Mocsári Károly mondta, hogy szerinte ki nem találom, hogyan kell kimondani a zongorista Stephen Hough nevét. Sztíven… kezdtem ravaszul, jól tudva, hogy nem ez a kérdés. Aff – fejezte be Mocsári, szóval, hogy ezt a betűhalmazt így kell hangra változtatni. Annyit mindenesetre elért, hogy azóta sem mondtam ki Stephen Hough nevét. Lehet így élni.

Pont ez történik az indián könyvekben, vagy legalábbis a Cooper-regényekben. Magyarul az indiánok szorgalmasan mondják, hogy uff, uff, a meglepetés jeleként, vagy csak azért, mert uff, ők beszéltek, de hiába keresné az ember ezt a három betűt Az utolsó mohikán eredetijében, ott azt mondják, hugh, mint a színészek között Grant vagy Jackman keresztnevében. Mondjuk, ha kiderülne, hogy azt meg úgy kell mondani, hogy Uff Grent…

Igazából nem csak a kiejtés, az írás is bizonytalan (nem beszélve most a jelentésről) a franciák ugh-nak írják, a németek hugh-nak, hough-nak, angolul how-nak vagy howgh-nak, ennek alapján az ember azt gondolná, hogy mindennek lehet mondani, csak épp uffnak nem. Amennyire meg lehet állapítani, eredetileg nem arra használják, hogy „ich habe gesprochen”, hanem inkább üdvözlésként, de hát melyikünknek van egy igazi, dakota ismerőse, hogy mindezt tisztázhatná?

Biztosan készül már valahol egy vagy több könyv a komolyzenei szexuális visszaélésekről, Mozarttól napjainkig, de amíg ez nem jelenik meg, addig van egy látszólag egyszerű kérdés: miért nem érdeklődnek az érintetteknél. Itt a Domingo-ügy, vannak csinos magyar énekesnők, akik kapcsolatba kerültek a tenorral, miért nem kérdezik meg Miklósa Erikát vagy Keszei Borit, hogy mi volt? Amennyire tudom, nem volt semmi, de ez is információ ilyen helyzetben.

Aztán leesik, hogy őszinte és meggyőző válaszokat nem nagyon lehet kapni. Ha sikeres pályáról van szó, azért, ha sikertelenről, akkor meg azért. Közben, persze, érdemes elmozogni a világsztároktól, le a föld felé, a próbatermekig. Vajon fogdossa-e a csinosabb lányokat a rendezőasszisztens, mikor épp beállít egy jelenetet? Vajon elvárható-e hogy panaszra megy ezzel egy nagy operaház igazgatójához a pályakezdő, vagy dupla melltartót vesz föl, és elviseli? És ha, tegyük föl, lefekszik valaki egy menő karmesterrel, az mire elég? Attól még el kell énekelni a következő évadban a Toscát, és a közönség minden tagjával nem lehet lefeküdni, hogy nekik is tetsszen. Mintha az operai szakmai szex csak olyan volna, mint a doppingszer, önmagában nem működik.  Lance Armstrong lenyelte a tablettákat, és cserébe még többet edzhetett, hegyre föl, hegyről le, és csak utána jött a Tour de France befutója.

És arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg beleszeret a karmesterbe.  

A homály ugyan egyre csak sűrűsödik, hogy mi is volt a Domingo-féle zaklatási ügy, mindenki eltűnt, nem szól, csak a Domingót védők emelték föl a hangjukat, legtöbben azért egy kis ráhagyással, nehogy valami bajuk legyen belőle. Nem látni, ki volt mögötte, ha volt valaki, mi volt a cél, viszont van egy pont, ami elég szilárd maradt. A csodálkozás elmaradása. Mintha a szívünk mélyén, vagy máshol, agyunk józanabbik felében, nem tudom, de azért sejtettük volna, hogy valami van, az nem létezik, hogy Domingo és a felesége, ez a szemüveges asszonyka, holtodiglan, holtáiglan. Ahogy Pavarottinál is minimum gyanús volt az annak idején Pesten is föllépett tanítvány és titkárnő, Madelyn Renée, mert ugye az énekesnő tehetsége egyáltalán nem indokolt semmit. Azóta az Otello producere is elmondta, hogy látogatta Pavarottit, család, feleség, lányok, szerető.

Nem ez most az érdekes számomra, hanem a harmadik tenor. Abban is biztos valahogy az ember: José Carrerasnak nincsenek ilyen ügyei. Mert belőle éppen az hiányzik, ami a két kövérebbikben megvan: a hódítás képessége. A szuperférfi. Hogy nem a hangjukkal énekelnek, vagyis nem csak azzal, de egész lényükkel, és ez az egész lény minden gyengesége ellenére is győztes – ahogy egy tenornak lennie kell. Szigorúan véve Carreras soha nem volt a harmadik tenor, vagy mindig csak a harmadik tenor volt, zárkózott, szorongó férfi volt, akinek erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy kiálljon, és megmutassa magát a világnak. A két hódító mellett elfért valaki, aki nem hódított, akit inkább félteni kellett, a törékeny, aki megmutatta, hogy mennyire nagy a két másik, akiről senkinek eszébe nem jutott, hogy mintha ez volna a tenorlét esszenciája.

Ez most nem minőségi különbség… Ha jobban belegondolok, de, az. De a lényeg mégis az, hogy nem a hangjával énekel az ember, hanem – ki ne mondd.  

Azt mondja Alain Delon, még agyvérzés előtt, hogy igen, lehet, hogy megütött nőt, de a maga részéről bizton állíthatja, hogy nem zaklatott senkit. 

Te hülye, mondom én, téged biztosan nem is vádolt meg senki. Más a helyzet egy beteg lelkű, hatalmaskodó emberrel, és más valakivel, akiről késsel sem lehet levakarni az önként vállalkozókat. Van ez a híres fénykép:

Mick Jagger és Delon között Marianne Faithfull, aki láthatóan ügyet sem vet Jagger szexisen felemás zoknijára, szűziesen lesütött szemére, még arra sem, hogy ő hivatalosan a Rolling Stones kíséretéhez tartozik, hanem némi kábulattal hallgatja a fényes cipős franciát. 

Elhiszem, hogy Delon nem zaklatott senkit szexuálisan. Legfeljebb megverte őket. Az mégis más.  

Biztosan óriási irodalma van ennek, de a magam részéről soha nem értettem, hogy a káromkodás miért okoz könnyebbséget az embernek. Mi történik, amikor valaki Isten nevét hiába veszi, ráadásul trágár környezetben. Mitől jó?

Nem megoldhatatlan rejtély.

Mondok egy tegnapi példát. Törött lábú, közeli rokont kellett kórházba vinni. A betegszállítót már nem lehetett megrendelni, maradt a taxi, azt viszont jó előre fölhívtam, most van három óra, negyed hatra ide tudnának jönni. Persze. Jó, de biztos? Beteggel vagyok, nem tudunk akármennyit várakozni a sarkon. De hát biztos.   

Annyira biztos, hogy tíz perccel a taxi érkezése előtt megszólal a telefon: nem találnak autót. Addigra már, persze, úton vagyunk, a törött lábú részidőket nem könnyű kiszámítani, szóval minden úgy történik, ahogy nem kellene, járókeret fölé hajló közeli rokon, többé-kevésbé az összeroskadás szélén, a taxivállalat munkatársa, épp a belső szabályzatot ismerteti, hogy attól még, hogy én háromkor beszéltem vele, szó sincs arról, hogy neki két órája van autót találni, ő csak ötkor kezdheti el az autót keresni. A legrémesebb. Az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, nyilván mert az is, egy arctalan, bár nem hangtalan, de segítségre képtelen másikkal beszél, aki a szabályzatra hivatkozik, semmiféle megoldás nem dereng a közelben. Nem marad más lehetőség, mint a legostobább: a tápláléklánc legrosszabb végén lévő szidalmazása, átkozódás, fájdalmas és lassú halál kívánása. Ők, mi mást tehetnének, leteszik.

És akkor leesik, hogy ez körülbelül mégis ugyanaz, mint a káromkodás. A világ megborulása, amelyben a nehezen látható arcú lény fölmondja, vagy mintha fölmondaná a szövetséget, az ember ott marad. Nem egyedül, ez a lényeg, hogy van kit káromolni, a káromkodás a hit dühöngő megerősítése. Tudom, hogy hallasz, tudom, hogy vagy. A káromkodó éppen úgy hisz Istenben, ahogy én hiszek a City Taxi létezésében. Csak épp nem megy vele semmire.

Az utolsó mohikánt olvasom, a teljeset, új fordításban, és elég sok örömöm van benne, bár kétségtelenül fárasztó, hogy Sólyomszem tízoldalanként elmondja, hogy ő tiszta vérű, fehér ember. Ettől még drukkolok a könyv sikeréért, hátha akkor a többi Natty Bumppo-történet is megjelenik csonkítatlanul. Csak azért vagyok bizonytalan, mert látom, hogy a fordító, Gy. Horváth László nem akkora élvezettel és odaadással dolgozott, mint szokott. Már valahol a könyv elején is belebonyolódik egy szarvasproblémába, hogy gím, meg dám, meg jávor, de aztán a jó öreg sólyomszem azt mondja, ha jól emlékszem, a zsoltárénekesnek, hogy az majd egyszer meglátja, a szürke varjú hasznosabb, mint a sokszavú poszáta. 

Ne már. Értem én, hogy ez a helyes megoldás a mocking tresherre, illetve azt hiszem ez az, a mockingbirdre biztosan ezt dobja ki a szótár, de hát csak nem beszélnek így az erdei nyomkeresők. Ennél még a gezerigó is jobban tetszene. Vagy legyen teljesebb az őrület, mondja azt az erdő mélyén, hogy mimus poliglottos, de ez a sokszavúzás, ez finoman szólva sem tűnik hitelesnek.

De megyek, olvasom tovább.  

Talán a jó gyerekfilmek mind rokonok. Legalábbis abban, hogy nem gyerekfilmek, hanem felnőttként röhög rajtuk az ember, mert ráismer benne magára, a saját gyerekkorára, a világ fölötti akkori hüledezésére, hogy itt vannak ezek a felnőttnek nevezett lények benne. Nem tudom. Mindenesetre nem csak jól szórakoztam a Jó srácok című filmen, de közben eszembe jutott a Keménykalap és krumpliorr, pedig a probléma nem teljesen ugyanaz a két filmben. Cirkuszi előadás a beteg kislánynak, kontra hogyan kell smárolni az üvegezős bulin. Mindkét esetben el lehet jutni mindenféle bűnügyekig, állatkerti majomrablás nálunk, pornónézés, sörlopás a boltból, kábítószer kereskedelem, guminő, drónvadászat náluk. Nekünk még plusz Alfonzó, aki az idők múlásával egyre komorabbnak és egyre fenyegetőbbnek tűnik a fojtott hangjával, az izmaival, a mosolytalan mutatványaival. Nyilván az volna a csoda, ha olyan életúttal nem volna ilyen.

Amerikában könnyebb gyereknek lenni. De ott sem könnyű.

Nem mentegetem, még magamban sem, mert hogy jövök én ahhoz. Meg azért sem mentegetem, mert ő sem mentegeti magát, nem mondja, hogy hazugság, és beperel mindenkit, aki ilyeneket állít, nem jön szánalmas magyarázatokkal, és amit mond, az igaznak látszik: mások voltak talán a határok a nyolcvanas évek végén. Elfacsarodik a szívem, hogy egy ekkora pályát mégis így kell befejeznie, meg rosszul esik elképzelni őt, ahogy csókos huszárként taperolja a kolléganőket… Legfeljebb azt lehet mondani, amit Carlos Kleiberre mondtak, hogy olyan nincs, nem is lehet elvárni, hogy este fél nyolctól tízig legyen valaki hódító és győztes és elragadó, aztán tízkor mindezt kapcsolja le magában, és feleljen meg a polgári erkölcsöknek.

Még ezt sem mondom, magamnak sem. Csak azt, hogy ő a Plácido Domingo.  Akkor is, ha a philadelphiaiak már vissza is mondták, ha Los Angelesben független bizottság vizsgálja a történteket, ha a Metropolitan egyelőre vár, várja a Los Angeles-i eredményeket, és majd dönt, hogy lesz-e Macbeth, vagyis, hogy vele lesz-e a Macbeth vagy mással. Nyilvánvaló: Domingo ma már nem nélkülözhetetlen a világban. Ő az az Akela, aki már nem éri utol a szarvast. Meg lesz cincálva. Talán nem csak meg, hanem szét is.  De hát nem dobhatjuk a szemétre, mert akkor saját magunkat kellene mellédobnunk.

Az ország apraja és légköri jelenségek után érdeklődő nagyja a Normafánál és egyéb helyeken fordult tegnap éjjel az ég felé, hogy láthassa a Perszeidák meteorraj éjszaka elégő tagjait, vagyis, hogy lásson csillaghullást, és közben eszembe jutott Perszeusz. Nem is maga Perszeusz, hanem Benvenuto Cellini firenzei Perszeusz-szobra, amit talán az első gimnazista irodalomkönyvemben (vagy rajz és műalkotások elemzése? logikusabb volna) láttam először, és körülbelül azóta hiszem, hogy a reneszánsz, de talán az európai művészet legalulértékeltebb szobra. Már csak abból is érződik, mennyire alulértékelt, hogy bő négyszázötven év óta áll az eredeti helyén, a szabadban, a Palazzo vecchio melletti loggia alatt. Az idők során, ha jól tudom, egyszer restaurálták, nem is régen, és utána visszahelyezték az eredeti helyére, mint amivel nagy baj nem történhet. A talapzatát bezzeg féltették, az ma már másolat, de ugyan mi rossz is történhet Perszeusszal?

A szokásos olasz műkincsbőség, Másutt egész múzeumot építenének a Perszeusz köré, itt meg nézheti, aki arra jár. Pedig már a szobor öntésekor is volt tét, a tér elkezdte csöndes romlását, Dávid még eredetiben itt állt, de a palota kapujának másik oldalára közfelháborodásra kitették a sokszor igazán ügyes Baccio Banditellitől a Hercules és Cacust. Cellini is mintha szándékosan kereste volna a kapcsolatot a Dáviddal, Perszeusz kezében a Medúza feje Dávidra néz. Aki a Medúzára néz, kővé válik, és hopp, tényleg.

Perszeusz nem néz rá, maga elé tekint, de annyira, hogy még a néző sem látja a szemét, csak csodálhatja a domború mellkast, hátrafeszülő lábat, a sarló és kard keverékének látszó kivégzőeszközt, Perszeusz gyönyörű karját. És a szobor legnyugtalanítóbb részét, a két arcot.  

Lehet, hogy véletlen, Cellini ezt az arcot szerette használni, ha nem portrét készített, ívelt ajak, egyenes orr, csigás haj. Csiga helyett a női fejen kígyók vannak, mert Medúzának ilyen adottságai voltak. De a kettő ugyanaz az arc, mintha Perszeusz önmagát, önmaga női változatát vagy rosszabbik énjét fejezte volna le. Van egy higgadt, győztes férfitest, amely egy lefejezett, a kíntól karikába görbült nőn tapos, és az arcán a diadal helyett mintha zavart vagy szégyent látna az ember. Miről szól ez a szobor?  

Tegnap, amikor Kocsis Elsáját kerestem (Wagner: Lohengrin) a gép Carlos Kleibert dobta föl, amit nem is tudom, mire véljek. Tud valamit, vagy tud valamit rólam, vagy egyszerűen zenei dolgokban tájékozott maga az internet. Tény, hogy a két K betűs ember ismerte egymást, bár, ha jól tudom, soha nem zenéltek együtt. Pedig egy közös Emperor-zongoraverseny talán megrengette volna a zenei világot. 

De tényleg ismerték egymást. Kocsis mesélte, hogy amikor Milanóban járt, bement az Otello szünetében Kleiber öltözőjébe. Na, hogy tetszik, kérdezte a karmester. Először is: a tenor fél hanggal lejjebb énekel. Abban a pillanatban belépett a tenor, a hangra és formára egyaránt jelentékeny Jon Vickers. Na tessék, Mr. Kocsis is megmondta, hogy alacsonyan intonál, fordult hozzá Kleiber. Nem voltak kellemesek a pillantások, amelyeket Mr. Kocsis kapott Mr. Vickerstől. 

Még mindig elég hihetetlen, hogy a történet mindhárom szereplője halott. 

De a tegnapi ajánlatokra visszatérve: Mennydörgés és villámlás polka, Japánban, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával. Carlos Kleiber úgy vezényel, ahogy a muzikális gyerekek szokták, mintha ez valami koreográfia volna, nem meló, ütemezés, parancsolat, csak ívek húzogatása, táncika és zenemagyarázat. Gyönyörűség, és semmi más. És hogy szól az egész? 

Hihetetlen, hogy ilyen valaha volt.