A Halál a Níluson filmváltozatban az egyik szereplő, Salome Otterbourne az új változatban afrikai lett, és elektromos gitárral a nyakában énekli a bluest. Merész, mondja magában az ember, nem a bőrszínnek, hanem a gitárnak adózva, hát azért ilyen biztos nem volt 1937-ben, amikor a történet játszódik.
Hogyne lett volna. A film még ad is kulcsot a szereplőhőz. Miközben a hajó (akkor még) vidáman úszik a folyón, a filmzene egy Shout, Sister Shout! című számot idéz. Igaz, a dal 1941-ben született, de bár ez volna az egyetlen baj a filmmel. Baj helyett mindenesetre összpontosítsunk a jóra, hogy itt a dal, és itt van az előadója, Sister Rosetta Tharpe.
Rosetta nővér, mint a neve is sejtetni engedi, gospel-énekes volt kezdetben, kilencéves kora óta lépett föl nyilvánosan, és kápráztatta el kisebb és nagyobb környezetét. Aztán, ha a hitet el nem is hagyta, mindenféle vidámabb és pajzánabb nótákat is énekelt, immár egyházi kereteken kívül, magát kísérve gitáron és zongorán. Egy időben akkora sztár volt, hogy a harmadik házasságát stadionban tartották meg, fizető közönség előtt, és az eseményről hanglemezt is készítettek. Aztán, ahogy lenni szokott, halványulni kezdett a csillaga, de, többé-kevésbé váratlanul fölfedezték Angliában, ott kezdett el újabb koncertkarriert, még tévéműsort is szerveztek köré. Fiatalok nézték, ahogy a nagymama kabátos, kövér öreganyám nyakába veszi a gitárt, és nyomatja. Igazság szerint nem annyira idős, amennyinek látszik, semmi okom nincs rá, hogy öreganyámnak szólítsam, tíz évvel fiatalabb nálam a filmen. Mindenesetre a minimum kettős karrier miatt az újabb nemzedék gitárosai az óceán mindkét partján utánozták, ott Chuck Berry, itt Eric Clapton, hogy csak egyet-egyet említsek. Ma azt mondják rá, hogy ő volt a rock and roll keresztanyja, aminek pontosan nem tudom, mi értelme van, de jól hangzik.