Rendületlenül és megrendülten is a Mérimée-összest olvasom, bár néha azt érzem, hogy többet viszem magammal a világban a kötetet, mint amennyit forgatom, de azért jókat találok benne. Például a Lelkek a Purgatóriumban című kisregényt, ami don Juan-történet, bár Mérimée hangsúlyozza, hogy ez nem az a don Juan, nem don Juan Tenorio, hanem don Juan Marana. Mindenesetre ez is Sevillában játszódik, de nem az a történet vége, nem jön el a kővendlég a megátalkodottért, hanem a csábító jó útra tér, szerzetesnek áll... Egy pillanat. Ez is opera, ez is Sevilla, de egy másik opera vége, A végzet hatalmáé. Tényleg. Eljön az elcsábított nő testvére a monostorba, hogy számonkérje a húga becsületét és apjuk halálát. Don Juan békíti, akármit követtem el, megbántam, és kérlek, te is bocsáss meg. Dehogy bocsátok. Térden állva kérlek. Te gyáva, ehhez értesz, könyörögsz az életedért. Két kardot hoztam, válassz, mert nem akarlak megölni, nehogy a mennyekbe juss. (Ez meg a Hamlet.) Szerzetes vagyok, nem párbajozok. Akkor nesze, egy pofon.

Aztán, ahogy A végzet hatalmában, a szerzetes kardot tagad, és megöli provokátorát. Csak a befejezés nem ugyanaz. Verdinél van egy korai változat, hogy Alvaro (nála így hívják) a szikláról a mélybe veti magát, és van a végleges befejezés, hogy életben marad, ezt is el kell viselnie. Mérimée történetében don Juan életben marad, folytatja jótékony életét, de hogy ne hevüljön a vére olyan könnyen, minden pofonra, az elöljárója elrendeli, hogy minden nap jelentkezzen a konyhán egy pofonért. De tényleg, a konyhás testvér minden nap kioszt neki egy pofont. Mondjuk ezt is érdekes lett volna megzenésíteni, bár volna némi vígoperai hatása.

Így válik a pénz művészetté, ha nem fegyverré: Párizsban a Börze épületébe költözött a Pinault Gyűjtemény. Kör az alaprajz, és látszik, hogy nem erre a célra találták ki az épületet, de megoldják. Most épp Testek és lelkek címmel megy egy kiállítás, ott találtam ezt a képet. Nem ismertem, de ráismertem: Miles Davis keze. Hát persze, fekete, bár nem értem, hogy a tenyere miért fekete, a világítás olyan, vagy bekenték? Megismertem a dobverőujjakat amikor a köröm elkezdi beborítani az utolsó ujjpercet. Meg hát a mozdulat maga, épp csak a trombita hiányzik a képről, de könnyű odaképzelni. Irving Penn készítette a fotót, aki divatképein kívül csendéleteiről és portréiról híres, és itt mintha kombinált volna két műfajt, a kép portrénak és csendéletnek is beválik. Vajon hogyan készítette a képet? Volt egy modellje, akivel végigpróbálgatta a fényt, az ujjakat, a hátteret, aztán mondta neki, hogy mehetsz, mert senki sem kíváncsi a te kezedre, csak Mileséra? Az ember ájuldozik a fényképészi zsenialitáson, hogy találta ki, hogy épp ezt az ujjat kell behajlítani, ettől lesz az egészben egyszerre feszültség és könnyedség, hajlékonyság és szilárdság.

Ha kiájuldoztuk magunkat, akkor persze egy kicsit kiábrándító, hogy több kép is készült, több szögből, és nem mindig a gyűrűsujj van behajlítva. Penn sem tudhatott mindent előre.

Egy kicsit nehezen értettem meg, hogy mi az, amit látok, mert azt hittem, hogy a Saint-Sever-i Beatus egy ember neve. De idővel fölfogtam, hogy ez egy illusztrált vagy illuminált könyv, amely egy Beatus nevű szerzetes kommentárjait tartalmazza a Jelenések könyvéhez. A könyv is elég régi, a 11. század közepéről való, de Beatus kommentárjai még régebbiek, 8. századiak. Azt lehet tudni, hogy az eredeti kommentárok is illusztrált könyvben jelentek meg, ez valamiért Beatusnak fontos volt, hogy ne csak leírja, ne csak elmagyarázza, de le is rajzolja, hogyan kell elképzelni a Jelenéseket, az viszont, érthető módon nem maradt fönn. Ez meg kissé érthetetlen ódon fennmaradt.

A könyv most a Mitterand Könyvtárban látható, ahol Apokalipszis-kiállítás van, nagyban gondolkodnak, mondjuk ezer évben, inkább többen, hogy mégis mikor mit jelentett és hogyan képzelték el az emberek, nem, nem is feltétlenül a végítéletet, hanem a Jelenéseket. A Saint-Sever-i Beatust persze nem lapozható, üveg alatt van, nem is tudom, valaki időnként lapoz-e benne, hogy ne ugyanaz az oldal legyen kitéve a mérsékelt fénynek, viszont mellette a falra vetítenek részleteket az illusztrációkból. Illetve van egy még ötletesebb megoldás, nagy, lapozható, fehér oldalak, amelyekre felülről rávetítenek néhányat a könyvlapokból. Szöveget, képet, és még azt is megteszik, hogy a képeket megmozdítják, lovasok jönnek, angyal verdes a szárnyával, kardot lóbálnak. Ha az olvasást kellene népszerűsíteni, ez biztos módszer volna. Bár nem épp a legkönnyebb olvasmány.  

Louis Vuittonhoz menni, az a világ legtöbb nagyvárosában azt jelenti, hogy táskát vagy valami ehhez hasonló luxus divatcikket fogok venni (nézni). Kivétel Párizs, Vuittonék őshazája, mert itt azt jelenti, elmegyek a múzeumba, ami nemcsak a belbecs miatt érdekes, de a külcsín is vonzó, Frank Gehry tervezése. És folytonos a csodálkozás, hogy mennyire jó ez a szélfútta épület, meg hátulról mintha egy, a kikötőből kifutó háromárbócos után nézne az ember. Még víz is van hozzá, lépcsőről lépcsőre hömpölyög a hajó után.

Most végre úgy érzem, megfejtettem az értelmét ennek a szárazföldi hajókázásnak. Tiszteletadás az alapító Louis Vuitton előtt, aki 1854-ben hozta létre a táskákat, koffereket, hajóbőröndöket gyártó céget.

Már csak azt kellene kitalálni, hogy a Walt Disney Concert Hallt miért fújja a szél Los Angelesben.

Ez most a fő képzőművészeti esemény Párizsban, David Hockney 25. Mi 25? Huszonöt éves elmúlt, az biztos, nem is 25 éve fest és még az sem igaz, hogy az utóbbi 25 év képei volnának a falon. Bár azok is. De hogy megértsük az egész történetet, van kép 1956-ból is, az, ha jól számolom, 69 éves. Hockney már akkor is érett festő. Meg azóta is.

Meg se próbálom összefoglalni, először azt hittem, 25 teremnyi kép lesz tőle a Fondation Louis Vuittonban, de csak 11. Az viszont négy emeleten. Aki tervezi, hogy elmegy, váltson előre jegyet, mert ha még ehhez hozzájön egy óra sorban állás az utcán, belepusztul, meggyűlöli, vagy csak zúgó fejjel, zombitekintettel megy végig az emeleteken.

Hockney pedig egyre csak fest, állítólag napi négy órát. Ez az önarckép, ami előtt ül, idei, látszik, hogy elég ramaty állapotban van, de rendületlen. A képen a jelvény olvasható, az van ráírva, hogy END BOSSINESS SOON. A főnökösködésnek mindjárt vége.

Nem akarok beszállni abba a játékba, hogy ki volt Párizsban olyan múzeumban, ahová senki épeszű nem jár, de azért most ezzel a teljesítménnyel biztosan helyezett vagyok. Cirkuszosok vagy vásárosok, vagy vidámparkosok múzeuma. Megláttam a feliratot, és pont jött ki az előző turnus. Be szabad menni? Á, dehogy, előzetes foglalás nélkül senkinek. Jó, de mindjárt haza kell mennem… Az más, jöjjön. 18 euró. (Felkiáltójelek.) Érdekel ez engem annyira? De hát visszaút már nem volt, és jó is, hogy nem volt, mert ha hosszú is volt, érdekes. Egy helyi Liliom vezette a társaságot, régi termek, régi játékok, régi élmények, amikor utazni még nem lehetett akárkinek, de Velencét mindenki látni akarta. Nézhetett csodák palotáját, maszkokat, tükröket, mindazt, amit akkor Velencének gondoltak.

 A nagy varázsolásban az ember megérteni véli a Liliomot, mármint Molnár Ferencet, hogy ki is az a csíkos trikós hintáslegény, és mennyire a titkok tudója a Julikák szemében. Tényleg kötelező tanulmányi út lehetne a színházi rendezőknek. Musée des Arts Forains.

Minden szép, és sok dolog működik is. Van egy csodálatos lóversenyjáték, a versenyzők egy rex biliárd-szerű asztalba gurítják a golyókat, és attól függően, hogy melyik lyukba találnak, a lovuk annyi lépést megy nagy bólogatva-galoppozva előre. Hihetetlen visítást csapnak a játszó gyerekek. Van három körhinta, mindháromra föl lehet ülni, és nemcsak az ötven kiló alattiaknak, mégis megy körbe. Az egyiken biciklik vannak, nem hintók és lovak, ott hajtani is kell. Álom az egész, elmúlik, mint a gyerekkor. Vagy nem.

Mikor bementem a moziba, még nem látszott semmi, mire kijöttem, felfordult az egész város. Nem mondom, hogy nem volt semmi előjele, az átlagosnál sokkal többen viseltek már délután is Dembelé feliratú mezt, és a pincér is megkérdezte, miközben hozta a limonádét, hogy készülök-e az esti meccsre. Nem, nem, moziba készülök. Jó barátom énekli Bartolót A sevillai borbélyban, azt közvetítik a Metropolitanből. Kicsi a világ, de még mindig furcsa kimondani, hogy pesti ember Párizsban nézi, hogy mi történik New Yorkban. Ezt már nem mondtam neki. Mikor vége lett a közvetítésnek, már hajcihő, dudálás, füstbomba, Paris-Paris skandálások. Hiába nagy csapat a Paris Saint-Germain, ez velük is ritkán esik meg, ha jól tudom, először, hogy megnyerik a Bajnokok Ligáját. Persze, hogy állt a bál. A bálkirályok pedig a tűzoltóautók voltak, szirénáztak és forgolódtak a tömeg körül, az emberek harsányan üdvözölték a csatlakozó hatóságot.  

Nem irigylem azt, akinek tegnap éjjel gyulladt föl a lakása.

Kicsi a világ, az előadás végén gratulálni is tudtam, amire azt mondta Kálmán Péter: ez is megvan, most már abba lehet hagyni az éneklést.

Remélem, csak viccelt.

Mint minden rendes turista, én is igyekeztem a párizsi tartózkodásokat a Louvre - Notre-Dame – Etoile vidékére koncentrálni, de most máshol van a szállásom, a 13. kerületben, újabb vidék, újabb házak. Nem is ez a legfeltűnőbb, hanem hogy az utcák és közterek olyan emberekről vannak elnevezve, akikre még aktív korukból emlékszem: Leonard Bernstein tér, Yitzhak Rabin kert, Francois Mitterrand Könyvtár.

Ez utóbbi a Nemzeti Könyvtár legújabb és legnagyobb épülete, sőt, több épülete, egy téglalap négy sarka, négy torony. Elegáns házikó, egyszerű vonalakkal, enyhén színezett üvegekkel. Rengeteg a fa, kint a padló, a lépcsők, a forgatható belső árnyékolók. Ha közelebb megy az ember, látja, hogy a szigetelés itt sem tökéletes, vannak felázott, repedezett árnyékoló elemek. A tornyok között óriási tér, és nem is tudom, mi az elképzelés. Idővel majd ezek is betelnek? Ötszáz év, és a nyitott térből egyetlen tömb lesz? Ez az, ami a jelenlegi magyar építészetből teljesen hiányzik, aki tervez, aligha gondol arra, hogy az épület évszázadok múlva is állni fog, ki tudja, lesz-e hozzá ember, és ha igen, azok fognak-e könyvtárba vagy bárhová járni, vagy Köbükiként ülnek a saját külön tornyaikban.

Nem tudom, ki a bölcsebb.

Ha következetesek akarnak lenni, annyi biztos, hogy kell a hely, évente 70 ezer könyv érkezik csak kötelespéldányként, azokat valahová tenni kell. Meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre én a könyvtárnak drukkolok.

Külön műsort adott a Bécsi Filharmonikusok koncertjén egy jó megjelenésű nő. Eleve azt hittem, hogy zenés szólama lesz, mert annyira hangsúlyosan hozták be neki a széket Thomas Adés Zongoraversenye előtt. Miért ne lehetne a darabban valami énekelt szólam is, amit székben dünnyögnek a zongorista füle mögött, ezek a modern komponisták... De nem, a nő csak a lapozó volt, csinosan és megdöbbentően lelkesen, eszében sem volt meghúzni magát a félárnyékban, fölvette a zene lendületét, a megfelelő pillanatokban odapenderült a kottához, lapozott egyet (vagy kettőt), visszapenderült, vagy maradt, igazítani a lapokat. Egy idő után már az is esemény volt, ha nem lapozott, mert a lassú tételben a szólista, Igor Levitt is el tudta látni ezt a feladatot.

Eszembe jutott egy régi történet, Kocsis Zoltán kérte meg egy ismerősömet, hogy lapozzon neki a koncerten. Nem vállalta, a reflektorfényre hivatkozva. Amikor a Kocsis-szülők is mondták, hogy ugyan, nyugodtan lapozhatna, bevallotta, hogy nemcsak a reflektorfény a probléma, de nem tud kottát olvasni. Na és? Ha bólogat, lapozol, ha szitkozódik, elrontottad. Nem nagy ügy.

Ma van Kocsis születésnapja. 73.

Hát mi lesz ebből? Joyce DiDonato. Eljön egy olyan programmal, amelynek legnépszerűbb darabja Debussy Bilitis-dalai, és úgy, hogy a hónap elején már itt volt, Budapesten. Mi lesz ebből?

Jó koncert. Nagyon jó. Bár a Bilitis-dalok alatt én még lefagyva éreztem magam, szép, sőt nagyon szép, de minden pillanat, minden hangi vagy testi gesztus kiszámított. Pontos és hatásos, de meg van komponálva. Hogyan dobjuk el az agyunkat ezt hallgatva?

Már ha el kell dobni egyáltalán.

A kérdés magától megoldódik, eleinte nem kell eldobni semmit, ez a koncert görög része, Bilitis és Ariadné között, az énekesnő is ennek megfelelően öltözött föl, fél vállán megcsomózott arany ruhába, tamburmajor frizurával. És a két görög között öt dal Alma Mahlertől, jó, hát ez olyan kötelező elem, bocsánatkérés az elfeledett és ki nem bontakozott komponistanőktől. Aztán az első dalról kiderül, hogy azért ezt Gustav Mahler is ismerte, föl is használta a Dal a Földrőlben, szóval nem olyan lényegtelen kis művecske.

Mire Ariadné, már az agy is el van dobva, opera és koncert között félútón, Haydnnal. Ariadné fölébred, nincs sehol Thészeusz. Hová lettél, kedves szerelmem, nincs valami bajod? Ariadné fölmegy egy sziklára, és meglátja a hajót. A hajó orrában Thészeusz. Előle menekülnek, kitették a szigetre, és gyerünk, új kalandok felé. De hát én mentettem meg az életed. Miért nem öltél meg inkább, az is jobb, mint innét bámulni a hajó után A folytatás már tényleg opera, mondjuk Richard Strauss.

A második rész kockázatosabb, kortárs zene, Jake Heggie dalciklusa Camille Claudelről. Eredetileg mezzoszopránra és vonósnégyesre, most csak zongorakíséretre. És nem akkora kockázat, Heggie már elfogadott ember, hallgatható zeneszerző, a Dead Man Walkingot nálunk is játszották. Meg a Metropolitanben is. Tulajdonképpen nincs is kockázat, mert a zene mellett van szöveg, történet, Camille Claudel élete, aki szerelmes volt a maga nagyszakállú Thészeuszába, Rodinbe. És ha ennyi nem volna elég, maradtak szobrai is, nem rengeteg, mert sokat megsemmisített, de egy dalciklusra való feltétlenül. Az utolsó kivetített képen Camille a bolondokházában. Nyugodt, csöndes, mennyi mindent elterveztünk, de nem lett belőle sok. Jól vagyok. Meg akarnak mérgezni, de vigyázok, és magamnak főzök.

Szomorú koncert. A vége azért vidám, Carmen, a Caro mio ben dzsesszesítve, egy Irving Berlin-dal a zongoráról, megfelelően tébolyult kísérettel Craig Terrytől, és az Over The Rainbow.

Várjuk vissza szeretettel.