Méret és mennyiség. Ez az alapvető New York-élmény, házakban, utcákban, emberekben, ételben, színházban, zajban egyaránt. Miért volna más a helyzet a múzeumban? Nem más, még a MoMÁ-ban sem, tele az egyik terem kubistákkal, de annyira, hogy már rontják egymás hatását, hirtelen puszta divatnak tűnik az egész mozgalom. Vagy Az avignoni kisasszonyok, hogy az ekkora? És akkor pihenésképp jön az 518-as terem.

Kicsi képek. Talán nem is kicsik, átlagosak, csak itt tűnnek kicsinek, két Gauguin, két Vuillard, egy Toulouse-Lautrec, Cezanne. Akinek köszönhető, az William S. Paley, aki valaha a CBS-t alapította, de a múzeum lett a mániája, elnök és tiszteletbeli elnök is volt. Ezek a festmények az ő gyűjteményéből valók. Gauguin Mosónők című képe, tényleg mosnak a víz fölé hajolva, főkötős asszonyok, furcsa a képkivágás, mert a bal alsó sarokban két félfej látható, sétálnak a keret mentén. Na és hol szignálta Gauguin a képet? Hát pont ott, a bal alsó sarokban. Elképzelni sem tudom, miért. Nyilván az aláírás szükséges rossz, olyan, mint a tetoválás az emberi testen (bár ez annyira nem szükséges), oda kell írni az alkotó nevét, de pont erre a két arcra? A jobb alsó sarokban nincs semmi, de ő mégis ezt a helyet választotta. Nem hiszem, hogy bárki megkérdezte volna tőle, miért.

Hivatalosan a csöndesebb múzeumok közé tartozik New Yorkban a Frick Collection, de hát hogyan is lehetne az, ez mégis New York, ráadásul a múzeumot renoválták, bővítették, áprilisban nyitott ki újra, az utcán kell sorban állni a bejutásért. És amikor bent van az ember...

Hát igen, eszelős gazdagság, és végül is hiába alakították át, azért eredetileg lakóháznak építették, és ha a legenda, hogy annak is hagyták meg, itt minden úgy van, mint Henry Clay Frick idejében, nem is igaz, illetve Frick már eleve arra gondolt, hogy házát és gyűjteményét halála után a köznek hagyományozza, nem érvényesül a múzeumi logika. Egy szobának több kijárata is van, ki tudja, merre induljon, mit nézzen meg, mire tartalékoljon, érdemes-e fölmenni az emeletre. (Érdemes.)

Megáll tehát a látogató az egyik teremben, körülnéz, vagy elolvassa a festők nevét, és egy ilyen sorozatot talál, az óramutató járásával fordított irányban: Goya, Velazquez, Rembrandt, Vermeer, Rembrandt, Frans Hals, Turner, Frans Hals, Rembrandt, Frans Hals, Ruisdael, Veronese, Veronese, Lorrain, Rembrandt követője, Hobbema, van Dyck, Turner, van Dyck, Turner, Goya, Corot, El Greco. Ez egyetlen szoba. Melyikükkel is barátkozzunk? Persze, mindegyikkel, de melyikkel a legjobban?

A legkézenfekvőbb megoldást választom, Rembrandt és egy önarckép, elég hülyén néz ki a mester, mert olyan, mintha női ruhát vett volna föl, közben meg ramaty fejű öregúr. Nem is tudom, volt-e neki ilyen szép kis szerelése, vagy kicsit fölfelé csalt, fölvette a felesége ruháját, hadd lássák, hogy van mit a tejbe aprítani. De az arcával nem csal, ezt adta a Jóisten, erre jutottunk ketten, vagy hárman, az idő segítségével, így nézek ki, akinek nem tetszik, ne nézzen.

De nézzük.

Van a Times Square-en egy nagyobbacska bodega, mellette fényoszlop, arra van felírva, hogy melyik előadásra lehet még náluk, többnyire kedvezményesen jegyet venni. Tudtam, mi érdekel, a Sakk, az Abba két (akkor még) fiújának a musicalje, nálunk is játszották, van is benne magyar szál, hiszen Florence, a női főszereplő magyar, a történet kulcsa épp az ő apukája, akit elhurcoltak 56-ban az oroszok. Mikor a darabot Pesten bemutatta a Rockszínház, szó volt róla, hogy nem olyan nagy szám bemutatni épp ezt a musicalt, nem is kell senkinek, megbukott Amerikában. Amit nem is értett az ember, hogy bukhatott meg, tele van jó dalokkal, az egyiket még Whitney Houston is elénekelte a mamájával. Volt egy nem hivatalos magyarázat is, hogy nem akartak új szerzőket beengedni a Broadwayre, a kipróbáltak óvták a hírüket és a kipróbáltságukat, ők tehettek mindenről.

Akár igaz is lehet, nem tudom. Mindenesetre a dolog okafogyottá vált a Mamma mia! sikerével, talán ezért is jutott valaki arra a gondolatra, hogy még egy kört kellene futni a Sakk-kal. Őszi volt ez a második bemutató, és ha már itt vagyok, megnézném.

Meg is vettem rá a jegyet, és ahogy eljöttem a pénztártól, felnézek egy nagy fényreklámra, a Chicagót hirdeti, Roxy szerepében Mira Sorvino.

Ha még így sem bántam meg a Sakkot, el lehet képzelni, milyen volt az előadás.

Jó. Ami így önmagában nem sokat jelent, persze, hogy jó, ez a Broadway, de a Sakk pont nem Broadway-musical, úgy értem, nem őrült éneklés és táncolás, inkább csak éneklés, a Bangkokon kívül alig kell megmozdulnia valakinek a színpadon. Énekelni viszont kell, de ennek megfelelően vannak kiosztva a szerepek, nagyon tudnak. És van hozzá kis játék a felújításnak köszönhetően. A házigazda-versenybíró bemutatja a szereplőket, az amerikai sakkozó Frederick Trumper, ne tessék semmit sem áthallani, ezt a darabot 1984-ben mutatták be. Aztán, persze, jönnek az áthallások szépen sorban, hogy nagy baj, ha a világ vezetője sültbolond, meg hogy mi, amerikaiak azt deportálunk, akit csak akarunk, és oda, ahová akarjuk. A közönség nevet, meg szarvasmarha-hangokat hallat, értik a viccet, én meg csak nézek, a Sakk bemutatása idején így humorizáltak nálunk a Rádiókabaréban. Lassan utolér minket Amerika.

Jó magasról néztem Az ezred lányát, de nem panaszkodok, ez volt három napon belül a második alkalom, és legalább jól láttam a beázásokat. Ott is van, a híres Metropolitanben, nemcsak odahaza. Lawrence Brownlee nem ismételte az áriát, tényleg csak kilenc magas C hangzott el, az sem könnyű. Másnak nem könnyű, neki ennyi azért vasárnap délutáni álmából fölébresztve is megy. Kálmán Péter énekli Sulpice-t, jól csinálja, Erin Morley Marie, az ezred lánya, ő még jobban csinálja, mint három napja este. Persze, nincs két egyforma előadás, de azt nem tudom megmondani, mitől ennyire más ez a második, csak azért, mert messzebb vagyok, vagy azért, mert másodszor látom (összesen, persze, többedszer, ezt a rendezést is többször közvetítették), mintha néhány poént csak most értettem volna meg. Nem lehet eleget járni az operába, de a Metropolitan tényleg különleges. Miért is? Mert arany és bársony, és mégsem klasszikus, mert irdatlan nagy, és mégis mindent hallani benne, mert nem érzem magam alulöltözöttnek a matrózpólómban, mert az épület méltósága nem ezen múlik. El sem jöttem, de már visszavágyódok.  

Túlzás. Persze minden nagy-nagy múzeum nagy-nagy túlzás, egymás hegyén-hátán vannak a műkincsek, mind arról szól, hogy itt is jártunk, ott is jártunk, innét is elhoztunk dolgokat, meg onnét is. De a New York-i Metropolitan Museum mintha ezzel tüntetne, saját túlzott voltával, nehéz megtalálni az elvet, amely alapján rendszerezik a műtárgyakat, vagy talán valami modern elv van, hogy kiről is nevezzük el a különböző szárnyakat, hálából a kincsekért. Az ember nem tudja, merre induljon, hová érkezzen, így aztán zavaromban a legrosszabb módszert választom, elkezdem kergetni Ugolinót. Már találkoztunk, előbb Dallasban, aztán Párizsban, bronz változatban, és itt van valahol a márványból kifaragott is. Míg keresgélek, szép dolgok mellett haladok el, majdnem érzéketlenül. Végül egy információs asszony segített. Telefont rántott, mutatta az alkalmazást. Carpeaux? Egyenesen, és aztán balra.

Ugolino az Isteni színjátékban is szerepel, elég rossz helyen, a harmincharmadik énekben, az árulók között, a Pokol tavába fagyva. Így járnak az árulók, Ugolinónak csak annyi könnyebbség jut, hogy az őt eláruló Ruggieri érsek koponyáját rághatja ott, ahol a tarkó találkozik a gerinccel.

Ez is szép szobrászi feladat volna, de Jean-Baptiste Carpeaux a 19. században inkább Ugolino földi életének egy pillanatát választotta. Nem könnyű pillanat, Ugolino elszörnyedve, öklét vagy ujjait rágva azt hallgatja, ahogy gyermekei és unokái saját testüket ajánlják föl neki. Egyél meg minket, ne éhezz tovább. Ruggieri érsek ugyanis egy toronyba záratta Ugolinót, és a kulcsokat ünnepélyesen az Arnóba dobatta. Ugolino és leszármazottjai éhen (vagy szomjan) haltak. A kétezres években kibontották Ugolinóék sírját, megtalálták az öreget, két fiát és két unokáját, és még azt is meg tudták állapítani, hogy az öreg halála előtt legalább egy hónappal nem evett húst. Emberhúst sem.

Ez hát a Brooklyn Museum büszkesége, Judy Chicago alkotása, The Dinner Party. A vacsora volna a magyar címe? Utal Platónra, és A lakomára, és ez is mindenről szól, csak az evésről nem. Egy jó nagy, és viszonylag sötét teremben van egy egyenlő oldalú háromszögbe fölállított asztal (vagyis, gondolom, három asztal), rajta háromszor tizenhárom teríték, porcelántányér, porcelánevőeszköz, porcelánpohár. El lehet olvasni, hogy kik a meghívottak, tesztelheti a látogató a műveltségét a női kultúrában. Az enyém elég csüggesztő, vagy, ha tetszik, nagyon is lelkesítő, jó, ha a felét ismerem a meghívottaknak, van hová fejlődni.

Olvastam, hogy Judy Chicagónak is van hová fejlődni, mert a nevek közé egy férfi is bekerült, Kreszillasz, a szobrász, mert azt hitték róla, hogy nő. Mert nem csak harminckilenc nőről van szó, az asztalterítőre és az asztal alá föl van még írva 998 név, rájuk is számítanak.

Az ember nem nagyon tehet mást, köröz az asztal körül, olvasgatja a neveket, nézi a tányérokat, amelyek többé-kevésbé vaginális díszítést kaptak, nyilván, ha jobban ismerném a szereplőket, jobban is érteném, ki miért ilyen. Vannak nem vaginálisak is, a komponista Ethel Smyth például egy kis zongorát kapott, de a lényeg, hogy műveltségünk hiányai végtelenek. Én például egy Ethel Smyth zeneművet sem ismerek.

Egy kissé őrültségnek tűnik Monet-t nézni Brooklynban, pláne a velencei képeket, nem lehetett volna egy kicsit közelebb megtekinteni, mit látott egy francia festő az olasz városból? De ha egyszer ez van, akkor ez van, nagyon szép kiállítás egy nagyon szép, de furcsa múzeumban. Mintha az IKEÁ-ban járna az ember, ha húsgombócot akar enni, akkor végig kell nézni a zuhanyfüggöny választékot, és majd akkor. Ha Monet, akkor az az ötödik emeleten van, és útközben ott van még Judy Chicago, majd mesélek róla is.

Ami Monet-t illeti, úgy csinálják, ahogy az logikus, különösen Amerikában, először hangulatos mozgóképek, lagúnák, paloták, víz, ugye, milyen jól elkapta a mester? Igen.

Közben mégis azt erősítik, amit egyébként is érezni, hogy New York nem egy város, hanem több, és mindegyiknél sokkal nagyobb. Hopp, ez itt Velence, csak vaporetto helyett ferry, hopp, ez itt Párizs, ez Sanghai, hopp ez meg San Gimignano, lakótornyok helyett felhőkarcolókból. Minek utaznak a New York-i lakosok egyáltalán bárhová?

Montague Diner, kedves hely New Yorkban, mindenféle apróbb vagy félapróbb finomságokat adnak, sült kolbász, omlett, latkes, palacsinta, de nem ez az érdekes. Belép az ember, és ez a felirat fogadja. Próbáltam kérdezősködni, hogy dolgozik-e itt valaki magyar, aki kiíratta a gratulációt Krasznahorkai (az AI szerinti ejtés: Krash-nah-hor-kai, ha-ha, nem is olyan okos) Nobel-díjához. A felszolgálók horvátok, nem is látták a feliratot, az egész kész rejtély. De szép rejtély.

Ez most már tényleg New York, pontosabban Brooklyn, és valószínűleg két napon belül már én is elkezdem valódi New York-szakértőnek érezni magam, és magyarázni, hogy hol kell reggeli kávét inni, és mi, merre, hány méter. De most még csak öt órája vagyok itt, így csak az a felfedezésem van, hogy a Halloween milyen nagy ünnep. Vagyis milyen nagy ünnep lesz, hiszen még több, mint egy hét van hátra addig, de már az utcán pislákolnak a faragott tökfejek, nagy pókhálókat helyeznek ki a házak sarkára, csontvázak lógnak a fákon. Persze nem az igazi Mindenszenteket érzi az ember, hanem valami pogány borzongást, halottak napját, velünk vannak, ijesztgetnek. Amikor eljön a napja, lezárják a környéket, tízezrével vonulnak majd, becsengetnek a gyerekek, és trick-or-treatet játszanak, megátkozzák azt, aki nem ad csokit. Így aztán mindenki ad, egész Amerikában négymilliárd dollárt költenek el édességre.

Egyáltalán nem véletlenül hallgatok mostanában New York közeli zenéket. Például ezt, Bernstein On The Town című musicaljét, három matróznak egy nap kimenője van New Yorkban, ennyi idő alatt kell megtalálniuk a szerelmet. Az egyik beül a taxiba, hogy az elvigye a nevezetes helyekre, de a taxis lány inkább saját magát ajánlgatja, vagyis hogy menjen föl a fiú hozzá. De nem, először menjünk a Hippodrome-ba.

Hippodrome? Mint Hyppolit, a lakájon nevelkedett ember, persze, tudom, mi az a hippodrom, lóversenypálya, de pont ez volna a legnevezetesebb hely New Yorkban? És ha igen, akkor miért énekli azt a lány, hogy Aida sang an A, and blew the whole place away”? Kicsit nehéz megérteni az eltúlzott akcentus miatt, de tényleg ezt énekli a lány. Cserébe a fiú hamis is, és el is rontja a szöveget, ott sem fenékig tejföl a musical. De miért énekel Aida a lóversenypályán?

A megoldás persze egyszerű, a Hippodrome egy méretes színházépület volt, és a nevét a formája után kapta, nagy ellipszis volt a színpad és a nézőtér, a színház alapterülete szélesebb volt, mint amilyen hosszú. 1905-ben nyitottak, 1939-ben bezártak, vagyis amikor a musicalben Chip el akar jutni a Hippodrome-ba, nincs esélye, már öt éve elfújta Aida az épületet. Egy huszonegy emeletes irodaház áll ma a helyén.