Lassan csomagolnak a Kártyázók, úgy értem, bezár a Cezanne-kiállítás, és az ember fél, hogy ennyi volt csak a hozadéka: ezentúl ékezet nélkül írja majd a festő nevét. Mert mindig ez van, amikor itt volt a Tiziano-kép, Az angol ifjú, azt képzeltem, hogy azokban a hetekben minden délutánomat ott töltöm majd a múzeumban, hogy végre közelebbi ismeretséget köthetünk egymással, aztán jó, ha ötször voltam, mert, ugye, minden hülyeség fontosabb, és az ember nem akar nagyon pojácává válni a saját szemében sem.

Nem is erről akarok beszélni, hanem a remekművekről, amikről a felvilágosult ember tudja, hogy mi csináljunk magunknak őket, hogy addig beszélünk valamiről, addig nézzük a reprodukciókat, amíg meg nem remeg a térdünk a nagyszerű kép közelében. Biztos ez is igaz. Közben mégis van az az ájult, ólmos fáradtság, amit mindannyian a múzeumokban szoktunk átélni. Ami nem arányos a termekben megtett úttal, az állva vagy sétálva eltöltött idővel. De az ember tényleg úgy jön ki akár Cezanne-tól is, mint aki három menetet bokszolt Muhammad Alival. Örül, hogy saját lábon távozik. Szerintem az a magyarázat, hogy nem a remekművek töltenek fel minket energiával, hanem mi töltjük föl őket, kiszívja belőlünk az életet vagy az erőt a nagy alkotás, hogy aztán kedvére ragyogjon másoknak. Meg zárás után. Mekkora mázlisták a takarítók.

Több bluest kellene hallgatnom, és akkor jobban tudnám értékelni a nemrég elhunyt Sam Lay művészetét. Mert így, kevesebb blues-zal csak azt tudom, hogy ő volt az áruló egyik segítője, a dobos Bob Dylan Highway 61 Revisited címet viselő albumán. Hogy pontos legyek, csak a lemez címadó számán dobolt. A lemez pedig arról is híres, a rajta lévő dalokon kívül, hogy Dylan itt szakított a múlttal, ekkor, 1965-ben kezdett el elektromos erősítésű gitárokon játszani. Véget értek az aranyidők, az egy hang, egy dal, egy szál akusztikus gitár idők, a Blowin’ In The Wind ideje. Az új (akkor új) Dylan-dalokat nem énekelték többé az esti tüzek mellett. A rajongók nagy hányada megsértődött, persze kibírta, ahogy azt valószínűleg nem bírta volna ki, ha továbbra is csak a bégetős dalolásnál marad.

Nem mondom, hogy nagyon sokat foglalkoztam volna a Highway 61 ütős szólamával, mai füllel kissé csörömpölős, Sam Lay nem sajnálta a dobokat, de sokkal feltűnőbb rajta az a szirénázás jellegű hang, csodálatos, baljós vészjel. Egyrészt az utakon megszokott dolog a közeledő járőrautó, másrészt figyelmeztet: jön az Úr, Ábrahám, és a fiad életét kéri. Legközelebb, ha látnád, inkább szaladj el.

Az effektus szinte véletlenül került a lemezre, valaki bevitt egy játék sípot a stúdióba, Sam Lay belefújt, Dylan meg azt mondta: mutasd csak még egyszer…

Még mindig Pausztovszkijjal vagyok megakadva, és nem azért, mintha meg kellene akadni vele, mintha bármiféle nehézséget okozna az olvasása, csak hát annyira gazdag az anyag, és annyira nem tud az ember semmit Oroszországról, hogy kész csoda. Tényleg kész csoda, ahhoz képest, hogy mégis kötelező anyag volt a nyelv is meg a történelem is, legalábbis azon a szinten, hogy Lenyin rogyilszjá tiszjácsá-voszemszot… ezt is elfelejtettem.

Mindenesetre Pausztovszkij elmeséli, hogy a gimnáziumban az alsósokat egy alkalommal túszul ejtették a felsősök a fizika előadóban, nem engedték őket kimenni a csöngetéskor, várták a fizikatanárt, és amikor nyílt az ajtó, akkor engedték el a kicsiket, akik kirohantak, és mint pezsgőspalackból a dugó, megindult a sok gyerek, és az ajtóban jól fellökték a belépni készülő tanárt. A csíny vezére egy nagy hajú, cingár gyerek volt, aki néhány évvel később a kijevi operában lelőtte Sztolipint.

Sztolipin? A név ismerős, de mintha csak olyan formában, hogy a sztolipini reakció vagy a sztolipini reformok, valami r betűs folyomány – és tényleg. Mármint reformok. Sztolipin miniszterelnökként, majd belügyminiszterként megpróbálta rendbe hozni az orosz gazdaságot, földreform, kisbirtokok, ki lehet lépni a faluközösségből, lehet boldogulni, aki akar. Nem volt népszerű, a radikálisoknak túl konzervatív és cárista, a cárnak túl radikális, ráadásul a reformok mellé bevezette a katonai bíráskodást is, halálos ítéletekkel. Ha nem tudja hová tenni az ember, az nemcsak az ő hibája, hanem az egész orosz történelemé. Hogy mást ne mondjak, tíz éve egy tévéműsor keretében megszavaztatták az oroszokat, ki volt a legnagyobb államférfi a történelemben. Sztolipin második lett, csak Alekszandr Nyevszkij előzte meg. Gyönyörű eredmény volna, ha a bronzérmet nem Sztálin kapta volna.    

Mindenesetre Pjotr Sztolipint tényleg a kijevi operában lőtték le, Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című operája alatt. Amilyen hülye az ember, azon gondolkodik, hogy vajon az opera leghíresebb részlete, a Dongó előtt vagy után. Azt hiszem, előtte.

Hetek óta motoszkál bennem ez a néhány sor Kátai Zoltán hangján. Nyilván a hangszín is az oka, meg a dallam, a pengetett koboz, valami furcsa, oktalan szomorúság. De azért próbálok rájönni, hogy miért is nem hagynak el Janus Pannonius sorai. Amennyire az övéi, hiszen fordítás, Csonka Ferenc munkája ez az Éj multán születünk, semmink sincs már az előző órákból. Talán pont a fordítási homály segíti a verset, attól izgalmas, hogy tényleg nem tudni, miről is szól. Már az első sort sem értem pontosan, mire vonatkozik, tényleg csak a pillanatra, éj múltán magunkhoz térünk, és kezdjük a napot, és nincs folyamatosság az életben, csak pillanatok sorozata? Vagy tágabban kell érteni, az éj után születés csak azt jelenti, nincs emlékképünk a születés előtti életről?

Talán az nem hagyja nyugton az embert, hogy a vers önmaga cáfolata? Miközben csak a pillanatot ismeri el, mégis egy régi pillanatból maradt ránk, hiába mondja, hogy elmúlt évekből mára már egy se tiéd, ha közben Janus Pannonius elmúlt éveiből is kapunk valamicskét. Nem is keveset. Vagy ez a játék a fénnyel, hogy elindulunk az éjszakából és megérkezünk a sötétségbe?

Nem tudom. Miért jó szomorúnak lenni?  

Valószínűleg a technika hozza ma is közel az emberhez Berninit. Vagyis az az értetlenség, hogy hogyan lehet ennyire tudni, ennyire jól faragni, ennyire puhává tenni a márványt. Mintha valóban belemélyednének az ujjak a húsba, Plútó viszi Proserpinát, de az világos, hogy a nő szegény nem szeretne az Alvilág királynője lenni. Nézzük a puha combját, és közben magunk válunk a rablóvá, mert ámulunk a kő lágyságán, embert látunk a szoborban, ahogy csak Michelangelo tudta puhítani az anyagot, ha akarta. A Pietán, Jézus karjánál, de annak nem volt semmi erotikus töltete. Most meg szatírok vagyunk, minimum. Technikai szatírok, jó volna megtapizni Proserpina combját, tényleg kőből van-e.

Közben ez mégis csak játék, egy huszonhárom éves szobrász játéka, hogy mennyi mindenre képes. De a Proserpina elrablása nemcsak ettől érdekes. Lehet, hogy az is technika kérdése, vagy nagyvonalúságé, Proserpina karja, ahogy fölnyúlik az égbe. Soha nem jutott eszembe, de most, a Művészet templomai sorozatból a Bernini-filmet nézve szólnak: mennyi márványt kellett elpocsékolni, lefaragni a kőből, hogy a tömbből egy karnyi maradjon csak hogy meglegyen a gúlaforma, hogy a szobornak valami iránya legyen. Furcsa módon épp ellentétes azzal, amit látunk. Plútó lefelé viszi a nőt, a föld gyomrába, mi meg fölfelé nézünk, hátha érkezik valami segítség.

Dehogy érkezik, Jupiter engedélyével történik minden.

Nyilván mindenkinek vannak szellemi visszamaradásai, az enyém többek között ez: várom az új Jackasst. Aki nem tudja, mi az, annak igaza van: néhány idétlen idősödő ember agyonvereti magát bokszolókkal, vagy hagyja, hogy kosok meg bikák ökleljék föl őket, legurulnak a lejtőn bevásárlókocsikkal. Fáj nekik, és röhögnek, már akik tudnak.

Én is röhögtem meg hüledeztem, de közben éreztem, hogy szégyen ennyire hülyének lenni. Nem csinálni, hanem nézni. Aztán elolvastam egy cikket egy pszichológus (Mannhardt András) tollából, amely azt taglalta, hogy nincs ebben semmi különös, a Jackass szereplői azt teszik, amit valaha mindenki csinált, valamiféle férfivá avatási szertartáson esnek át, önként vállalt fájdalmakat viselnek el, amennyire tudják, derűs arccal. Lehet, hogy ez annyira belénk van kódolva, már hogy időnként szenvednünk kell ahhoz, hogy magasabb osztályba lépjünk, hogy az egészet egyszerűen átvisszük más emberekre. Ahogy a háborúból (remélhetőleg) mára Európában a focimeccsek maradnak, ahol egyenruhás emberek támadnak, védekeznek, lőnek és vereséget szenvednek, úgy lesz a Jackassből permanens beavatási rítus, nekik fáj, de a nézők lesznek hősök.

Vagy, ez most már saját gondolat, épp ez a lényeg, ez az örökös ifjúság. Megöregszenek látszólag, meghíznak és ősz a hajuk, de még mindig rajzfilmekben élnek, rájuk esik az úthenger, de fölállnak, leporolják a nadrágjukat, és Tom tovább kergeti Jerryt, a farkas a gyalogkakukkot.

Akkor talán nem is akkora szégyen örülni nekik.

Szerintem jó ötlet, ha modernizálják a Romeo és Júliát. Ámbár nem is igen emlékszem már olyan előadásra, amelyben ne modernizálták volna, hol vannak már a jelmezes szerelmek, öreganyám és öregapám, amint szerelmük könnyű szárnyán szállnak. De így helyes, a fiatalok úgy ismernek magukra, ha Vespán vagy biciklin száguldoznak szerelmükhöz, a középkorúak csak akkor tudnak szemrehányást tenni maguknak, hogy mivé is lettünk, ha gyermeküket látják szenvedni. De mindig van egy probléma. Nagyon hülye probléma, de attól még létezik. Egy ostoba kérdés motoszkál, hogy ha már ennyire maiak ezek a gyerekek, miért nem hívják föl egymást: most egy kicsit meghalok, ne ijedj meg.

Aztán rájöttem, hogy ez most már szinte minden színháznál tényező. Úgy értem, a daraboknál. Egy csomó színpadi kavarodás meg sem történne, ha valóban ma játszódna. Két ember megbeszéli, hogy találkoznak, aztán elkerülik egymást, az egyik besétál az épületbe, ami előtt találkozniuk kellett volna, a másik kint marad, kezdődik a bonyodalom. Tegnapelőtt láttam Belvárosi Színház új bemutatóját, ott is rögtön érzi az ember, hogy csak nekünk új a Balkon kilátással, mert a ma már mindennapos kommunikációs lehetőségek nem jelennek meg, nem mobiloznak, nem e-maileznek, csak várja az egyik, hogy a másik, a szomszéd balkon lakója hazatérjen. Egy csomó krimi válik érvénytelenné, mert a gyilkos követhető volna cellainformációk alapján, az áldozat meg fel tudná hívni a segélyszámokat.

Új időszámítás van a színházban és a filmeken, vannak mobil előtti és mobil utáni darabok. M. e. és m. u.  

Pausztovszkijt olvasok, életrajzszerű regény, vagy regényes életrajz, Nyugtalan ifjúság a címe. Ebben van egy történet, szépséges és szerelmetes. Az ifjú Pausztovszkij megkapja első korcsolyáját, és kimegy a jégre, ahol a bátyja táncol Maruszja Vesznickajával. Maruszja olyan szép, hogy még a zenekar vezetője, a vörös hajú cseh karmester is ábrándozva nézi a lány félig lesütött szemét, mellére vont szőke copfjait. A kamaszszerelemből azonban nem lesz semmi, Pausztovszkij bátyja nem jégtáncol elég jól, de Maruszjának egyébként is különlegesebb élet jut.

Történt ugyanis, hogy a sziámi király harmadik fia Angliába ment tanulni, és mivel irtózott a tengertől, a szárazföldön tért haza. Illetve nem tért haza, mert Kijevben megbetegedett, és csak nagyon lassan gyógyult. Hogy ne unatkozzék, részt vett a helyi társadalmi életben, és egy bálon meglátta az ezúttal korcsolya nélkül, félig lehunyt szemmel, mellére vont copfokkal keringőző Maruszját. Beleszeretett, nem is csoda. A szerelemből házasság lett, és már együtt tértek haza Sziámba. Nem örültek neki, de túltették magukat a dolgon az udvarban, mégis csak a harmadik fiú volt, különös szerencsétlenségeknek kell történnie ahhoz, hogy ő lépjen a trónra.  De a különös szerencsétlenségek bekövetkeztek, járvány tört ki, előbb meghalt a király, aztán két fia is, Maruszjából pedig Sziám királynéja lett. A nép annyira nem szerette, és az udvarnál annyira gyűlölték az idegent, hogy a halála mellett döntöttek.

Nem is akármilyen halált választottak neki. Mivel Maruszja kérésére vezették be Bangkokban a villanyvilágítást, a gyilkosok apróra darált villanykörtét tettek Maruszja étekébe, és ő hamarosan el is halálozott gyomorvérzésben.

Az a furcsa, hogy bármilyen hihetetlen a történet, nem teljesen légből kapott. Vannak azért eltérések, nem Maruszja, hanem Jekatyerina, nem Vesznickaja, hanem Desznickaja, nem Kijev, hanem Szentpétervár, de a sziámi király fia valóban beleszeretett egy orosz ápolónőbe, amikor a városban vendégeskedett. Annyira beleszeretett, hogy fölvette a kereszténységet, és feleségül vette Jekatyerinát, aztán együtt tértek haza. A járvány és a trónöröklés a képzelet szüleménye, ahogy a mérgezés is. A sziámi herceg néhány év után beleszeretett egy helyi lányba, és elvált Jekatyerinától, aki utóbb hozzáment egy Kínában dolgozó amerikai mérnökhöz. Ahogy az várható, a felfordult Oroszországba nem is tértek vissza, éltek Sanghajban, aztán Oregonban. Végül Jekatyerina Desznickaja Párizsban halt meg, 1960-ban, ott is van eltemetve.

Párizs Yves Saint Laurent lázban ég, mondaná a bennem élő szenzációhajhász, de azért ez így nem biztos, hogy igaz. Meg nem is vagyok Párizsban, hogy első kézből tudósítsak, csak nézem, hogy valami azért történik, mert azt a meglehetősen erőltetettnek ható ürügyet, hogy Yves Saint Laurent hatvan évvel ezelőtt rendezte első önálló divatbemutatóját, valóban hat múzeumban is megünneplik. Nem eldugott kis galériákról van szó, hanem például a Louvre-ról, a Musée d’Orsay-ról, a Modern Művészetek Múzeumáról. Úgy látszik, bele kell törődnünk: szép ruhát tervezni éppen annyira művészeti tevékenység, mint elzongorázni az Allegro barbarót.

Nem tudom, hogyan folytatódik a párhuzam: szép ruhát hordani, az micsoda? Több, mint nézni, de kevesebb, mint megvenni? Azt se tudom, hogyan viszonyuljak a hírhez. Egyfelől tetszik a minden művészet elv, hogy minden sarkon ott les ránk a szépség, mint valami rabló a karikatúrákban, fejbe csap, és megváltoztatja az életünket. Nem kell ahhoz bizonyos épületekbe betérnünk, és belépti díjat fizetnünk, hogy megváltoztassuk éltünk.

Másrészt nem lóg ki az ördög lólába? Nem arról van szó, hogy valahogy be akarnak csábítani ezekbe a szépség-tanyákba, ha azt mondjuk, itt egy csomó Mondrian, csak legyintünk, de ha melléteszik Yves Saint Laurent Mondrian-ruháját (meg is teszik a Pompidou-ban), akkor már nem kérdezzük, tényleg szép-e, vagy csak drága.

Ki hat most kire? A festő a szabóra, vagy fordítva? Ki hat most ránk?

Szép, szép, szép, még annál is szebb koncertet adott a Krilov-Knyazev-Luganszkij trió, három elszállt orosz zenész, vagyis inkább kettő, Luganszkij egyébként teljesen normálisnak néz ki. De a két kolléga! És ahogy egységben az erő alapon nekiugrottak Brahms c-moll triójának, hogy rögtön tudjuk, ez most nem játék. Brahms hazatért, hiszen a három trióból kettőnek Pesten volt a bemutatója, közben úgy van otthon, hogy az ember emeli a szemöldököt: a Müpában? Tényleg? Nem lesz tele.

Félig sincs tele, pedig akik végigülték Barenboimék Mozart-estjét, igazán megérdemeltek volna erre egy ingyen belépőt: ilyesmire gondoltunk, és ugye, hogy lehet ekkora teremben is nagy hatással kamarazenét játszani.

Az a furcsa, hogy hármuk közül a legismertebb, Nyikolaj Luganszkij volt a legkevésbé formában, talán az akusztika is őt hátráltatta leginkább, de mellette a két vonóbajnok, Krilov hegedűn, Knyazev gordonkán, Brahmsszal társalkodó szemüveges vademberek. Mindketten ugyanazzal a hevülettel, de mégis egészen más alapállásból muzsikáltak, Krilovban végig volt valami játékosság, cifra ciráda, Knyazev meg mintha folyton elborult volna, nincs derű, amire ne jönne ború alapon. De nem ilyen Brahms? Mármint ilyen is meg olyan is, meg fegyelmezett is, mint Luganszkij, három ember kell hozzá, hogy eljátssza azt az egyet, aki a triókat írta.

Végig fölfelé. Ez a másik élmény. Bevadultak már az első hangoknál, mégis egyre intenzívebbek lettek, ahogy a H-dúr trió lassú tételében megállítottak, de legalábbis meglassítottak mindent, most élsz épp, itt és most, örülj. Aztán a ráadás megint a C-dúr trió Scherzo-tétele volt, az izgatott első rész után a tétel középrésze lelassul, lírai, fölfelé szálló dallam, és Krilov pontosan úgy, ahogy a koncert első félidejében, megint elmosolyodott, és az égre nézett. Jó, az égre biztosan nem, vagy a Müpa mennyezetére, vagy azon messze túl. Csak tudnám, kit látott.