Várja a feltámadást

Várja a feltámadást

molnar1.jpg

A látvány alapján akár Róma is lehetne. Vagy valami kisebb spanyol város, ahol azért tartottak bikaviadalokat. Pedig Pesten vagyunk, pontosabban Budán, a Heinrich István utcában, ahol semmi sem utal rá, hogy feltűnik egy méretes templomrom. Nem is rom, mert ahhoz el kellett volna készülnie, de nem jókor fogtak bele az építésbe. 1940-ben tették az első kapavágást, ha ugyan használtak kapát az építkezésen, aztán 1945-re végleg abbamaradt minden. Pedig odáig jutottak, hogy a tetőszerkezetből még vissza is kellett bontani.

Az ötlet elég fantasztikus volt: az embereknek annyi pénzük soha nem lesz, hogy nagy számban is eljussanak a Szentföldre, újabb keresztes háború épp nincs kilátásban, építsük meg nekik a fontosabb helyeket itthon, kicsiben. Ez volt az eszme Molnár Farkas tervei mögött, kör alaprajzú templom, és a kápolnákban lettek volna a szentföldi szent helyek másolatai vagy felidézései, ezt nem is értem pontosan.

Végül is mindegy, csak ez maradt belőle. Egy ideig a levéltár működött benne, néha eszébe jut valakinek, hogy talán lehetne kezdeni valamit a rommal, befejezni vagy újragondolni. Sok pénz kellene hozzá. Akinek van, az meg elmegy belőle inkább a Szentföldre.

molnar.jpg

Negyvenéves croissant

Negyvenéves croissant

belmondo.jpg

A végzet elől nincs menekvés. Tegnap láttam, vagyis megnéztem A profi című Belmondo-filmet. Lett volna rá eddig is lehetőség, 1983-ban mutatták be Magyarországon, de nem volt túl nagy a kísértés. Tegnap viszont bedőltem annak a sornak, hogy „a franciák válasza James Bondra”. Nem valami csattanós válasz.

Pont a csattanás az egyik alapélmény a film során: úgy verekednek benne, hogy minden nagyobb pofon jó egy méterrel a pofozott arca előtt zúg el, csak a csattanást hallani. Egyébként is hülye történet, vagy az élet hülye korszakában játszódik, amikor a jól öltözött francia férfi a világosszürke, szexisen feszülő szövetnadrághoz bőrdzsekit visel.

Mindegy, olyan, amilyen, akkoriban ötmillió francia azonosult Belmondóval, vagy vágyakozott utána. A legmeghökkentőbb úgyis a magyar szinkron. A Duna tévé az első változatot használta, enyhe hanghibákkal és időnként érthetetlenre kopott szalagokkal. És Belmondo hangja, bármilyen hihetetlen, Garas Dezső volt. Tudom, hogy vannak ilyen jellegű találatok is, hiába nem azonos alkatúak, Reviczky Gábor mégis tökéletes Arnold Schwarzeneggerként, na de ez hogyan juthatott bárkinek is az eszébe? Garas hangja túlságosan karakteres ahhoz, hogy ne őt hallja az ember, ne őt lássa, ne Minarikot, vagy akár az ifjú Snapszot, nem kifejezett pofozkodós hősöket. Szörnyű volt az egész.

Hogy valamit mégis a másik serpenyőbe is dobjak: egy jelenetben a Belmondo játszotta titkos ügynök belemártja a croissant-ját egy idegen ember kávéjába. A végén összeveri ezt az idegen embert, és búcsúzáskor, poénjelleggel azt mondja, a svájci kifli a barátomé volt. Szóval 1983-ban a croissant még nem volt benne a magyar hétköznapi szókészletben.

Ugye, hogy nem volt elvesztegetett idő a filmnézés.  

Beat voltam és beatlesek

Beat voltam és beatlesek

lawferlinghetti.jpg

Lawrence Ferlinghetti halála juttatta eszembe, hogy bennem sokáig teljesen összekeveredett ez a beatkorszak. Mármint a két beatkorszak, a költészeti és a zenei. Valahogy és valamiért azt hittem, hogy a kettő összefügg. Persze, éreztem azt is, hogy ez így nem stimmelhet, Paul Simon nem olyan verseket írt, mint Allen Ginsberg, és egyébként is: a beatzenének nem volt akkora karrierje a világszótárban, mint a magyarban. Nálunk vagy másfél évtizedig volt beat az, ami ma pop vagy jobb esetben rock and roll. A világban viszont, ha jól tudom, a beat mégis szűkebb, szorosabb kategória, leginkább a hatvanas évekből való angol könnyűzenét jelöli. A Beatles azért utóbb volt, mint ahogy a szót kitalálták, ők csak azt tudták, hogy valami bogaras nevet akarnak a Buddy Holly and the Crickets mintájára, ebből lett a Beatles.

Az irodalmi beat viszont korábbi tíz évvel, a főművek az ötvenes években jöttek létre, a zenéje a jazz, négy negyed helyett szinkópa, a név pedig Jack Kerouac találmánya. Szorosabban véve Ferlinghetti nem is volt beatköltő, ő csak kiadta az Üvöltést, amelynek reklámozásáról a rendőrség gondoskodott, amikor megpróbálta elkobozni az ezer példányt, vagy ami megmaradt belőle. Mert hogy volt kiadója és könyvesboltja. A könyvesbolt megvan San Franciscóban. Ferlinghetti már nincs.

Nem sima szexbaromság

Nem sima szexbaromság

carmen-machado.jpg

Minden rosszra el voltam készülve Carmen Maria Machado miatt, illetve főleg a könyv borítója miatt. Öltözetlen nő kötelekkel, és a kötél vége kígyófejjé változik. A cím meg az, hogy A női test és más összetevők. Szóval testezés lesz, meg papír-erotika. Most már mindegy, nézzük.

És tényleg. Nyilván ennek is megvan a maga haszna, végre nem férfiak írnak arról, hogy micsoda kéjmesterek volnának, hanem a női változat. Nem először, nem utoljára, de végül is nem tudom, hogy A szürke ötven árnyalatának olvasói között milyen volt a férfi-nő arány.

Mindegy is, tévedés A szürkét és árnyalatait idecitálni, szexközpontúak az írások, de nem is tudom eldönteni, hogy vajon ez csali, miközben elolvasod az izgis részeket, mégis beveszed a kanalas orvosságot is. (Most ezt tényleg minden erotikus felhang nélkül mondom, normális történetek vannak horrorba és szexbe áztatva – legalábbis addig, ameddig eljutottam.) Szörnyűségmentes élet, amiből végül az lesz, hogy „Egy reggel, amikor Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Nem pont ez, de mégis. Vagy miközben a főhősnő leltárba veszi szexuális partnereit, egy járvány következtében kihal mellőle a világ. Nyilván sok hasonlót fognak írni a közeljövőben, mármint járványos könyvet, de ez 2017-es novella. Néha nem is elhibázott ötlet a rossz borító, mert aztán jön a meglepetés.

Nélkülünk

Nélkülünk

otvos.png

Bevallom, hogy szerettem a Határátlépések című előadást a Hatszín Teátrumban. Nem képzeltem róla, hogy ez a Hamlet, de bírtam, ahogy játszanak velünk, amikor azt hiszi az ember, hogy ez egy vicces darab, akkor elkomolyodnak, amikor hozzájuk komolyodunk, akkor elviccelik, és közben mégis olyan bátor, bátran személyes. Vagy bátran vernek át, én például elhiszem, hogy Mészáros Máté szerelmes lett Járó Zsuzsába, és ettől jó hülye helyzetbe lavírozta magát. Ha meg nem így volt, akkor meg úgy is jó, színészek, úgy tesznek, mintha, közben meg nem is. Elhiszem Ötvös Andrásról  hogy számolja az előadás során bemutatott fekvőtámaszait, amikor élőben láttam, 143 volt, most, az internetes közvetítésben 191, fejlődik. 

Mint a fentiekből kiderült, annyira szerettem az előadást, hogy befizettem a közvetítésre, átismételni az anyagot, mi jó, mi rossz, hol rossz, miért rossz. De éppen ez a tanulság, főleg eleinte, hogy nem is olyan jó. Vagyis jó, de a színészek túlságosan is színészek, valahogy nem tudnak mit kezdeni a visszhangos térrel, a reakciók hiányával, nyilván hülye érzés vicceket mesélni, ha nem nevet senki, letolni a gatyát, ha nem háborít föl senkit. Belehalni valamibe - az még csak-csak elmegy, úgyis az a lényeg, hogy a nép visszafojtott lélegzettel figyeljen. Aki nincs ott, nem is lélegzik. 

Tulajdonképpen csak ezt akartam mondani. Hogy elmondjuk újra és újra, mennyire hiányzik a színház, a színészek, az előadások. Közben meg ilyenkor látszik, hogy mi is hiányzunk a színháznak, a színészeknek, az előadásoknak.  

New York-i Kolodko

New York-i Kolodko

chargingbull.jpg

A napokban meghalt nyolcvanévesen Arturo Di Modica, akinek sikerült elérnie azt, hogy egy műve sokkal híresebb lett, mint ő maga. Nem mintha Di Modica nagyon titkos szobrászművész lett volna, Szicíliában született, még nem volt húsz, amikor már olasz hírességgé vált, és a klasszikus nem nyugható típusként New Yorkba költözött, ahol szintén szerették. Ezt akarta úgy meghálálni, hogy egy decemberi napon, amolyan korai Kolodko Mihályként saját pénzén, saját erőfeszítéssel egy szobrot helyezett el a városban. Nem is akárhol, a Wall Streeten, és nem is akármit, a Támadó bika szobrát. Nem is akármikor, az 1987-es tőzsdeválság idején.

Persze, nagy város, nagy szobor kell, ha azt akarja az ember, hogy észrevegyék. A Bika majdnem három tonnányi bronz, tulajdonképpen lélekjelenlét kell hozzá, hogy az ember kivonuljon éjszaka a teherautókkal, és úgy tegyen, mintha hivatalos ügyben járna, miközben csak a művét állítja ki közszemlére. Ha az éjszakai akciót meg is úszta Di Modica, a szobor a másnapot már nem, a rendőrség kiszállt, és eltávolította az irdatlan bronzot. Csakhogy az emberek egy nap alatt megszerették, és visszakövetelték. És New York ezek szerint ilyen: ha valamit a lakosok akarnak, akkor az teljesül. A szobrot visszahelyezték. Nem pont ugyanoda, ahová Di Modica tervezte, de a közelben. Azóta is jelkép, nem is tudom, minek a jelképe,  a tőzsde és a pénzvilág kérlelhetetlenségének, vagy az embereknek, akik nem hagyják magukat. Di Modica nyilván a második változatot mondta volna, vagy talán mondta is.

Melegünk lesz

Melegünk lesz

powell.jpg

Két irodalmi alcíme is van James (Lawrence) Powell könyvének, a 2084-nek, illetve már a felcíme is irodalmi, egyértelmű utalás a 1984-re, George Orwell regényére. Orwell a maga könyvét 1948-ban írta, csak a két utolsó számjegy sorrendjét fordította meg, hogy a közelgő rémes jövőről tudósítson. Ezt James Powell nem várhatta már meg, egyrészt azért, mert 1936-ban született, másrészt azért, mert a könyv sürgős, ha nem teszünk valamit a klímaváltozás ellen, tényleg nagy baj lesz. Az ember ilyenkor szokott legyinteni, ha 1900-ban ilyesmivel foglalkoztak volna, akkor megjósolták volna, hogy New York utcáin a lószar 1950-ben már hat méter magasan fog állni, másrészt 2084 mégiscsak imaginárius szám, nem élünk addig.

De hát James Powell sem él addig, mégis könyvet ír róla.

Ami a magyar változat alcímeit illeti, ha már szóba került, az egyik az, hogy Az eltűnt jég nyomában, a másik az, hogy Képzelt riport a klímaváltozásról, szóval lehet tudni, miről van szó. Hatvan év múlva a hőmérséklet hat fokot emelkedik, a világ nagy része elsivatagosodik, az emberek észak felé menekülnek (legalábbis az északi féltekén), az ott élők nem akarják, nem is tudják befogadni az idegeneket. És tovább, tovább, újraéledő idegengyűlölet, tengerszint-emelkedés, járványok, és mindez azért, mert akik tehetnének, illetve tehettek volna ellene, nem mozdulnak. Túl nagyok a rövid távú érdekek, túl sokan legyintgetnek, hogy messze még a messze, meg mi van, ha közben ütközünk egy kisbolygóval, vagy csak atombombával dobáljuk meg egymást. Különben is: ez egy műfaj, az ijesztgetés tudományos változata, nem zombik jönnek, hanem esőt nem hozó légáramlatok.

A baj csak az, hogy James Powell nem író. Lehet mondani, hogy ez látszik is a könyvön, nevében regény, de fiktív interjúk sora, hogyan jutottunk (jutnak majd) idáig. De mindezt egy geológus mondja, tudományos elme, aki A-tól B-ig halad, így valahogy egyre kisebb a remény, ami minden disztópiát író szerző körül dereng: hátha nincs igaza. Orwell is tévedett.

Biztos?

Esti Ravelek

Esti Ravelek

arge2.png

Két estét is Ravel G-dúr zongoraversenyével töltöttem, előbb Hamburgból volt közvetítés, Martha Argerich szólójával, tegnap meg a Zeneakadémián játszotta Ránki Dezső a darabot. Hamburgban sajnos a helyi szimfonikusok játszottak, vagy talán a karmester, Sylvain Cambreling volt a sajnos, még az is lehet, hogy csak a járvány sajnálkoztat, mert annyira messze ültek egymástól a muzsikusok, hogy az egésznek egyáltalán nem volt szimfonikus hatása. Mintha Argerichet is idegesítette volna az egész teszetoszaság, kicsit fejjel, kézzel, felsőtesttel beszállt a vezénylésbe, gyertek, gyertek velem. Nem mentek. Őt is, Ránkit hallgatva is arra gondolt az ember, hogy vajon mennyire kell bedőlni Ravelnek, úgy értem, annak, amit a saját zongoraversenyéről mondott, hogy nem a mélység izgatta, inkább a szórakoztatás, könnyedség, Mozart vagy Saint-Saëns stílusában. A mai hallgató már itt a szívéhez kap, mert nem érzi Mozartot és Saint-Saëns-t azonos nívónak – de már ebben sem biztos, hogy igazunk van. Hanem Ravelnek magát illetően vajon igaza van-e? Tényleg annyira könnyed a darab, amilyennek tervezte? Mert valóban megszólal ebben a darabban minden, még Gershwin is, akivel akkor már ismerték egymást. A híres történet szerint Gershwin zeneszerzés-órákat akart volna venni Raveltől, aki viszont teljesen el volt ragadtatva a tanítványává válni akaró komponistától, és végül kinyögte a zenetörténeti könyvek számára: „miért akarna másodosztályú Ravel lenni, ha már első osztályú Gershwin?”

Hogy még egy komponistát ideráncigáljak: Petrovics Emil, aki könyvet is írt Ravelről, egyszer azt nyilatkozta, hogy Ravelben az a legkülönösebb, hogy miközben vitathatatlanul nagy komponista, nélküle nem lehet a 20. század zenéjéről beszélni, mégsem volt semmilyen hatással az utókorra, a világ éppen olyan zenét írt volna Ravel nélkül, mint vele.

Lehet, hogy igaza volt. Szerintem Bartók nem írt volna ugyanolyan 3. zongoraversenyt, ha nem lett volna Ravel, de ezt bizonyítani nyilván bajos dolog volna.

Játszanak a gyermekek

Játszanak a gyermekek

kurtagek1_1.png

Nagy Kurtág-víkend van mögöttünk, a Müpából és a Zeneakadémiáról is közvetítettek Kurtág-műveket, és a Müpa-közvetítésben a műsorszámok között filmfelvételek töltötték ki az átrendezéshez szükséges időt. Az egyik bejátszásban Kurtág és felesége négykezeseztek. Ha jól emlékszem, Bachot, nyilván Kurtág átiratában, de most nem is ez a lényeg. Nem is a közös játék, hanem amit közben mondtak. Kurtág Márta azt, hogy ne, ez hülyeség, abbahagyom. Ne hagyd abba. Jó, akkor nem. És folytatta. Fél perc múlva Kurtág György azt mondta, látom, humorodnál vagy.  

Az ember meg csak nézte és hallgatta őket, és fogalma sem volt arról, hogy miről beszélnek. A zene látszólag zavartalanul és egyenletesen ment végig, se hülyeséget, se különösebb egyéni humort nem lehetett hallani. Úgy értem, nekem nem, nyilván van, aki követni tudta az egészet, én csak, mint valami bamba felnőtt, néztem a gyerekeket, akik a saját szabályaik szerint játszanak. Ketten együtt minimum százhetven évesek. Majd, ha annyi idős leszek, talán bevesznek a játékba.

Búsuló spanyolok

Búsuló spanyolok

carlos2.png

Volt egy jó másfél perc, amikor az ember megnyugodva vette tudomásul: semmi baj. Csak a szokásos varázslás a szavakkal, hogy akkor most az Opera a Don Carlos ötfelvonásos változatát adja elő. Minek, amikor a négyfelvonásos, vagy a háromfelvonásos sem megy, nincsenek hozzá megfelelő saját erők, és vendégként is csak ezt a nyekeri tenort sikerült ideszervezni. Hosszú lesz, három és fél óra, mert rosszból, ugye, sokat adnak.

Aztán elmúlt a másfél perc, a tenor sem annyira rossz, amint bemelegedett, és itt ez a kislány, Ádám Zsuzsanna, hát ő meg nagyon jó.

Nem azért kislányozom, hogy nyugodtabban veregessem a vállát, hanem mert tényleg az. Fiatal, és fiatalt játszik, mert ez a Don Carlos egyik lehetséges megoldása: nemzedéki tragédia. Az apák nem tudnak mit kezdeni a fiúkkal, a fiúk féltékenyek az apjukra, és teljes joggal, ha már az feleségül vette a szerelmüket, átnyúlnak a fölöttük lévő nemzedék feje fölött, és nem kell arra gondolniuk, hogy V. Károlynak épp oly kevéssé tetszett volna unokadruszája mesterkedése a flamandokkal, mint II. Fülöpnek. Károly bácsi már túl van ezen, nagy szakállú Sziszifuszként görgeti a könyveket maga előtt föl a dombra, hogy azok szépen visszaguruljanak, kezdheti elölről.

A többiek nincsenek túl az ifjúságon. Szexuális ajzottság van az udvaron, az apródnak lecibálják a gatyáját az udvarhölgyek, Carlos ráheveredik Erzsébetre, igaz, közben kényszeresen bámulja a karmestert, szép dolog a szerelem, de még szebb dolog pontosan lépni be. Posa majd kiugrik a bőréből, amikor meglátja Carlos cimborát, aztán együtt kitalálják, hogy szublimálni kell ezeket a szexuális energiákat, csináljunk valami nagyot, történelmit, hogy ne szidalmazzon az utókor.  

Ez jó, jó, tényleg jó, még akkor is, ha ebbe a hebrencsségbe sajnos a karmester is beszáll, Kocsár Balázs tempóit nem igazolja a megvalósítás, a Posát éneklő Szegedi Csabával sem értik meg mindig egymást, de hát ez a premier, belefér.

Az semmi, hogy jó, jó, de szép, szép is, a nagy, fehér lépcsősor, ami az Operaház rendelkezésére álló kamerákkal vagy operatőrökkel egyelőre megoldhatatlan feladattá teszi a közvetítést, ahány kamera, annyi színe van, és a legtöbbnél a fehér díszlet és a fekete ruhák meg a fekete bőrkutyák nem is hozhatóak fényben össze, de hát induljunk ki abból, hogy ez egy Operaház, nem tévéstúdió. Ha tényleg olyan jó, amilyennek látom, akkor majd felveszik újra, és megmarad a fejjel lefelé éneklő tenor, megmarad Ádám Zsuzsanna. És megmarad Bretz Gábor is, aki olyan Fülöp, hogy ihajja-csuhajja. Tőle féltem előzetesen a legjobban, hogy bele kell bújnia ezekbe a nagy márványköpenyegekbe, nagy elődök ruháiba. De hát ez a lényeg: nem bújik ő bele, csak a bőrdzsekijébe. Megtört, de nem öreg, nem is gyenge, nem is szörnyeteg, csak kimarad az életből, szerelem helyett Eboli jut neki, akitől csak még nyomorultabbul és még magányosabban érzi magát, hatalom helyett a főinkvizítor kutyái cibálják, a szó szoros értelmében. A boldogság mindig máshol van, mintha ez volna Frank Hilbrich rendezésének a lényege. Ezt, persze, csak úgy lehet jól elmondani, ha a boldogság épp nincs máshol, ott van a nézőtéren, vagyis a számítógépek előtt.

süti beállítások módosítása