Nem tudom, de nem hiszem, hogy a Robbie Williams-film divatba hozza-e, hogy egyes hírességek állati formájukban szerepeljenek majd a róluk szóló életrajzi filmekben. Nem volna érdektelen egy Éneklő sertés – Luciano Pavarotti, vagy egy Adele, a kotlóstyúk. Mire Magyarországra elérne a divat, már csak a különféle zsákmányállatok és ízeltlábúak maradnának: A nemzet csótánya – Nagy Feró kalandjai. Mindenesetre azt senki nem veheti el Robbie Wiliamstől, hogy ő volt az első, aki a majomságot bevállalta.

A majom furcsa módon igen jó színész a filmben, nélküle nem is tudom, mi volna a történet, még egy Elton John-film, hogy elindul a szegény fiú a lecsúszott családból, és lám, hová jut. Persze leginkább ez az érdekes, ez a lám, hová is, mert mintha a rocksztársággal is úgy volna a mozi, mint a gazdagsággal, leginkább azzal foglalkozik, hogy lebeszélje az embereket erről az életről. Magányos leszel és szomorú, a pénzed legnagyobb részét kábítószerre és alkoholra leszel kénytelen költeni, hogy kibírjad, és folyton körülvesz az ordító tömeg. A gazdagoknak még az ordító tömeg sem jut. Az emberek meg bólogatnak, de a végén mégsem hagyják magukat lebeszélni.

Tudom, ez egy év végi dolog, kiket veszítettünk el az idén, seregszemle, de ez a helyzet egy kicsit bonyolultabb. Amennyire látom, a zongorista Byron Janisnek nincs nagy hazai rajongótábora, nem is hiszem, hogy járt volna valaha Magyarországon, nem emlékszem, hogy hírt adtak volna nálunk a haláláról, ami egyébként márciusban következett be. Byron Janis 95 éves volt, már régen nem lépett föl. Sőt többszörösen nem lépett föl, hiszen egyszer már vissza kellett vonulnia, ízületi gyulladás támadta meg mindkét kezét. Egy ideig még bírta, aztán már nem bírta, megoperálták. Leszedték a kötést, és az egyik hüvelykujja rövidebb volt, mint a másik.

El lehet képzelni.

Egész életében mást sem csinált, csak zongorázott, csodagyerekként kezdte, és elég csoda lehetett, mert ő lett Horowitz első tanítványa. Az első zenekari koncertjét 15 évesen adta, könnyű kis gyerekdarabbal, Rachmaninov 2. zongoraversenyét játszotta. A zenekart egy másik csodagyerek vezényelte, a 14 éves Lorin Maazel.

És akkor egyszer csak nincs tovább. Kétségbeesett. Aztán kitalált alternatív elfoglaltságokat. Komponált, méghozzá nem virtuóz zongoraműveket, hanem dalokat, meglehetős sikerrel, hiszen egy zenés művét be is mutatták. Foglalkozott Chopin-kéziratokkal, bár ez előbb kezdődött, még aktív zongorista korában, valaki áthívta, hogy talált valami érdekes dolgot a ruhásszekrényben, és két Chopin-keringő volt az érdekes dolog. Ismert darabok, de a kézirat egy kicsit más volt, mint a nyomtatásban megjelent kotta.

Byron Janis pedig tanított, írt, feldolgozta az apósa és Hemingway kapcsolatát. Mert az apósa is ismert ember volt, Gary Cooper. Aztán lassan újra zongorázni is kezdett, előbb csak jótékony céllal, utóbb már teljes komolysággal. Nem az a típus volt, aki könnyen feladja.

Nemrég vettem meg egy lemezét, nem is miatta, hanem mert Doráti vezényelte a Rachmaninov 3. zongoraversenyt. Nem tudom, hogy csak így vették föl, vagy ezek voltak a valóságos hangzásarányok, de a zenekarból nem sokat hallani, úgy szól Janis zongorája. Szóval mégis miatta vettem meg a lemezt.

Nem azt mondom, hogy Baráth Emőke pályája csúcsára érkezett, ahhoz nem hallottam őt elégszer énekelni, de elképesztő volt, amit az újévi Évszakokban nyújtott. Hangban is, kedvben is, csak ahogy állt, és kihúzta magát, amikor a történet szerint épp őt dicsérik, ahogy vitte magával Sebestyén Miklóst, akiről bemondták a koncert előtt, hogy kisebb megbetegedéssel bajlódik. Jót tesz neki a kisebb megbetegedés. Jaj, remélem nem vagyok sem hálátlan, sem baljóslatú, mert egyik sem szeretnék lenni.

Ilyenkor, hogy az ember érezze, nem ment el a józan esze és ítélőképessége, kell valami rosszat is mondani, pedig nem is olyan könnyű, de ha már kell, akkor azt a kórusra verném rá. Szépen énekeltek, de – talán az elhelyezkedés miatt – nem voltak annyira intenzíven jelen, mint a Concentus Musicus Wien. Másfelől meg az is igaz, hogy a Concentus nagyon ott volt, csúnya és szép hangokkal, oboaszólóval, csörgőkkel, recsegő kürtökkel, fűzfán fütyülő rézangyalokkal, szólóhegedűvel a Tél Hanna-áriájában. Mindennel, ami nem megszokott, és mindennel, ami megszokott, hogy valami pompás interpretációs hídon sétáljunk a Paradicsomba: az, amit reméltünk, és nem az, amit ismerünk.   

Jaj, de jó, jaj, de jó, Fischer Ádám, köszönjük.

Van egy dilemma, nem tudom, másban is megvan. Az ember tudja, hogy a két nagy Haydn-oratórium közül A teremtés a nagyobb vagy még nagyobb, Az évszakok a nagy siker utáni második kísérlet. Vannak jelentős karmesterek, akik nagyon is érvényes Teremtés-lemezt készítettek, akár többet is, és eszükben sem volt Az évszakokkal bajlódni. De az elméleti tudás ellenére hozzám mindig Az évszakok állt közelebb. Az valahogy földközelibb, az angyalok kara helyett a fonó lyányok énekelnek benne, az égi körök mozgása helyett azt figyeljük, hogy vajon eljut-e a téli pusztán eltévedt vándor a házig.

Eljut. Ez is a történet csodája. Ha belegondolok, hogy ma egy komponista mit alkotna Az évszakok címmel, leálló Golf-áramlatot, olvadó gleccsereket, kiszikkadt földeket, kiszáradt tavakat. Kétszáz éve meg madarak, állatok, hidegség, hőség, és a mindig időben érkező enyhület. Folyton megjön az eső, és soha nem ver agyon senkit a villám. Ráadásul a parasztok örömmel hajtják a vadakat derék földesuraik fegyvere elé, köszönjük, hogy ki tetszenek irtani a nyuszikat, és sajnáljuk, hogy pockokra nem tetszenek vadászni.

Mondani csak azt akarom ezzel, hogy ha tudom is, és elfogadom, hogy A teremtés még nagyobb zenemű, azért Az évszakok a kedvesebb a szívnek, talán mert azt előbb ismertem, talán mert bennem van az óvatosság: biztos jó lesz odafönt, az égben, de egyelőre legyen jó idelent. És most pont jó is.   

Himnusz és aztán köszöntők, utána popdalok a köztévén, rögtön elsőnek a Különös szilveszter. Nekem kedves évkezdés, mert ismertem a szövegírót, Miklós Tibort, nemcsak ismertem, de nagyon bírtam is, lendület volt és lelkesedés. Ami a Különös szilvesztert illeti, a Metronóm ’77 nevű táncdalfesztiválon hangzott el először, nem jutott a döntőbe, valószínűleg a rossz időzítés miatt. Vagyis hogy épp az volt a hátránya, ami most az előnye, nyár közepén nem volt idényszerű, viszont elég jó szám ahhoz, hogy tél közepén mindig időszerű legyen. Énekelték már sokan a Generálon kívül is, hamar elkészült a paródia is, Verebes István szövegével, nem volt egy jó ember a Matuska Szilveszter.

Éli az életét.

De lassan ötven éve, és az ember ilyenkor mindig elbizonytalanodik, hogy vajon meddig még. A szemünk láttára dől meg az az elképzelés, hogy ez csak tinglitangli dalocska, ez is, meg a többi is, slágerélet, két hónap múlva senki nem emlékszik majd rá, bezzeg a komoly, nagy zene az tartós, az évtizedek múlva is hatni fog, az nem merül ki. Közben meg rengeteg nagy mű szépen elhull, betölti vagy be sem tölti a hivatását, a tingli meg rendületlenül tanglizik, elfeledik, eszekbe jut, előveszik, feldolgozzák, velünk marad. A világ bonyolult.

Elismerem és elfogadom, ez is a mozi feladata, szinte a kezdetek óta, hogy szép embereket mutasson lenge öltözékben, de mintha a komoly rendezők azon fáradoznának, hogy ezt a feladatot minél tartalmasabban és feltűnésmentesebben hajtsák végre.

Ha így vesszük, akkor Paolo Sorrentino nem komoly rendező, legalábbis a Parthenope című filmjében nem. Persze, ez is egy érdekes dolog, hogyan küzdötte le vagy át magát a korunk Fellinije szerepből a nyálcsorgató öregfiú szerepébe, de hát ilyeneket is tudnak ezek a szirének, megbolondítják az embert.

Meg az is érdekes, ahogy mintha Sorrentino is észrevenné magát a film készítése közben, és próbálja jelezni, hogy nem, nem, ez egy másik film, tele furcsaságokkal, eredeti jelenetekkel és különleges rendezői meglátásokkal, csak hát beszélhetsz, Paolo, ez már el van fuserálva.

Vagy nincs elfuserálva, csinos a főszereplő, káprázatos Nápoly, káprázatos Capri, és néha az ember rácsodálkozik, hogy Gary Oldman mennyire béna az elérhetetlen, vagy legalábbis Parthenope számára elérhetetlen, mert homoszexuális utazó szerepében. Oldman aztán eltűnik, átadva helyét egy másik problémának: vajon miért van az, hogy amikor a rendező érzi, hogy kicsi az anyag, rövid a téma, akkor erőnek erejével hosszú filmet készít?

Kérdés még akadna. De nem lesz tőle jobb film a Parthenope.

Rakosgatom a dolgaimat, s egyszerre a kezembe akadt egy kazetta. Polgár László és Schiff András játssza-énekli rajta a Téli utazást, Schubert dalciklusát. 1997 decemberében volt az esemény a Zeneakadémián, és aki ott volt, úgy emlékszik rá, mint a közelmúlt koncertéletének kivételes pillanatára. Aki nem volt ott, az is, de nekik könnyebb.

Ezzel már el is mondtam a tanulságot. Betettem a kazettát, kellő komolysággal, ünneplőbe öltöztetett lélekkel, és hááát, és sajnos… Nem túl jó. Vagyis jó, ahol számít rá az ember, a szép hang és  szép zongorahang, de egyáltalán nem érezni az előadók közötti nagy összhangot, hogy Polgárnak csak végig kellene sétálnia a szivárványhídon, amit Schiff játéka feszít ki alá, vagy hogy mennyire érdekes párbeszéd alakult volna ki a két előadó között. Schiff az elejétől hajtja a tempót, menjünk, menjünk, Polgárban végig érzékelhető a bizonytalanság, nem nyugodt és nem is tiszta az éneklése, de ez a nyugtalanság nem valami interpretációs nyugtalanság, a hős vergődése az életben, csak az énekes vergődése a dalokkal.

Aztán eljutnak az utolsó dalig, A kintornásig, és nem is tudja az ember, mi történik, rájönnek, hogy ennek vége, már nem kell izgulni, vagy bekapcsol valami előadói ösztön, ennek szépnek kell lennie, nem lehet élmény nélkül elbocsátani a közönséget, és a dal, ha nem is problémátlan, de súlyos, komoly, szép.

Most nem tudom, mit gondoljak. Koncert és hangfelvétel két teljesen különböző dolog? Vagy van egy közös közönségélmény, ha valamit jónak akarunk hallani, akkor azt jónak is halljuk, függetlenül a tényleges minőségtől? Egyáltalán: érdemes újrahallgatni egy koncertet, vagy mindig ez lesz a tanulság, hogy nem is volt olyan jó?

Babiloni hódoló egy fúvós hangszeren játszó ülő majommal, szárnyas napkorong előtt. Ezt a feliratot találtam a Szépművészeti Múzeum Mezopotámia kiállításán, és azért ez olyasmi, amire elismerően csettint az ember: jól be lehetett szívva a művész. Hiszen a napokban volt hír, hogy Egyiptomban is találtak hallucinogén anyagot tartalmazó edényt.

Addigra már rájöttem arra, amit elsőre nem értettem, hogy ennek a kiállításnak ez a lényege. Amikor először néztem, az volt a benyomásom, hogy ez voltaképpen két kiállítás, az egyik szól nekem, nekünk, akik bután nézünk Mezopotámiára, és szárnyas bikakolosszusokra vágyunk. Azokat nyilván nem hozták el, de itt a lépő oroszlán meg a viperafejű oroszlán, ámuljunk az Istár-kapu makettjén, és képzeljük magunkat oda. Ehhez jön az aprólék, ez a rengeteg-rengeteg pecséthenger, kis mütyür, de kinek van kedve, ideje, szeme, hogy végignézze, melyik milyen nyomot hagyott a puha agyagban?

Most úgy tűnik, ez volna a lényeg. Rengeteg kis metafora a művészetről, látszólag értelmetlen sűrítmények, pici hengerek, nem is lehet látni, mi van rajtuk, csak hogy össze vannak farigcsálva, de ha végiggörgetik az agyagon, kiégetik, és ott van a nyomuk, meg lehet látni az értelmet. Babiloni hódoló egy fúvós hangszeren játszó ülő majommal, szárnyas napkorong előtt.

Ha valaki jól forgatta a távirányítót, akkor az Abigél végén úgy tudott kapcsolni, hogy még egy jó félórát elcsípett A fekete városból. Ilyenkor szokás sóhajtozni, hej, amikor még készültek tévéjátékok. Nézem, nézem mindkettőt, különösebb nosztalgia nélkül, nincs is mire könnyes szemmel emlékeznem, az Abigél végét most látom először, gondolom, annak idején nem kötöttek le ezek a szürke ruhás, fonott copfos, túlkoros csajok.

Mindkét sorozatot Zsurzs Éva rendezte, ennek megfelelően mindkettőben szerepelt Zsurzs Kati, de élt valami jó ízlés vagy önkorlátozás, nem főszerepet játszott. Próbálok rájönni a titokra, de mintha nem is volna. Bénán bevilágított jelenetek, néha teljesen esetlegesnek látszó snittek. Ahogy Benkő Péter és Nagy Gábor vív A fekete városban, komolyan, általános iskolában is virtuózabban kezeltük a képzelt kardokat a szünetben.

Színészek. Básti Lajos az Abigélben, mintha bronzból öntötték volna az arcát, utolsó filmes szerepében, a hangja zengése, a szeme fájdalma. Bessenyei és Pécsi Sándor A fekete városban, azok is micsoda hangok, azok is micsoda tévedhetetlen vagy megkérdőjelezhetetlen biztonsággal mozognak a karakterükben. Mielőtt arra jutna az ember, hogy ehhez azért Zsurzs Éva nagyon értett, a nagy férfi szereplők kiválasztásához, rájön, hogy értett az ártatlan leánykákhoz is, Venczel Vera és Szerencsi Éva kortalanul szépek, ma is tetszenek mindenkinek.

A megfelelő sóhaj most az volna, hogy haj, ma már nem készülnek tévéjátékok, csak napi sorozatok, de hát készülnek. Most ment az Ők tudják, mi a szerelem. Körülbelül egy percig tudtam nézni, ahogy Blaskó Péter tátott szájjal téblábol a kamera előtt, és azt mondják rá, hogy ő Berlioz. Mi lesz abból ötven év múlva?  

Ahogy azt a Játék a kastélyban című darabban mondják:

• Mikor írhatta ezt Sardou?
• Nagyon öreg lehetett. Ilyen gyenge dolgot már csak röviddel a halála előtt írhatott.
• Vagy röviddel a halála után.

Hasonló az élmény. Ha nem is röviddel, de negyvenhét évvel a halála után Maria Callas mégis eljutott Budapestre. Sőt. Egy jelenetben elsétál a róla elnevezett étterem előtt is. Egy igen gyenge dologban, a róla szóló filmben.

Nem mondom, hogy nagy meglepetés, ez sem sikerült. Van és nyilván lesz is még néhány hasonló, tulajdonképpen szép, hogy Maria Callas ennyire izgatja a forgató- és színműírói fantáziát, de egyelőre rendületlenül kudarcosok a végtermékek. Lehet hajókázni a tengeren, meg fürödni a tapsviharban, meghalni magányosan, de hiába. Mindaz, ami Maria Callasban igazán érdekes, az operaszínpadon történt, ami filmre vagy színre vihető, az meg közhelyes, és nem is miatta érdekes, hanem Onassis miatt, ettől meg mintha Callas mellékszereplője volna a saját életének, aki várja, egyre várja a halált, amíg az meg nem jön.

Hát ez unalmas.

Tényleg borzasztóan unalmas, pedig amit lehet, azt Angelina Jolie megteszi az ügy érdekében, ügyesen veszi le Callas mozdulatait, gesztusait, hasonlóra lehet festeni, az orrát megoldják a sminkesek. A kezén nem lehet segíteni, eres és hihetetlenül hosszúak az ujjai, mintha egyszerre nézné az ember a Callas-filmet és a Nosferatut.  

Ilyenek ezek a muzsikusok, többnyire visszapattannak a megfilmesítési kísérletekről, ami igazán fontos, az nem az életben történik velük. Ami Callasban fontos, különös és időnként felfoghatatlan, az ott esett meg vele a színpadon, és elmulasztották filmre venni, csak a Tosca második felvonása van meg vele. Ha megvolna, sem volnánk sokkal előrébb, Bernsteinnek mekkora videóhagyatéka maradt, mégsem lett jó a róla szóló film. Pedig abban is mennyi orrgyurmát használtak föl.

De ha már itt tartunk, a zenészből lett mozihősöknél, nem különös, hogy itt él közöttünk Sass Sylvia, aki mindkettőt ismerte, sőt, az egyik társaságában látogatta meg a másikat?

Rossz szokás, próbálok lejönni róla. Igazból már le is jöttem, van körülbelül három arasz karácsonyi CD-m a polcon, jó, ha kettőt meg tudok hallgatni évenként, fölösleges újakat beszerezni. Nem is szerzek, de azért mindig érdekel, mik a fejlemények karácsonyi dalokban, de erre jók a szolgáltatók. Szóval azért szorgalmasan hallgatom az újdonságokat.

Az ember tudja, hogy nem lesz ezekből csoda, trillili-trullulú, jingle all the way, közben meg annyira árulkodóak az albumok. Minden évben meghallgatom José Carrerast, hogy miért, magam sem tudom, de minden évben elcsodálkozom azon, hogyan adhatott ki ilyesmit, primitív alászintetizátorozás fölött ordít, mint a fába szorult féreg, mint Edward király fülében a walesi lakoma, csak ő átkok helyett azt szórja, hogy Stille Nacht. Vagy Kiri Te Kanawa, akinek a karácsonyi lemezein voltaképpen a szakmai életút is végigkövethető, hogyan lett vidám és érdekes énekesből óvatos szopránná, akinek már van mit veszíteni, de ő nem akar veszíteni. A két album között van egy harmadik is, mert a King’s Singers lemezén is közreműködik, egy vicces Mozart parafrázissal, ami mégsem annyira vicces, pont félúton van a két szélső állapot között.  

Az idei csalódás Lise Davidsen volt, a norvég óriáslány, de jó volna élőben is hallani, annyira meggyőző a Metropolitan-közvetítésekben, hatalmas és szép a hangja. De ha ezt a hatalmas és szép hangot karácsonyi dalokra eresztik… Buta és unalmas éneklés, persze fantasztikus magasságokkal fölerősítve, de hiába, akkor is bele kell pusztulni, megáll az idő, de rossz értelemben: ennek soha nem lesz vége.

Ez is a streamelés előnye: de jó, de jó, hogy legalább pénzt nem adtam érte.