Évek, de lehet, hogy évtizedek óta terveztem már, hogy elmegyek Lébénybe. Mindig néztem az autópályáról, kint van a tábla, hogy megnézendő, Árpád-kori templom. De mindig ugyanaz volt a történet, odafelé (mármint Bécs felé) még korán van, visszafelé meg már késő.

Mint kiderült, mások meg épp ezért látogatják. Odafelé megáll velük a busz, kiszállnak, megnézik, és már nem indultak el hiába. Meg hát Szent Jakab-templom, előtte ott a kagyló a bejáratnál, lehet kicsit zarándokolni, hat naposat Pestről, vagy innét indulni, tábla mondja, hogy már nincs sok hátra Santiago de Composteláig, csak 3210 km. Egy szép napon majd, mondanám, de ha autóval is évekig vagy évtizedekig tartott a tervezés, akkor Compostela messze van.

Mindegy, Lébény most közel, és a látogatóközpont nyitva, vezetést is kap az ember a belépti díjért, és rögtön láthatja, hogy van itt azért templomok cicaharca: „mindenki azt hiszi, hogy a jáki a legöregebb kolostori templom Magyarországon, pedig azt csak 1220-ban kezdték el építeni, és a tatárjárás megakasztotta őket, csak 1256-ban lettek készen. Itt meg már 1206-ban állt a templom.” De hát az előző rendszer Jákot favorizálta.

Mindegy. Az ember bámulja a régi falakat, szépek és tiszták, látszanak a kőben a csigák lenyomatai, a régi fal kapcsolatba hoz a még régebbi élőkkel. A mennyezeten Szentlélek-lyuk, hogy ha megint pünkösd jönne el, akkor legyen hol behatolnia lángnyelv formájában, anélkül, hogy leégne a mennyezet. Van hová fejlődni hitben.

A képen látható tárgyat mi úgy hívjuk, pipaszurkáló, de ez nem teljesen helyénvaló kifejezés, hiszen a lényege éppen az, hogy több, mint szurkáló. Három az egyben, szurkáló, tömő és kaparó. Az amerikaiak nem is nagyon vacakoltak azzal, hogy erre a hármas funkcióra megfelelő nevet találjanak, egyszerűen úgy hívják, Czech tool, cseh szerszám, tekintve, hogy ezen a hármas izén többnyire rajta is van a Made in Czechoslovakia felirat. (Egyébként ezen a példányon is, szóval teljesen autentikus Czech tool.)

Azon gondolkodtam, mik vannak még ilyenek. Elsősorban élelmiszerek, tokaji meg mecseki, rajnai és portói. Párizsi és hamburger, bécsi virsli, amit Bécsben viszont frankfurternek mondanak. A szerszámok között a franciakulcs, biztos ennek is van valami oka.  És mi, büszke magyarok? Milyen dolgoknak adtunk nevet a nagyvilág számára? Debreziner. Meg hogy az oroszok vengerkának mondták a rosszlányokat. Remélem, ez már elmúlt.

Szerintem az ötletet az adta, hogy a szomszéd szobában itt is vonós hangszeren játszanak. Csak a Három nővérben Andrej hegedül, itt meg, az Apák és fiúkban Nyikolaj csellózik. És egyik esetben sem tudja az ember, hogy ez valami csodás emelkedettséget jelent, vagy legalább a vágyat, hogy a világ rejtettebb oldalát is meg kellene ismerni, vagy csak a maflaságot, ezek itt húzzák, iga helyett a vonót, és elmegy, elmegy az élet, anélkül, hogy bármi értelmeset csináltunk volna benne.

Mi legalább színházba járunk, ha az értelmes.

Nem akarom feltétlenül megfejteni Brian Friel motivációit, miért is akart (és tudott) Csehovot faragni Turgenyevből, a lényeg az, hogy ezúttal nincs mit vitatkozni a Katonával, a darabnak helye van a színpadon. Az, mondjuk, ha csak a darabot látom, nem jutott volna az eszembe, hogy a címe Apák és fiúk lehet, mintha nem elsősorban a nemzedékek szembenállásáról és kölcsönös értetlenségéről szólna, inkább arról: hogyan is érthetnénk meg egymást, amikor magunkat sem értjük. Ez azért jó üzenet, még ha nem is nagyon dobja föl a nézőt. Ami az adaptációt illeti, profi munka, nem hosszú, nem rövid, a párbeszédek élnek, a belső gondolatok elhalnak, de így is érdekes marad, ami történik. Mintha egy szereplővel több volna a kelleténél, én legalábbis nem látom, hogy a részeges grófnő alakja mit ad hozzá az események menetéhez, de önmagában nézve jól levadászható a szerep, és Csoma Judit szorgosan vadássza is. Az előadás ügyesen balanszíroz nevettetés és elgondolkodtatás határán, néha idebillen, néha oda. Fekete Ernő és Máté Gábor játssza a Kirszanov-testvéreket, másnak is feltűnt (Pintér Béla után), hogy a két színész mennyire hasonlít.

Nagyobb baj van az ifjabb nemzedékkel, Arkagyij Kirszanovval és a nihilista Bazarovval. Tasnádi Bence szokása szerint ugyanolyan, érdekes játszma, hogy sikerül-e számára olyan szerepet találni, amely pont ráillik az ugyanolyanságára, Vizi Dávid meg két felvonáson keresztül dúl és fúl, ennél több izgalmat is vihetne a figurába. Ámbár így meg maga az előadás szól arról, amiről a cím: a rendező nem érti meg vagy nem találja a hangot a következő generációval.  

Biztos van, akinek ez tetszik,  nekem a Megbocsáthatatlan címet viselő Sandra Bullock-film a Netflixen majdnem megbocsáthatatlan, annyira mély és lelki és lassú és értelmetlen. De nem is ez a lényeg. 

Inkább maga Sandra Bullock, meg az új arca. Őszinte (jó, nem őszinte) tisztelettel és csodálattal nézem azokat, akik mindenféle arcszépítő sebészei beavatkozásnak vetik alá magukat, mert látszik, hogy a siker legalábbis kétes. Sandra Bullock, aki valaha a természetes szépség, báj és mosoly és normalitás képviselőjeként indult a filmvásznon, mostanra valami nyugtalanító, női gebévé változott, az arca ránctalan, de mozdulatlan, az ajkai megduzzadtak és lehúzódtak. Viccesnek lenni iszonyat nehéz, de mozdulatlan arccal viccesnek lenni még nehezebb, talán egyedül Buster Keatonnak sikerült. Rendben, ez épp nem komédia, iszonyatos titkokat kell viselni rendületlenül, mintha épp erre találták volna ki a botoxot, el ne áruljon az arcom, de egyrészt a szereposztás mindent elmond, én nem hiszek a velejéig gonosz Sandra Bullockban, másrészt két órán keresztül nézni ezt a lárvaarcot nem épp a legszórakoztatóbb esti elfoglaltság. 

Ti, leányok, ne tegyétek, mondanám, ha a kozmetikai műtétekről van szó, de hát többnyire nem is leányok teszik. 

Lehet, hogy a világnak is szüksége van a rosszra, hogy a jó valahogy definiálni tudja önmagát, de a kémregények szerzőinek egészen biztosan szüksége van a rosszra. Ki ellen harcoljunk, ki ellen kémkedjünk, és kinek az ügynökeit tegyük ártalmatlanná? 1989 után úgy látszott, hogy új ellenséget kell keresni, Moszkva már nincs a gonoszok között. Egy ideig érződött is a zavar, a kínaiak valahogy nem voltak elég karakteresek, nem voltak kellően személyesek, túl idegenek voltak, akárcsak az arabok, ezzel az erővel akár a marslakók ellen is lehetett volna harcolni. Aztán szerencsére jött Putyin, és újra színre léptek a KGB-sek. Vagyis most már FSZB-sek.

Ennek a helyzetnek haszonélvezője Robert Dugoni, akinek A nyolcadik nővér című regényét olvasom épp. Van benne minden, amit az ember nem szokott érteni, menekülés a Fekete-tengeren át Törökországba, ahol az orosz titkosszolgálat meglepően otthonosan viselkedik, de azért izgalom is akad. Meg vannak olyan jópofa amerikáner dolgok, az orosz ezredes azon gondolkodik, hogy vajon hány mérföldre lehet tőle az üldözött. Nahát, nahát, Putyin eltörölte a metrikus rendszert is? De ami a legmulatságosabb, az az, amikor az amerikai ügynök, aki 195 centi magas és afro-amerikai, úgy menekül a belbiztonságiak elől, hogy megpróbál elvegyülni a Bolsojból kiözönlő színházi közönségben.

Persze, hogy itt tartanak az amerikaiak, ha ilyen éles eszű ügynökeik vannak.  

Utólag persze nevetséges, de voltak fenntartásaim, vagy ez talán túl erős szó, voltak gyanakvásaim Valerij Gergijevvel kapcsolatosan. Csak annyi, amennyit a legtöbb emberből kivált, ha úgy kezdődik a hivatalos programismertetés, hogy „korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárdirigense”. Tényleg az, de az ember szereti azt képzelni, hogy a zene mégsem sztárokról meg foglalkoztatásokról szól, aki sokat foglalkozik, keveset fog. Vagy nem is tudom. Végül is mindegy, mit gondol az ember előre a koncertről, ahhoz képest, hogy érzi magát utána.

Köszönöm, jól.

Bővebben? Köszönöm, állati jól. És ebbe belefér még az is, hogy az Egy faun délutánja után még azt éreztem, hogy itt ez a nagy ember a maga nagy, orosz zenekarával, de eszembe nem jutna elcserélni ezt az élményt a Concerto Budapest néhány nappal korábbi előadásával. Mert aztán jött a nyüzüge fiatalember, Alexandre Kantorow Saint-Saëns g-moll zongoraversenyével, és szünet után jött a Tenkes kapitánya, és odacsapott.

Tíz perccel korábban már tudtam, hogy jó lesz a Petruska, mert a trombitás a szünetben végig fújta a magáét a színfalak mögött, gyakorolt, és finoman szólva is nagyon biztató módon. aztán még biztatóbb módon játszott, és mindenki más körülbelül ezen a színvonalon verte a tamtamot, meg minden más egyéb hangszert, már amit verni kell, és nem fújni meg húzni. Őrületes ricsaj volt, meg őrületes csöndek, a szokottnál talán egy kicsivel gyorsabb tempók, hiszen nem voltak táncosok, akikhez alkalmazkodni kellett volna, nyomta bele a székbe az embert a hangzavar, ami, mondani sem kell, minden, csak nem zavar, annyi, amennyi kell, az, aminek lennie kell. Az egész közepén meg ott áll Valerij Gergijev a ceruzányi karmesteri pálcával, és figyel ő is, irányít, viszi a darabot végig.

Vajon ez a Mariinszkij Színházban, ahonnét a zenekar jött, mindennapos gyakorlat és színvonal? Biztos azt is meg lehet szokni.

Ez tényleg érdekelne, bár a válasz egyszerűnek tűnik. Mi van a lemezen? Helyesen használjuk vajon azt a kifejezést, hogy hangrögzítés, vagy ami a lemezen van, annak is megvan a maga élete, változik, szépül, csúnyul, fárad, erősödik?

Tudom, hogy mi a hivatalos válasz. A lemez örök, legalábbis emberi léptékkel mérve örök, mi változunk. Biztos? Nem tudok jobb példát, mint a magam viszonyát bizonyos énekesekhez. Emma Kirkbyhez, például, aki szerelem volt, voltaképpen nem is első hallásra, de első látásra. Ismertem a hangját a rádióból, de olyan lemezekről, amelyeken Judith Nelson is énekelt, és azt hittem, hogy az a a hang, ami annyira tetszik, az övé. Aztán Angliában, a lemezboltokban megláttam a képét a borítókon, és rájöttem, hogy ő az, ez a piros hajú nő, akinek a hangja megfogott. Nem is tudtam ellenőrizni, hogy igazam van, úgy értem, Angliában nem, de bevásároltam a lemezeiből, annyira biztos voltam a dologban.

És tényleg. Nincs itthoni csalódás és a fej falba verése, tényleg az ő hangja tetszik. Purcell-dalok, Haydn-misék, olasz dolgok, amorózus és pasztorális dialógusok. Agyonhallgatott lemezek, velük kezdődött a nap, ők voltak a közepén, ők a végén.

Most miért nem?

Akkoriban el se tudtam képzelni, hogy Emma Kirkbyt valaha élőben is meghallgathatom majd, ugyan ki hívná meg, miért hívná meg, csak hogy én örüljek. Aztán jött, túl a csúcson, de ő volt, aztán már nagyon túl a csúcson, nem is nagyon volt ő, ez az élet rendje, a hangok elfáradnak, az angol muzsikusokat lovaggá meg dámává ütik (már ha az utóbbiakat is ütik). Hanem a régi felvételeknek, ha igaz, régieknek kellene maradniuk. Ez a lényeg, hogy megmarad.

Akkor miért nem hallgatom ezeket a lemezeket mostanában? Miért van az, hogy ami akkor lenyűgöző természetességnek hatott, az most megjátszott ártatlankodás, ami angyalhang volt, az most éles? Nem hálátlanságból mondom, hiszen a műveket továbbra is szeretem, és azt, hogy mondjuk Henry Lawes neve mond valamit (ideírom az évszámait: 1596 – 1662), azt Emma Kirkbynek köszönhetem. Vagyis ha változtam is, nem annyit. Akkor nem lehet, hogy mégis a lemez változott?  

Tátott szájjal, teljes elképedéssel néztem a tévében Gazdag Tibort, amint a Hegedűs a háztetőnből énekli a Ha én gazdag lennéket. Ilyesmit szabad? Így? Teszi-veszi magát, mintha a csibész farkast alakítaná a Na, megállj csak! című rajzfilmsorozatból, és még olyan magabiztos is, mint aki tudja, hogy most aztán odatette. És hang? Az nem szokott kelleni hozzá? Mert most nincs.

Elmúlik, szerencsére elmúlik, bár a jelek szerint valamilyen formában megmarad, mert, ha jól látom, ez a G. Dénes György századik születésnapjára (vagyis születésének századik évfordulójára) tartott koncert részlete volt, és akkor 2015-ben kellett lennie, de valamilyen formában megmarad hüledeztetőnek. A koncertnek ez már a legvége, csak Németh Juci énekli még el, hogy Haccáré-haccacáré, ez is mennyire jó dal, mennyire jó szöveg, mint szinte minden, amit G. Dénes György írt, vidám és könnyed, és megmarad az ember fejében. Aszfaltköltészet vagy mi, ha zenével hallja az ember, azt érzi, hogy vers, de aztán rájön, hogy nem, ez csak zenével vers, zene nélkül szürke. Elmélkedés helyett inkább elmondok egy anekdotát, nem nagyon kedves, de Zsütinek aligha árt.  

Cseng a telefon.

• Jó napot kívánok, G. Dénes Györgyöt keresem.
• Nem tudom adni, éppen fürdik.
• Fürdik?? Akkor tévedés!

Tegnap újra leadtak az M5-ön egy pécsi koncertet, a Domingo-versenyek győztesei énekeltek. Viccesek és tehetségesek, úgy értem, többnyire felváltva, de tényleg sokra vitték a pályán, Angel Blue már intézmény a Metropolitanben, nemcsak főszereplő, de közvetítést is vezetett már. És gyönyörű a hangja, és olyan éretten mégis fiatal orgánummal és indulattal énekelt, hogy csak bámult az ember. Vagy bámult volna, ha marad még bámulásra energiája, mert a koncert karmestere Eugene Kohn volt. Egy olyan negyvenöt körüli, jóképű férfi… De hogy volna negyvenöt, amikor Plácido Domingo állandó karmester-partnere, mikortól is? Az biztos, hogy ő vezényelte a Roman Heroes lemezt, ami 1990-ben jelent meg. Harmincegy éve, márpedig tizennégy évesen nem szoktak az emberek nagy operaénekeseket vezényelni. Az akkor markáns arcélű Domingo azóta csodálatos mikulás lett, Kohn meg, ezek szerint olyan ötvenéves karmester… De hogyan lehetne ötvenéves, amikor 1980-ban debütált a Metropolitanben? Jó, legyen, nagyon jól tartja magát, ez az ötvenöt éves férfi… De hogyan volna ötvenöt, amikor ő zongorázott Maria Callas híres, a Juilliard Schoolban tartott mesterkurzusain? Az meg 1971-ben volt, és akármennyire fiatal is volt a kísérő, mégsem lehetett hatéves.  

Nem tudom. Próbáltam utánanézni a születési idejének, de nincs fent az interneten. Ha titkolja, megértem, mert akármennyi éves, sokkal kevesebbnek néz ki. Az opera fiatalon tart. Őt legalábbis biztosan.

Nem akarok nagy szavakat szavalni, de ez a koncert olyan volt, de tényleg olyan, amilyenre az ember vágyik, ha elindul a téli estébe. Viszonylag váratlan helyről jött, a Concerto Budapesttől, és nem volt talán olyan könnyű felismerni, mert az első részben Eötvös Péter műveit játszották. Látta az ember az odaadást, meg tényleg a szerző vezényelt, úgyhogy feltehetően az szólt, aminek szólnia kellett, de összehasonlítási alapom nekem nem volt: most hallottam először A szirének énekét és az Alhambrát is.  Hogy Baráti Kristóf szépségesen hegedül, az azért így is egyértelmű volt.

Furcsa módon mind a négy elhangzó darabnak volt valami normális címe, már olyan, amiről nehéz eldönteni, hogy segít-e vagy árt, nem az történik-e, hogy amíg hallgatjuk a zenét, megpróbálunk képeket idézni föl. A második részben az Egy faun délutánja és az Ibéria szólt. De ezt legalább lehetett ismeri… - Épp ez a lényeg: nem lehetett ismerni. Nem tudom, nem félreérthető-e, de azt érezte az ember, hogy a Faunt az esetek többségében eltakarja előlünk a szépsége, hogy a nagy és pompázatos zenekarok a nagy és pompázatos karmesterekkel belefullasztják a művet a bukolikába és a reszketeg levegőégbe. Holott ez mégiscsak zenemű, van saját logikája, van tagolása, van olyan értelmezése, amelyben a két csengettyű nem pusztán szín, jelzés, hogy na, mindjárt vége, hanem mintha erről szólna a mű, hogy jutunk el idáig, csing, csing, csönd.

Az első szám volt A szirének éneke, az ember a kezdéskor próbál még humornyik lenni, és azon eszeskedni, hogy nem tudom, milyen lehetett az igazi szirének igazi éneke, de biztosan nem Eötvös Péter írta. Egyébként is mennyire nagyratörő cím ez, mintha valaki deklarálná, hogy azt a művet tudja és akarja megírni, amelynek nem lehet ellenállni, oda kell kötözni a hallgatót az árbóchoz (újabb tréfálkodási lehetőség). Egy vagy két perc kell hozzá, amíg azonosítani tudom magam: nem vagyok Odüsszeusz. Csak valamelyik társ, aki nekifeküdve evez, fülében csordultig a viasszal.