Volt egy jó másfél perc, amikor az ember megnyugodva vette tudomásul: semmi baj. Csak a szokásos varázslás a szavakkal, hogy akkor most az Opera a Don Carlos ötfelvonásos változatát adja elő. Minek, amikor a négyfelvonásos, vagy a háromfelvonásos sem megy, nincsenek hozzá megfelelő saját erők, és vendégként is csak ezt a nyekeri tenort sikerült ideszervezni. Hosszú lesz, három és fél óra, mert rosszból, ugye, sokat adnak.
Aztán elmúlt a másfél perc, a tenor sem annyira rossz, amint bemelegedett, és itt ez a kislány, Ádám Zsuzsanna, hát ő meg nagyon jó.
Nem azért kislányozom, hogy nyugodtabban veregessem a vállát, hanem mert tényleg az. Fiatal, és fiatalt játszik, mert ez a Don Carlos egyik lehetséges megoldása: nemzedéki tragédia. Az apák nem tudnak mit kezdeni a fiúkkal, a fiúk féltékenyek az apjukra, és teljes joggal, ha már az feleségül vette a szerelmüket, átnyúlnak a fölöttük lévő nemzedék feje fölött, és nem kell arra gondolniuk, hogy V. Károlynak épp oly kevéssé tetszett volna unokadruszája mesterkedése a flamandokkal, mint II. Fülöpnek. Károly bácsi már túl van ezen, nagy szakállú Sziszifuszként görgeti a könyveket maga előtt föl a dombra, hogy azok szépen visszaguruljanak, kezdheti elölről.
A többiek nincsenek túl az ifjúságon. Szexuális ajzottság van az udvaron, az apródnak lecibálják a gatyáját az udvarhölgyek, Carlos ráheveredik Erzsébetre, igaz, közben kényszeresen bámulja a karmestert, szép dolog a szerelem, de még szebb dolog pontosan lépni be. Posa majd kiugrik a bőréből, amikor meglátja Carlos cimborát, aztán együtt kitalálják, hogy szublimálni kell ezeket a szexuális energiákat, csináljunk valami nagyot, történelmit, hogy ne szidalmazzon az utókor.
Ez jó, jó, tényleg jó, még akkor is, ha ebbe a hebrencsségbe sajnos a karmester is beszáll, Kocsár Balázs tempóit nem igazolja a megvalósítás, a Posát éneklő Szegedi Csabával sem értik meg mindig egymást, de hát ez a premier, belefér.
Az semmi, hogy jó, jó, de szép, szép is, a nagy, fehér lépcsősor, ami az Operaház rendelkezésére álló kamerákkal vagy operatőrökkel egyelőre megoldhatatlan feladattá teszi a közvetítést, ahány kamera, annyi színe van, és a legtöbbnél a fehér díszlet és a fekete ruhák meg a fekete bőrkutyák nem is hozhatóak fényben össze, de hát induljunk ki abból, hogy ez egy Operaház, nem tévéstúdió. Ha tényleg olyan jó, amilyennek látom, akkor majd felveszik újra, és megmarad a fejjel lefelé éneklő tenor, megmarad Ádám Zsuzsanna. És megmarad Bretz Gábor is, aki olyan Fülöp, hogy ihajja-csuhajja. Tőle féltem előzetesen a legjobban, hogy bele kell bújnia ezekbe a nagy márványköpenyegekbe, nagy elődök ruháiba. De hát ez a lényeg: nem bújik ő bele, csak a bőrdzsekijébe. Megtört, de nem öreg, nem is gyenge, nem is szörnyeteg, csak kimarad az életből, szerelem helyett Eboli jut neki, akitől csak még nyomorultabbul és még magányosabban érzi magát, hatalom helyett a főinkvizítor kutyái cibálják, a szó szoros értelmében. A boldogság mindig máshol van, mintha ez volna Frank Hilbrich rendezésének a lényege. Ezt, persze, csak úgy lehet jól elmondani, ha a boldogság épp nincs máshol, ott van a nézőtéren, vagyis a számítógépek előtt.