Nézhetett egy nagyot Georg Zeppenfeld az Eiffel Műhelyházban. A közönség hol van? Tényleg: hol? Mindenki a Müpába ment Janine Jansenre? Mégis létre kellene hozni valami egyeztető szervet, hogy en ugyanarra a napra szervezzék az érdekes koncerteket? De ki az, aki megmondja, mi érdekes és mi nem?

Amúgy sem mennek nagyon jól a szárestek zongorával koncertjei, de talán ez volt legközelebb a fejreálláshoz. Nyilván valaki elszámolta magát, Zeppenfeld nem akkora sztár, nem is viselkedik úgy, vagy tényleg leszoktunk már a dalestekről, nem kell se féláron, se negyeden, az Eiffelben meg pláne nem.

Egyébként jó volt. Elég jó. A kísérő nagyon nem tudott zongorázni, és Zeppenfeld, ahogy frakkban támasztotta a zongorát, elég anakronisztikus látványt nyújtott, de a hangja nagyon szép, és, főleg szünet után, a Brahms-dalokban többnyire jól találta el az egyensúlyt a kifejezés intenzitása és a műfaj visszafogottsága között. Lesz még feltámadás.

Csak nem most.

Ez volt Glenn Gould kedvenc száma. Persze az is furcsa, hogy egyáltalán volt neki kedvenc száma, hogy bármi köze lehetett könnyűzenei dolgokhoz, de ezt a dalt hallotta a rádióban, mármint az autórádióban, aztán tekergette a gombokat miközben autókázott a hófehér Kanadában. Kiszámította, melyik adón mikor van a slágerlista, meg is tanulta a dalt, ahogy mondta jobban, mint ahogy a kísérő zenekar játszotta. Fél napokat töltött el így, Petula Clarkot keresve az autórádión.

Mennyivel egyszerűbb ez ma, Spotify, Deezer, streamer, az ember beírja, meghallgatja, ezt kerestem, erre voltam kíváncsi. Glenn Gould ma nem is találkozna Petula Clarkkal. Kocsis Zoltán mondta, hogy micsoda meglepetések érték a rádión át, szinte akarata ellenére hallgat valami zenét, amit azelőtt soha nem hallott, megvárja a bemondót, számára ismeretlen szerző ismeretlen műve. Seregi László, amikor a Makrancos Katához kereste a kísérőzenét, a kocsijával majdnem felhajtott a járdára (nyilán túlzás), amikor meghallotta a Tavasszal-nyitányt. Goldmark lett Shakespeare aláfestése.

Mintha a véletlen kiveszett volna a zenehallgatási szokásunkból. Vagy csak az autórádiózás? És csak az enyémből?

Prosper Mérimée-t olvasom, nem is a Carmen miatt, hanem mert lenyűgöz, hogy valakinek, aki nem költő, a teljes irodalmi munkássága elfér hétszáz könyvoldalon. Pedig nem kezdte későn, a Szent Bertalan éjszakáját huszonhat évesen írta. De aztán jöttek a sikerek, mármint a nem csak irodalmi sikerek, mindenféle jólfizető állást talált magának, ismerte III. Napóleont, elveszítette az érdeklődését az alkotás iránt.

Illetve ez is kérdés, hogy volt-e neki egyáltalán ilyen érdeklődése, mert a legtöbb íróval ellentétben ő nem volt szerelmes a saját műveibe, látszik, hogy elveszíti a türelmét az elbeszélés iránt, igyekszik mindent röviden és gyorsan lezárni – erre mondja azt az utókor, hogy az elhallgatás és a tömörítés mestere. Milyen mesterlét az, ha azt mondja a Szent Bertalan végén: hogy mi lett a főhőssel meg a szerelmesével, azt az olvasóra bízom, legalább mindenki a maga ízlése szerint fejezheti be ezt a regényt. Miért nem írta le már az első oldalon: hogy kik szerepelnek a történetben és mi esik meg velük, azt az olvasóra bízom, én ilyesmivel nem szívesen bajlódnék.

Zseni.

Amúgy tényleg az, ember elhűlve olvassa a Szent Bertalan éji mészárlást, és érzi, hogy valahonnét egész máshonnét, a 20. századból ismerős a történet. Hogy szomszéd a szomszédra támad, megöli, és azt hiszi, jót cselekszik. Hogy a hugenották szinte ellenállás nélkül hagyják, hogy megöljék őket. Hogy a király kiül a Louvre egyik ablakába a muskétájával, és csöndesen, magányosan célba lő a menekülő emberekre. Tudom, hogy Mérimée nem hiteles forrásokból dolgozott, de akár így is lehetett volna. Hogy önként, kéjből ölt, nem pedig parancsra. Minden kor ilyen.

Murat üldöz. Ez jutott az eszembe Possagnóban, ahogy beléptem a Canova-házba. Balra nézek, és ott van Murat, teljes pompájában. De hát most találkoztunk, két hete egy egészen másik helyen, Párizsban, a Marmottan Múzeumban. Hogy kerül most ide?

Persze, a válasz nem bonyolult, ez nem a márvány Murat, hanem a gipsz, ennek alapján készült a büszt. Canova szépen leutazott Murat-hoz Nápolyba, elkészítette a modellt, aztán visszautazott Rómába, és ott kifaragta a szobrot.

Gyönyörű, mint egy római császárfej, de közben pompás jellemrajz is, Murat már nem a vakmerő lovassági tábornok, el van királyosodva, tokás, de azért a haját gondosan bebodoríttatta. Van benne valami közönséges és pökhendi, de látszik, hogy van mire pökhendinek lenni, az apám kocsmáros volt, én meg nápolyi király lettem. Feleségem Napóleon húga. Mondjuk nem tartott sokáig a dicsőség, két évre rá, 1815-ben Murat-t rövid úton kivégezték. Előtte kapott fél órát, hogy megbánja bűneit. Nem úgy néz ki, mint aki bármit is megbánt, de ki tudja. Mindenesetre szembenézett a puskacsövekkel, nem engedte, hogy bekössék a szemét.

Egyébként Canova elkészítette a húg-feleség Caroline Bonaparte Murat portréját is.

Possagnóban a gipsz látható, de a Musée Marmottanban sem az eredeti Canova, csak egy márványmásolat, nem emlékszem, ki készítette. Az eredetiről annyit lehetett tudni, hogy Caroline magával vitte, amikor Nápolyból Triesztbe menekült, aztán többé-kevésbé eltűnt, vagy talán nem is kereste senki. Viszont több, mint kétszáz év múlva előkerült Murat szoborfeje, 2017-ben árverésre bocsátották, 5 millió fontért vihette haza, aki hazavitte. Szerintem bagatell összeg, már ha van ennyije az embernek.

Caroline fejét még keresik.

Nincs egyetlen út, de van olyan út, ami ma már nem járható. Úgy nem lehet beszélni a zenészekkel, ahogy Toscanini tette. Már ha ez egyáltalán beszéd. Leginkább ordítás. You have no ears, you have no eyes. Ifjan ez volt a csoda, na, végre valaki izgatja magát azon, hogyan szól a zenekar, bár nálunk is volna valami ilyesmi az operában vagy a koncertzenekarok élén. Mert nemcsak szórakoztató volt hallgatni a karmester kitöréseit, de az is egyértelmű, hogy akármilyen magas színvonalon kezd, egyre jobbá válik a zenekar.

Idővel az ember kigyógyul az ordibálás tiszteletéből. Van, aki előbb, Sosztakovics soha nem tudta értékelni Toscanini művészetét, mert tudta, milyen úton jutnak el a szép hangzásig. Annyit ez nem ér. Még akkor sem, ha az ő szimfóniájáról van szó. Nyilván számít, hogy ő Sztálint és tettestársait hallgatta ordítozni.

Változott a világ, ha ma valaki így sértegetné a nagybőgősöket, jönne a szakszervezet, és köszönjük, nem hívjuk meg többet a mestert, akármekkora művész. És jól is van így. De azért volt egyszer egy Toscanini.

Művészete hatásos, fegyelmezett, de kevés érzelmet mutat. Ezt írja a magyar Wikipédia Antonio Canováról, egyszer majd megértem, ez mit jelent, már hogy fegyelmezett és mégis kevés érzelmet mutat, van-e ennek értelme. De talán jelez valami általános idegenkedést Canova művészetétől, amit nekem egy kicsit nehéz megérteni. Annyira nehéz, hogy most is Canova nyomában voltam, bár az ember akkor is beleütközik, ha a Louvre-ban jár, Bécsben vagy Gyömrőn. De ez most Possagno, Canova szülőháza, ahová a halála után elkezdték összegyűjtögetni nem is a szobrait (azokból is), hanem a gipszeit. A római műterméből a modelleket, amelyek alapján a márványok készültek. Ez volt a módszere, megcsinálta a szobrot kicsiben, aztán fölnagyítva gipszből, és utána kezdődött a faragás. A gipsz szobrot, ha jól értem, belehelyezték egy keretbe, mellé egy ugyanolyan keretbe a követ, aztán méricskéltek, farigcsáltak. A méricskéléshez fekete viszonyítási pontokat helyeztek el a gipszen, és nézték, hogy megfelelő-e a távolság a kerettől. Nem az a romantikus, szobrászi hevület, amellyel Michelangelo ütötte a márványt, hogy leszedje róla a fölösleget. Viszont a gipszmodelleken ottmaradtak ezek a fekete méricskélési pontok, amitől olyanok lesznek az antik hősök, mintha valami utálatos bőrbetegség támadta volna meg őket. Igazi elidegenítő effektus.

Nem Michelangelo, elismerem. Nem is Bernini, egyszer volt egy Bernini-Canova kiállítás a Villa Borghesében, mit mondjak, Bernini megette Canovát reggelire.   

De azért ez Canova, hogy megint a wikit idézzem, „a lágyság és elmosódottság netovábbja”.

Mint kiderült, a gipszek összegyűjtése nem volt hibátlan ötlet, a házat az első világháborúban aknavető gránát találta el, összetört egy csomó modell és szobor. Remélem nem mi, magyarok voltunk a tettesek.

Van nekem egy barátom, Kálmán Péter, operaénekes. De annyira operaénekes, hogy most épp New Yorkban van, a Metropolitanben próbál, A sevillai borbélyból fogja énekelni Bartolót. A hónap végén közvetítik is, szerte a világban.

Nem mindig nézett ez így ki. Amikor összebarátkoztunk, viszonylag fiatalok voltunk, és a dühöngő ifjúságnak egy viszonylag szokatlan dühöngési és lázadási formáját választottuk: operákat néztünk a Paulay Ede utcai lakásában. Volt néhány sztár-DVD-nk, az egyik a Metropolitanből a Falstaff, Levine vezényelt, Zeffirelli-rendezés, szép, de nemcsak szép, finom is, okos is, érzékeny is. A címszerepben Paul Plishka, én nem nagyon bírtam a hangját, de ő mindig védte, hogy olyan jó öblös, gyomros, mintha minden hangot leküldene a bendőjébe, és onnét hozná aztán föl.

Hát, ugye, kinek mi tetszik.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy most ott próbál, és elküldte, mi van a jelmezben, Bartolo kabátjának címkéjébe írva, ki viselte a ruhadarabot.

Van ilyen. 

Bármilyen meglepő, a fénykép a Don Carlos-előadáson készült, Párizsban. Most nem valami panaszáradat jön, hogy jaj, ezek az agyament rendezők, akik csak a maguk vízióival vannak elfoglalva, és nem érdekli őket, hogy II. Fülöp udvarának idején a bordásfal még nem volt föltalálva, mert elég jól lehet érvelni a jelenet mellett is. A spanyol udvarban mindenki egyformának szokott látszani a korhű, fekete ruhákban is, miért ne legyenek most nem korhű, fehér ruhákban egyformák. A helyzet békés, de benne van a fenyegetettség és az erőszak, most még tompa hegyű tőrrel vívunk, de ha kell, egy pillanat alatt lecseréljük a fegyvereket. Nincs ezzel semmi baj.

Igazából nem is ezt akartam elmesélni, hanem az opera nemzetköziségén mélázni. Ott ül az ember a világ egyik legjobb operaházában, Párizsban, franciául énekelnek, de a Don Carlosnak ez az eredeti nyelve, van látvány, kiváló zenekar, nagyszerű énekesek, és akkor Gregor József jut az eszébe. Aki egyszer egy sör tiszteletdíj ellenében beállt a flamand követek közé, mert annyira szép az a dallam, hogy egyszer ő is el akarta énekelni színpadon. Biztosan énekeltek a világban nagyobb hangok, nemesebb orgánumok, megrendítőbb művészek, de ilyen csak itt, nálunk.

Tudom, hogy hívják a kutyát a képen. Már ha látszik, hogy ott egy kutya áll a két hátsó lábán, a kislányba kapaszkodva. Tudom, hogy hívják a kislányt is, az nem olyan nagy szám, híres kislány, híres névvel: Julie Manet. Az a Manet, de nem teljesen, a festő öccsének, Eugene-nek a lánya. A mamája a fontosabb, Berthe Morisot, aki szívesen festette meg a családi boldogságát, amíg tehette, mert aztán viszonylag korán megözvegyült, és három évre rá, 54 évesen követte férjét a másvilágra. Julie akkor még csak 16 éves volt, modellként valóságos sztár, nemcsak az anyukája, de Renoir és Manet is megörökítette. Ő meg írta a naplóját, ha jól tudom, magyarra még nem fordították le, pedig nem volna érdektelen.

Az ember azt hinné, hogy a művészekhez való közelség valami 20. századi találmány, azóta érezzük úgy, hogy a munkásságuk megértéséhez tudnunk kell az intimitásokat is. Tudjuk, hogy Ady Endre kitől lett szifiliszes, de hogy Leonardo szexelt-e Salaival, abban ma sem lehetünk egészen biztosak. De minden előbb kezdődött, és a festőnők lendítettek a dolgon azzal, hogy lefestettek mindenkit, aki hajlandó volt modellt ülni nekik. Leginkább a családot.

A kis agár neve egyébként Laerte. Hogy az Odüsszeiából vagy a Hamletből kapta a nevét, arról fogalmam sincs.

Akkoriban más emberek éltek a földön. Ez a váci gondolat, miközben a székesegyházban nézem az oltárképet. Vagyis nézni próbálom, de nem lehet közel menni hozzá, érthető okokból, meg gyertyák lógnak be, azok mögül kandikál ki egy csacsi, szevasztok, nézők, elég jól elvagyunk itt. Arra gondolok, hogy a régi híveknek ez jól olvasható történet kellett legyen, Szűz Mária meglátogatja Szent Erzsébetet, akinek szíve alatt felujjong a gyermek. Szűz Mária pedig az égre néz, vagyis nem egészen az égig, csak a templom kupolájáig, mert most ott van az ég, saját maga mennybemenetelét látja.  Nemcsak érteni, de egyáltalán: látni is feladat, pedig most van fény, besüt a nap, de a fölfelé nézésben kimerül az ember, legjobb volna hanyatt feküdni, de azt mégsem illik.

Nyilván a közönségnek készült a két kép. Illetve nem nyilván, mert lehet, hogy ez csak a megrendelő és a festő magánügye volt, ők beszélték meg, mi legyen, hogy legyen, mi éppen olyan szemlélői vagyunk a történetnek, mint a csacsi az oltárképen.

A történetnek újabb csavarja, hogy az oltárképet valamikor valaki valamiért mégsem találta megfelelőnek, hiába volt kölcsönhatásban a mennyezeti freskóval, Szűz Máriát eltakarták egy kereszten függő Jézussal, és csak a székesegyház 1940-es felújításakor derült ki, hogy mi van az apszisban.