Én is utálom a vastapsot. A tapsnácik persze rögtön kiigazítanának, hogy nem a vastapsot utálom, hanem az ütemes tapsot, nem azt, amikor leengedik a vasfüggönyt, de a közönség még nem megy haza, hanem amikor megy ez a csáp-csáp. Föladjuk individuum voltunkat, mert nyilván az is furcsa és gyerekes, hogy egy zenemű végén mindenkinek egyszerre jut eszébe, hogy összeütögesse a tenyerét, de hogy mindezt még ritmikusan is tegye, az végképp különös. A velünk élő Rákosi Mátyás. Valamikor azt hittem, hogy ez szép lassan kikopik, ahogy történelemmé válik a múlt, de nem múlik.

Nem szeretem, de azért na-na. Az ne legyen, amit tegnap az Accademia di Santa Cecilia koncertmestere tett, hogy nagy vigyorogva vezényelte a vonóval a közönséget, és közben lábbal dobogott hozzá, jaj, ezek a hülyék itt keleten. Nem esik úgy önmagában rosszul, csak épp tőlük, mert nem nagyon éreztem, hogy lenne min vigyorogni a zenekarnak. Minek örültök? Mással sem voltatok elfoglalva, mint a hátramozdítással, alig kezdődött el Brahms B-dúr zongoraversenye, már látszott, hogy ez nem az, nem a nagy élmény, amiben reménykedtünk, amikor a műsorra néztünk: Daniil Trifonov fogja játszani.

Kevéssé játszotta, az is igaz. Mintha a négy tétel ugyanazt akarta volna mondani, négy lírai rezdület, hol nagyobb, hol kisebb rezdület, de körülbelül ugyanaz. Jó közel ültem, láttam, hogy ez az első tétel elment, de a szólista még próbálja összeszedni magát a másodikra, aztán az is megy el, nem alakul ki semmi, szerintem a zenekar miatt, de még nekiveselkedik a harmadiknak, végül is az lett a legjobb kísérlet, de a szólógordonkás ezt hogyan képzelte? Tessék hazamenni gyakorolni. Bár így annak sincs igazán értelme. Hát jó, akkor zárjuk le botrány nélkül a művet, korrekt módon.

Aztán jött a ráadás, és az ember azt érezte: nem lehetne most és innét elölről kezdeni?

Nem lehetett.

Az angyal elrepült, és maga helyett Aljosa Karamazovot küldte.

Vele kezdődik az Oratóriumok könyve. Mármint Guillaume de Machaut-val, Igaz, egy régebbi tudományos állapottal, azóta tudjuk (vagy úgy tudjuk) tíz évvel tovább élt, 77 éves koráig, ami elég szép teljesítmény a 14. században, és a koronázási miséből is Messe de Nostre-Dame lett. Nem állítom, hogy soha nem hallottam, de azért gondot okozott volna az Agnus Dei egyik basszus szólamának eléneklése. Csak viccelek, most is gondot okozna.

Mindenesetre elővettem a régi lemezt, Taverner Consort, jelen esetben az négy énekest jelent. Van kórus is, de az nem Machaut-t énekel. Az eszmét értem, nem az a lényeg, hogy mi a mű, hanem hogy milyen zenei környezetben hangozhatott el a darab. A mise állandó részeit megzenésítette Machaut (lehet, hogy nem is egyszerre, csak aztán összeállított belőle egy teljes misét), és amit nem zenésített meg, azt gregoriánként eléneklik. Mivel ez (körülbelül) az első zeneszerzői mise, egy tétellel bőkezűbb, mint ami később a megszokott zeneszerzői feladat lett, Machaut azt is megzenésítette, hogy „A szent mise véget ért”. Így is túl rövid két lemezoldalra, ezért jöhetett hozzá a többi zene, az ember meg elcsodálkozhat, hogy ugyanazt a Miatyánkot énekelték, amit ma, Isten malmai lassan őrölnek.

Mivel a hangzás mintha fontosabb, vagy legalább olyan fontos volna, mint a darab, így az angol énekesek franciás latint beszélnek, lodámüsz té, benediszimüsz té. Ha emlékeim nem csalnak, az ezredforduló táján épp Vashegyi György a Gramofon című lapban kritizálta Mark Minkowski Charpentier-lemezét, miért énekelnek ennyire affektált latinsággal. Azóta alighanem módosított az álláspontján.

Körülbelül ez a személyhez köthető zeneművészet kezdete. Nyilván nincs közel, nem is adja magát nagyon könnyen, de talán ez a zene története. Ami a két szélén van, azt nehezen értjük, ami középen, Bachtól Bartókig, az a miénk. Vagy legalábbis azt hisszük róla.

Azt tudjuk, hogy egyáltalán nem igaz a bölcsesség, háborúban hallgatnak a múzsák. Nem hallgatnak. Verset íratnak a fronton szolgáló költőkkel, dalokat a hátországi zeneszerzőkkel. Az európai irodalom a trójai háborúval kezdődik, Haydn szimfóniákat írt, amíg ágyúztak a közelben. Mégis…

Valaki átküldött egy instagram linket, Wanda Landowska Scarlattit játszik; és behallatszik a stúdióba, hogy közben ágyúznak, bombáznak. Hátborzongató. De igaz?

A szöveg szerint 1940-es a felvétel, június 14-én kezdődött el Párizs megszállása, de úgy tudom, egyetlen puskalövés nélkül. Párizs nyílt város volt, nem lőtték, nem bombázták. Lehet, hogy csak díszlövések durrantak, míg Landowska csembalózott? Vagy lehúzták a szomszédban a vécét?

Akkor is borzongató.

 https://www.instagram.com/reel/Cvzsy4ntNM-/

Meghalt Boros Attila, nyilván sokan vagyunk, akik ezt a nevet a Ki nyer mában hallották először. Aki kérdez, Czigány György, ez volt a gyakoribb eset, de előfordult, hogy aki kérdez, Boros Attila volt. Idővel aztán megtanulta az ember, hogy Boros Attila nemcsak kérdezni, de válaszolni is tud, illetve alapanyagokat adni kérdésekhez, Klemperer Magyarországon, Muzsika és mikrofon, ezeket nagyon szerettem olvasni.

És persze ájuldoztam, amikor beszámolt Bayreuth-ról. Ez meg hogy lehet? A nyolcvanas évek végén hogy lehet ennyire értetlen valaki az operában? Harry Kupfer rendezéséről mesélt, nagyon fair módon azzal kezdte, hogy bocsássák meg neki a hallgatók, de a felháborodástól alig talál szavakat. Képzeljék el, hogy géppisztolyt viselnek az istenek! Mondta arról a rendezésről, amit Fodor Géza értőn, okosan elemzett a Muzsikában.

Eltelt néhány évtized, és az ember rájött, hogy ehhez micsoda bátorság kellett. Az elszánt, határozott konzervativizmushoz. Nem ezt írta Wagner, ne tessék okosabbnak lenni nála. Vagy tessék, ez ellen nincs mit tenni, de akkor sem mondok mást, mint hogy ez nekem nem tetszik.

Eltelt néhány évtized, és ma nem tudok szélsőségesebben avantgárd ötletet elképzelni, mint úgy színre vinni Wagnert, ahogy ő akarta, páncélban visongó walkürökkel.

Egyszer mentem a Bajcsy-Zsilinszky úton, előttem egy nagyon rendezett külsejű férfi, fekete kabátban, behúzott övvel. A fején piros barett. Még most sem tudom biztosan, hogy Boros Attila volt-e az, de azt gondoltam, hogy igen, lehet. Hogy tulajdonképpen ilyen volt. Ilyen lehetett.

Schubert B-dúr szonátáját játszotta tegnap Grigorij Szokolov, és közben megint eszembe jutott egy régi előadás a Zeneakadémián. Kocsis zongorázott, ugyanezt a szonátát, már alaposan benne jártunk az első tételben, amikor fölállt, elnézést, az egyik billentyű elromlott, nem szólal meg. Mutatta is, hogy melyik. Szerelő jött, aláfeküdt a hangszernek, mintha autót szerelne, megtalálták a hibát, folytatódhatott a koncert.

Illetve nem folytatódott, hanem elölről kezdődött, legalábbis a B-dúr szonáta, és emlékszem, hogy ettől valami bosszúságfélét éreztem. Hát már megtettük az út egy részét, miért kell visszamennünk a kiindulópontra? Miközben azt is tudtam, hogy ennek örülni kellene, legalább azt az ötperces részt kétszer hallgathatom meg.

Most sem tudom, melyik énemnek volt igaza, a tudatosnak vagy az ösztönállatnak. Aki szeret futni, az szívesen rátesz még öt kilométert a maratonra?

Sok szóra nem érdemes a film, aki látta az előzetest, az pontosan tudja, mi a történet, és képtelen lesz izgulni azon, hogy vajon egymásra találnak-e azok, akiket az írói fantázia már eleve egymásnak teremtett. Mindez csaknem két órában, amikor már a félperces előzetesbe is minden fordulat belefér. Időrablás. Reminders of Him – Emlékek róla. A magam részéről azzal tudtam csak szórakozni, hogy megpróbáltam megállapítani, vajon a saját tetoválásaikat viselik-e a szereplők, vagy a kék feliratok a bőr alatt már az alakítás részei.

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy felelős színész, pláne filmszínész nem tetováltat, hiszen ezzel máris besorolja az általa alakított figurát valahová. Ennek ellenére felelős színészek és balettművészek is ki vannak varrva, legutóbb a Prométheuszt alakító Bán Bálinton néztem furcsa jeleket, ráragadt valami? Vagy anyajegy? Nem, nem, a bőre alatt is festék van.

Persze, föltaláltak már tökéletesen fedő alapozókat is, mint amit az azóta már halott Zombie Boyjal reklámoztak annak idején.

Ha jól emlékszem, Brautigannél, az Egy déli tábornokban olvastam, hogy valaki összeszámolta a Prédikátor könyvének az írásjeleit, hány pont és hány vessző, mert úgy érzi, hogy ezzel a könyv szegecselését fedi föl magának. Nyilván túl sok értelme nincs az egésznek, hiszen ez csak a fordítás szegecselése lehet – azt meg végképp nem tudom, hogy valóságos adatokat mondanak-e utána, és akkor a magyar változatban újra kellett számolni a vesszőket és pontokat.

Végül is mindegy, csak valami hasonlóba futottam. Írásképem javítása érdekében Petőfit másolok nap mint nap egy füzetbe, többnyire A gólya című verset, lassan már meg is tanulom, pedig tizennégy versszak. Közben viszont Petőfi központozásán értetlenkedem. Mit akarnak jelenteni a versszak végére tett kötő-, vagy elválasztó jelek? Nincs mindig, viszont van olyan is, amikor két kötőjel követi egymást (és ketten egy kérdőjelet követnek). És a kettőspontok? Mondjuk itt:

Míg társim a hazatérő tehéncsordát

Estenként kergeték:

Én udvarunkon, a nádkúp oldalánál

Húztam meg magamat.

Ha pontosvessző volna, érteném. De itt a kettőspont, legalábbis annak mai használata szerint indokolatlan, se felsorolás, se magyarázat, se részletezés, se idézet nem jön a két pont után. Ráadásul pontosvessző is van a versben, nem az a megoldás, hogy azt akkor még nem találták föl.  Jó volna látni a kéziratot, de azt sem tudom, van-e egyáltalán A gólyának kézirata, vagy ott felejtette a papírost Arany Jánosnál, Nagyszalontán.

Addig – ha valakit érdekel – az ilyen kettőspont helyett én pontosvesszőt másolok. Ahogy az Alföldet is, Petőfivel ellentétben, nagy A-val írom. hülye a sanyi.

Utálni nem lehet. Ez is valami, nem is kevés. Szeretni? Az sem könnyű, de tisztelni, azt lehet. Eleve, hogy klasszikus, Aiszkhülosz, A leláncolt Prométheusz. A Tér 12 előadása a Szkénében. Fiatalítva a szöveget, de alapvetően mégis a régit alkalmazva. Az anyagigénye imponálóan alacsony. Egy kábeldob, egy nagy, szürke ponyva. Meg az a néhány év, amit a címszereplő Bán Bálint a teste kidolgozására fordított, hogy olyan legyen, mint egy Michelangelo-rabszolga, félig kő, félig ember. És hogy bírja a másfél órát széttárt karokkal, hogy megálljon legalább képileg a párhuzam Prométheusz és Jézus között.

Tetszik, de nem tetszik. Úgy értem, ha próbálom komolyan venni, akkor botladozni kezd, ha szövegalapúnak gondolom, na lám, antik színház, akkor ezek a dalok mégsem jók, ha testi színháznak, akkor jól van, facsarogjál, Prométheusz, de hogyan tovább. Ha igazi színház, akkor a szereplők legalább fele nem tud jól szöveget mondani, ha diákszínházak országos találkozója, akkor már régen nem diákok, nem arról van szó, hogy a legtehetségesebbekből majd színészek lesznek. Azok.

Talán attól olyan kényelmetlen az egész, hogy a helyzet igazi. A hatalom félrepöckölte őket, még le sem láncolta, csak kiéhezteti, körülöttük a megalkuvás magas és még magasabb szintje, ők meg mementóként mondják a szöveget. És amit nem mondanak: te sem vagy rendes ember. Te sem.

Harmincötezer évig kell mondaniuk, akkor jön majd a szabadító Héraklész. Egy megvan.

Minden különösebb ok nélkül kapcsoltam be a tévét, de aztán különös okból maradtam előtte: a Mezzón a Manon Lescaut ment, Anna Netrebkóval és Yussif Eyvazovval. 2022-es előadás Monte Carlóban, amolyan érdekes rendezés. Eleinte csak annyiban érdekes, hogy mai ruhákban vannak a szereplők, aztán próbálják ezt a szintet meghaladni, a harmadik felvonás nem Le Havre-ban játszódik, hanem a képzőművész Geronte lakásban, Manont bezárják egy cellába, ahol a negyedik felvonásban meghal. Des Grieux a szomszéd szobában életben marad, de az utolsó felvonást egymástól elkülönítve éneklik el.

Egy kicsit belenyúlnak a szövegbe, nem Amerikába száműzik a szerelmeseket, de alig észrevehető. Viszont összevonnak így szerepeket, Geronte lesz a harmadik felvonás hajóskapitánya is, több az egésszel a gond, mint amennyi a haszon.

Nekem megnyugtató az előadás, mert nem nagyon tetszik, de nem a rendezéssel van a bajom, hanem a szereplőkkel. Szóval akkor biztosan nem vagyok őrült rajongó, akinek az is élmény, ha Netrebko elénekli azt, hogy Táncevala repka sz mákom. (Bár ez pont élmény volna.) De ha Netrebko legalábbis kétes, túl nagy karakter Manonhoz, nem kislány, ha azt is érzi az ember, hogy ezzel nincs mit csinálni, Manon igazából nagyvilági nőként van otthon a világban, ott a helye a második felvonásban, nem kellene onnét kirángatni, Eyvazov teljességgel elfogadhatatlan. Csúnyán énekel, rosszul is, értelmetlenül és kifejezéstelenül, közben ostobán mosolyog, és mintha a két főszereplő teljességgel képtelen volna eljátszani azt, hogy szerelmesek egymásba.

És akkor eszembe jutott Kelen Péter. Jó sokszor láttam des Grieux szerepében, most persze azt érzem, hogy nem elégszer, magyarul is, olaszul is, valami felvétel biztosan maradt ezekből az előadásokból, de aligha adja vissza azt a tébolyt, az elcsukló vagy elcsuklasztott magasságokat, ahogy a negyedik felvonásban ordibált Istennel, nem látod, hogy könyörgök, segíts már.

Nem segít.

A második felvonás, a kettős, amikor Manon megint meglágyítja des Grieux szívét, aki kétségbeesetten veszi észre, hogy nem ura a helyzetnek. Elbűvölsz újra, a régi varázslat újra él. Megbocsátok, énekli, és közben térdre esik. Ebben az egy pillanatban jobban benne van a teljes opera, mint bármelyik aranyozott és műlerongyolódott produkcióban. Van ilyen, hogy Budapest a világ közepe. Vagyis volt.

Elfelejtettem, azelőtt mennyire tetszett Radnay Csilla művészete. De úgy elfelejtettem, hogy azóta sem jutott eszembe, pedig ez monodráma volt a Jurányi Házban, a címe az, hogy Hosszú virágzás. És tényleg hosszú, nem abszolút értelemben, hanem a belső idő, amit átéltem. Mintha épp előttem ment volna el a busz, és várni kell a következőre.

Az is csak egy busz. Úgy értem, hiába várja az ember, hogy valami érdekesebb jármű jön érte, ez lesz a történet, hétköznapi tragédia, gyereket szeretnék, és hiába.

Az ember azt hinné, hogy a monodráma a könnyített műfaj, nem kell érveket ütköztetni, nem karamboloznak a jellemek, nem kell minimum két fejjel gondolkodni, ennek is igaza van a maga szempontjából, meg annak is, de mi mégis az egyikkel vagyunk. Mindig az egyikkel vagyunk, együtt éljük át a világ értetlenségét és kegyetlenségét.

Ha átéljük. Mert nekem csak annyi részvétet sikerült kicsiholni magamból, hogy nehéz egy fantáziátlan szöveggel mit kezdeni, az általánosból nem születik meg a különös. Rossz színésznőnek lenni.

Nem azt mondom, hogy rossz színésznőnek rossz lenni, mert nem is ezt érzem, inkább valami stréberséget. Előadom mindazt, amit tanultam, amit tudok a színészetről, jaj, ennyiféle hangom van, ennyi arcom, és mégis mind én vagyok.  De az én, az nem ő, mert az ő nincs rendesen egyénítve, nincs is rendesen megírva, az eszközöket látom, nem a drámát. Mintha a Rómeó és Júliát úgy foglalnák össze, hogy szegény kislány a szomszédból, képzeld, öngyilkos lett. Nem ráz meg?

Mérsékelten.