, gyerekei és unokái is lettek, de most visszajön az emlékek helyére, megnézni, mi történt az évtizedek alatt, várja-e még az a fiatalember. Uramisten! Ott van! Tényleg ott áll, és integet. 

A parton épp március 15-ét ünnepelnek, és a szónok ott tart, hogy "eljöttünk hozzád, Petőfi Sándor, hogy tanuljunk a te kitartásodból és állhatatosságodból".

Nem áltatom magam, tudom, hogy azé Petőfi, vagy legalábbis a Petőfi-szobor, aki előbb ébred, azért áll ki Petőfi szobra, aki megmássza, és ha nagyon ábrándos akartam volna lenni, akkor se hagyott volna az élet, hiszen amikor ott voltam, épp egy levitézlett politikus helyezte el a virágokat a szobor lábánál, és milyen a véletlen, épp egy fotós is volt vele, hogy megörökítse az eseményt. De mégis mennyire jó a mindenkori magyar ifjúságnak, hogy van egy védőszentje, talán védi is, de az biztos, hogy időnként a fenekébe rúg, hogy őt nem a virágok izgatják, hanem a gyümölcs. 

Meghalt egy bokszoló, Marvin Hagler, aki látta valaha a Hagler–Hearns meccset, az nem nagyon tudja elfelejteni. Meghalt egy filmrendező, Leon Gast, aki filmet forgatott a valaha volt legnagyobb, legfontosabb, legérdekesebb, legmeghökkentőbb boksz eseményről, az Ali–Foreman mérkőzésről.

Vagyis ez volna a lényeg, ez minden volt, nem csak vagy éppen nem a szokásos két nagy, benga állat üti egymást összeesésig. Leon Gast maga is bokszolt fiatalkorában, persze, hogy érdekelte a Zairében tartott esemény, ahogy érdekelt még egymilliárd embert a Földön, pedig nem látszott nagyon bonyolultnak a képlet. Ali a sokat dumáló, zseniális lábmunkájú, félelmetes gyorsaságú csodalény már 32 éves volt 1974-ben. 32 az nem nagyon sok a nehézsúlyban, Foreman maga, ugye, még 45 évesen is világbajnok tudott lenni, de Ali 1974-ben már kissé megkopott, már volt rajta némi felesleg, nem volt olyan gyors, mint korábban. És jött ellene valaki, aki 40 meccsen mindenkit megvert, 37-et kiütéssel. Aki fiatalabb nála, nagyobb nála, erősebb nála.

Leon Gast elérte, hogy forgathat az eseményen, de leginkább az volt a terv, hogy a meccs mellé szervezett háromnapos popfesztiválon forgat, és ebbe vágja majd be a meccs nagy pillanatait.

Csakhogy a meccs elmaradt. Foreman edzés közben megsérült, össze kellett varrni a homlokát, így nem lehet kiállni. Halasztottak. A fesztivál lement nélkülük. A stábok csomagoltak, Gast ott maradt, figyelte a fejleményeket. Ali nyilatkozott és nyilatkozott, hogy így üti agyon Foremant, úgy szalad majd körbe-körbe a ringben, Foreman hiába fiatalabb, nem fogja utolérni. Foreman nem nyilatkozott, csak edzett és edzett. Lyukat vert a homokzsákba, de nem csak képletesen, hanem a szó valódi értelmében, ahogy ezeket a kaszáló bal-jobbokat bevitte, azt még nézni is ijesztő volt. Mi lesz, ha ott egy igazi ember igazi hasa lesz?

A többi, mondhatni, közismert és legendás. Ali csak mondta, hogy mennyit fog ugrabugrálni a ringben, valójában egyáltalán nem táncolt, nem is menekült, csak behúzódott a kötelek mellé, és védekezett. A sarokból ordítottak vele, hogy mozogjon, ne álljon le, mert agyonverik, de ő csak ment a maga feje után. Aki már próbált bokszolni, az tudja, hogy ütni majdnem ugyanolyan fárasztó, mint ütéseket kapni, és itt is így volt. Foreman a nyolcadik menetre teljesen kifáradt, szinte tántorgott a ringben, Ali pedig indított egy bal-jobb kombinációt. Foreman a hátára esett, és nem tudott már fölállni.

Soha nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. A boksz az, ahol, ha nem csalnak, vesztegetnek, megbeszélnek, akkor az igazság győz, az erősebb megveri a gyengébbet. Itt meg a ravaszság győzött, a türelem, a laza szorítókötelek, amik fölött Ali eléggé hátra tudott hajolni, hogy viszonylag kevés ütés érje a fejét.

Azért egy másodperc egyre fontosabbá válik, ha újra nézem a meccset. Amikor Ali a földre küldi Foremant, van egy pillanat, amikor az ellenfele már elindul lefelé, de még lábon áll, még üthető. Ali meg is indítaná a jobbot, aztán látja, hogy már nem kell, már ennyi is elég volt neki, már vége. És visszafogja a kezét, csak azért nem üt, mert megteheti.

Leon Gastra visszatérve, a meccs lement, és neki mindene megvolt, csak pénze nem. Ki kellett volna fizetni a stábot, megvágni a filmet, bemutatni, örülni. De miből? Próbált mindenféle módon pénzt szerezni, a mindenfélében még a kábítószer csempészet is benne volt, de nem volt szerencséje, a marihuánát szállító repülőgép landolásnál balesetet szenvedett, és fűvel szórta be a reptér melletti domboldalt. Huszonkét évbe telt, amíg a hiphopos Wyclef Jean épp abban a stúdióba ment, ahol Gast nézte a filmjét, és tetszett neki. Annyira tetszett, hogy pénzt is adott, zenét is. A film elkészült, Amikor királyok voltunk lett a címe, 1997-ben a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart is megkapta. Ali meghalt Parkinsonban. Gast most Alzheimerben. Veszélyes szakma.

Az Egy szerelem három éjszakáját adta valamikor a tévé, hát… Persze, nem illik igazán és szívből hápogni, mert annyira rossz volt a hangminőség, hogy nem lehetett végignézni, vagy legalábbis nekem nem sikerült. De azért nem hinném, hogy megjavult volna a film az idők során, túl sokat akart belepakolni a rendező Révész György, miközben épp az a darab lényege, hogy túl sok van benne, hogy musical nyelven tud beszélni a munkaszolgálatról, költői nyomorról, az elvett ifjúságról, elvett életről. Ha valami korszerűtlenné vált benne, az épp ez, a szöveg, amely köznapi akar lenni, és azt mondják, „örülj, amíg a főítész levág”. Amikor ezt először olvastam vagy hallottam, nem is értettem, mit jelent az, hogy levág valakit a főítész, kivégzésjellege van. Akkoriban talán azt mondták, hogy a kritika lehúzza a szerzőt, ami jó kifejezés, mert jelzi, hogy a kritikus lentről néz, odahúzza az alkotót, ahol ő van. Ma, ha jól sejtem, a kritikus fikázik vagy fejbe rúg, de lehet, hogy ez is túlhaladott nyelvi állapot.

De nem is erről akarok beszélni, hanem a dalszövegek szerzőjéről, Vas Istvánról. Vagyis nem róla, csak a nyakkendőjéről. Vannak képek Vas Istvánról, amelyeken csokornyakkendőt hord, vagy átlagos, lógó formátumot, de, legalábbis az idős kori képein, ha van kravátlija, akkor az tényleg valahogy kravátli, nincs csomó az ádámcsutka alatt, csak olyan szabad selyem. És nem tudom, mi a trükk. Csináltatott magának külön ilyen darabokat, vagy egyszerűen nem fűzte be a felső szálat a bog alá, attól marad az egész olyan lazán, szabadon. És ez vajon jelent valamit, apró szabadságharc, ha már nyakkendő, legyen ilyen, vagy semmit, így tetszett neki?

Nem mondhatnám, hogy jól ismertük egymást, talán még azt sem, hogy ismertük egymást, azt hiszem, azért bemutatkoztunk, meg az ember a művészeti közszereplőkkel többnyire bátrabb, mint másokkal. Nyugodtan megkérdezhettem volna, hogy mi van a képen. Lámpás jelenet a címe, és valahogy mozgókép, vagyis állókép, de a mozgással akar valamit, abból akar megőrizni pillanatokat, mintha egybemásolt volna több fényképkockát. A bal oldali alak kezében is rezeg a legyező, a lámpa is kering a plafonon. Valami van, amit az ember egyáltalán nem ért, miből való ez a Lámpás jelenet, ha egyáltalán valamiből való, és nem csak rengett a föld, ingott a lámpa.

Lett volna mit megkérdezni, de az ember húzza, halasztja, aztán egyszer csak nincs kitől érdeklődni. Az alkotó Révész László László. Volt.

Szurkoló vagyok, és nem csak, sőt, nem is elsősorban szívjóságból, hanem egyszerű, önös érdekből. Látom, hallom, hogy megújul a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és erre valószínűleg szükség is volt, le kell zárni a nyugdíjas éveket, meg nekünk is szükségünk volt rá, hogy újra a régi kedvvel indulhassunk a hangversenyekre: mit fognak játszani, ki lesz a vendég.  

Csak hát a kezdet nehéz, akkor is, ha folytatás. Mert itt van az új logó, amiről nagyon sok szépet el lehet mondani, és most már azt is tudom, hogy kapcsolatban van Bartók Divertimentójának kottaképével, de ránézésre mégis olyan, mintha valami meghízott csodaszarvas szaladna el balról jobbra. Remélem, csak én látom így, mások csak azt hiszik, hogy elfogyott a festék menet közben.

Itt volt tegnapelőtt az új koncert, Ilya Gringolts volt a vendégművész, aki tényleg amolyan izgalmas és fiatal, új arc, de épp nem valami nagy formában játszotta el Leclair hegedűversenyét. Mondjuk a program maga is új, én legalábbis nem emlékszem, hogy Leclair valaha is a kamarazenekar repertoárján szerepelt volna. Gringolts sem, Beethoven sem gyakran, a Diabelli-variációk pedig feltehetően egyetlen zenekar műsorán sem volt még, hiszen zongoramű, Gringolts írta át vonós zenekarra. Hogy miért tette, arra ő nyilván tudja a választ, az ősbemutató alapján én sajnos nem, nagy műből amolyan érdekesség lett, nahát így is lehet, nahát, most pizzicato, most vonósnégyes, most mindenki. Nyitom, nyitom a lelkem, de nem jött be rajta semmi.

Legközelebb. Tényleg szurkoló vagyok.

Egy időben tarra nyírva hordtam a hajam vagy a fejem, most nem is tudom, melyik a megfelelő kifejezés, talán a fejem. Szóval kopaszra nyiratkoztam, aminek számos előnye van, kevesebb a gond vele, meg egészséges a fejbőr, egyszer valaki nekem hajtott a kocsijával, és holtra rémült, amikor látta, hogy a másik autóból egy kopasz száll ki. Mert a kopaszok azért valamennyire hasonlítanak egymásra.

Erre igazán akkor jöttem rá, amikor a Müpában odajött hozzám egy férfi, hogy nagyon tetszik ám, amit csinálsz. Ó, nagyon köszönöm, bazsalyogtam szerényen, de ő folytatta, nem, komolyan mondom, nagyon jó vagy. Itt már kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, lehet jól írni zenekritikákat meg rosszul, de azért olyan nagyon jó nem lehet velük az ember. Mindenesetre rendületlenül mosolyogtam, és hallgattam a dicsérő szavakat, meg hogy most min dolgozom.

Oké, nem én vagyok a címzett, de most mit lehet ilyenkor tenni? Leplezzem le magam, és csináljak hülyét mindkettőnkből, vagy próbáljak semmire sem kötelező válaszokat adni, igen, igen, benne vagyok most néhány prodzsektben. De milyen prodzsektben?

Bőszen prodzsekteltem, közben finoman hátráltam, mint akinek dolga van, amikor végre elhangzott az a szó, hogy dob. Rájöttem, hogy Borlai Gergővel tévesztettek össze.

Az egész onnét jutott eszembe, hogy ezekben az internetben bővelkedő hónapokban rászoktam a dobtanárokra. Főleg Garey Williamsre, aki hallgat és elemez híres dobosokat, és annyira lelkes közben, hogy az embert elfogja a vágy: meg kellene ismerni ezt a világot is, mi van Buddy Rich-en és Gene Krupán túl.

Például Borlai Gergő. Akit ugyan Garey Williams Dzsordzsónak mond, de mondja is, hogy nem biztos a kiejtésben, viszont épp olyan lelkesen közvetíti, mint a legnagyobbakat.

Az ember néha arra is büszke lehet, akivel összetévesztik.  

Oltai Kata és Nagy Zsolt volt Friderikusz vendége az Életünk történetében, meg is öregítették őket, ahogy kell. Vagyis mindig az az érzésem, hogy nem úgy öregítik meg őket, ahogy kell, mert lehet ugyan Nagy Zsolt nyolcvanéves, de azért azt nehéz róla elképzelni, hogy tweed zakóban és selyemsálban fog járni. Oltai Kata sem az a kifejezett rondablúzos mamóka, de nyilván nem ez a lényeg, mai nézők vagyunk, nem tudnak nekünk holnaputáni öregeket mutatni. Nem is ez volt számomra az érdekes a műsorban, hanem a nyolcvanéves Nagy Zsolt, ahogy tényleg elkezdett a korának megfelelően viselkedni, mereven tartotta a nyakát, egész testből fordult a másik ember felé, amikor keresztbe tette a lábát, akkor rásegített a kezével, mint akinek gondot okoz a mozdulat. Friderikusz vagy nem vette észre, vagy szándékosan nem reagált rá, lehet, hogy előre megbeszélték, ha már színész a vendég, használják ki a lehetőséget, legyen olyan, mint az igazi öregek. Vagy lehet, hogy a színészösztön kapcsolt be, ha maszkírozva vagy, jelmezt adnak rád, akkor szerepben vagy. Ez, persze, fölveti a hitelesség kérdését, vajon tényleg azokat látjuk-e, akiket látunk, vagy a szerep már az adás első percétől szerep, Nagy Zsolt most épp Nagy Zsoltot játssza, nem is tehetségtelenül.

Akkor mi is a tanulság? Hogy Nagy Zsolt negyven év múlva is színész lesz. Remélem, látjuk majd egymást.

Azt hiszem, ez egy mandulafa a képen, és mivel Budán fényképeztem, a szó bővebb értelmében dunántúli is, úgyhogy azt tettem, amit Janus Pannonius, aggódtam, vagyis aggódom érte. Mert nincs még fecske a tájon, és ezek a nyavalyás éjszakai fagyok biztosan nem tesznek jót.

Persze, ez a bizonytalanság bosszantja az embert, és szidja a régi tanterveket, ami miatt még most is egészen jól le tudok rajzolni egy papucsállatkát, de nem tudom megkülönböztetni a bükköt a sziltől, hogy bonyolultabb faneveket most ne is keressek. De a régi tanterv miatt tanulta meg az ember, hogy Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott. Most úgy tűnik, mintha Weöres expressz ajánlva fordította volna Janus Pannoniust, a nyolc sorban kétszer is szerepel a sziget szó és a csoda is, viszont teljesen kimarad a Demophonra való utalás. Aki tud jobbat, csinálja vagy legalább mutassa.

Igazából csak azt akartam mondani, hogy mennyire tökéletes a metafora, azt hiszem, évtizedeken át nem gondoltam soha arra, amire a tankönyvek alapján kellene, hogy a költő saját sorsát látja a mandulafáéban, tökéletesen elég volt nekem annyi megoldásként, hogy aggódik a növényért, unja a telet és a hideget. Nyilván azért, mert a mandulafáért ma is lehet aggódni, de most mit idegeskedjek Janus Pannonius miatt?

Megy az ember Ürömön (játszom a koratavaszi vándort), és egyszerre ezt látja az út mentén. 

Alexandra Pavlovna sírja, pontosabban egy ortodox templom, amelyben Alexandra Pavlovna sírja található. Úgy tűnik, vele is igazságtalan volt az élet, bár engem jobban zavar a férje helyzete. Alexandra Pavlovna a cár, I. Pál leánya volt, és amikor a Habsburgok és az oroszok Napóleon miatt kicsit szorosabbra akarták fonni a barátság szálait, ezt találták ki, hogy összeházasítják a cár lányát a császár fiával. Nem az elsőszülöttel, mert az már trónon volt, hanem az öccsével, József nádorral. A házasság bonyodalmas volt, mert mindkét fél ragaszkodott a vallásához, így rögtön két esküvőt is tartottak, egyet az ortodox, egyet a katolikus egyház szabályai szerint. A kötelék, végül is erős volt, a sírig tartott, csak a sír volt nagyon közel, két év után a nádorné belehalt a gyermekszülésbe. 

Tulajdonképpen rejtély, hogyan alakult ki kultusza ilyen rövid idő alatt is, a legenda szerint ő találta ki, hogy piros-fehér-zöld legyen a magyar zászló (ezt sem nagyon értem: az általuk utált francia trikolórhoz ennyire közel?), annál már csak az nagyobb rejtély, hogy sikerült őt is, a férjét is ennyire elfelejtenünk. József nádor ugyan tér meg szobor, de hogy mitől tér és szobor, azt általában nem szokás tudni, már az is eredmény, hogy mostanában már nem hívják József Nándornak.  

Ha lehet ötleteket adni, valaki adjon be forgatókönyvet filmre vagy tévésorozatra, hátha értékelik a pénzes manusok.