Egyáltalán nem csalódás a British Museum Stonehenge-kiállítása, hogyan is lehetne az, tekintve a helyet és a témát, de azt a nagy megrendülést nem érzi az ember. Nyilván ennek is oka van, tekintve a helyet, aki a nagy megrendülést akarja érezni, ne ide jöjjön, hanem egyenest a helyszínre, nincs olyan messze. A múzeum inkább a kort akarja megmutatni, nem azon agyalnak, hogy vajon hogyan tudtak megfelelő gépek nélkül egymásra tenni az emberek ilyen hatalmas köveket, hanem hogy mit csináltak, ha épp nem ilyen hatalmas köveket tettek egymásra. Vadásztak, halásztak, öltek, öleltek, tették, amit kell. Aranyból vertek kalapokat, ki tudja, miért, de nyilván nem a napsütés ellen. Köveket raktak körbe, nemcsak Stonehenge-ben, de szerte Európában.

Érvényes megjegyzés lehet erre, hogy bezzeg Egyiptomban ezalatt sört főztek, adót szedtek, piramist építettek, de mintha épp ez volna a lényeg. A közösségi művészet kezdetei, viszonylag szabályos geometriai formákat helyezni el a tájban. Délen gúlákat, északon köröket.

Nem muszáj szeretni az ehavi Kenneth Branagh-filmeket, nem is könnyű, legalábbis nekem nem, de mindkettő meglepő zenei élményt hozott. A Halál a Níluson Sister Rosetta Tharpe művészetét, a Belfast pedig azt a különös pillanatot, hogy az ír család moziba megy, a Csodakocsi című filmet nézik meg, amelyben váratlanul a régi magyar időjárásjelentés zenéjét kezdik el énekelni.

Chitty Chitty Bang Bang. Ez egyébként a Csodakocsi eredeti címe, valahogy az autó működése közben kiadott zajokra utal. Nem néz ki nagyon elmés alkotásnak, de legalább ez tisztázódott gyerekkoromból. Hogy mi is az a vidám ciripelés, miközben a vicces rajzokon jósolnak derűs napokat (ahogy Aigner Szilárd mondotta mindig). Ajándék meglepetés, hogy a film alapjául szolgáló könyvet Ian Fleming írta, aki azért James Bonddal maradandóbb nyomot hagyott a filmtörténeten.

Mindig irigyeltem azokat az országokat, amelyekben a közlekedési táblák különlegesek. Nyilván nekik nem különlegesek, nem azért közlekedési táblák, hogy hüledezzenek rajtuk az emberek, de azért az idegen hüledezik rajtuk. És aztán hazahozza matrica-formában, felragasztja a kocsijára, én itt is jártam. Leginkább Svédországban, ahol az állatveszély (Vigyázat, kísérő nélküli állatok!) táblán nem ugró őzbika látható, hanem hosszú lábú jávorszarvas. (Sokan azt hiszik, rénszarvas, de ez bizony jávor.) Vagy Ausztráliában, ahol a sárga négyszögben kenguru is lehet meg koala.  Milyen szerencsések, bár lehet, hogy ők meg rólunk gondolják ugyanezt, mit nem adnának egy tehenes tábláért.

Mintha erre a bizniszre, mármint az őzes vagy tehenes táblamatricákra még nem feküdt volna rá senki.

No de Egerben, tegnap! Ezt találtam a várban. Ha egyedül kellett volna megfejtenem a rejtvényt, azt mondtam volna, hogy törökök lőnek az emberre, amit az egri csillagok szerintem maguktól is észrevettek. Szerencsére a kiegészítő tábla megmagyarázza, hogy a turbánosok csak hangosak, de nem gyilkosok. Ilyet sem láttam a szuvenír boltban, pedig volna benne fantázia.

Megint virágzik a mandulafácska, merészen a télben, tavaly ezen már hüledeztem, de akkor március volt, most meg még mindig csak február. Megint eszembe jut Janus Pannonius, és hogy ez is milyen igazságtalanság volt tőle. Úgy értem, ha a fordítások jól mutatják be életművét, akkor neki leginkább két igazán fontos és máig szóló témája volt, az egyik az egészségi állapota, a másik az, hogy itt kell élni ezen a hideg és barbár földön, bezzeg Itáliában. Nem láthatott előre, de annál nagyobb szerencséje nem is lehetett volna, mint hogy ezen a hideg és barbár földön élt, mert emiatt él egyáltalán az emléke. A hideg barbárok néha nagyon büszkék tudnak lenni a szülötteikre, főleg, ha nemzetközi karriert csinál.

Persze nem tudom, mekkora nemzetközi karriert is csinált Janus Pannonius, hiszen rajta kívül egyetlen más latinul verselő humanistát nem ismerek, de épp erről beszélek. Valószínűleg az átlag olasz sem ismer egyetlen latinul verselő humanistát, az olaszul írók tettek jó lóra, belőlük lett legenda.

Hogy egy távolinak látszó hasonlóságot mondjak: Zágrábban múzeuma van Dražen Petrovićnak, aki valóban nagyszerű kosárlabdázó volt, annyira nagyszerű, hogy az NBA-ben játszott, de huszonnyolc évesen közlekedési balesetben elhunyt. Nyilván és érthető módon Horvátországban nemzeti hős volt (nem tudom, ma is annak számít-e), de ha Amerikában születik, aligha emlékeznének meg róla ezen a szinten, vonogatnák a vállukat, ez az élet, szomorú, ámde igaz.

Ha az utókort nézzük, nagy szerencséje volt velünk a mi Jánosunknak.  

Édesapám egyszer együtt repült Papp Lacival, és utána nem győzött csodálkozni, hogy ez az ember, akinek az ellenfelei véres szemöldökkel és lila monoklival fejezik be a háromszor három percet, retteg a repüléstől, sápadt arccal szorítja a karfát, számolja perceket, mennyi van még hátra. Onnét jutott az egész az eszembe, hogy fent van a YouTube-on ez a kis gyöngyszem, Vlagyimir Putyin énekli Fats Domino slágerét, a Blueberry Hillt. Oroszos lágysággal, bljuberi hillnek mondva a szavakat. De nem is ez az érdekes, hanem Putyin elfogódottsága és zavara a mikrofonnál. Hogy az az ember, aki, ha nem is a világ ura, de azért több százmillió ember életét teheti könnyebbé vagy nehezebbé, láthatóan nem tud mit kezdeni magával, tudja, hogy most valamiféle igazság pillanata következik, meg kell nyilatkoznia, és nincs hová bújni, a mikrofon nem ment meg.

És vannak emberek, akik mindennap ezt teszik! Mégis az énekes a világon a legbátrabb. Meg a stewardess.

Tudom, hogy a díjaknak semmi értelmük és értékük sincs, sem itthon, sem a nagyvilágban, mégis… Még mindig mondják valakire, hogy Kossuth-díjas művész, még mindig ajánlanak úgy filmet, hogy hét Oscar-díjra jelölve. Nemcsak mondják, de meg is hallgatják, én is meghallgatom, hét Oscarért már valamire számítok, ami kicsit más, mint amit a Belfast című film ajánlani tud.

Pedig Oscar-díjra jelölték Kenneth Branagh forgatókönyvét is, egy olyan alkotást, amelyben az észak-ír proletárok Shakespeare-t idéző monológokban mondják el, mi a véleményük a világról, amelyben élnek. Legjobb filmnek és rendezésnek jelölnek valamit, amiben a szőke kisfiú gyerekszínész úgy mórikálja magát, hogy az ember szíve szerint kiosztana neki egy tockost, hagyd már abba, édes gyermek a majomkodást, mert úgy maradsz. És akkor te leszel Kenneth Branagh. A filmbéli utolsó mondatot sajnos nem mondhatom el, de a nézőt elfutja tőle a pulykaméreg: tényleg emiatt ültük végig a két órácskát?

Van a filmben egy jelenet, a család moziba megy. 1969-et írunk, de ők a jelek szerint most vannak először filmszínházban (otthon, persze, van tévéjük, ez nem szochaza), mert hajolgatnak meg huhognak, meg fékeznek, amikor megy a kocsi, meg együtt énekelnek a vászonnal. Az a baj, hogy 1969-ben én is éltem, és határozottan állítom a szüleim és nagyszüleim védelmében: nem voltak gyengeelméjűek.   

Ma ötvenéves Rolando Villazón, aki éppenséggel tanmese is lehetne: tessék vigyázni az ember adottságaira, különben a fél életét azzal kell töltenie, hogy a tücsök és a hangya történetét mesélik neki. Szóval Villazón kiénekelte magát, viszonylag hamar. Szépen és gyorsan indult a karrierje, Domingo-versenyen lett második, aztán jött a 2005-ös Traviata Salzburgban, és a világ opera iránt érdeklődő részének nem volt más témája, mint ez az előadás, illetve a két főszereplő, Anna Netrebko és ő. Azt azért lehetett hallani, hogy Villazón nem épp makulátlan technikával énekel, de ez ilyenkor még csak arra jó, hogy aggódva csóválják a szakértők a fejüket: ebből még baj lesz.

Viszonylag hamar baj lett belőle, a hangszálakon ciszta jelent meg, Villazónt megoperálták, és utána már nem volt a régi. Ma is énekel, jövő héten például a Müpában, de nem Verdit. Leginkább Mozartot (nálunk nem), az mégis kímélő kúra a férfihangoknak, vagy régebbi zenét, ahol nem is szabad nagyon kiereszteni a hangot, ne üvöltsön már az operaénekesek gyöngye.

Rendben van, tanmese. De biztosan az? Mi lett volna, ha nem megy el Villazón hangja? Ötvenévesen is Alfredót meg Rodolfót énekli, tisztes őszes halántékkal is rendületlenül megszakad a szerelemtől? Akkor nem ő a tanmese a kétszerepes vagy tízszerepes tenorról? Ráadásul Villazón igazi multitalentum, rajzol, könyvet írt, zsűrizett az angol kereskedelmi tévé tehetségkutatójában, új repertoárt tanult. És tud három labdával zsonglőrködni – nekem már ez is felfoghatatlan ügyesség, ő meg még énekel is közben a régi Szerelmi bájital videóban.

Okosok mindig vannak. Hogy csak az itt szereplő énekeseket érintsük, Netrebkót ma azért szidják, mert volt bátorsága otthagyni a koloratúr szerepkört, és drámai szopránná erősítette magát. Domingóval az a baj, hogy miért nem hagyja abba. Én csak azt látom, hogy mindhárman klasszul csinálják, végigélik az életüket, ki így, ki úgy. Ehhez meg az is hozzátartozik, hogy a fejüket csóválják azok, akiknek a fejcsóválás az életük.   

Gondolom, ha elég hosszan él az ember, akkor eljön mindenki számára a pillanat, amikor rájön, hogy az élet már nem róla szól. Vagy nem körülötte zajlik, nem otthonos a világ. Eleinte nem értettem, hogy a kereskedelmi tévék számára miért épp a 49-cel bezáródó korcsoport a legfontosabb, miért gondolják, hogy valaki negyvenkilenc évesen még degeszre vásárolja magát mindenféle árucikkel, aztán jön a születésnap, és hopp, nem lehet kikönyörögni egyetlen forintot sem a zsebéből. Vagyis öt forintot nem lehet kikönyörögni, de ez most mindegy. Magamon legalábbis nem vettem észre, hogy hirtelen vásárlás-szkeptikussá váltam volna.

A lényeg, persze, hogy azért eljön a pillanat. Nekem két héttel ezelőtt jött el, amíg a Sztárban sztár kiabált a tévében, és Tilla azt mondta, ne menjenek sehová, mert mindjárt jön Vavra Bence, és James Arthurt fog énekelni. Nem akarok a műveletlenségemmel tüntetni, de persze, hogy az volt az első reakcióm, hogy ki fog utánozni és kit? Hogyan nézzek meg egy ilyen műsort, amikor se ezzel, se azzal nem vagyok tisztában. És szidtam a szerkesztőket, hogy csak ennyire képesek, illetve dicsértem az igazi hírességeket, hogy ők már nem mennek el majomkodni a tévébe, aztán nagy nehezen leesett, hogy nem bennük van a hiba, hanem bennem.  Kiestem az időből, mint Billy Pilgrim.

Egyelőre élvezem.

A Halál a Níluson filmváltozatban az egyik szereplő, Salome Otterbourne az új változatban afrikai lett, és elektromos gitárral a nyakában énekli a bluest. Merész, mondja magában az ember, nem a bőrszínnek, hanem a gitárnak adózva, hát azért ilyen biztos nem volt 1937-ben, amikor a történet játszódik.  

Hogyne lett volna. A film még ad is kulcsot a szereplőhőz. Miközben a hajó (akkor még) vidáman úszik a folyón, a filmzene egy Shout, Sister Shout! című számot idéz. Igaz, a dal 1941-ben született, de bár ez volna az egyetlen baj a filmmel. Baj helyett mindenesetre összpontosítsunk a jóra, hogy itt a dal, és itt van az előadója, Sister Rosetta Tharpe.  

Rosetta nővér, mint a neve is sejtetni engedi, gospel-énekes volt kezdetben, kilencéves kora óta lépett föl nyilvánosan, és kápráztatta el kisebb és nagyobb környezetét. Aztán, ha a hitet el nem is hagyta, mindenféle vidámabb és pajzánabb nótákat is énekelt, immár egyházi kereteken kívül, magát kísérve gitáron és zongorán. Egy időben akkora sztár volt, hogy a harmadik házasságát stadionban tartották meg, fizető közönség előtt, és az eseményről hanglemezt is készítettek. Aztán, ahogy lenni szokott, halványulni kezdett a csillaga, de, többé-kevésbé váratlanul fölfedezték Angliában, ott kezdett el újabb koncertkarriert, még tévéműsort is szerveztek köré. Fiatalok nézték, ahogy a nagymama kabátos, kövér öreganyám nyakába veszi a gitárt, és nyomatja. Igazság szerint nem annyira idős, amennyinek látszik, semmi okom nincs rá, hogy öreganyámnak szólítsam, tíz évvel fiatalabb nálam a filmen. Mindenesetre a minimum kettős karrier miatt az újabb nemzedék gitárosai az óceán mindkét partján utánozták, ott Chuck Berry, itt Eric Clapton, hogy csak egyet-egyet említsek. Ma azt mondják rá, hogy ő volt a rock and roll keresztanyja, aminek pontosan nem tudom, mi értelme van, de jól hangzik.

Van egy legenda vagy talán ez túlzás, valamiféle meglátás a klasszikus zene vidékén a hosszú életű karmesterekről és a rövid életű tenoristákról. A magam részéről ugyan minden életet rövidnek érzek, amelyik nem tartott százötven évig (leszámítva Hitlert meg Sztálint), de azért a meglátásban kétségkívül van igazság, azért is tarthatja magát.

Na de mi van a csellistákkal? Az embernek elsőként Casals jut az eszébe, ő tényleg jó sokáig élt, nem volt már nagyon messze a száz, amikor a közös emberi sorsban osztozott. Casals magyarul is megjelent könyvében, amely a kevéssé ötletes Öröm és bánat címet viseli, az egyik fényképen épp egy fiatal csellistával látható, akinek tehetségében sok örömét lelte a mester. Leslie Parnas volt a fiatal zenész, aki végül nem futott be olyan szédítő karriert, de azért jegyezték a nevét, kiváló társakkal kamarázott, nagy zenekarokkal, nagy helyszíneken adott esteket. Talán csak azért furcsa, hogy többé-kevésbé el lehetett őt felejteni, mert 1962-ben második lett Moszkvában a Csajkovszkij-versenyen. Hidegháború és kultúrharc, négy évvel vagyunk Van Cliburn nagy szenzációt jelentő győzelme után, először indulnak csellisták a versenyen, és már megint ott egy amerikai. Igaz, csak második, az első Natalia Sakovszkaja volt, aki később tanárként híresebb lett, mint szólistaként. Volt két második, két harmadik helyezett, a negyedik pedig Mező László volt. Nem volt gyenge év.

Leslie Parnas február elsején halt meg Floridában. Ha valaki kezet rázott vele, akkor egy kézfogásra volt Sosztakovicstól (ő adta át a díjat a Csajkovszkij versenyen), és kettőre Debussytől – vagy bárkitől, akivel Casals valaha kezet rázott.