Nem állítom, hogy mindent értek, de annyit igen hogy ez komoly dolog. Salome a Metropolitanből, közvetítették az eggyel előbbit is, akkor Komlósi Ildikó volt Heródiás. Most Michelle DeYoung. Ő az egyetlen, aki színes ruhában van, sőt, nagyon színesben, piros ruha a piros hajához. A többiek feketében-fehérben mesélik el a történetet.

Nem pont ugyanazt a történetet, nem is úgy kezdődik, a klarinét felhördülésével, előtte most egy zenélő óra csilingeli bele a világba a hétfátyoltánc dallamát. A hatás kisebb, de talán ez is a mondandó része: emiatt aztán senki nem fog a szívéhez kapni, csak egy (vagy több) szexuális bűncselekmény. A végén mégis szívéhez kap valaki, méghozzá Heródes, a pesti Wagner-előadások nagyszerű Miméje, Gerhard Siegel, öljék meg ezt a nőt, mondja, és összeesik. Salome túléli.

Az sem olyan nagyon jó.

Tényleg nem értek mindent, valahogy túlizélik a zoknizást, hol leveti Salome, hol felhúzza, és nemcsak ő, hanem az összes hasonmása. Heten vannak, mint a gonoszok, és növésben vannak, bár a legidősebb is hivatalosan csak nagykamasz. Ő az, aki énekel, Elza van den Heever. Az ember az elején már kíváncsi, mi lesz ebből a hétfátyoltánc alkalmából, mert az biztosnak látszik, hogy az énekesnő nem fog kéjesen és bájosan lépkedni, és közben ruházatából több-kevesebb dolgot a földre ejteni. Nem z az alkat

És tényleg nem, a tánc maga a történet, Salome hét életkora, amelyben különböző inzultusok érik, bakfejű nevelőapja egyáltalán nem úgy néz rá, ahogy egy gyerekre kellene. Cserébe Salome elég gátlástalanul használja a csáberejét, nemcsak Heródessel szemben, de Narraboth-tal is, nagyon egyértelműen hagyja magát tapogatni, aztán ellöki azt a szegény katonát, most már tényleg tedd, amit Aztán mégis Salome megy le a börtönbe, a saját tudatalattijába, vagy legalábbis a gyerekkorába, baba (félig szétverve) maci, hintaló, néhány korábbi önmaga. És a próféta. „Az anyámról beszél” – derül föl Salome, a katonák óvatosabbak: hogy mit mond, azt senki nem érti.

Itt mindenki beteg. Aztán a taps után az ember kimegy az utcára, és egyáltalán nem biztos abban, hogy ott jobb a helyzet.

Elismerem, hogy a teozófiáról kiállítást összehozni nagyon nehéz feladat. Talán azért, mert annyi mindent kellene elmagyarázni hozzá, a kezdetektől napjainkig, hogy az egész csak hosszú feliratokból állna a falakon, ezek az emberek ezt és ezt csinálták, és aztán ez a sok dolog lassan becsurdogált, becsöpögött a kis, és viszonylag Isten háta mögötti Magyarországra, és ilyen és ilyen hatásokkal járt. És még ma is tart. Nagyon bonyolult, nagyon szerteágazó, de érdekes tudni, hogy ha ma valaki jógázni megy, akkor egy olyan hagyományt folytat, amely nálunk a múlt század harmincas éveinek végén indult, Selvarajan Yesudian által. Szerintem ezt még a jógaoktatók sem mind tudják, vagy legalábbis az biztosan nem tudta, akit kérdeztem. Volna mit behozni tudásban.  

De a Hopp Ferenc Múzeum teozófiai kiállítása mintha szándékosan fokozni akarná a zűrzavart. Az ember megy szobáról szobára, és fogalma sincs, mit akarnak vele megértetni. Jelképeket magyaráznak, sárga alapon fehér betűkkel, aztán a legnagyobb teremben egy régi-Budapest hangulatú szobába jut, híradórészletek a falon, karácsonyfa, árva gyerekek, Kun Béla magyaráz. Az egyik sarokban telefon, operator, get me Jesus on the line. Folyóiratok, rejtélyes vitrinek, amelyeknél nem lehet megállapítani, hogy kinek a tárgyai láthatóak, kinek a fényképei nézhetőek. Van hozzájuk valami kis táblácska, de nekem nem sikerült a táblácskákat és a vitrineket összepárosítani.

Persze az is lehet, hogy ez volt a cél. Ez egy titkos tudomány, őrzi a titkait.

Előtte nem világos, hogy miért pont a Turandot.

Utána sem teljesen. Úgy értem, talán logikusabb volna olyan művet választani, ami nem megy az Operaházban, ami ritka; de érték, lehetőség, hogy megismerkedhessen vele az ember, a koncertszerű változat esetleg belépő a közönség számára. Persze a Turandotot nem lehet túljátszani, elégszer hallani, nincs az az érzés, hogy ezt már ismerem, sem emlék, sem varázslat.

Most sincs, és így tényleg soha nem hallottam a művet, Nemzeti Filharmonikus szempontból, az állandó meglepetésekkel: ez is benne van? Ez is hallható? Ennyi harsona kell hozzá az erkélyen? Ennyire fontos ez a hegedűszóló? Igaz, a színpadon lévő zenekar az énekeseket magasabb hangerőre állítja, hogy hallhatóak legyenek, legalábbis mezzoforte kell énekelni, de ez legyen az ő bajuk.

A mi bajunk is, mert egy kicsit egyoldalú az értelmezés, itt vannak ezek hárman a színpad bal oldalán. Ők énekelnek kotta nélkül, és a konfliktus lényege, hogy melyikük bírja leordítani a másikat a színről. A színpad jobb oldalán vannak a kottisták, ők elfogadják az alárendelt szerepet. Ezek a részek, ha el nem is vesznek, inkább pihenőként hatnak, nem a közönségnek, hanem a többieknek, addig nyugodnak a hangszálak. Ennél hagyományosabb értelmezést elképzelni is nehéz. A Turandot Turandotról szól. Nem a császárról, nem a három miniszterről, nem a vak Timurról, és nem a kínai nép viszontagságairól, hanem erről a Puccini-féle megfordított háromszögről: két szoprán szereti ugyanazt a tenort. Az egyiknek meg kell halnia.  (Bár, ha jobban belegondolok, ez nem Puccini, erről szól a Maria Stuarda is az Operában.)

Meg is hal, akinek  meg kell, de nem adja olcsón magát. Liú szerepében Selene Zanetti két szép áriát abszolvál. Egyik sem tökéletes, mindkettőben van egy-egy ijesztő pillanat, amikor megcsuklani látszik a hangja, de éppen csak kihagy, egy tizedmásodperc az egész. Legalább érzi az ember, ha kétségei lettek volna, hogy ez is nagyon nehéz szerep. A fő nehézség persze Turandot, rövid, de velős, magasság is kell hozzá, hangerő is. Mindkettője van Oksana Dykának. Szép hangja nincs, de ez megítélés kérdése, szíve sem sok, de ez meg értelmezés kérdése is lehet. Neki is van ijesztő pillanata, a második felvonásban elkeveredik egy kicsit a második kérdés feltevésekor, de a karmester, Carlo Montanaro lenyűgöző hidegvérrel dúdolja az orra alatt a dallamot, amíg az énekesnő föl nem veszi a fonalat.

Nem szép, de jó. Nem mindig jó, de érdekes. És még a Vincerót is elénekelte benne Alfred Kim.

A tegnapelőtt látott Radnóti-est (Nemzeti Színház) és a tegnapi poszt után ezt küldte egy barátom. Hogy a kérdést, megérte-e, már feszegették.   

Vas István: Levél a túlvilágba

Már negyven éve, hogy utolszor átöleltük egymást
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak közt az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagyversekre, amiket megírsz majd.
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte
A költészetért keresztre feszülni
És feltámadni versekkel rakottan.
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta
Mi, akiknek megadatott a vénség?
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni,
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz
Azon a megharcolt meredek úton
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál.
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére:
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje,
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon.
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.

Annyira képtelenség, hogy szinte már jó. Radnóti-rockoratórium a Nemzetiben, hosszú a címe, Ázott hajában hét halott bogár ragyog. Szinte rock, és szinte oratórium, látom én is, hogy ez a „szinte” mindig bezavar. Mert azért képtelenség marad, Radnóti mégsem dalszöveg, túl jó versek, hogy erre csak úgy dalokat lehessen írni. Talán Schubert meg tudta volna oldani, vagy valaki hozzá hasonló. Lehet, hogy ő sem. De így nem megy, nem lehet verzére és refrénre osztani, ismételgetni bizonyos sorokat, más sorokat meg nem. Meg a szövegértésnek is folyamatosnak kellene lenni, de eleve keveset lehet dekódolni abból, amit a női főszereplő, Hegedűs Bori fejhangon dalol.

Tessék megtanulni a Radnóti-összest. Nem nekik mondom, magamnak.

Az anyag ellenáll, legalábbis nézőként így érzem. Egy pillanatban  az alkotó-előadók is így érzik, és a Nem tudhatom zene nélkül hangzik el, de ez sem megoldás. Talán egyszerűen ez nem egy versműsor, hanem szerelemműsor. Megismerkednek, a lány tizennégy, a fiú tizenhét, aztán újra találkoznak, megszeretik egymást, összeházasodnak, küszködnek. Ilyen nagy szerelem. Ilyen a nagy szerelem. Nem kell hozzá letagadni semmit, még a másik nőt sem, akinek a feje nyoma ott van a párnán, amikor Fanni hazajön.

Mit csinál az ember, ha elvben nem tetszik neki az előadás, mégis fölzaklatja? És még nevetni is lehet egyszer, amikor az őr a Toldi szerelmével törli a fenekét. Ha az Ady-összes volna, azt megérteném. Mondja Radnóti.

Aztán nincs min nevetni. Hát, Miklósom, áldozatnak kell lennie, mondja Sík Sándor, és Radnóti nem menekül. Áldozatnak kell lenni, de mihez? Hogy a jó költőből nagy költő legyen? Megéri? A bori notesz verseiért meg kell halni? Nem született volna meg a Levél a hitveshez, cserébe életben maradt volna Radnóti? Nyilván nincs választás, de ha volna?

Nézhetett egy nagyot Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban. A közönség hol van? Tényleg: hol? Mindenki a Müpába ment Janine Jansenre? Mégis létre kellene hozni valami egyeztető szervet, hogy ne ugyanarra a napra szervezzék az érdekes koncerteket? De ki az, aki megmondja, mi érdekes és mi nem?

Amúgy sem mennek nagyon jól a Sztárestek zongorával koncertjei, de talán ez volt legközelebb a fejreálláshoz. Nyilván valaki elszámolta magát, Zeppenfeld nem akkora sztár, nem is viselkedik úgy, vagy tényleg leszoktunk már a dalestekről, nem kell se féláron, se negyeden, az Eiffelben meg pláne nem.

Egyébként jó volt. Elég jó. A kísérő nagyon nem tudott zongorázni, és Zeppenfeld, ahogy frakkban támasztotta a zongorát, elég anakronisztikus látványt nyújtott, de a hangja nagyon szép, és, főleg szünet után, a Brahms-dalokban többnyire jól találta el az egyensúlyt a kifejezés intenzitása és a műfaj visszafogottsága között. Lesz még feltámadás.

Csak nem most.

Ez volt Glenn Gould kedvenc száma. Persze az is furcsa, hogy egyáltalán volt neki kedvenc száma, hogy bármi köze lehetett könnyűzenei dolgokhoz, de ezt a dalt hallotta a rádióban, mármint az autórádióban, aztán tekergette a gombokat miközben autókázott a hófehér Kanadában. Kiszámította, melyik adón mikor van a slágerlista, meg is tanulta a dalt, ahogy mondta jobban, mint ahogy a kísérő zenekar játszotta. Fél napokat töltött el így, Petula Clarkot keresve az autórádión.

Mennyivel egyszerűbb ez ma, Spotify, Deezer, streamer, az ember beírja, meghallgatja, ezt kerestem, erre voltam kíváncsi. Glenn Gould ma nem is találkozna Petula Clarkkal. Kocsis Zoltán mondta, hogy micsoda meglepetések érték a rádión át, szinte akarata ellenére hallgat valami zenét, amit azelőtt soha nem hallott, megvárja a bemondót, számára ismeretlen szerző ismeretlen műve. Seregi László, amikor a Makrancos Katához kereste a kísérőzenét, a kocsijával majdnem felhajtott a járdára (nyilán túlzás), amikor meghallotta a Tavasszal-nyitányt. Goldmark lett Shakespeare aláfestése.

Mintha a véletlen kiveszett volna a zenehallgatási szokásunkból. Vagy csak az autórádiózás? És csak az enyémből?

Prosper Mérimée-t olvasom, nem is a Carmen miatt, hanem mert lenyűgöz, hogy valakinek, aki nem költő, a teljes irodalmi munkássága elfér hétszáz könyvoldalon. Pedig nem kezdte későn, a Szent Bertalan éjszakáját huszonhat évesen írta. De aztán jöttek a sikerek, mármint a nem csak irodalmi sikerek, mindenféle jólfizető állást talált magának, ismerte III. Napóleont, elveszítette az érdeklődését az alkotás iránt.

Illetve ez is kérdés, hogy volt-e neki egyáltalán ilyen érdeklődése, mert a legtöbb íróval ellentétben ő nem volt szerelmes a saját műveibe, látszik, hogy elveszíti a türelmét az elbeszélés iránt, igyekszik mindent röviden és gyorsan lezárni – erre mondja azt az utókor, hogy az elhallgatás és a tömörítés mestere. Milyen mesterlét az, ha azt mondja a Szent Bertalan végén: hogy mi lett a főhőssel meg a szerelmesével, azt az olvasóra bízom, legalább mindenki a maga ízlése szerint fejezheti be ezt a regényt. Miért nem írta le már az első oldalon: hogy kik szerepelnek a történetben és mi esik meg velük, azt az olvasóra bízom, én ilyesmivel nem szívesen bajlódnék.

Zseni.

Amúgy tényleg az, ember elhűlve olvassa a Szent Bertalan éji mészárlást, és érzi, hogy valahonnét egész máshonnét, a 20. századból ismerős a történet. Hogy szomszéd a szomszédra támad, megöli, és azt hiszi, jót cselekszik. Hogy a hugenották szinte ellenállás nélkül hagyják, hogy megöljék őket. Hogy a király kiül a Louvre egyik ablakába a muskétájával, és csöndesen, magányosan célba lő a menekülő emberekre. Tudom, hogy Mérimée nem hiteles forrásokból dolgozott, de akár így is lehetett volna. Hogy önként, kéjből ölt, nem pedig parancsra. Minden kor ilyen.

Murat üldöz. Ez jutott az eszembe Possagnóban, ahogy beléptem a Canova-házba. Balra nézek, és ott van Murat, teljes pompájában. De hát most találkoztunk, két hete egy egészen másik helyen, Párizsban, a Marmottan Múzeumban. Hogy kerül most ide?

Persze, a válasz nem bonyolult, ez nem a márvány Murat, hanem a gipsz, ennek alapján készült a büszt. Canova szépen leutazott Murat-hoz Nápolyba, elkészítette a modellt, aztán visszautazott Rómába, és ott kifaragta a szobrot.

Gyönyörű, mint egy római császárfej, de közben pompás jellemrajz is, Murat már nem a vakmerő lovassági tábornok, el van királyosodva, tokás, de azért a haját gondosan bebodoríttatta. Van benne valami közönséges és pökhendi, de látszik, hogy van mire pökhendinek lenni, az apám kocsmáros volt, én meg nápolyi király lettem. Feleségem Napóleon húga. Mondjuk nem tartott sokáig a dicsőség, két évre rá, 1815-ben Murat-t rövid úton kivégezték. Előtte kapott fél órát, hogy megbánja bűneit. Nem úgy néz ki, mint aki bármit is megbánt, de ki tudja. Mindenesetre szembenézett a puskacsövekkel, nem engedte, hogy bekössék a szemét.

Egyébként Canova elkészítette a húg-feleség Caroline Bonaparte Murat portréját is.

Possagnóban a gipsz látható, de a Musée Marmottanban sem az eredeti Canova, csak egy márványmásolat, nem emlékszem, ki készítette. Az eredetiről annyit lehetett tudni, hogy Caroline magával vitte, amikor Nápolyból Triesztbe menekült, aztán többé-kevésbé eltűnt, vagy talán nem is kereste senki. Viszont több, mint kétszáz év múlva előkerült Murat szoborfeje, 2017-ben árverésre bocsátották, 5 millió fontért vihette haza, aki hazavitte. Szerintem bagatell összeg, már ha van ennyije az embernek.

Caroline fejét még keresik.

Nincs egyetlen út, de van olyan út, ami ma már nem járható. Úgy nem lehet beszélni a zenészekkel, ahogy Toscanini tette. Már ha ez egyáltalán beszéd. Leginkább ordítás. You have no ears, you have no eyes. Ifjan ez volt a csoda, na, végre valaki izgatja magát azon, hogyan szól a zenekar, bár nálunk is volna valami ilyesmi az operában vagy a koncertzenekarok élén. Mert nemcsak szórakoztató volt hallgatni a karmester kitöréseit, de az is egyértelmű, hogy akármilyen magas színvonalon kezd, egyre jobbá válik a zenekar.

Idővel az ember kigyógyul az ordibálás tiszteletéből. Van, aki előbb, Sosztakovics soha nem tudta értékelni Toscanini művészetét, mert tudta, milyen úton jutnak el a szép hangzásig. Annyit ez nem ér. Még akkor sem, ha az ő szimfóniájáról van szó. Nyilván számít, hogy ő Sztálint és tettestársait hallgatta ordítozni.

Változott a világ, ha ma valaki így sértegetné a nagybőgősöket, jönne a szakszervezet, és köszönjük, nem hívjuk meg többet a mestert, akármekkora művész. És jól is van így. De azért volt egyszer egy Toscanini.