Sztárboksz

Sztárboksz

Gondolkodtam, hogy lehet-e olyat mondani, Solti György, ha élne, seggbe rúgná az Operaház zenekarának tagjait, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében. Főleg úgy, hogy Solti sztárkorában is vezényelte a társaságot, Liszt Faust-szimfóniáját adták elő. A koncert előtt valaki odament hozzá, maestro, ne haragudjon ránk, de mi nem azon a szinten játszunk, amilyen zenekarokhoz ön szokva van, mire Solti azt felelte, nyugodjon meg, ha bármit elrontanak, a koncerten én már csak mosolyogni fogok.

Emlékeim szerint volt is min mosolyognia...

Vannak még énekesek

Vannak még énekesek

aigul.jpg

Aigulért mentem, Freddie-vel jöttem az Operaház Solti-gálájáról. A fő vonzerő induláskor Aigul Akhmetshina volt, akinek annyira bonyolult leírni a vezetéknevét, hogy ha nem baj, akkor a továbbiakban Aigulozom (Aigülezem? A keresztneve sem könnyű.) A Metropolitanben és a Covent Gardenben volt Carmen, és közeleg a májusi Metropolitan-közvetítés, A sevillai borbély, fontos élőben is hallani. Már csak azért is, mert valahogy mindig meglep az orgánumával, azt hinné az ember, hogy valami kellemesen könnyű, lírai szopránhang jön majd ki belőle, ehelyett szép, sötét, mély, erőteljes mezzo. És Aigul hozott is mindent, a meglepetést is, a sötét erőteljest is, ahogy a Hamupipőke záróáriáját elfújta, vagy ahogy a második részben folytatta Delila Csókáriájával. De hogy a klasszisát is megmutassa, ahhoz kellett a tenor Freddie De Tommaso...

Lépcsőn a mennyországba

Lépcsőn a mennyországba

Mennyit szidtam magamban (remélem, csak magamban) Zoboki Gábort, hogy hiányzott a lépcsőóráról az építészkaron, és nyilván ezért tervezett a Müpába olyan furcsa magasságú lépcsőket, hogy annyiszor látom a vendégeket lefelé csúszni, esni, zuhanni hangversenyek után… Az ember időnként igaztalan. Elmentem valamelyik nap a Magyar Zene Házába, ahol ilyen lépcsősort láttam. Legalább olyan izgalmas, mint a Művészetek Palotájában, csak még fehér is, bizonyos kor fölött nagyon észnél kell lenni, ha az ember alá akar szállni. Pedig ez Fujimoto Sosuke tervezés, semmi köze Zobokihoz.

De talán ez is az elv. Nem a légy észnél, hanem hogy aki itt és ott megnézett valami koncertet, már úgyis tíz centivel a föld fölött lebeg, nem érheti semmi...

Fikusz livius

Fikusz livius

Ez most nem lebeszélő, arra kár volna vesztegetni a helyet, hiszen olyan nagy rábeszélés sem történt a Január 2. című filmre. Két hete megy, de könnyen kaptam jegyet a Puskin kétsoros termébe, szóval nincs őrült nézői roham. Nem is jó film.

Leginkább az zavar, hogy nem tudom, mitől lehetne jobb. Talán ha egy másik film volna, gyilkosokkal meg szörnyekkel, földrengéssel és Mars-szondával. De hát ez ez a film, Január 2., az új élet kezdésének napja, hiszen újév napján még az előző estét kell kipihenni. És kezdik is az új életet, költözik az egyik nő, segít neki a másik, hordják a sok cuccot az egyik lakásból a másikba, az egyik lassan kiürül, a másik meg tele lesz, hiszen olyan kicsi, hogy nem fér el a sok cucc...

Fürdőszobatitkok

Fürdőszobatitkok

Egy kicsit nem értem a Mai Manó Frida Kahlo kiállítását. Egy kicsit értem, vagy érteni vélem, nem is elítélően, csak tényszerűen, vagyis látom, hogy a sztori fontosabb, mint a műtárgy, és a művész érdekesebb, mint a művészet. Itt meg van sztori is és művész is, művészet kevésbé.

A sztori az, hogy Frida Kahlo halála után a Kék Házat, ahol lakott, a mexikói népnek ajándékozta Diego Rivera, de nem járult hozzá ahhoz, hogy minden megnézhető legyen. Ezeket az anyagokat bezárták a ház egyik fürdőszobájába, amit csak 2003-ban nyitottak meg (Gondolom, nem a szó szoros értelmében, néha azért volt odabent takarítás), 2009 óta állítják ki a fürdőszobai fotókat, ezek jöttek most Budapestre...

A szövegíró felelőssége

A szövegíró felelőssége

Csak kimegy az ember este hétkor egy kevéssé fényszennyezett helyre, nyugatra néz, többé-kevésbé az égbolt aljára, és meglátja az üstököst. A nevét nem nagyon szokták mondani, okkal, mert kicsit bonyolult, ketten is fölfedezték egymástól függetlenül, egyszer Kínában és egyszer Dél-Afrikában, ezért lett Tsuchinshan-ATLAS a neve. De persze az ember eszébe jut, amikor utoljára volt nagy, közös ügyünk egy üstökös, 1986-ban, amikor a Halley üstökös erre járt.

Halley azért is érdekes, mert viszonylag gyakran látható, vannak emberek, akik kétszer is megnézhetik, 76 évenként feltűnik az égen. Amikor ezt mondták, gondolom, aki hallotta, elvégezte a számításokat, én 97 leszek 2061-ben, nem mondom, hogy kizárt dolog, de azért nem is nagyon valószínű. Edmond...

No spoiler

No spoiler

A tudatlanság bűn, ezt tudjuk mindannyian, legfeljebb azt reméljük, hogy nem halálos és nem helyrehozhatatlan. De magával tol ki az ember, ha beül, mondjuk az Alice Csodaországban balett előadás élő közvetítésére, és tulajdonképpen fogalma sincs arról, mit várjon, mert bűnben él: nem olvasta a könyvet. Az valami lányoknak való dolog, nem? Vagy gyerekeknek? Vagy mindegy is, valami, amit elmulasztottam a megfelelő korban, mint a Pán Pétert. (Emlékszem, amikor bemutatták a Hook című filmet. De miről szól? Hát tudod, ez a Peter Pan sztori, mindenki ezt válaszolta. Aha, pedig sem a kérdező, sem a válaszoló nem tudta, mi is az a Peter Pan sztori.)...

Monet, Monet, Monet

Monet, Monet, Monet

Újra játsszák a mozikban (bizonyos mozikban) az Én, Claude Monet című filmet. Ha egyáltalán ez film, nem nagyra nőtt tévéműsor, ami nem feltétlenül hátrány. Mindenesetre a legegyszerűbb megoldással élnek, mert Monet annyira megszállottan festett felnőtt élete során, hogy ez is elég: képeket mutatnak, és közben részleteket olvasnak föl a leveleiből. Elég idegesítő a narrátor, mert el akarja játszani Monet hangulatait, de Monet majdnem mindig rossz hangulatban van. Vagy lehet, hogy csak akkor írt levelet, amikor rossz hangulatban volt. És a rossz hangulat is többé-kevésbé teljesen átlagemberi. Eleinte azért ír leveleket, mert nincs pénze, amikor meg már van pénze, azért ír leveleket, mert mindenki meghal körülötte, első feleség, (igaz, akkor még pénze sem volt), második feleség, gyermek, festőtársak. Azért van egy különlegesség is, mert szürkehályog miatt elveszíti a színérzékelést meg utóbb a látását, de...

Fejed, ha fő

Fejed, ha fő

Annyira elcsodálkoztam azon, hogy ötven forintért még lehet kapni komplett, új, celofánba csomagolt hanghordozót, hogy nem is gondolkodtam azon, kell-e ez nekem egyáltalán. Megvásároltam a kazettát, talán egy éve a Nemzeti Múzeummal szembeni zenei antikváriumban. Majd eljön az ideje. Bár hogy mikor fogom majd Martiny Lajos felvételeit hallgatni… Aztán mégis vagyis tényleg eljött az ideje, és az egész nagyon jópofa dolog, néha több is, mint jópofa. Például a kazetta B oldalán a Fejed, ha fő című dal. Előadja Barabás Sári, igazán szép hang, filmzene is lehetne, lemennek Kabosék a mulatóba, ahol épp ez a zene megy. Meglepő módon nemcsak előadóként, de szerzőként is Barabás Sári van feltüntetve a kísérő papíron, és kicsit szokatlan, hogy a zenekari betétnél az énekesnő áriázni kezd, szép, magas, tartott hangokat ereget, de aki tudja, ki volt Barabás Sári, ezen nem csodálkozik...

Leif Segerstam

Leif Segerstam

leif1.jpg

Úgy tíz napja a Concertóban voltam, klasszikus lemezek, csak klasszikus és csak vinil, és kezembe akadt két Leif Segerstam-album. Leif Segerstam? De hát nem ő az a Marx Károly vagy Mikulás vagy erdei manó a pódiumon? Mert ezeken a lemezborítókon egy kifejezetten sovány, szemüveges férfi volt látható, mondjuk így: teljesen normálisnak látszott. Ki sejtette meg a benne megbúvó Brahmsot?  

A három tenor nagy sikerű koncertje után egymást érték a három valami koncertek, másik három tenor, három kontratenor, három szoprán, három basszus (ilyen nálunk is volt), három finn basszus. Művészi élményként lehetett vitatkozni rajta, de ahogy a három (Ryhanen, Salminen és Tilli) megszólalt, az mégis...

süti beállítások módosítása