Hogy a nagyvilág valahogy el tudja helyezni magában és a térképen Ukrajnát, itt-ott listák jelennek meg, kik Ukrajna híres szülöttei, vagy még inkább arról, hogy kik azok, akik valamilyen módon Ukrajnából származnak. Mila Kunis például valóban Milena volt valaha és Csernovicban született, beszéli is a nyelvet, vagy Dustin Hoffman, akinél már kissé erőlködni kell, hogy Kyivig eljussunk. Mindenesetre a számomra legkézenfekvőbbet eddig nem említették, vagy én nem láttam. Persze ő is minden, de kell, hogy legyen benne némi ukrán öntudat is, hiszen meg is zenésítette a származását. Leonard Bernsteinről van szó, akinek Candide című művében a spanyol öregasszony azt énekli, nem a napfényes Hispániában születtem, az apám Rovno Guberniából jött. Rovno ma Rivne, a gubernia, ha jól tudom, a járást jelenti, szóval az öreglány tényleg Ukrajnából lépett a musical színpadára. A hely konkrét voltából pedig lehet sejteni, hogy valaki talán tényleg ott születhetett, és valóban, Bernstein apja az, aki onnét indult, és biztos, ami biztos, Spanyolországnál is messzebb ment. A születési helyéből pedig egy rím lett a Candide tangójában. Nemcsak a dal fenomenális, de itt az előadó Christa Ludwig is, aki Rovnónál oda is mutat a vezénylő szerzőre, igazából róla van szó. Mellette a koncerten June Anderson ül, aki azért mégis valaki, de épp nem tudja levenni elragadtatott tekintetét Ludwigról. Mondjuk, én se.

Igazából ez mindig zavart. Hogy ha vállaljuk, hogy magyarul minden orosz nevet másképp írunk, mint a többiek, hogy Csajkovszkij nálunk a névsor elején található, miközben angolul, németül, sőt oroszul is inkább a névsor végén, akkor miért pont ebben a kérdésben adjuk be a derekunkat. Miért Karenina, és miért nem Karenyina?

Ez most megoldódott, Gy. Horváth László új fordításával. Igaz, az automatikus helyesírás-ellenőrzőm rögtön javítani is akarta, mondván, hogy nyilván Kerényinét akartam írni, csak mellényúltam. Még neki is szoknia kell.

Egyelőre ott tartok, hogy az első két mondatot hasonlítottam össze. Az elsőt az új fordítás nyeri, mert Németh László ki akarja kerülni a szóismétlést, nem tudom, miért, hiszen Tolsztoj maga nem kerülte ki, hadd zuhogjon a boldogtalan szó az olvasóra kétszer is, rögtön az első mondatban. A második mondat bonyolultabb, mert két Németh László változatot is találtam. Az első nem nagyon érdekes, Oblonszkijéknál minden összekavarodott. Ebből később lett a klasszikus: Az Oblonszkij-házban minden összekavarodott. Most az új könyv azt mondja, ha jól emlékszem, Oblonszkijék házában minden összezavarodott. Nálam a második a nyerő, tetszik, hogy ez szinte egy intézmény, az Oblonszkij-ház, de Tolsztoj valószínűleg nem erre gondolt.  

Valószínűleg így kellene végigolvasni a könyvet, azzal a gonddal, ahogy a fordítók olvasták. El fog tartani egy ideig. És akkor nem beszéltünk Ambrozovics Dezsőről, aki szerint Oblonszkijék házában teljes volt a felfordúlás. Mint a régi viccben: hány dúlás volt Magyarországon?

A legegyszerűbb az volna, ha csöndben maradnék, mert nincs jó megoldása a helyzetnek. Úgy értem, ha most arról kezd el beszélni valaki, hogy ő aztán soha nem szerette Valery Gergievet, az nem időzít valami fényesen. Vagy túl fényesen időzít, Gergievet most épp senki sem szereti. Putyin barátja, épp most olvastam a próféciát, hogy kéz a kézben tűnnek majd el a történelem süllyesztőjében.

Talán hülyék vagyunk. Gergiev nincs a történelem színpadán, nem kerülhet a süllyesztőbe sem.

Ez is félreérthető lesz, de hátha mégsem. Úgy tíz éve láttam Gergievet a londoni repülőtéren. Talpig feketében, fekete pufidzsekiben, a feje tetejére egy fekete baseball sapka volt biggyesztve, és arra gondoltam, hogy tényleg vannak nagy karmesterek, akik idétlenek, de ennyire egyik sem. Szóval, a klasszikus példa szerint nemhogy használt autót nem vennék tőle, de használt biciklit sem. (Hacsak nem ad egy igazolást, hogy a bicikli valaha az övé volt, mert az fölvinné az értékét. Vagy le.) Miért várnám el egy ilyen baseball sapkás manustól, hogy politikailag éleslátó legyen? És ha már itt tartunk, miért tetszene, ha most Putyin ellen nyilatkozna, amikor eddig nem tette?

Sok mindent le lehet tagadni, Újságírónál ez kicsit nehezebb, nem mondhatom, hogy mindig is anti-Gergiev voltam, amikor egy hónapja írásban lelkendeztem a Müpában játszott Petruska miatt. Szóval most itt állok a kérdéssel, mit csináljak a Gergiev-lemezeimmel? Csomagoljam mind vissza, hogy én ezeket soha meg sem hallgattam?

Egyik új szó hozza a másikat. Miközben a mudlarkingról olvastam, vagyis arról, hogy Londonban, a Temze partján sokan azzal töltik a szabadidejüket hogy a fövenyt kutatják, és különböző partra mosott tárgyakat gyűjtenek össze, kiderült, hogy ennek köszönhetően találták meg az első spintriát Nagy-Britanniában.

Nagyszerű. De vajon mi az a spintria?

Nem nehéz a válasz, ha az ember tudja, mit keressen, pontosabban kicsit mégis nehéz, mert azt lehet tudni, mi a spintria, de hogy mire használták, az nem világos. Különféle, főleg réz vagy bronz érmékről van szó, amelyeknek egyik oldalán szeretkező párok láthatóak, a másikon pedig egy római szám. Nyilván megindul a fantázia, de többé-kevésbé ugyanabba az irányba, valami zseton lehet, amit a bordélyokban osztogattak, jöjjön hatoska, megkapja a magáét, csakhogy a bordélyoknak megvan az irodalmuk, és soha, sehol nem említik a spintriát. Nem is tudom, hogy akkor a szó maga hogyan maradt fenn. A tárgy mindenesetre fennmaradt, és ezek szerint még Londonban is találtak belőle, egyik oldalán a számmal, én meg arra gondolok egy másik folyam partján, hogy ha ezek tudnák, hogy magyarul numerának nevezik a szexet…

Egyszerű sétálóknak látszanak, akik a testi egészségüket egy kis folyóparti testmozgással próbálják megőrizni. De miért bámulják a földet olyan elszántan?

Csakis azért, mert nem egyszerű sétálók, hanem mudlarkok, sárpacsirták. A kifejezés viktoriánus, és valaha a legszegényebbeket jelölte, akik aszálykor kimentek a folyópartra, és keresték, mi az, ami eladható. Rézpicula, ruhadarab, akármi. Azóta a helyzet változott, szerencsére, a mudlarking hobbivá lett. A lényeg ugyanaz, rézpiculákat, bögréket, agyagpipákat és hasonlókat keresnek, de lehetőleg régi darabokat. Többnyire találnak is a Temze rendületlenül mossa a part közelébe a múltat. A leggyakoribb érték az agyagpipa, teljeset találni, persze, elég nehéz, de a pipafej mindennapos zsákmány. A gomb is. A lényeg, hogy engedély kell a föveny kutatásához. Turistáknak elég értelmetlen szórakozás, mert a napijegy 35 font, és a gyakorlatlan szem nem is talál semmit. A hároméves engedély ehhez képest kacagtatóan olcsó, 90 font, aki mániákus amatőr régész, megengedhet ilyesmit magának. Bár profi régészek is előfordulnak a nyomkeresők között.  

Apropó, nyomkereső. Fémdetektort szabad használni, de minek, csak tönkreteszi a szórakozást, az agyagpipát meg egyébként sem mutatja ki. Ásni sem szabad, csak 7 centi mélységig lehet turkálni az iszapban. Épp ez a lényeg, a Temze, hogy kinek mit ajándékoz a kincseiből, régi szerelmeket, vagy agyagpipát.

Haldoklom a gyönyörűségtől.

Valószínűleg ez a helyes hozzáállás és végeredmény, bár a koncertnek van egy nagyon egyszerű megfejtése is. Rolando Villazón mindenféle hangi bajok után itt kötött ki, talált magának olyan műfajt, amelyben jó tud lenni a maradék hanggal is. Ebben sincs egyébként semmi kivetnivaló, ha valaki annyira szeret énekelni, hogy nem hagyja abba, ha nem muszáj, ha nincs magas C, hát nem énekli, és nem kell átkiabálnia a zenekart sem. Ha nem Verdi, akkor Monteverdi.

Csakhogy Villazónnak már 2006-ban, sikerei csúcsán is megjelent egy Monteverdi-lemeze. Nekem nagy gyönyörűség volt az is, de a régi zene szigorú hívei agybajt kaptak tőle, ez nem az a stílus, nem az a hangképzés, nem az az intenzitás. Nyilván nem az, bár hogy pontosan hogyan is énekeltek 1600-ban, azt érvként fölhozni valami ellen elég nagy bátorságra vall.

Meg hát mindegy is, mi sem élünk 1600-ban. Így 2022-ben meg azt látja az ember, hogy Rolando Villazón bizony beáll a kórusba is, kísérni a Nimfa panaszát, és aztán szépen elhatalmasodik az előadáson, egyre fontosabbá és fontosabbá válik, közben mégis csak egy a többi között. Akármilyen intenzív is az éneklése és a jelenléte, mégsem róla szól az este.

Zenei értelemben Christina Pluharról szól, az ő Monteverdi- vagy zenefelfogásáról, hogy ritmus, ritmus, ritmus, hogy mindennek lüktetnie kell, dobognia, élettel telinek lenni, nem adjuk meg magunkat annak az elképzelésnek, hogy Monteverdi a végtelen unalom és a kilométeres recitativók komponistája.

Halálra izgultam magam Tankréd és Klorinda párviadala alatt. Nem azon, hogy mi lesz a vége, azt tudtam, láttam is már a művet itt-ott, hanem magán a folyamaton. Tankréd üldözi Klorindát, aztán leszáll a lóról, mert ellenfele is gyalog van, aztán nekilátnak gyapálni egymást, de mint a megszállott mexikói bokszolók, helyben állnak, és megy az adok-kapok.  

Nem is mondom tovább, rossz a vége.

Vagy jó, ezt is el kell egyszer majd dönteni. A koncert az emberi életről szól, ismeretlen szerző madrigáljával, amelynek minden sora az, hogy bisogna morire, meg kell halni. Ugyanez a darab a ráadás is, de úgy éneklik el, most már együtt az összes fellépő, de annyira együtt, hogy az együttes cornetto-játékosa énekli el a végső tanulságot, erre a pillanatra napszemüveget illesztve az orrára, és mindenki nevet, mintha ennél jobb hírt nem is közölhettek volna.

Még ki sem léptem a Müpából, és már arra gondoltam, de meghallgatnám újra.

Van a Tate Modern falán egy elég különös műtárgy. Pontosabban elég sok különös műtárgy van ott földön, vízen, levegőben, de ez azért érdekes, mert nem maga a műtárgy, csak az emléke. Ami ebben a formában épp az ellentéte annak, amire a művész, Keith Arnatt törekedett.  

Arnatt akkoriban, 1969-ben azon törte a fejét, hogyan is lehetne a műtárgyat eltüntetni a világból, miután megtette a hatását, aztán tovább lépett a gondolataival, hogy a műtárgy mellett esetleg magát a művészt is el lehetne tüntetni. A két gondolat egyesítéséből született ez az alkotás. A lényege egy fotósorozat, amelynek képeit naponta adták le a televízióban. Magyarázat nélkül, főműsoridőben. Lehetett akármiről is szó, két másodpercre megjelent egy kép Arnattról, ahogy éppen beássa magát a földbe. Most csak bokáig ér neki a föld, most térdig, és pár ezredév helyett pár nap gúláit elássa. Már ha őt magát gúlának mondjuk.

1973-ban a sorozat le is ment a német tévében, ezúton is irigyen emlékezünk a régi idők régi tévés szerkesztőire, akik ezt meg tudták és meg merték tenni. A fotók azonban megmaradtak, és most ott lógnak a falon, egymás mellett. Nem épp rendkívüli képek, így már az is furcsa, hogy van egy olyan műtárgy a falon, amelynek a felirata érdekesebb, mint maga a kép.

Szeretném hinni, hogy nem így van, de azért ez a valószínű: a Kék fiú mellett úgy sétáltam volna el, hogy talán észre sem veszem. Most nem lehet nem észrevenni, főszám a londoni National Galleryben, és meg is van az oka. Gainsborough festménye valaha Angliában volt (nyilván), de az 1. világháború után megvette egy amerikai milliomos, bizonyos Huntington. Akkoriban ez volt a világ legdrágább festménye. Mielőtt a kép elindult volna az új hazába, kiállították a National Galleryben, és viszonylag rövid idő alatt kilencvenezren nézték meg a Kék fiút. A galéria akkori igazgatója ceruzával írta a kép hátára: Au revoir.

És most, száz évvel később itt a viszontlátás, a fiú hazalátogatott, május közepéig a galériában látható, különteremben néz farkasszemet a nézőkkel, két van Dyck (az egyik nálunk is volt, a Szépművészetiben) és két Gainsborough lakik még a szobában, és most is jönnek a helyiek meg az idegenek, nagy tisztelettel. Nem tudom, összejön-e a kilencvenezer, de valószínűnek látszik.

Nem tudni, ki van a képen, nem tudni, miért adta rá Gainsborough ezt a kék szaténruhát, miért nyomja így ki a hasát. A póz a mellette lévő van Dyckon is látható, talán hadüzenet a holtnak, ha eddig te voltál a nagy portréfestő, ezentúl vagyok olyan legény, mint te. Valószínűleg igaza van. És lehet játszani, nézi az ember a padról, és ő az, a Kék fiú, a ruha selyem, de ha közelebb lép, akkor nincs fiú, nincs ruha, csak vászon, ecsetvonások, festékpöttyök. Kíváncsi vagyok, ráírta-e a galéria mostani igazgatója a kép hátuljára, hogy welcome back.

Messziről csak annyi látszik, hogy a rakpart rózsaszín egy szakaszon a Temze partján. Közelebbről nézve azt hinné az ember, hogy ez valami Valentin napi őrjöngés, csupa szivecske van a falra festve, és a szívekben nevek, örök szerelmek, az ember tudja miket képzelnek a fiatalok magukról és másokról, de hát tegyék, a szerelmesek hitszegésén Jupiter is kacag. Csak ha még jobban nézi valaki, akkor veszi észre, hogy itt egy név van minden szívbe írva, és a név mellett évszámok vannak. A koronavírus áldozataira emlékeznek így Londonban.

Ki vannak írva a szabályok is, egyik szív sem lehet nagyobb egy felnőtt tenyerénél, ne tessék vetélkedni, hogy kinek nagyobb a vesztesége, és egy ember csak egy szívet kaphat, még ha sokan is gyászolják. Így is száz és száz méteren húzódik a szíves fal.

Majd eljő a hajfodrász, a tavasz, és talán vsszaveszik a szíveket a szerelmesek, elfelejtik, mire is készült ez a falszakasz, újra két név szerepel majd a szívekben, és évszám helyett a forever lesz az eszme. Nem lehet messze az az idő.

• Uram!
• Igen?

A teremőr lép hozzám csöndes léptekkel. Alacsony, kopasz, idősebb férfi. A Courtauld Gyűjteményben vagyunk Londonban, van Gogh önarcképeiből rendeztek kiállítást.

• Jól érzi magát? Nincs segítségre szüksége?
• Nekem? Ja, értem. Dehogy. Csak a képek ilyenek. Hatással vannak az emberre. Köszönöm.

Úgy érzem magam, mint a régi viccben.

• Biztos úr, meg tudná mondani, merre van a Keleti Pályaudvar?
• Mi? Ja… nem vagyok rendőr, csak elbambultam.