Amikor Glenn Gould arról írt, hogy mennyire kevésre becsüli, és rossz műnek tartja Beethoven Appassionatáját, azt írta, hogy számára ez a zene valahol az István király-nyitány és a Csataszimfónia között helyezkedik el. Ezt persze, mi, magyarok már eleve nem is értjük, hiszen az István király számunkra különösen kedves, a mi Istvánunk a címszereplő, így a nyitány még az István, a király elejére is odafért.
És a Csataszimfónia, teljes nevén Wellington győzelme, avagy a vitóriai csata talán olyan nagy selejt volna? Mert játszani tényleg elfelejtették, én nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna koncerten, pedig nem hosszú, és mennydörgős, de nem csak ez a jó benne. A második része Beethoven-szinten is elég parádés, van benne egy menő fúga, meg az egész leginkább a Fidelio végére hasonlít, az utóbbit pedig mégis elő szokták adni. Talán a történettel van baj, a keletkezés történetével, hogy Beethoven pénzt akart keresni, és amikor a művet pánharmonikáról áthangszerelte szimfonikus zenekarra, az egészet az angol régenshercegnek ajánlotta, aki nem is volt hálátlan. De hát aki még mindig ott tart, hogy Beethoven a proletárforradalom előhírnöke volt, annak nemcsak ezzel az egy különös életrajzi ténnyel kell megbirkóznia.
Nem is erről akarok beszélni, nem is Wellingtonról, nem is Vitóriáról, csak a szimfónia elejéről. Felvonulnak a csapatok, dobok peregnek, előbb az angolok, a Rule Britannia dallamára, utána a francia-spanyol erők a Marseillaise… De nem. Nem tudni, Beethoven azért nem használta-e a Marseillaise-t, mert túl jónak gondolta, vagy azért, mert épp be volt tiltva Bécsben, esetleg féltékenységből, hogy ezt majdnem annyian fogják énekelni és ismerni, mint a tizenöt év múlva megírandó Örömódát, mindenesetre egy másik francia dalt választott: Malbrough s-en va-t-en guerre. Állítólag Napóleon maga is szerette ezt a dalocskát, ezt dudorászta az orra alatt, amikor megtámadták Oroszországot, bár ezt nem tudom, honnét lehet pontosan tudni. Nem is ez az érdekes, hanem hogy én ezt angol dalként ismertem, így tanította a gimnáziumban Guoth Jánosné, amikor épp helyettesítette Székely Lászlónét. Elhangzik most is filmekben, mindenféle férfias vagy vállalati bulikban rágyújtanak az ittasok, hogy: For he is a jolly good fellow.
Aki nem tudja, hogy eredetileg ez egy francia dal, azt hiheti, hogy a Csataszimfóniában az angolok lövik az angolokat.
És ez már megint a muzsika hatalma. Volt valami hasonló a 2. világháborúban, amikor mindenki azt hitte, hogy a Lili Marlene az ő dala, vagy épp fordítva, azt hitte, hogy az ellenség dala, mindenesetre a Lili Marlene-t a front mindkét oldalán énekelték, mert a zene a jelek szerint értelmesebb, mint az emberiség.