Sokáig azt hittem erről a dalról, hogy Frank Sinatra-szám. Úgy hallottam először, és tetszett is nagyon, a hangszerelésben csembaló, a tempó lendületes. A szövegre azért gyanakodhattam volna, mert a jó kis, magabiztos, férfias butulás helyett csupa bizonytalanság, hogy lám, nem ismerek semmit az életben, se a felhőket, se a szerelmet, de magát az életet sem. Nem Sinatra-duma. Aztán jött a meglepetés, amikor filmben szólalt meg, remélem, nem beszélek hülyeségeket, de talán az Igazából szerelemben, Emma Thompsonnal dől össze a világ, és közben az eredeti változat szól, vagy ez egy kicsit nehéz kérdés, mi az eredeti, mindenesetre a szerző, Joni Mitchell előadásában. Ja, hogy ez ilyen. Ilyen is.

Most ez a YouTube-szenzáció, Joni Mitchell visszatért, énekelt néhány dalt a Newport Folk Festivalon. Aneurizmája volt, az is csoda, hogy él, ő meg még a gitárt is a nyakába vette, aztán inkább leült egy aranyozott karosszékbe, és elénekelte a Both Sides Now-t. Talán nem is ő a legmeghatóbb, hanem mindenki más. Akik ott ülnek körülötte, és ha nagyon nem megy neki, akkor hangosabban énekelnek, hogy elnyomják vagy mutassák, mi is a megfelelő hang, egyszerre sírnak és fülig ér a szájuk, hogy itt lehetnek, vagy hogy Joni Mitchell itt van. Megnéztem, hány éves: november 7-én lesz hetvenkilenc. És nekem jegyem van két hét múlva Tom Jones-ra. Ő nyolcvanegy.

Az ember nem is tudja, mit csodáljon jobban Vernében (Verne-ben), a fantáziát vagy az anyagismeretet. Azt sem tudom pontosan, hogy bejárta-e azokat a helyeket, amelyekről írt, vagy csak könyvekből tájékozódott, milyen is Ausztrália vagy Patagónia. Mindenesetre amit a Sándor Mátyásban megrajzolt, az stimmel. Nemcsak Trieszt, ahol folyton fölfelé kell menni, amíg el nem éri az ember a San Giustót, de a várbörtön Pisinóban, vagyis ma Pazinban. A függőleges sziklafalak, ahol leereszkedni képtelenség, hiába döntik ki a vasrácsot az ablakon. De szerencsére ott a villámhárító, csak meg kell ragadni, és ereszkedni lefelé. Sajnos vihar is van, villámok is vannak, de nem spoilerezek tovább.

Most épp nincs vihar, bánják is nagyon a helyiek, szárad a világ, a szakadék mélyén a folyó épp csak csörgedez, nézegetem a regényes helyszínt, amikor hatalmas visítás és surrogás hallatszik. A szakadékot ma drótkötelek szelik át, több is, így lehet jobbról balra, aztán balról jobbra leereszkedni. A sisakos vitézek vígan kurjongatnak, a többiek tapsolnak, várják a sorukat. A legmenőbbek tótágast állva suhannak a kötélen, nem elég a rendes frászolás, ők fejjel lefelé néznek bele a szakadékba.  

Hát igen. Próféta volt Verne, megálmodta az utazást a Holdba, a tengeralattjárót, a nagy hatótávolságú elektromotorokat, de ilyesmit még ő sem tudott kitalálni.

Nem én vettem észre, csak megdöbbentem rajta: Stefan Soltész (ha jól mondom, de talán jól, hétévesen hagyta el Magyarországot, 1956-ban, és azt mondják, értett jól magyarul, de soha nem beszélt a nyelven) az ötödik karmester, aki a Bajor Állami Operában lett rosszul, és halt meg, vagy a helyszínen, vagy abból a rosszullétből már soha magához nem térve. A többiek között van klasszikus nagyság, mint Felix Mottl vagy Joseph Keilberth, és van ismerős, Pesten járt, szeretett-tisztelt, mint Giuseppe Patané vagy Marcello Viotti. Nem akarom elviccelni a dolgot, hogy a jelek szerint a müncheni munkafeltételek nem kedvezőek a karmesterek számára, inkább azt volna jó tudni, hogy vajon ez a szép halál?

A kérdéssel még 1987-ben találkoztam, amikor egy éjszakát álltam sorba Plácido Domingóért az Erkel előtt, és persze ment a mesélés, emlékek felidézése. Ott mondta valaki, hogy jaj, de szép halála volt Leonard Warrennek, a színpadon, A végzet hatalma áriája alatt. Azóta is foglalkoztat a kérdés, hogy tényleg szép-e, tényleg így-e a legjobb, valami más tudatállapotban, hogy észre sem veszi az ember, mennyire rosszul van, és mire észrevenné, már nincs. Vagy így van valami befejezetlen jellege az életnek? Legalább a felvonás végéig hadd jussak el? Legyek rosszul a taps alatt, menjek haza, és ott szépen, csöndben, minek ebbe bevonni a közönséget?

A probléma a szokásos: aki tudja a választ, nem tudja elmondani.   

Minden sikeres férfi mögött, mondja a bölcsesség, nyilván azóta már tovább lehet fejleszteni, nem mögötte, hanem mellette, és nem feltétlenül nő, de most maradjunk az eredetinél. A sikeres férfi Nikolaus Harnoncourt, aki furcsa megszállottból sikeres karmesterré vált, ezzel persze keveset mondtam. Harnoncourt legfontosabb hatása nem is az volt, hogy azóta, mondjuk, úgy játszanák a Vivaldi Négy évszakot, ahogy ő, a Tél lassú tételét hihetetlenül gyorsan, mint inkább az értelmezés, a megalapozott értelmezés szabadsága. Ha meg tudja mondani, miért játszotta a Largo tételt gyorsan, akkor játssza csak, nem dől össze a világ.

Tényleg nem.

Hanem a Télnél maradva, valamikor majdnem annyian utálták a felvétel szólistáját, mint a karmesterét. A szólista pedig Alice Harnoncourt volt, a később sikeressé vált férfi mögött vagy mellett a nő. Aki nemcsak hegedült, de szervezte az életet a férje körül, kicsiben és nagyban, alakította a koncert körutakat és szülte a gyerekeket (négyet), interjúkat intézett, és ő volt a zenekar koncertmestere, később pedig, az idő haladtával kicsit hátrébb ült. Pont annyiszor láttam őt zenélni, ahányszor a férjét, mert mindig beült mindenféle zenekarba, onnét segítette Nikolaus Harnoncourtot. Hatvanhárom éven át éltek házasságban, de nemcsak együtt keltek és feküdtek, hanem közben is együtt voltak. Joguk lett volna úgy befejezni, ahogy Philemon és Baukisz, egy időben, az egyik tölggyé, a másik hársfává vált volna, de Alice Harnoncourt hat évvel túlélte a férjét.     

One hit wondernak mondja az angol köznyelv azokat az előadókat és együtteseket, akik vagy amelyek pályájuk során egy igazi nagy slágert hoznak a világra, aztán kész, mintha elvágták volna, soha többé a listák környékére se kerülnek. Mint azok, akik a Lambadát játszották, a nevüket is elfelejtettem, ha valaha is tudtam. Vagy F. R. David, akinek a Words did not come easy. Vagy száz hasonló.

Hozzájuk képest Sebastián Yradier minimum kétslágeres szerző. Egyrészt megírta a La palomát, másrészt volt egy önerőből kevésbé ismert dala az El arreglito (ha jól fordítom, kis megállapodás, megállapodásocska), amelyről Bizet hitte azt, hogy szabad préda, mexikói népdal, és lett belőle a Carmenből a Habanera. De Bizet legalább tudta, hogy nem saját tollal ékes, Stravinskynak nagyobb gondot okozott, hogy a Petruskában az egyik dallam, amit a kíntornás játszik a vásárban, nem saját elméjének szüleménye. Mert nem tudta, hogy a dallam tényleg létező, tényleg a kíntornás játszotta az ablaka alatt, úgy lopódzott be a fülébe, fejébe, és megírta újra. Ehhez képest Bizet esetében csak azt nem érti az ember, miért gondolta, hogy a habanera mexikói, és nem kubai. És miért gondolta, hogy a sevillai cigánylány tengerentúli melódiával határozza meg önmagát?   

Egy-egy sláger néha megdöbbentően régi tud lenni. A magam részéről, hangzása alapján 1920 környékére tippeltem volna a La paloma születését, de ez a dátum több okból lehetetlen. Először is a szerző, Sebastian Yradier 1865-ben meghalt, másrészt a La paloma már akkor is sláger volt, amikor a Habsburg Miksa császárt Mexikóban kivégezték. A legendának több változata is van, az egyik szerint a császár ezt dúdolta volna a kivégzése pillanatában, mielőtt eldördültek a fegyverek, a másik szerint egy felbérelt zenekar játszotta a gyászos esemény alatt, bár ennek elég kicsi a valószínűsége. Az biztosnak látszik, hogy Miksa császár (ha elfogadjuk ezt a címet) szerette a dalt, és hogy amikor az Európába került holttestet elindították Bécs felé, valóban ezt játszotta a zenekar. Azóta nem is szokás a La palomát osztrák hajókon játszani. Nem olyan nagy lemondás.

De ha már legenda, nyilván alig van olyan kivégzés, amellyel kapcsolatban ne pendítenék meg, hogy nem is azt végezték ki, akit mondtak. Miksával kapcsolatban mindezt még alátámasztja, hogy az anyja, Zsófia hercegnő a holttestet meglátván azt mondta: ez nem az én fiam. Tekintve, hogy a kivégzéskor az egyik golyó Miksa arcát érte, és hogy a holttest egy hétig közszemlére volt téve májusban, továbbá a test csak fél évvel a kivégzés után jutott Bécsbe, ez nem olyan különös. De a legenda él, tovább élt, mármint Miksa élt tovább állítólag, mert feltűnt San Salvadorban egy Justo Armas nevű ember, aki jól beszélt németül. Justo Armas lehetne beszélő név is, hecho justo por las armas annyit jelent, hogy fegyverek által szolgáltatott igazság, bár aligha hinném, hogy Miksa épp ezt a nevet választotta volna magának. Ámbár lehet, hogy nem volt választása, örüljön az életnek, amit annak köszönhet, hogy szabadkőműves volt, akár a kivégzését elrendelő Benito Juarez, és a szabadkőművesek nem ölhetik meg egymást. Állítólag a kétezres évek elején elvégzett DNS vizsgálatok Justo Armas Habsburg voltát igazolták, bár ha ő lett volna Miksa császár, akkor 104 éves korában halt meg. (Azt csak halkan teszem hozzá, hogy Miksa a Miramare kastélyban élt Trieszt mellett, és Triesztben a templom és a vár is San Giustóról van elnevezve.)

Akár így volt, akár úgy, marad egy kérdés: akkor miért nem szabad a La palomát játszani az osztrák hajókon?

A Falstaff ment a Mezzo tévén, tavalyi, Aix-en Provence-i előadás, annyira különleges és szép, hogy az ember nem tudta abbahagyni a nézését. Meg annyira érdekes is volt a képi világa (Barrie Kosky rendezése), hogy a néző tudni akarta, vajon a következő jelenetet hogyan oldják meg. És az aztán következőt? Az első felvonás második képénél csatlakoztam az előadásba, mindenki ott volt, csak Falstaff nem, így aztán vártam a címszereplő megjelenését, közben eszembe jutott nálunk az utolsó előtti felújítás. Gregor és Sólyom-Nagy Sándor fényképe volt a plakáton, vigyorogva mutattak egymásra. Régi szép idők, egyiküknek sem kellett hastömés, saját testalkattal játszottak. Azóta az operaénekesek nagy többsége is egészséges vagy egészségesebb életmódra váltott, nagy párnákat kell viselni a jelmez alatt.

Vagy nem? Christopher Purves énekli Falstaffot, parókával, sőt több parókával, de ami a hasát illeti: saját hassal. Átlagos hassal, talán az egészségesnél kicsit több testzsírral, de semmiképpen nem feltűnővel vagy eltúlzottal.

Nem erről van szó itt és most, de tulajdonképpen már vártam, hogy a kövérek felszólalnak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Mert kövérnek lenni mégis nehézség az életben, és nem is lehet nagyon védekezni ellene. A kövérektől a társadalom enyhén viszolyog, valószínűleg hátrányt szenvednek a különböző munkahelyi meghallgatásokon, és jelen pillanatban még nincs is érdekképviseletük. Pedig nemcsak furcsállkodva néznek rájuk, nemcsak lehetetlen elrejteni a testi hibájukat, de a világ körülöttük még őket is teszi felelőssé ezért a hibáért vagy furcsaságért, hát minek zabál annyit. De legalább az opera most időben lépett, a blackface mellé behozta a big belly tilalmát.

Előbb hallottam, mint láttam a trieszti San Giusto harangját. Nem valóságosan, csak egy régi Pavarotti-lemezen rajta volt egy dal. Olyan nagyon nem foglalkoztam a szöveggel, inkább csak meghatott, hogy ezek az olaszok még szerelmesek is úgy lesznek, hogy közben a harangtornyok árnyai borulnak rájuk. Nem leszek már rab, meg ó, trieszti lányok, szokásos dolgok.

Hát, nem egészen. Nem egészen szerelmes a dal, a trieszti lányok nem a szerelemről énekelnek, hanem Itáliáról, hogy jön, és fölszabadít minket, a harang is szomorúan kong, mert Trieszt nem olasz, de már jönnek a srácok a trikolórral.

Nem tudom, mikor jöttek, úgy értem, mikor írták a dalt, csak tippelem, hogy 1918 környékén, amikor Trieszt először lett Olaszország része, novemberben áthajóztak Velencéből a katonák, és kitűzték a lobogót. Aztán a második világháború után újra Olaszország része lett, de nem is annyira egyszerűen, 1954-ben írták alá az egyezményt, hogy nem kell jugoszlávvá válniuk, addig brit és amerikai fennhatóság alá tartoztak. Nem hinném, hogy a közvélekedést fejezné ki, mindenesetre a börzével szemben nagy molinókra az van kiírva, USA UK COME BACK.  

Hogy jön ahhoz ez a Miksa, hogy a Miramare kastélyban lefoglalja magának a gondolataimat? Persze, igaza van, mégis ő az építtető, miután megreformálta a flottát, az öccse talán túlzott iberalizmust látott az eszméi között, hát gyorsan leváltotta az itáliai részek éléről, Miksa meg visszajöhetett békében élni, és arról álmodozni, hogy egy szép nap újra eljut Brazíliába.

Mint tudjuk, nem oda tért vissza, hanem Mexikóba, ahol előbb császár lett, majd áldozat, agyonlőtték a Winnetou-ból is ismerős Juarez parancsára, tovább erősítve a legendát, amely szerint az intelligens Habsburgokra nem vár nagy karrier. II. József, Miksa, és mire Ottó megtanult magyarul, megszűnt a birodalom.

De hát mit tudja azt az ember? Úgy értem, nem szeretnék ilyen kastélyban lakni, amilyet Miksa és Sarolta berendezett magának, de a terasz, a látvány, a tenger, a nap, a szél... És bent a képek, a Sisinek becézett Erzsébet meglátogatja Saroltát, klasszikus vizitáció pózban üdvözlik egymást. Nekem ez egyszerűen blaszfémia, nem engedtem volna kiakasztani a falra. Érteni szeretném ezeket az embereket, mire gondoltak: a Habsburg név megint szép lesz? A birodalomban megint nem megy le a nap?

Lement. De feljött egy másik,és süt, süt, süt.

Épp a Rob Royt olvasom, hogy történjen is végre valami érdekes, de történik is. A könyv maga 1987 óta áll a polcomon, épp ideje volt, hogy lekerüljön onnét, és teljesítse a kötelességét, mint a Csíki sör: üdít, táplál és felvidít. Vagy néha megakaszt, mondjuk a történet elején, mikor Frank Osbaldistone békésen kocog lova hátán Anglia északi részén, hirtelen meglát egy elcsigázott rókát, mögötte jönnek az ebek és a lovasok, szólnak a francia vadászkürtök…

Minden tiszteletem Mr Francis Osbaldistone-é, de honnét tudja első hallásra megmondani, hogy hol gyártották azokat a vadászkürtöket? Nem túlzás ez?

De az. Az volna. Valószínűbb, hogy amikor Walter Scott csak azt írta, szólnak a French hornok, vagy akár French hunting hornok, nem a gyártó nemzetiségére gondolt, csupán a hangszert nevezik így. Azt, amit mi egyszerűen kürtnek mondunk, a karikába hajtogatott, tölcséres végű rezet.

Furcsa módon van angolkürt is, bár azt a vadászaton aligha fújhatták az angolok, mert az oboa rokona, fafúvós hangszer, nád síppal, bánatos hangja csak arra volna jó, hogy a rókát biztosítsa együttérzésünkről, mert nem ússza meg, szegény állat.