Előtte nem világos, hogy miért pont a Turandot.

Utána sem teljesen. Úgy értem, talán logikusabb volna olyan művet választani, ami nem megy az Operaházban, ami ritka; de érték, lehetőség, hogy megismerkedhessen vele az ember, a koncertszerű változat esetleg belépő a közönség számára. Persze a Turandotot nem lehet túljátszani, elégszer hallani, nincs az az érzés, hogy ezt már ismerem, sem emlék, sem varázslat.

Most sincs, és így tényleg soha nem hallottam a művet, Nemzeti Filharmonikus szempontból, az állandó meglepetésekkel: ez is benne van? Ez is hallható? Ennyi harsona kell hozzá az erkélyen? Ennyire fontos ez a hegedűszóló? Igaz, a színpadon lévő zenekar az énekeseket magasabb hangerőre állítja, hogy hallhatóak legyenek, legalábbis mezzoforte kell énekelni, de ez legyen az ő bajuk.

A mi bajunk is, mert egy kicsit egyoldalú az értelmezés, itt vannak ezek hárman a színpad bal oldalán. Ők énekelnek kotta nélkül, és a konfliktus lényege, hogy melyikük bírja leordítani a másikat a színről. A színpad jobb oldalán vannak a kottisták, ők elfogadják az alárendelt szerepet. Ezek a részek, ha el nem is vesznek, inkább pihenőként hatnak, nem a közönségnek, hanem a többieknek, addig nyugodnak a hangszálak. Ennél hagyományosabb értelmezést elképzelni is nehéz. A Turandot Turandotról szól. Nem a császárról, nem a három miniszterről, nem a vak Timurról, és nem a kínai nép viszontagságairól, hanem erről a Puccini-féle megfordított háromszögről: két szoprán szereti ugyanazt a tenort. Az egyiknek meg kell halnia.  (Bár, ha jobban belegondolok, ez nem Puccini, erről szól a Maria Stuarda is az Operában.)

Meg is hal, akinek  meg kell, de nem adja olcsón magát. Liú szerepében Selene Zanetti két szép áriát abszolvál. Egyik sem tökéletes, mindkettőben van egy-egy ijesztő pillanat, amikor megcsuklani látszik a hangja, de éppen csak kihagy, egy tizedmásodperc az egész. Legalább érzi az ember, ha kétségei lettek volna, hogy ez is nagyon nehéz szerep. A fő nehézség persze Turandot, rövid, de velős, magasság is kell hozzá, hangerő is. Mindkettője van Oksana Dykának. Szép hangja nincs, de ez megítélés kérdése, szíve sem sok, de ez meg értelmezés kérdése is lehet. Neki is van ijesztő pillanata, a második felvonásban elkeveredik egy kicsit a második kérdés feltevésekor, de a karmester, Carlo Montanaro lenyűgöző hidegvérrel dúdolja az orra alatt a dallamot, amíg az énekesnő föl nem veszi a fonalat.

Nem szép, de jó. Nem mindig jó, de érdekes. És még a Vincerót is elénekelte benne Alfred Kim.

A tegnapelőtt látott Radnóti-est (Nemzeti Színház) és a tegnapi poszt után ezt küldte egy barátom. Hogy a kérdést, megérte-e, már feszegették.   

Vas István: Levél a túlvilágba

Már negyven éve, hogy utolszor átöleltük egymást
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak közt az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagyversekre, amiket megírsz majd.
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte
A költészetért keresztre feszülni
És feltámadni versekkel rakottan.
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta
Mi, akiknek megadatott a vénség?
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni,
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz
Azon a megharcolt meredek úton
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál.
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére:
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje,
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon.
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.

Annyira képtelenség, hogy szinte már jó. Radnóti-rockoratórium a Nemzetiben, hosszú a címe, Ázott hajában hét halott bogár ragyog. Szinte rock, és szinte oratórium, látom én is, hogy ez a „szinte” mindig bezavar. Mert azért képtelenség marad, Radnóti mégsem dalszöveg, túl jó versek, hogy erre csak úgy dalokat lehessen írni. Talán Schubert meg tudta volna oldani, vagy valaki hozzá hasonló. Lehet, hogy ő sem. De így nem megy, nem lehet verzére és refrénre osztani, ismételgetni bizonyos sorokat, más sorokat meg nem. Meg a szövegértésnek is folyamatosnak kellene lenni, de eleve keveset lehet dekódolni abból, amit a női főszereplő, Hegedűs Bori fejhangon dalol.

Tessék megtanulni a Radnóti-összest. Nem nekik mondom, magamnak.

Az anyag ellenáll, legalábbis nézőként így érzem. Egy pillanatban  az alkotó-előadók is így érzik, és a Nem tudhatom zene nélkül hangzik el, de ez sem megoldás. Talán egyszerűen ez nem egy versműsor, hanem szerelemműsor. Megismerkednek, a lány tizennégy, a fiú tizenhét, aztán újra találkoznak, megszeretik egymást, összeházasodnak, küszködnek. Ilyen nagy szerelem. Ilyen a nagy szerelem. Nem kell hozzá letagadni semmit, még a másik nőt sem, akinek a feje nyoma ott van a párnán, amikor Fanni hazajön.

Mit csinál az ember, ha elvben nem tetszik neki az előadás, mégis fölzaklatja? És még nevetni is lehet egyszer, amikor az őr a Toldi szerelmével törli a fenekét. Ha az Ady-összes volna, azt megérteném. Mondja Radnóti.

Aztán nincs min nevetni. Hát, Miklósom, áldozatnak kell lennie, mondja Sík Sándor, és Radnóti nem menekül. Áldozatnak kell lenni, de mihez? Hogy a jó költőből nagy költő legyen? Megéri? A bori notesz verseiért meg kell halni? Nem született volna meg a Levél a hitveshez, cserébe életben maradt volna Radnóti? Nyilván nincs választás, de ha volna?

Nézhetett egy nagyot Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban. A közönség hol van? Tényleg: hol? Mindenki a Müpába ment Janine Jansenre? Mégis létre kellene hozni valami egyeztető szervet, hogy ne ugyanarra a napra szervezzék az érdekes koncerteket? De ki az, aki megmondja, mi érdekes és mi nem?

Amúgy sem mennek nagyon jól a Sztárestek zongorával koncertjei, de talán ez volt legközelebb a fejreálláshoz. Nyilván valaki elszámolta magát, Zeppenfeld nem akkora sztár, nem is viselkedik úgy, vagy tényleg leszoktunk már a dalestekről, nem kell se féláron, se negyeden, az Eiffelben meg pláne nem.

Egyébként jó volt. Elég jó. A kísérő nagyon nem tudott zongorázni, és Zeppenfeld, ahogy frakkban támasztotta a zongorát, elég anakronisztikus látványt nyújtott, de a hangja nagyon szép, és, főleg szünet után, a Brahms-dalokban többnyire jól találta el az egyensúlyt a kifejezés intenzitása és a műfaj visszafogottsága között. Lesz még feltámadás.

Csak nem most.

Ez volt Glenn Gould kedvenc száma. Persze az is furcsa, hogy egyáltalán volt neki kedvenc száma, hogy bármi köze lehetett könnyűzenei dolgokhoz, de ezt a dalt hallotta a rádióban, mármint az autórádióban, aztán tekergette a gombokat miközben autókázott a hófehér Kanadában. Kiszámította, melyik adón mikor van a slágerlista, meg is tanulta a dalt, ahogy mondta jobban, mint ahogy a kísérő zenekar játszotta. Fél napokat töltött el így, Petula Clarkot keresve az autórádión.

Mennyivel egyszerűbb ez ma, Spotify, Deezer, streamer, az ember beírja, meghallgatja, ezt kerestem, erre voltam kíváncsi. Glenn Gould ma nem is találkozna Petula Clarkkal. Kocsis Zoltán mondta, hogy micsoda meglepetések érték a rádión át, szinte akarata ellenére hallgat valami zenét, amit azelőtt soha nem hallott, megvárja a bemondót, számára ismeretlen szerző ismeretlen műve. Seregi László, amikor a Makrancos Katához kereste a kísérőzenét, a kocsijával majdnem felhajtott a járdára (nyilán túlzás), amikor meghallotta a Tavasszal-nyitányt. Goldmark lett Shakespeare aláfestése.

Mintha a véletlen kiveszett volna a zenehallgatási szokásunkból. Vagy csak az autórádiózás? És csak az enyémből?

Prosper Mérimée-t olvasom, nem is a Carmen miatt, hanem mert lenyűgöz, hogy valakinek, aki nem költő, a teljes irodalmi munkássága elfér hétszáz könyvoldalon. Pedig nem kezdte későn, a Szent Bertalan éjszakáját huszonhat évesen írta. De aztán jöttek a sikerek, mármint a nem csak irodalmi sikerek, mindenféle jólfizető állást talált magának, ismerte III. Napóleont, elveszítette az érdeklődését az alkotás iránt.

Illetve ez is kérdés, hogy volt-e neki egyáltalán ilyen érdeklődése, mert a legtöbb íróval ellentétben ő nem volt szerelmes a saját műveibe, látszik, hogy elveszíti a türelmét az elbeszélés iránt, igyekszik mindent röviden és gyorsan lezárni – erre mondja azt az utókor, hogy az elhallgatás és a tömörítés mestere. Milyen mesterlét az, ha azt mondja a Szent Bertalan végén: hogy mi lett a főhőssel meg a szerelmesével, azt az olvasóra bízom, legalább mindenki a maga ízlése szerint fejezheti be ezt a regényt. Miért nem írta le már az első oldalon: hogy kik szerepelnek a történetben és mi esik meg velük, azt az olvasóra bízom, én ilyesmivel nem szívesen bajlódnék.

Zseni.

Amúgy tényleg az, ember elhűlve olvassa a Szent Bertalan éji mészárlást, és érzi, hogy valahonnét egész máshonnét, a 20. századból ismerős a történet. Hogy szomszéd a szomszédra támad, megöli, és azt hiszi, jót cselekszik. Hogy a hugenották szinte ellenállás nélkül hagyják, hogy megöljék őket. Hogy a király kiül a Louvre egyik ablakába a muskétájával, és csöndesen, magányosan célba lő a menekülő emberekre. Tudom, hogy Mérimée nem hiteles forrásokból dolgozott, de akár így is lehetett volna. Hogy önként, kéjből ölt, nem pedig parancsra. Minden kor ilyen.

Murat üldöz. Ez jutott az eszembe Possagnóban, ahogy beléptem a Canova-házba. Balra nézek, és ott van Murat, teljes pompájában. De hát most találkoztunk, két hete egy egészen másik helyen, Párizsban, a Marmottan Múzeumban. Hogy kerül most ide?

Persze, a válasz nem bonyolult, ez nem a márvány Murat, hanem a gipsz, ennek alapján készült a büszt. Canova szépen leutazott Murat-hoz Nápolyba, elkészítette a modellt, aztán visszautazott Rómába, és ott kifaragta a szobrot.

Gyönyörű, mint egy római császárfej, de közben pompás jellemrajz is, Murat már nem a vakmerő lovassági tábornok, el van királyosodva, tokás, de azért a haját gondosan bebodoríttatta. Van benne valami közönséges és pökhendi, de látszik, hogy van mire pökhendinek lenni, az apám kocsmáros volt, én meg nápolyi király lettem. Feleségem Napóleon húga. Mondjuk nem tartott sokáig a dicsőség, két évre rá, 1815-ben Murat-t rövid úton kivégezték. Előtte kapott fél órát, hogy megbánja bűneit. Nem úgy néz ki, mint aki bármit is megbánt, de ki tudja. Mindenesetre szembenézett a puskacsövekkel, nem engedte, hogy bekössék a szemét.

Egyébként Canova elkészítette a húg-feleség Caroline Bonaparte Murat portréját is.

Possagnóban a gipsz látható, de a Musée Marmottanban sem az eredeti Canova, csak egy márványmásolat, nem emlékszem, ki készítette. Az eredetiről annyit lehetett tudni, hogy Caroline magával vitte, amikor Nápolyból Triesztbe menekült, aztán többé-kevésbé eltűnt, vagy talán nem is kereste senki. Viszont több, mint kétszáz év múlva előkerült Murat szoborfeje, 2017-ben árverésre bocsátották, 5 millió fontért vihette haza, aki hazavitte. Szerintem bagatell összeg, már ha van ennyije az embernek.

Caroline fejét még keresik.

Nincs egyetlen út, de van olyan út, ami ma már nem járható. Úgy nem lehet beszélni a zenészekkel, ahogy Toscanini tette. Már ha ez egyáltalán beszéd. Leginkább ordítás. You have no ears, you have no eyes. Ifjan ez volt a csoda, na, végre valaki izgatja magát azon, hogyan szól a zenekar, bár nálunk is volna valami ilyesmi az operában vagy a koncertzenekarok élén. Mert nemcsak szórakoztató volt hallgatni a karmester kitöréseit, de az is egyértelmű, hogy akármilyen magas színvonalon kezd, egyre jobbá válik a zenekar.

Idővel az ember kigyógyul az ordibálás tiszteletéből. Van, aki előbb, Sosztakovics soha nem tudta értékelni Toscanini művészetét, mert tudta, milyen úton jutnak el a szép hangzásig. Annyit ez nem ér. Még akkor sem, ha az ő szimfóniájáról van szó. Nyilván számít, hogy ő Sztálint és tettestársait hallgatta ordítozni.

Változott a világ, ha ma valaki így sértegetné a nagybőgősöket, jönne a szakszervezet, és köszönjük, nem hívjuk meg többet a mestert, akármekkora művész. És jól is van így. De azért volt egyszer egy Toscanini.

Művészete hatásos, fegyelmezett, de kevés érzelmet mutat. Ezt írja a magyar Wikipédia Antonio Canováról, egyszer majd megértem, ez mit jelent, már hogy fegyelmezett és mégis kevés érzelmet mutat, van-e ennek értelme. De talán jelez valami általános idegenkedést Canova művészetétől, amit nekem egy kicsit nehéz megérteni. Annyira nehéz, hogy most is Canova nyomában voltam, bár az ember akkor is beleütközik, ha a Louvre-ban jár, Bécsben vagy Gyömrőn. De ez most Possagno, Canova szülőháza, ahová a halála után elkezdték összegyűjtögetni nem is a szobrait (azokból is), hanem a gipszeit. A római műterméből a modelleket, amelyek alapján a márványok készültek. Ez volt a módszere, megcsinálta a szobrot kicsiben, aztán fölnagyítva gipszből, és utána kezdődött a faragás. A gipsz szobrot, ha jól értem, belehelyezték egy keretbe, mellé egy ugyanolyan keretbe a követ, aztán méricskéltek, farigcsáltak. A méricskéléshez fekete viszonyítási pontokat helyeztek el a gipszen, és nézték, hogy megfelelő-e a távolság a kerettől. Nem az a romantikus, szobrászi hevület, amellyel Michelangelo ütötte a márványt, hogy leszedje róla a fölösleget. Viszont a gipszmodelleken ottmaradtak ezek a fekete méricskélési pontok, amitől olyanok lesznek az antik hősök, mintha valami utálatos bőrbetegség támadta volna meg őket. Igazi elidegenítő effektus.

Nem Michelangelo, elismerem. Nem is Bernini, egyszer volt egy Bernini-Canova kiállítás a Villa Borghesében, mit mondjak, Bernini megette Canovát reggelire.   

De azért ez Canova, hogy megint a wikit idézzem, „a lágyság és elmosódottság netovábbja”.

Mint kiderült, a gipszek összegyűjtése nem volt hibátlan ötlet, a házat az első világháborúban aknavető gránát találta el, összetört egy csomó modell és szobor. Remélem nem mi, magyarok voltunk a tettesek.

Van nekem egy barátom, Kálmán Péter, operaénekes. De annyira operaénekes, hogy most épp New Yorkban van, a Metropolitanben próbál, A sevillai borbélyból fogja énekelni Bartolót. A hónap végén közvetítik is, szerte a világban.

Nem mindig nézett ez így ki. Amikor összebarátkoztunk, viszonylag fiatalok voltunk, és a dühöngő ifjúságnak egy viszonylag szokatlan dühöngési és lázadási formáját választottuk: operákat néztünk a Paulay Ede utcai lakásában. Volt néhány sztár-DVD-nk, az egyik a Metropolitanből a Falstaff, Levine vezényelt, Zeffirelli-rendezés, szép, de nemcsak szép, finom is, okos is, érzékeny is. A címszerepben Paul Plishka, én nem nagyon bírtam a hangját, de ő mindig védte, hogy olyan jó öblös, gyomros, mintha minden hangot leküldene a bendőjébe, és onnét hozná aztán föl.

Hát, ugye, kinek mi tetszik.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy most ott próbál, és elküldte, mi van a jelmezben, Bartolo kabátjának címkéjébe írva, ki viselte a ruhadarabot.

Van ilyen.