Van ez a templom Texasban, a Dallashoz közeli Irvingben. Egy kicsit ismerős, de nyilván azért, mert sikerült, mert valami olyat tudott az építész, amitől egyszerre lett mai és tegnapi, sőt tegnapelőtti, amitől reméli az ember, hogy holnapi is lesz és holnaputáni. Szóval ismerős, de először a csíkosra gondol a néző, hogy az olyan, amit már látott. Valahol Itáliában. Orvietóban vagy Sienában. Vagy Firenzében. Pratóban. Akárhol. Szerették ezek a reneszánsz emberek kombinálni a focidresszt és az Isten házát.

De még Olaszországig sem kell menni, itt van az eredeti, vagyis a minta, Bélapátfalván. Remélem, jól idézem föl a történteket, de a lényeg, hogy az irvingi ciszterci kolostort magyar atyák alapították, és amikor eljutottak odáig, hogy a kolostorhoz templomot is tudtak építeni, akkor az építészt, Gary Cunninghamet elhozták Magyarországra, megnézni az itteni romokat. Hátha ihletet merít valamelyikből, meg talán az épülettel magával sikerül kifejezni és átadni a folyamatosságot és a hagyományt, innét jöttünk, ott vagyunk, a mennybe megyünk. Cunningham meg nézte a magyar romokat, nem nagyon szólt semmit, ümmögött, hümmögött. Semmi nem indult be. Aztán Bélapátfalván azt mondta az őket kísérőknek: tudna hozni valaki egy létrát?

Úgy tudom, a két templom centire (inch-re) azonos méretű, de ebben nem vagyok egészen biztos. De hogy rokonok, az látszik. Csak távoliak.

Hogy Gyenisz Macujev tud dzsesszelni vagy legalábbis dzsessz-szerűen zongorázni, azt már lehetett tudni, itt is játszott vicces improvizatív betétet talán a Liszt 2. magyar rapszódiához. Hogy egy egész estét is erre áldoz, az azért eleinte kicsit aggályosnak látszott, de aztán az aggályok elmúltak. Egyrészt azért igyekezett a klasszikus alapok közelében maradni, másrészt az egész koncert olyan őrületkörnyéki volt, hogy józan megfontolások aligha játszottak szerepet. Moszkvában vették föl a műsort, de kifejezetten a Müpának és nekünk szánták, ha azt mondta, következik egy fiatalkori szerzeménye, a Bajkál-szamba, akkor elmondta, hogy a Bajkál egy tó, olyan, mint a Balaton.

Nem mindennapi manus. Három vendége volt, az egyik tizenegy éves, és balalajkázott, a másik körülbelül ugyanennyi, és dombrán játszott, a harmadik egy alig látó kislány, énekelt, zongorázott, tulajdonképpen ügyesen.

Abbahagyom a szavak keresgélését, tegnap kaptam egy levelet, és abban körülbelül benne van, amit mondani akarok.

 Azért ez a Macujev se akármi, hogy az őrült kvalitásával meg hírnevével odaül kísérni gyerekeket. Nem mintha mindenkinek ezt kellene csinálni, de mástól még nem nagyon láttam ilyet, kivéve, ha a saját gyerekéről volt szó.

A képen Alice Springs látható, de ez csak művésznév. Igazából June Newton van a képen, Helmuth Newton április elején, 97 évesen elhunyt özvegye, aki maga is fényképész volt. Csak hát nem pucér nőket fényképezett, hanem finom, érzékeny portrékat fotózott, többek között egyébként a férjéről is, de most nem erről akarok beszélni. Csak a kameráról, ami egy Minolta Hi-matic, semmi különös. Valaki egyszer azt mondta, hogy a profi fotósok mindig csak fekete kamerát használnak. Nem tudom, miért, talán az kevésbé feltűnő, ha le akarnak kapni valakit, amint rosszban vagy jóban sántikál. Akárhogy is van, nekem is van egy Hi-maticom, de ezüsttel kombinált, és hát tényleg. Van különbség. Bár nem hiszem, hogy csak a szín miatt.

Ahogy mindenki, én is megnéztem Törőcsik Mari halálának estéjén a Körhintát, ahogy mindenki, én se bírtam se elkapcsolni, se el nem ragadtatva lenni tőle, de azért az egész mégis szörnyűséges, nem? A gonosz paraszt, aki ki akar lépni a téeszből, és még baltát is dob, hajszál híján el is találja vele a leányát. Ezt amúgy mindig csodáltam, mert szerintem elég nehéz úgy eldobni a baltát, hogy bele is álljon a fába, nekem ifjú Winnetouként százból ha egyszer sikerült. De akkor sem indulatból. És a fiatalok győznek, de könnyű úgy győzni, ha a teljes kommunista berendezkedés támogatja őket.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy rendes ember 1955-ben nem készít ilyen filmet. Szerepelni benne, az egészen más, és így szerepelni tényleg más, vagy legalábbis arra jó, hogy ne kelljen tudomást venni a világról. Marad a szédület, a közelség, hiszen Hegyi Barnabás kamerája annyira közel megy az arcokhoz, hogy már nem is fókuszál a kamera, ahogy a szem se mutat éles képet, ha elég közel megyünk a másikhoz. Lehet, hogy ettől jó ma a film, egyszerre kell utálni, és egyszerre lehetetlen nem szeretni, úgy érzi magát az ember, mint valami Swann, aki méltatlanba szeret, van jobbik esze, amelyik azt mondja, kapcsold ki, meg van a még jobbik, amelyik nem engedi.

Friderikusz öregítős műsorának legutóbbi része úgy kezdődött, hogy a műsorvezető megjelent egy szóló erejéig a képernyőn, és a plasztikai műtétek helytelen voltáról beszélt. Megváltoztatják az arcot és a szemet, márpedig ezzel vagyunk leginkább azonosak, ezzel tudjuk kifejezni magunkat. Igaz, igaz. Nem biztos, hogy a legmegfelelőbb szájból hangzott el az igazság, könnyen felmordulhat valaki, hogy jaj, Sándor, mit magyaráz maga itt, azok a hajszálak a feje tetején nem maguktól nőttek ki, de az igaz, attól még lehet igaz. Mintha most az önelfogadás volna a kulcsszó, nyilván azért, hogy vigasztalják azokat, akik kevesebb testi előnnyel jönnek a világra. Régebben a szegényeket kellett nyugtatni, hogy a pénz nem boldogít, most már a csúnyákat is: a szépség sem boldogít.

De miért kellene feltétlenül elfogadnunk magunkat? Az el nem fogadás visz előre, hogy mást ne mondjak, ezért tanulunk, nem fogadjuk el magunkat a gyereklétben, meg akarjuk ismerni a világot, válaszolni szeretnénk a kérdésekre. De ha csak a testi dolgoknál maradunk: a betegesen elhízott embernek nem azt szokták mondani, hogy nem baj, fogadja el önmagát, hanem hogy fogyjon le, különben nem lesz kinek elfogadnia önmagát. Számomra is utálatos dolog a botox meg a ráncfelvarrás, de lehet, hogy csak korom gyermeke vagyok, semmiféle aggályom nincs akkor, ha valaki pótoltatja kiesett metszőfogát. Ha az ember nem Gobbi Hilda vagy Szentkuthy Miklós, akkor csak nyugodtan állíttassa helyre a hiányzó agyarakat, különben ápolatlannak fogják mondani.

Ha jól dolgoznak a plasztikusok, akkor egy-egy arcfeltámasztás épp olyan elfogadott lesz, mint ma a lábszőrtelenítés. Gumifejű, acéltestű emberek fognak összeesni és meghalni az utcán. Hát ennek meg mi baja van. Ó, már százkét éves volt.

Minden az 56-os emlékművel kezdődött. Nyilván nem, de ott tűnt föl először a rozsda. Mondták is, hogy direkt rozsda, ebben van az emlékmű jelentése, hogy elindulnak a nagy, rozsdás vasak, és mire baltaél vagy kaszaél vagy akármi lesz belőle, ki is fényesednek. (Mellékes, de annyira vicces volt még általános iskolában is, hogy a szöveggyűjteményben így szerepelt a vers: „Csattan a menny, és megvillan, elvtársaim, a kaszanyél.”) Mindenesetre a rozsda azóta vérszemet kapott, és terjed, egyre terjed.

Ilyenkor szokott az ember okoskodni: vajon kinek lehet valami üzlete a rozsdában? Mert amikor hetvenedszer kövezik le ugyanazzal az alkalmatlan anyaggal a Petőfi Sándor utcát, akkor azért lehet gyanakodni, hogy ez így is volt kitalálva, olyan követ rakunk le, amit évente újra meg kell vásárolni. De a fémiparban ki lehet a rozsdakirály? Mert rozsdás az Arany János utcai metrómegálló nagy szellőzője, A Várkert bazárt meg valósággal megeszi a vasoxid, egész falakat borít a matt, vöröses anyag, mint a magyar nemes őseinek fogason függő, véres kardját. Vagy sima építészeti közhely volna az egész, ha semmi se jut az eszedbe, futtasd be rozsdával?   

Van egy elég hülye hiba a Dekameron-projektben. Maga a projekt kézenfekvő és mégis nagy ötlet: ha egyszer már Boccacciónak bejött, hogy a járvány idején novellákat kell írni, miért ne lehetne ez érvényes közel hétszáz évvel később is. A New York Times tehát fölkért egy rakat írót, hogy írjanak a járványról (megjegyzem, Boccaccio nem a járványról írt), közülük kiválasztott huszonkilencet, szóval a tíz napot, amire a cím utal, hiába keressük benne, hacsak valaki nem tíz nap alatt akarja elolvasni a huszonkilenc novellát.

Nem is ez most a lényeg, hanem a hülye hiba. Nem a szövegben van, hanem lábjegyzetben. Colm Tóibín novellájában a főhős hivatkozik egy dalra, amelyben azt éneklik, hogy „valami történik itt, de ön nem tudja, mi lehet az, ugye, Mr. Jones”. Ahogy illik, a mondat végén csillag, a lap alján lábjegyzet: Dylan Thomas: Sovány ember balladája. Csak hát ez egy másik Dylan dala, akinek nem a kereszt-, hanem a vezetékneve Dylan. A keresztneve meg az, hogy Bob. Igaz, ami igaz, Robert Allen Zimmerman Dylan Thomastól kölcsönözte a nevét, de attól még…

Nincs nagyon sok Törőcsik Marival kapcsolatos színházi emlékem, és ami a leginkább mellbevágó volt, az voltaképpen nem is színházi, vagy nem kellene annak lennie. A János vitéz előadás végén az ő hangjával játszották be a tündérországi részt, tulajdonképpen a hangoskönyvet használta az előadás. De okkal tette, mert a hangszínében, a higgadt versmondásban annyi a szomorúság, hogy a szöveg egyszerre jelenti önmagát és önmaga ellentétét is. „Tündérországban csak híre sincs a télnek.” Közben azt is mondja: és abban meg mi a jó. Meg azt is, hogy nincs is Tündérország.

Nem is akarok mást mondani a halálhír kapcsán, csak hogy remélem, mégsem annyira rossz hely az a Tündérország.

Van egy régi, irodalmi anekdota, soha nem ellenőriztem le, hogy vajon igaz-e, mert annyira jó, hogy nem szívesen kockáztatok. Rákosi hatvanadik születésnapjára irodalmi antológiát kellett összeállítani, és Weöres Sándort kérték föl a feladatra. Kibújni nem lehetett alóla, így aztán Weöres nagy kínnal végigjárta a barátait, rám sózták ezt a rettenetes feladatot, segítsetek már rajtam, ne hagyjatok cserben, írjatok valamit Rákosinak, Rákosiról. A többieknek volt szíve, megírták az utálatos verseket, Weöres köszönte szépen, az antológia megjelent, csak egy jelentős költő maradt ki belőle, Weöres Sándor. Hát ez meg hogy lehet, dühöngtek a költőbarátok. Ja, az ember önmagát nem válogathatja be, mondta Weöres szerényen.

Ez az a történet, amit biztosan nem mesélt el senki Balázs Jánosnak, amikor rábízták a Cziffra 100 fesztivál művészeti vezetését. Nem számoltam, hogy hányból hány, de úgy a meghirdetett események harmadában maga Balázs János lép föl. Lehet, hogy erről szólt már eleve a felkérés is, de akkor az nem volt jó ötlet. Így sok valahogy. Balszerencsés is vagyok, mert pont a Tompos Kátyával közös estbe kapcsolódtam bele, amely Cziffra éjszakai életét mutatta volna be, zongoraesteket a Kedvesben, sanzonok és elképesztő virtuozitással előadott darabok, átiratok, rögtönzések. Két zenei világ, lehet, hogy Cziffra mindkettőben otthon volt, lehet, hogy nem, ezt már nehéz volna ellenőrizni, de a műsort nézve azt érzem, hogy mi most épp egyikbe sem kaptunk meghívást. A virtuóz darabok nem makulátlanok, Tompos Kátya pedig hiába jól éneklő színésznő, azért csak színésznő, nem tölt ki egy egész estét, mindent egyformán énekel, és ha kiereszti vagy legalább kijjebb ereszti a hangját, akkor csúnyára öblösödik. Persze, ez is lehet egy módszer Cziffra zsenialitásának bemutatására: még utánozni sem tudjuk. Ha direkt rossz a koncert, akkor le a kalpaggal.     

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek soha nem kellett elgondolkodnia azon, hogy vajon milyen költő Vlagyimir Majakovszkij. Milyen volna? Rossz. Utcát neveztek el róla, aztán végre visszanevezték, nem mintha a Király olyan nagyon ötletes név volna. Azért Majakovszkijnál jobb.

Tanár úr, mi lesz az órán? Majakovszkij, a Vers a szovjet útlevélről. Ó, az jó! Jóóóó? Hát, nem jó. Ennyit tanultunk. Összevitatkoztam egy rokonommal, hogy „pecsétek előtt hasra nem estem” vagy „nagy plecsnik előtt hasra nem estem”. Csak most néztem meg, hogy mindkettőnknek igaza volt, két változatot is készített a fordításából Képes Géza. Ehhez jött még Hofi, Ivan Kozirev öntőmunkás elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba.

Ennél azért bonyolultabbnak kell lennie a jelenségnek. Ha tényleg csak karrierköltészet, amiatt nem öli meg magát valaki. És nem hagy maga után tulajdonképpen vicces búcsúlevelet: „kérem, hagyják a pletykákat, a megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette”.

Tisztáznunk kellene, hogy vajon mi sem szeretjük-e a megboldogultat.